A természeti törvény nem csak oktalan kényszer s egyensúlyozó erő
gyanánt szerepelhet a tragikumban. Nemcsak mint vaksors s mint az
erkölcsi rend őre, mely ennek sérelmét nem megtorolja, hanem még
csirájában, úgy szólván lehetőségében elnyomja. Maga is lehet sértett. A
világrendnek az az oldala is, mely kiválólag természeti törvényekben
határozódik, szenvedhet valóságos sérelmet s visszahathat az egyénre az
egyetemesben. Itt már valódi kihivás, valódi sértés, elkövetett vétség
az, a mivel találkozunk. A kiválóság, a szenvedély oly viszonyokat támad
meg, melyeknek alapját megmásíthatatlan természeti törvények képezik s a
melyek épen ezeknek révén nyertek örök erkölcsi szentesítést is.
Hogy Oedipus királynak ide vonatkoztatható egyik indítékát ezúttal
mellőzzük, ily természetű a Mirra-monda, melyből Alfieri leghíresebb
szomorújátékai egyikének tárgyát merítette. Ciniro, cziprusi király
leánya, Mirra, őrűlt szerelemre gyúl tulajdon apja iránt.
Szenvedélyétől, melynek gyötrelmét egész iszonyatosságában érzi, minden
áron menekűlni kivánna; de nincs ereje hozzá. Mikor Pereo herczegnek
kellene kezét nyújtania, az oltár előtt rohanják meg lelkét mind a
furiák s viperaostoraikkal és sötét ábrázatukkal az erinnysek. Nyomorúlt
vergődésének okát végre is be kell vallania. De csak félszókban vallhat
sürgető atyjának, s abban a perczben meg is öli magát. E cselekvény némi
antik talapzatra van állítva: Cecri királyné megsérti Aphroditét, mikor
leányának szépségével kérkedik, s az küldi Mirrára az őrületet. Azonban
ennek nincs igazi fontossága; alig valami köze a benyomáshoz, melyet a
tragédia ránk gyakorol. Csak Mirra eszeveszett szenvedélyét, borzasztó
küzdelmeit s ezek folytán félelmes pusztulását látjuk magunk előtt:
mindez eléggé megtetézi a tragikai megrendülést. E szenvedély
természetellenes; oly törvényt sért, mely nem csak erkölcsi, hanem
kiválóan természeti is. A szenvedélyből látjuk eredni a nemezist; hogy
az maga valami külső vagy külsőített okból ered, teljesen mellékes. A
tragédiának egy szellemes elemezője Grimm Herman, nem fektet súlyt az
alapjáúl szolgáló viszony természetlenségére; azt vitatja, hogy Mirra
szenvedélyében elég általán egy meg nem engedett szerelmet látnunk s
szükségtelen is más szempontból tekintenünk. A tévedés felől, mely e
nézetben rejlik, igen könnyen felvilágosít a szomorújátéknak két
nevezetes jelenete. Az egyikben Mirrát, kinek épen össze kellett volna
kelnie Pereoval, mikor örjöngő láza kitör rajta, vigasztalja az anyja.
_Cecri:_
Mig élnem adatik, virasztom élted’.
_Mirra:_
Virasztod? És te? Látnom mindörökké
Előttem, két szememmel, tégedet?
Borúljon az örök sötét reájok
Inkább, vagy ássam én ki üregökből
Saját kezemmel őket.
_Cecri:_
Ég, mi ez?
Mit nem kell hallanom? Iszony beszéded!
Engem gyűlölsz tehát?
_Mirra:_
Téged, te fő,
Egyetlen és örök forrása minden
Nyomoromnak.
A másik jelenet maga a vallomás, melyre Ciniro király leányát sürgeti. A
szerencsétlen ott nyög előtte.
_Mirra:_
Anyám az áldott, a ki kebeledre
Borúlva halhat egykoron!
_Ciniro:_
Boldogtalan? Talán?…
Örökké kérdés marad. Mirra megöli magát, mielőtt az iszonyúan durva szó
elhagyná ajakát. E két jelenet hatása, melyben az egész benyomás
tetőzik, épen abból az eszméből fakad, abból meríti megrázó erejét, a
mit Grimm el kiván okoskodni a tragédiától. De képzelhető-e más, bárminő
meg nem engedett szerelem, ezen az egyetlen egyen kívűl, mely már az
egészen ki sem ejtett vallomással ennyire meg lenne érve a
katasztrófára? Mikor Mirra dadogni kezd Ciniro előtt, a tragikai
megrendűlésnek már azon a fokán vagyunk, mint mikor Othello megöli
Dezdemonát. Miből meríti a félig kimondott vallomás a tragikai vétségnek
azt az erejét, a minővel a gyilkosság hat ránk? Mi fogadtatja el velünk
Mirrának félszavát s Ciniro megdöbbent kérdését a tragikai fejlődés
tetőzetéűl? Semmi más, mint annak a viszonynak természetlen természete,
melyen az egész konczepczió nyugszik.
Ugyane motivummal találkozunk Ford _Kár hogy szajhá_jában, Shelley
_Beatrice Cenci_jében s a _Kalevalá_nak Kullervo-epizodjában. A magunk
irodalmában a XVI. századbeli _Apollonius királyfi_t, az újabbak közűl
pedig Vörösmarty _Vérnász_át említhetjük, melyben Telegdi saját leányát,
Lenkét, veszi nőűl, kit gyermekkorában kitétetett s a kivel ismeretlenűl
találkozik. Némi változattal Szigligeti _Dienes_e is fölhasználja szint
ezt az indítékot. Mindakét szomorújátékban a természetellenes érzésnek,
a tragikai ironia által a természetes érzés fölébredése lesz nemezisévé.
Az atyai szeretet támad föl hőseikben s épen ez vezeti őket bukásra. Az
egyetemes, mely kiválólag mint természeti törvény sértetett meg, a
természeti törvény érvényesűlését használja lakoltatásukra.
Kiválóan a természeti törvény sérelmét mutatja a görög Medeia-monda s a
tragédiák, melyeket Euripides, Seneca, Corneille, Klinger és Grillparzer
ebből a mondából merítettek. A kolchisi királyleány, ki Jasont hazájába
követte, vétkekkel terhelve miatta lelkét, azon a ponton áll, hogy
egyedűl taszíttassék ki a világba. Jason otthonra vágyik s a félelmes
varázslónéval nem fogadja be Hellas. Kedvese a korinthusi királyleányt
akarja feleségűl venni s még gyermekeitől is megfosztva bocsátani
úttalan útjára régi szeretőjét. Medeia mérgezett nászruhát küld az új
menyasszonynak s Kreusa a lángok martaléka lesz. De ezzel még nincs
kitöltve boszúja: oly nyomorúlttá akarja tenni a hűtelen Jasont, a
milyenné ember csak lehet. Megöli saját gyermekeit is. Az anyai szeretet
erkölcsi hatalmában egy örök és általános természeti törvény
nyilatkozik. Midőn Medeia, egyéni sérelmén felbőszűlve, elköveti szörnyű
vétségét, ezt a törvényt sérti meg. Boszúvágyó kétségbeesése
elhallgattatja benne az anyát, fölforgatva a természet rendjét, mely az
anyai szeretetet a legelemibb, legállandóbb, legerősebb hatalmúl oltja
be a női szívbe. Ép oly elemi, mint általános természeti törvény
nyilatkozik benne: az oktalan állat is ápolja, védi kölykeit. Ugyane
törvényt sértő példáúl idézhetjük az első Brutus mondáját, ki a római
köztársaság biztossága érdekében halálraítélte fiait. E tárgyat Alfieri
és Voltaire használták föl; az utóbbinak, kinek drámáját németből
Kisfaludy Károly magyarra is lefordította, tragikai stílje különösen
illik tárgyához: több benne a pompa és szónoklat, mint a természet. Némi
rokonságban áll hősükkel Shakspere Brutusa is: a második Brutus, kit
amaz elsőre emlékeztetve szólítanak tettre a titkos felhivások. Az
gyermekeit áldozta föl a közszabadságnak, ez atyai barátját. Politikai
rajongásból megölte Cæsart, kinek «angyala volt».
Oh itéljetek
Ti istenek, miként szerette őt! –
mondja Antonius. Maga Brutus is, midőn az elkövetett gyilkosságot
védelmezi a rostrumon, kérkedik szeretetével áldozata iránt: «Ha valaki
van ezen gyülekezetben szíves barátja Cæsarnak, annak mondom, hogy
Brutus szeretete Cæsar iránt nem csekélyebb, mint az övé».
Idealizmusának mily mélységes természetlenségét tárja föl e nyilatkozat!
Mindezekben a tárgyakban a tragikai összeütközésnek vagy alapját képezi,
vagy legalább erejét fokozza a természeti törvényen elkövetett sérelem.
A vérközösség kapcsa: természeti forrása a családtagok erkölcsi
viszonyának. Ha e kötelék sérelme is oda sorakozik a tragikum tényezői
közé: a megrendítő benyomás kétségkívül fokozódik, mert oly hatalmat
látunk fenyegetve, mely a legáltalánosabb, legjótékonyabb és
leggyümölcsözőbb. Minden szerencsétlenségünk utolsó menedéke ez. A
különösen félelmes, megrázó, mely ilyféle tárgyaknak már természetében
rejlik, vonzza a tragikus költőket, Aeschylos és az Atridák óta, családi
összeütközések feldolgozására. E mozzanat teszi erősen tragikai
benyomásúvá az Árpád-ház történetét, melyben oly gyakorta áll szemben
atya a fiúval s száll harczra testvér a testvérrel, s a melynek rokoni
tusái egy családtalanúl maradt, szűzességet fogadott királyleány
magányos imáiban hangzanak el, mint az Atridáké a taurisi Iphigéniában.
A természeti törvény sérelmet szenvedhet oly törekvések által is, melyek
anyagiságunk kötelékeinek széttépésére irányúlnak. Az ember vakmerő
kézzel el akarja mozdítani a régi határt, a meddig uraságunk terjedhet a
természet fölött. E gondolatot példázza az Ikarus-monda, melyből Tompa
egyik legszebb költeményét merítette. A víz szélén űlvén atyjával,
sokért okolják a végzetet. Csábítja őket a túlpart, a tengernyomta
távol, melyet sem át nem repűlhet, sem meg nem lábolhat, ki földre
született. Hogy a bús sziget homokját elhagyhassák, szállniok kellene.
Merengésök közben lepi meg őket a vakmerő gondolat:
Teremts magadnak
Mit természet, sors megtagadtak!
Szárnyakat készítenek s repűlni kezdenek. Eredetileg csak szabadúlni
akartak; de Ikarust csakhamar elkapja a szabadság mámora. A magasba
emelkedve nem lát többé határt maga előtt. Már nem elég neki az sem,
hogy íme urává lett a légnek. Azt «illetvén, mi illethetetlen», az egész
mindenség fölé törekszik, annak központjába, föl a napig. Itt elolvadnak
szárnyai s utoléri a bukás. A természeti kényszer ellen küzdő szellem
tragikuma. A végességgel való küzdelemnek egy idevágó érdekes példáját
említi Gregorovius is _Hadrián_jában. A szellemeknek az a nagy zavara,
melyben az emelkedő keresztyénség s a sűlyedő pogányság találkoztak, sok
csodálatos rajongót szűlt. Ezek közé tartozott Peregrinus Proteus is, ki
a halál megvetését s a fölötte való győzelem lehetőségét hirdette.
Tanítványait maga körűl gyüjtötte egy holdvilágos éjtszakán, hogy
meggyőző bizonyságát szolgáltassa előttök tanainak. Fölhág a máglyára s
viharos beszéddel gúnyolja az alvilág hatalmait. Megragad egy lobogó
fáklyát s meggyújtja maga alatt kathedráját. Bizton várta, hogy az ég
csodája meg fogja menteni; de hiába, a fa lobbot vetett s a mestert
menthetetlenűl elragadta a megvetett halál. Ez elbeszéléssel eszmei
tartalom tekintetében rokon a Simon mágus mondájának befejezése. Simon a
kétkedő Nero császár előtt be akarja bizonyítani isteni hatalmát s
késznek nyilatkozik az égbe repülésre. Démonjai fel is emelik a
levegőbe, de Péter apostol az Úr hatalmával, ki a természet rendjének
alkotója és őre, leveri őket s a mágus földre zuhanva szörnyet hal.
Ime a természeti törvénynek különböző irányú jelentkezése. Helye,
feladata, munkája az egyetemesben, melyre Vörösmarty gnómája vonatkozik:
A természet örök könyvét forgatni ne szűnjél:
Benne az Istennek képe leírva vagyon.