XXVII. Az egyetemes: mint erkölcsi törvény.

Ez átmeneti formák vezetnek bennünket oda, a hol már maga a tisztábban

kiváló erkölcsi törvény, mint igazán sértett és a sérelemre visszaható,

áll szemben az egyénnel. A dölyf, az elbizakodás már az élet erkölcsi

alapját támadja meg s a rá visszaható egyetemes nemezissé emelkedik

vaksorsból, természeti kényszerből, isteni irigységből. Az egyén

elbizottságában vagy oly hatalmak ellen lázad föl, melyeknek tekintélye

és ereje: az élet rendjének, békéjének, fejlődésének biztosítéka; vagy

oly érdekeket tapod, melyeknek szintén jogos létök van az egyetemes

öszhangjában. Azokkal az érzésekkel helyezkedik kihívólag szembe,

melyeken az erkölcsi rend nyugszik: tisztelettel, mérséklettel,

szeretettel és szánalommal. Nem akar ismerni magánál nagyobbat s mitsem

törődik a nála kisebbekkel. A nagyságnak ez a sértő dölyfe: a hűbrisz.

Az, a mit Heraklit szerint, jobban kell oltani mint a tűzvészt. Bayer

háromféle formáját különbözteti meg: a hatalom, a hősiség és az értelmi

erő elbizakodását, példáúl idézvén az elsőre Xerxest, a másodikra Ajast,

a harmadikra pedig Prometheust. Megtoldhatnók ez alakokat még egygyel: a

szerencsében való elbizakodással. Példája Niobe, a haragjában és

fájdalmában egyaránt szép thébai királyné, az antik világ _Mater

Dolorosá_ja, kinek mithoszát Ovidius beszéli el. Tizennégy gyermekében

büszkélkedve, megtiltotta az áldozatot Leto istenasszonynak, Phoibos és

Artemis anyjának, ki hozzá képest majdnem gyermektelen. Nem őt illeti-e

meg inkább a babérkoszorú, a nagy ősökben, fényes kincsekben és szép

gyermekekben gazdagot? Az isteni testvérek, haragra gerjedvén anyjok

sérelmén, íjakat ragadva szálltak Kadmos vára fölé s egymásután

nyilazták le Niobénak valamennyi sarját. Ime a dölyffé fajúlt boldogság

képe, melyet nehezen lehetne Bayernek akármelyik alakjába befoglalnunk.

De ez osztályozásnál egyébként is gyümölcsözőbbnek látszik annak a két

iránynak figyelembe vétele, melyben a hűbrisz az erkölcsi törvény ellen

intézett vétséggel hívhatja ki maga ellen az egyetemes megtorlását.

Vétségre egy felől a tekintély megtagadása vezetheti, feltámadás az

isteni vagy emberi tekintély ellen, mely az összességnek erkölcsi

meggyőződésén alapúl. Ajas, erejének, bátorságának és önérzetének

túlságában, megsérti mindegyiket. Mily nagynak, s nagysága jogában mily

kétségtelenűl elsőnek tartja magát! Nagy szót mond, de a hellenek között

hozzá foghatót nem látott Trója. E féktelen elbizakodás uralkodik minden

gondolatán, minden cselekedetén, s határozóvá lesz sorsára elejétől

végig. Gőgjében elfeledi ember voltát; nem ember módra érez és

gondolkodik. A hirmondó így beszéli el búcsúját atyjától, mikor a trójai

hadba indúlt:

Ő már akkor esztelennek bizonyúlt,

Midőn honát elhagyva atyja bölcs szavát

Nem hallgatá. Így szólt ez: Légy azon fiam,

Hogy győzz, de mindig istennel győzz a csatán.

S ő esztelen gőgjében ekként válaszolt:

Atyám, istennel győzhet még a gyáva is,

Ki semmit sem tud; én magamban megbízom,

Hogy isten nélkűl is dicsőséghez jutok.

A ki az isten segítő kezét ily dölyfös önbizalommal utasítja vissza,

mikép hódolna az emberi tekintélynek, hogyan illenék be a vezér akarata

által kormányzott seregbe? Mikor már a homályos jövőnek is így indúlt

eléje, hát még azután, hogy az egész, égő hajóira szorított görög tábort

a sánczokon áttörő Hektor ellen ő maga védelmezte meg? Gyásztörténetéből

Menelaos ezt a tanúlságot vonta ki.

Rossz ember az, ki mint alattvaló

Meg nem fogadja az uralkodók szavát.

Mert nem virágzik ott a törvény és a jog,

Hol fenn nem tartja erejét a félelem,

S bölcsen nem kormányozható az oly sereg,

Melyet nem óv a rettegés s a tisztelet.

Gondolja meg az ember, bármi nagy legyen

Testére, hogy csekély baj is megdöntheti.

Kinek szívében félelem s szégyen lakik,

Az, tudd meg, boldogúlni fog mindenkoron;

De hol a gőgös kénye-kedveként tehet,

Az olyan ország, hidd el, egykor elbukik,

S örvénybe sűlyed, bármi jó széllel haladt.

A haragos király le akarja győzni, karjával kényszeríteni a halottat,

kit életében soha sem fékezhettek. Ajas épen ezzel a féktelenségével hí

ki maga ellen minden égi és földi hatalmat, melyekkel szemközt ereje,

hősisége semmisnek bizonyúl. Dühe, melyre Achilles fegyverzetétől

elüttetésén gerjedt, nem egyéb, mint dölyfének természetes következése;

örjöngése pedig, melylyel magát meggyalázta, csak dühének fokozódása.

Hiába hangzott Kalchas által az isteni szó, hogy még csak a végzetes

napon maradjon sátrában: a boszú őrűlt tüze hevítette. A megsértett

egyetemest halálával kell kiengesztelnie.

A dölyf azonban nemcsak a nagyok, hanem a kicsinyek irányában is

vétségre vezet. Amazoknak ellenszegűl, ezeken kegyetlenkedik. A

szegényeknek és gyámoltalanoknak gőgös sértegetése különös élességgel

ütközött bele a görögök erkölcsi felfogásába. A hazatért Odysseus

koldusnak öltözve jelent meg az ithakai palotában tobzódó kérők előtt,

kik, bortól és reménységtől elkapatva, tehéncsonttal dobálták. Pallas

Athene műve volt, hogy ne tartózkodjanak a keserítő gúnytól s még

nagyobb dühre hevítsék Odysseus szívét. Csakugyan úgy szólván ezzel

csordúl ki poharuk: az ismeretlen, megcsúfolt vendég felkapja a nehéz

íjat s leöldösi őket. Az egyetemes mintegy gondviseléseűl mutatkozik az

összességnek, melyet az egyesek gőgje elnyomással fenyeget. Midőn

hódolatot követel az istenek és becsülést az emberek iránt s megtorol

minden ellenkezőt: az élet erkölcsi rendjét, nyugalmát, öszhangját

védelmezi.

E rendnek föltételei és biztosítékai nemcsak az emberiség életének nagy

egészében, az idők folyásában s a viszonyok gyökeresebb változásai

szerint, módosúlni, átalakúlni, sőt megváltozni látszanak. Egy-egy koron

át azonban a ragaszkodás, tisztelet bizonyos eszmék és formák iránt, oly

tekintélylyel övezi őket, hogy az egyetemes elemei közé olvadnak, a

közmeggyőződésből általános szentesítést nyernek, mintegy erkölcsi

törvény erejével uralkodnak. A vezérletre hivatottakat, kik ha nem is

egyenes megsértésökkel, de mellőzésökkel a sikernek, közjónak új útjait,

eltérő irányait keresik: mindig veszély fenyegeti. Kihivása egész

nemzedékeket ronthat meg, nagy érdekeket vethet koczkára s nagy

eredményeket játszhat el. E rendkívüli következések, a fölidézett

általános szenvedés sokszor az államférfiúi belátás hiányát, a politikai

tévedést, a személyes benyomás érvényesítését a közszellemnek

ösztönszerű ellenszegűlése daczára: tragikai vétségűl mutatják. Legtöbb

esetben az egyetemes határozó mozzanatáúl az látszik kiemelkedni, hogy

megtorlás várja az eltérést oly irányoktól, oly eszméktől, melyeknek

érvényesítésében a nemzet hosszú időn át feladatát látta, boldogulását

kereste s üdvét és dicsőségét találta. A vezetők rövidlátása, tévedése,

hűtlensége bukásba sodorja nemcsak őket magukat, hanem a vezetettek nagy

tömegét is.

A magyar politika vezérgondolata, sok századon át, a nemzeti eszmének a

keresztyén eszmével elválhatatlan egybekapcsolása volt. E politika

alapját vetette meg Szent István s ez érvényesűlt a kunok, besenyők,

tatárok és törökök ellen folytatott küzdelmekben. A nemzetet ez

lelkesítette s ez kötötte szorosabban nyugothoz, mely szintén ennek

egész teljességében való követését tekintette a magyarság nagy történeti

feladatának. Lovagkorunk két legnagyobb hőse, Szent László és Hunyadi

János, e két eszme egységének nevében harczolt; győzelmeik ép úgy a

keresztyénség, mint a magyar nemzetiség diadalai voltak. A mohácsi vész

után egy nagy politikai párt megbontotta a régi egységet. A kétségbeejtő

viszonyok nyomása alatt a nemzeti lét biztosítását abban kereste, hogy,

legalább ideiglenesen, lemondott a keresztyén eszme képviseléséről, sőt

leghatalmasabb ellenségével, a törökkel, szövetkezvén, elnyomásában lett

részessé. Kiegyeztethetőknek, sőt egymást támogatóknak hitt oly

érdekeket, melyek legbensőbb természetök szerint ellentétesek voltak. Az

eredmény az lett, hogy arra is, a mit ez úton biztosítani akart, a

nemzeti létre, csak újabb veszélyt hozott. Ime a török párt tragikuma, a

mint oly megrázó erővel rajzolja előttünk Kemény _Zord idő_je, különösen

Verbőczi sorsában. «A ballépésekből támad a megtorlás; a bűnt az isten

megbocsáthatja a gyónónak s bánkódónak, de a félreismert politikai

érdekek kegyetlenek s természetökben fekszik a kérlelhetetlen

boszúállás». Az ünnepelt népszónok, ki egykor rövid időre hazája sorsát

látszott kezében tartani, maga járt Konstanczinápolyban, s a török

hatalom székhelyéről merőben hamis benyomásokkal tért haza. A klasszikai

tanúlmányokból merített ábrándjai táplálják optimizmusát s ez nagy,

majdnem döntő befolyást gyakorol a kormánytanácsban. A gyermek-királyt

leviszik a szultán sátorába s Buda kapui megnyilnak a török előtt.

Árulással fészkeli meg benne magát s a Boldogasszony templomában

fogadást tesz, hogy többé nem fogja feladni. Verbőczi már látja, az

iszonyú erőszakosság képei közt, hogy mikép segítette törekvése épen

azt, a mit ki akart általa kerűlni. De, még mindig azt hiszi, hogy jogi

formalizmusával sikeresen szegűlhet ellene a barbár hatalomnak.

Kicsinykedésben fenségesebb és meghatóbb küzdelem nem képzelhető annál,

a mit e szerencsétlen öreg ember folytat Szolimán basával és

környezetével. De fölemelkedése már egyszersmind bukás. Ez csak

teljességre megy, mikor ádáz ellensége megmérgezteti. Utolsó szavai:

«Tévedéseimnél is nagyobb kínokat szenvedek; ha halálom erőszakos volt,

tanúlságúl szolgálhat azoknak, kik természet elleni szövetségekben

bíznak». E tanúlság csak nagy későn hozza meg gyümölcseit. A nemzetet

sújtó tragikai végzet, mely a hegedősök és énekszerzők verseiben, a

politikusok beszédeiben s a prédikátorok intéseiben minduntalan oly

szívrázó följajdúlásokat fakaszt s oly mérhetetlen áldozatokat követel:

csak másfél század múlva látszik engedni szigorából. Akkor, mikor a

nemzeti meg a keresztyén eszme megint új, általánosabb és áthatóbb

erővel találkoznak, szorosabban olvadnak össze s összeolvadásukban

egyetemesebb hatást kezdenek gyakorolni, a mint Zrinyi Miklós nagy

éposza költői kifejezésre juttatja s Buda visszafoglalása megpecsételi.

A drámai költészet terén hasonló alakban mutatkozik az egyetemes

Obernyik _Brankovics_ában, ki népe ellen hűtelen lesz a magyar

szövetséghez, a törökhöz pártol s ezzel egész házát romlásba ragadja

magával.

Már e formákban olyan erőnek érezzük az egyetemest, mely nemcsak

bizonyos benne foglaltató eszméket védelmez külön-külön, hanem védelmezi

ez eszmék egységét, körének egészét, mely az emberi élet öszhangjában,

az ellentéteseknek látszó érdekek kiegyenlítődésében, az egyes

törekvéseinek az összesség által való jogos korlátozásában jut

kifejezésre. Az egyetemesnek ezen, elkülönzést és szétszakítást nem tűrő

foglalata nyilatkozik számos tragikai jelenségben, ha nem illetik is

ezek őt, mint határozottan erkölcsit csak mint egységest. Ennek az

egységnek megbontása, bár valamely külön erkölcsi eszme nevében és

érdekében, az egyetemesben foglalt erkölcsi hatalmak egyikének a

másikával szembeállítása: tragikai vétség. Az ilyen esetek, melyekben

jogosúlt erkölcsi eszmék egyoldalú képviselőit látjuk elbukni, éreztetik

velünk legerősebben, hogy ha a nemezist kihívó, az egyetemest sértő

kitámadások különböző nemeinek közös nevet és közös jelleget keresünk,

nem nyughatunk meg az erkölcsi vétségben s legkevésbbé általánosíthatjuk

a bűn fogalmát és kifejezését. Nem alkalmazhatjuk föltétlenűl és

valamennyi esetben még ott sem, a hol az egyessel az egyetemes

kétségkívül mint erkölcsi törvény áll szemben. Az egyetemesre nézve

lehet egy, magában erkölcsileg kifogástalan, sőt erkölcsi hatalom által

parancsolt tett is sérelmes, ha egy más, szint oly jogosúlt hatalomnak

ellene szegűl s páthosza, az egyetemes eszmekörének egészét figyelembe

nem véve, tör érvényesülésre. Hatalmakat, melyek az egyetemesben mint

egymásnak kiegészítői és támogatói vannak jelen, egyoldalúsága,

félszegsége ellenkezésbe kever s a fölzaklatott ellentétet csak saját

bukása által engesztelheti ki. Mintegy a maga testével kell betemetnie

az űrt, melyet ő ásott összetartó eszmék közé, hogy ezek ő fölötte ismét

egyesűlhessenek és kibékűlhessenek. Így állanak az új eszmék képviselői

a fennálló elvekkel, irányokkal és formákkal szemben, melyek még

egyetemesűl, az erkölcsi törvény erejével élnek és uralkodnak, s csak a

köztudat lassúbb folyású átalakulásával módosúlnak és vesztik el ebben

gyökerező erejöket. A haladás vezeti az emberiséget tökéletesedésének

czélja felé, a fennállóhoz való ragaszkodás őrzi a kivívott

eredményeket. Új javakat csak amaz szerezhet számára, békéjét csak ez

biztosíthatja. Mindegyik elv jogosúlt erkölcsileg: de nem az a kettőnek

rideg elszakítása és merev szembeállítása. A reformátorok páthosza

rendesen végletes egyoldalúságában képviseli eszméjét s előkészület

nélküli hirtelenséggel törekszik megvalósítani. Bármily engedményben,

alkuban a létező iránt, csak lemondást látnak, s páthoszuk a haladás

elvét merev ellentétességre, éles összeütközésre sarkalja vele. Az

egyetemes mint az erkölcsi eszmék egysége, mint az összesség érdekeinek

kimélésével s csak a közmeggyőződés alapján való haladás elve, feltámad

ellenök s eltiporja őket.

Mind e mozzanatok példájáúl áll előttünk Sokrates alakja. Azzal

vádolták, hogy az ifjuságot megzavarja s az istenekben való hitet

megingatja. A vád nem volt alaptalan. Egész filozófiája ellentétben

állott kora világnézletével. Ennek felfogása magukon a jelenségeken, a

természeten mint képen nyugodott; az övé a megismerő, itélő,

következtető szellemen, mely mindent magából fejt ki. A képzelet alkotta

sokistenhittel szemben állt tanítása a világ rendjét jelentő, legfelső

isteni hatalomról. Az ősszokás kényszerébe, az állam mindenhatóságába

élesen beleütközött az ő erős szubjektivizmusa. Két elv egymással

szemközt, az eszme egységéből külön szakított két hatalom. Mindegyiknek

megvolt jogosúltsága s mindegyik érvényesűlésre törekedett. Sokratest

elítélték s magára bízták büntetése megszabását. Ő azonban nem

alkudhatott fogságra vagy pénzbirságra: közköltségen eltartást kivánt a

Prytaneumban a hazának tett szolgálataiért. Ezzel aláírta halálos

ítéletét s egész valójával, sorsával a forradalmi szellemek ősképévé

lett.

A kiválóan tragikai benyomásról, melyet e nyugtalanúl előre törekvő

szellemek harcza gyakorol, már érintettük Vischer nézetét. A még

előkészítetlen jövő ütközik össze általok a még magát védelmező múlttal.

Az erkölcsi törvény érvényesűlését kerestük e küzdelmekben a nélkűl,

hogy az erkölcsi vétséget határozónak tartanók. E gondolat látszik

vezetni Gottschallt költészettanában, bár nem ád neki világosabb és

szabatosabb kifejezést, midőn a szóban forgó jelenségeket az ethikai

tértől elkülönzi s csak historiaiaknak nevezi. A következő sorokban

fejtegeti őket: «A történelem nagy korszakaiban, melyekben a

világszellem munkája legszembeötlőbb módon nyilatkozik, az egyén

erkölcsi összeütközésbe kerűl, mely valósággal tragikus, a mennyiben az

egyik oldalon a létezőnek szent és szükségszerű tekintélye, a másikon

pedig a haladás lelkesítő eszméje, az eleven cselekvésre ösztönző, benső

meggyőződés egyenlő joggal állanak szemközt. Ha a hős, a haladó

világszellem eszközének érezve magát, enged keble teremtő sugallatának:

vétkessé lesz a fönnálló világrend megsértése által, melynek áldozatáúl

is esik. A nagy vallásalapítók és reformátorok, meggyőződésök vértanúi,

a közszabadság előharczosai, valamint az imperátorok is, kik

életképtelen respublikákon a történeti szükségszerűség törvényét

végrehajtják, a szellem bajnokai, kik áldozatúl esnek egy nagy

fölfedezésnek: ezek a hősei a históriai helyzettragédiának, mely azonban

a népharczok, udvari és állami események, bitorlások és forradalmak

epikai tömegképeivé sohasem fajúlhat, hanem a világszellemnek mindíg

egyes emberben megjelenését követeli. A történeti korszakok

összeütközése, mint ilyen, nem tragikus, hanem csak az egyén, mely közte

összezúzódik». Így Gottschall, ki példákúl Sokratest és Mohamedet,

Bresciai Arnoldot és Savonarolat, Husst és Luthert, Columbust és

Galileit, Julius Cæsart és Cromwellt idézi. A dolog lényege abban

fekszik, hogy a hős a haladás elvét a létezővel kibékíthetetlennek

tekinti s ilyenűl is képviseli, nagyobbára az elbízott akarat

kiválóságának s az egyoldalúság gyarlóságának formájában.

A mondottakból önként következik, hogy a fönnállóban nem kereshetjük s

nem találhatjuk meg mindig az egyetemest. Csakis ott és addig, a míg

biztosítani képes a közjólétet, megelégedést, nyugalmat; míg valóban a

létezőhöz ragaszkodó közmeggyőződés, s nem egyeseknek vagy osztályoknak

önzö erőszakossága tartja fönn. Világos, hogy a Gottschall által idézett

példák egy része is már ide tartozik. A mint a csakis gonosz hatalom áll

szemközt, bár a maradandóság jogos elvének hamis álarczában, az igazság

képviselőjével, kit talán időre-órára sikerűl elnémítania, külsőkép

megbuktatnia is: kettejök viszonyát már nem tekinthetjük tragikainak.

Itt merűl fel a kérdés, hogy vajjon Krisztus pályáját, szenvedését és

halálát lehetséges-e tragikai felfogás alá vonnunk vagy sem. A legrégibb

Krisztus-dráma a negyedik századból maradt ránk, _Khrisztosz paszkhón_,

a szenvedő Krisztus czímmel, s állítólagos szerzője Nazianzi Gergely

vagy Laodiceai Apollinaris. Az előttünk folyó jeleneteknek

tulajdonképeni központja: Mária. Az ő gyötrődése és siralmai a fő dolog,

melyekben fia elfogatásának, elítéltetésének és halálának hírére kitör;

maga Krisztus csak rövid búcsúvételre jelenik meg. A cselekvény későbbi

folyama a keresztfa alá, azután a sziklasírhoz Arimathiai József

kertjében, majd meg Márk apostol anyjának házához vezet, hol a feltámadt

Üdvözítő még egyszer megjelenik. E nevezetes költemény sajátságos

keveréke a görög és alexandriai drámára utaló reminiscentiáknak, majdnem

idézeteknek, s az evangéliom szellemének és szavainak. Egy felől a

középkori egyházi színmű első példájának tekinthetjük, melyben ép oly

kevéssé kereshetünk tragikai felfogást, mint a misztériumokban. De más

felől mintegy csodálatos jövendőmondásnak tűnik fel az ezer év múlva

megszületendő új drámáról, melynek kiképződésére nemcsak a keresztyén

szellem, hanem az antik drámai felfogás is kétségtelenűl hatott. Szent

Gergely görög dialogjaiban az antik művészetet, Euripides és Lykophron

verseit, ép olyan formán használja föl a keresztyén szellem a maga

szolgálatára, mint a hogy a római Jupiter-szobrot Szent Péter hires

képévé formálta. A nevezetes színmű czélja, bizonyos dogmatikus eszmék

terjesztésén kívül, csak a vallásos érzés erősítése. Így a középkor

híres misztériumai, vangelioi, miracle-playi, autoi s husvéti játékai

mind nem tragikai megrendítésre, hanem csak jámbor megindításra

törekszenek. Naiv felfogásukat nem a világrend rejtélyes hatalmainak

képzete, hanem az egyház tanainak betűje táplálja és vezérli. Bár az

újabb Krisztus-drámák, melyek közűl csak az olasz Govean Felixét

említjük meg, a műforma fejlettségének egészen más fokán állanak,

felfogás tekintetében nincs köztük és elődeik között lényeges különbség.

Hősüket megszólaltatják fülünk hallatára, de az evangéliom szavaival;

testi alakjában, a földön járva mutatják be, de mennyei glóriájának

teljes ragyogásában. Igazi tragédiát Krisztusról még senki sem írt.

Vajjon írhatna-e? Megvannak-e a tragikai felfogás feltételei a tárgyban,

megvannak-e világnézletünkben, bennünk, kiket a költőnek meg kellene

győznie tragikai eszméjének igazságáról? Tisztán az eszthetikai

vizsgálat körében maradva s csupán a biztos történeti adatok tanúságát

fogadva is el, bizonyosnak tarthatjuk, hogy a Krisztussal szemben álló

rend semmi módon nem tekinthető az egyetemes képviselőjének. E rendet

már nem a zsidóság őszinte és benső ragaszkodása tarja fönn

hagyományaihoz, mint inkább vezetőinek őnző érdeke. A nép maga

elégedetlen; nemzeti és emberi megaláztatásában messiásra, szabadítóra

vágyik. Ilyenűl jelenik meg Krisztus. Vele szemben a létezőnek, a

fönnállónak jogára való hivatkozás hamis volt és hamis marad minden

időben. Az ő reformja nem ütközött bele a közmeggyőződésbe, mely már

elvesztette a szilárd talajt lábai alól. Minden ingadozott: Jeruzsálem a

szőrszálhasogatások, viszályok, gyűlölködés és vallási lázongások

fészke. A nép nem találta jólétének, nyugalmának őreit, erkölcsi

meggyőződésének kifejezéseit azokban, a kik uralkodtak felette;

boldogúlására új eszméket, új formákat keresett. A tudományból, mely a

hitéletet táplálta, hiányzott az erkölcsi erő. A papság nem állott a

vallásos mozgalmak élén. Csakis a maga érdekeit védelmezte, mint az

előkelők, a farizeusok, e hitetlen és képmutató arisztokraczia, mely

Renan szerint az oltárról élt, de haszontalanságnak tartotta azt. A

papság nem ápolta és szolgálta a zsidóságnak sem nemzeti, sem vallásos

meggyőződését: egyszerű eszközévé sűlyedt a római politikának, melylyel

csak saját hasznát igyekezett kiegyenlíteni. A Boéthuzim nevű hatalmas

papi nemesség, emelkedését Herodes szenvedélyének köszönte Marianna

iránt. Erkölcsi valójuk nem tagadta meg hatalmuk forrását: világiasak és

hitetlenek voltak, valódi epikureusok. A főpapi méltóság Hanan

családjának kezében volt. E családot általában kevélység, vakmerőség,

kegyetlenség és alattomos gonoszság jellemezték. A döntő szót, mely

Krisztust vesztébe taszította, Kaifás mondta ki, az akkori főpap, az

ádáz s titokban még mindig uralkodó Hanan veje. Lerontja az isten

templomát, hogy három nap múlva újra felépítse azt: e nyilatkozat volt

az elhatározó vád. A bősz felindúlás, melylyel hangoztatták, abban leli

magyarázatát, hogy a templomban az ő gazdagságuk és tekintélyök forrását

féltették. Nekik az ő templomuk kellett s nem az új. Ime Krisztus

ellenségei, a kik megölték. A tragikus hős fölött diadalmaskodó

egyetemesnek, legalább bizonyos döntő tekintetben, mindig igaza van: az

igazi tragikai megnyugvás ebből fakad. Kereshetjük-e az egyetemesnek

képviseletét, védelmét, az igazság magvát a pártban, mely Krisztust

keresztre feszítette? Hatalmát a közmeggyőződésből merítette-e? A

keresztyén legenda által táplált érzésünk csak az önzést, a pusztulásra

megért sűlyedést, a nemezissel daczoló gonoszságot látja oldalukon,

tehát mind oly mozzanatokat, melyek ép őket állítják szembe az

egyetemessel. E felfogásnak ad kifejezést az egész keresztyén művészet

ama számtalan műalkotásban, melyekben Krisztus elítéltetését s különösen

megfeszíttetését ábrázolta. A firenzei Capella Spagna falképétől kezdve,

Tintorettonak velenczei óriás freskóján át, egészen Munkácsy

festményeiig: a Krisztus vesztére törő alakok gonoszságát, az erkölcsi

rútat bennök, a testi rútságnak mily szakadatlan s mily változatos

típusai fejezik ki!

De, a mint már megjegyeztük, a történeti vizsgálat is erősíti, támogatja

felfogásunkat, mely Krisztusban az emberiség erkölcsi megváltóját, az

egyetemesnek isteni képviselőjét látja, kinek halála nem tragikai

nemezis, hanem vérengző erőszakosság. E halál nem is bukás. Nem bukása

még az elsietésnek, a makacsságnak, túlbizakodásnak és rajongásnak sem,

mely a körűlményekkel nem tud megalkudni. Ő nem alkudhatott meg; de nem

is volt szüksége megalkuvásra. Győzelme nem a kiegyenlítő, megérlelő,

előkészítő idő távolában, hanem úgy szólván azonnal bekövetkezett.

Képéből nem ment egyetlen vonás veszendőbe, valami olyas, a mitől a

halálnak az alapjában nagy törekvésű tragikai hősök alakját is meg kell

tisztítania. Mikor kivégeztetett, győzött egyszersmind; győzött nem

lelkének jobb fele, nem olynemű tökéletessége, mely addig csak a föld

gőzkörének homályában mutatkozhatott, hanem győzött egészen,

mindenestül, a mint volt. Szenvedésére és halálára a tragikai érzések

közűl csak szánalommal tekintünk, de ennek sem azzal a tiszta nemével,

melynek alapját Greguss nem helytelenűl keresi bizonyos egyenlőségi

érzetben, hanem inkább fájdalmas csodálattal. A másik tragikai érzést, a

félelmet, pedig egészen más mozzanatok enyhítik meg, sőt nyomják el.

Inkább a halál le-legyőzetését látjuk általa és saját részességünket

érezzük a végtelenben. A legtisztább fenség érzete. Ha a gyászos kép

egészében érzünk is valami tragikait, ez, mint Zeising megjegyzi, «csak

másodrendű, alárendelt elem, mely a főjellem fenségét tragikai

környezetben mutatja s a cselekvény összhatását csupán árnyékolja, de

lényegesen nem módosítja».

Háttérben, távol marad a gondolat, hogy a nagynak is buknia kell, hogy a

legnagyobb földi nagyság is csak emberi nagyság, melyet habár csak egy

szemernyi gyarlósága veszedelembe sodorhat. Ily mozzanatot, mely az

igazi tragikumnak oly fontos tényezője, találhatunk-e, vagy legalább

csak homályosan érezhetünk-e az ő alakján? Renan megkísérlette

kutatását, s e tekintetben Krisztus pályájának különösen egy pontjára

irányozza figyelmünket: a bethaniai csodára, Lázár feltámasztására. A

jeruzsálemi tömeg csodát kivánt tőle s ő nem tiltakozott ellene, hogy

Bethániában csoda történt. «E tisztátalan és rá nézve nyomasztó városban

Jézus nem volt önmagáé. Az ő lelkiismerete az emberek s nem az ő hibája

miatt elvesztett valamit eredeti tisztaságából. Kétségbeesve s

végletekig űzve, nem volt többé hatalmában önmagának. Küldetése

paracsolt neki s ő egészen önkénytelenűl engedelmeskedett. Magáévá

fogadta a csodákat». Ez lenne hát tragikumának sarka, a gyarlóság

mozzanata, melyen gyászos végzete megfordúlt. Renan az okozatosságot sem

téveszti szem elől: a bethaniai csoda, szerinte, jelentékenyen befolyt

Krisztus élete végének siettetésére. E csoda hírére űlt össze ellene

először a főpapi tanács. A tragikai következtetés bármily finoman van is

előadva, élesen és kibékíthetetlenűl ütközik bele a keresztyén

felfogásba, melynek alapján állunk, érzünk és gondolkodunk. E felfogás

Krisztust nem tekintheti máskép, mint az egyetemesnek a maga

teljességében való képviselőjét, mely minden fogyatkozást, foltot,

gyarlóságot kizár. Az ő benne vetett hit által tartatunk meg; más

szóval: az ő követése biztosítja öszhangban, egyességben maradásunkat az

istenivel, az egyetemessel. Nincs bölcselet, mely e tételt

kétségbevonhatná s üdvösségünknek a Krisztusétól bármiben eltérő utat

tudna mutatni. Szellemünk benne a tökéletesség képét látja, a fenséget

legmagasabb fokán s a legmagasztosabb gyönyörről, melyet ily kép

szemlélete nyújt, nem mondhat le. Ha nem őrzené is más, megőrzené hitünk

az emberiség erkölcsi tökéletesedésében, melynek szüksége van az ő

példájára. E példa mindörökre Krisztus marad s e szükségérzet mindörökre

távol fogja tartani az ő isteni alakjától a gyarlóság képzetét.

Ezt a gyarlóságot pedig megtaláltuk s megtalálhatjuk mind azokban a

tragikai hősökben is, kik nemcsak erejökkel és nagyságukkal vívják ki

megdöbbenésünket, hanem valamely erkölcsi eszméért lángoló

lelkesedésökkel és feláldozásukkal, mély részvétünktől kisérve, sietnek

bukásuk felé. Gyarlóságuk abban áll, hogy szétszakítják a mi

összetartozik; részeiben képviselik azt, a mit egészében kellene

szolgálniok; egymással szembe állítanak oly hatalmakat, melyek csak

egymást áthatva és támogatva igazán megtartók. Szólottunk a haladás és

maradás egyoldalú képviselőiről, kik rajongásukban vagy kegyeletökben

nincsenek tekintettel a másik elv jogára. A tragikum alapját e körben,

melyet Vischer általában _erkölcsi összeütközés_nek nevez, az képezi,

hogy az egyetemesből ellentétekűl vonatnak ki oly hatalmak, melyek

egymást föltételezik s melyeknek az eszme egységébe kell foglaltatniok.

Ez egység maga erkölcsi hatalom. Megsértése főként a mértékletesség és

egyoldalúság gyarlósága által, tragikai vétség még akkor is, ha nem

történik is épen oly tettel, mely a szó szoros értelmében s minden

körülmény között sérelmes lenne az erkölcsi törvényre. A történet

forradalmi korszakaiban, az állami és társadalmi intézmények erőszakos

átalakulásai közt, a hitélet rajongó küzdelmei során feltünő tragikai

jelenségek majdnem kivétel nélkül e körbe tartoznak. Jogos hatalmakúl

látjuk egymással szemközt _Antigoné_ban az állami törvényt és a

vérszeretetet, az _Oresteiá_ban a fiúi tartozást a meggyilkolt atya s a

bűnös anya iránt, _Julius Caesar_ban a republikanus és monarchikus

elvet, _Romeo és Juliá_ban a szerelmet és a családi kötelességet, _Bánk

bán_ban a becsület védelmét és a jobbágyi hűséget. Az egész franczia

klasszikai drámának majd valamennyi tragikai alkotása ebben a körben

mozog; indítékuk az összeütközés egyfelől a szenvedély, másfelől

valamely pozitiv kötelesség között. Corneillenél mindig az utóbbi győz,

míg utódja Racine rend szerint a szenvedélyt juttatja diadalra, azaz

vezeti a tragikai vétségig. Lope de Vegának is van egy híres tragédiája:

_Sevilla csillaga_, mely egy kiválóan tragikai erejű összeütközésbe

keveri hősét, Ortist; egy felől a jobbágyi hűség, más felől a barátság

és családi becsület. A spanyol fölfogás amazt juttatja győzelemre; de e

diadalból nem fakadhat üdv, csak romlás. Ortis, ki a buja király

parancsára megölte Bustost, barátját s menyasszonyának bátyját és

védelmezőjét a fölkent gonosztevő ellen, a mór harczokban találja

halálát, míg Estrella kolostorba vonúl.

A tragikumnak ezt a nemét, az erkölcsi összeütközését, becsűli Vischer a

legnagyobbra. De némi homályba, sőt tévedésbe esik fogalmának úgy

bölcseleti kimélyítése, mint túlságos kiterjesztése által. Ide sorolja

példáúl az egyénit, nemcsak mint egy általános eszme hivatott

képviselőjét, hanem oly törekvéseiben is, midőn magát és csakis magát

akarja az összesség ellenében érvényesíteni. Az egyéniség joga is jog;

de itt aztán jól meg kell egymástól különböztetnünk azokat a hősöket,

kik e jogért bizonyos általánosságban, a köznek szemmeltartásával s egy

erkölcsi eszme páthoszával küzdenek, meg azokat, kik e küzdelemben csak

magukra gondolnak, csak a saját hatalmok általánosítására törekszenek,

szemben minden más egyéniséggel, az egyetemessel. Ha a fogalmakban

zavart nem akarunk okozni, úgy Macbethet és Rikhárdot világosan távol

kell tartanunk a tárgyalt formától, melyet Vischer az elvek harczának

jellemez. Szerinte az ide tartozó jelenségeknél úgy tetszik, mintha már

nem is személyek, hanem tisztán elvek harczolnának egymással. Ezt sem

lehet megkülönböztető mozzanatúl elfogadnunk, mert hisz egy kissé

általánosítva a legtöbb tragikai összeütközésbe belemagyarázhatjuk az

elvi harczot.

Az ily összeütközések megoldása, a katasztrófa hátterében,

természetökből önként következik. Láttuk, hogy e jelenségekben fő

fontosságú az egyetemes egészének, uralkodó öszhangjának megsértése.

Ennek a harmoniának helyreállását, az egymás ellen fordított jogos

eszmék összebékűlését kell előidéznie a tragikai végzetnek. Erre nézve

pedig nem mindig elég magának a hősnek bukása. Ha az ő makacs

egyoldalúsága, melylyel eszméjét képviselte, a vele szemben álló

páthoszt hasonló egyoldalúságba kergette, hasonló daczra ingerelte: a

harmonia csak utánuk s csak megegyezés által állhat helyre. A

félszegségek elvesztik érdességöket, a forrongó eszmék megtisztúlnak

salakjoktól, a merev fölfogások hajlani kezdenek és simulékonyabbakká

lesznek, a csapások és szenvedések meghozzák tanúlságukat, a fél

igazságok összeolvadnak egy egész igazsággá: s kész a megegyezés.

Antigone ellene szegűlt a törvénynek, mely a zaklatott haza nyugalmának

visszaszerzésére szükséges volt. Áthágta Kreonnak, az államhatalom

képviselőjének, tilalmát s eltemette testvérét, egyedűl szíve

sugallatára hallgatva. Az összeütközést, melyet szenvedélyének

egyoldalúsága hítt ki, makacsságával még jobban elmérgesítette s halnia

kellett. Kreonnak igaza volt irányában; de neki sem volt teljes igaza.

Jogát igenis mereven érvényesítette, midőn a törvényt véres szigorral

hajtotta végre a családi érzésnek, a vérszeretetnek egy nemes

fölindúlása ellen is. Ő sem gondol a kiegyenlítés lehetőségére. Hæmon,

az elitélt Antigonét mentve és magasztalva, szemére veti atyjának, hogy

a «joggal daczol». Menyasszonyával együtt őt is meg fogja ölni. Ime,

ugyanarra az érzésre hivatkozik atyjában, melynek áldozata Antigone. Ha

föl tudná kelteni, bizonyára vele együtt ébredne az irgalom s meg lenne

mentve az egyetlen. Mindhiába. Kreon csak az itélet végrehajtása után,

Teiresias fenyegető jósszavaira rendűl meg. Gonosz sejtelem által

gyötörtetve, ingadozni kezd. A mit az egyik bűnöstől oly makacson

megtagadott, most megengedné a másiknak: maga rendeli meg cselédjeinek

Antigone eltemetését.

Én is megyek, s megfordúlt szándokom szerint,

Magam oldom fel őt, kit megköték magam.

Mert látom legjobb megmaradni őseink

Bevett szokási mellett éltünk végeig.

De már késő. Antigone maga után vonta a sírba Hæmont és Eurydikét, kik

Kreon életét becsessé tették. Ő maga megtörten, nyomorúltan éli túl

őket.

Haj! gyászba borúlt körülöttem a lét

Megölte a végzet e szív örömét.

Ez egymást fölidéző, egymásra visszavágó csapásokból mindenesetre

valamely kiegyezés sarjad: az egyén mérsékelni fogja makacsságát a

közhatalommal szemközt, ez pedig emberiesebb lesz itéletmondásaiban.

Julius Cæsart Rómának hanyatló ereje monarchiai törekvésre izgatja s

ennek esik áldozatáúl. De republikánus ellenségeit, Brutust s a

többieket is vesztökbe sodorja merev egyoldalúságuk s makacs

ragaszkodásuk oly hagyományokhoz, melyek a kor viszonyainak nem felelnek

meg többé. A philippii győzelem után Octavian társaival «osztja meg a

nap dicsőségét». Cæsar azt hitte, már itt az idő, melyben nem kell

osztoznia senkivel. Az elhullottak sírján még egy triumvirátus emelkedik

s ez átmeneti forma érleli meg a monarchiát. Romeonak és Juliának,

mértéktelen szerelmökkel, el kellett pusztúlniok a gyűlölködés

légkörében, mely őket körűlvette. «Mindnyájan bűnhödénk», mondja

holttestök előtt a fejedelem, s megtörik és eszére tér a gyűlölet.

Ha már az erkölcsi törvényt, mint ilyet, állítjuk előtérbe, az erkölcsi

összeütközések tragikai jelenségei végtelen változatosságot fognak

mutatni. A sérelem minősége, ereje, súlya rendkívül különböző lehet.

Olykor alig áll egyébből, mint hogy az egyén, a rázúdúló csapások közt,

a maga páthosza jogosságának érzetében, legalább szóval fakad ki oly

hatalom ellen, mely vétlen eltapossa őt, de a melyet ennek daczára is

tisztelnie kellene. Másutt tiszta lelkesedésből, merő jószándékból oly

ballépést követ el, mely egy fölötte joggal uralkodó erkölcsi eszme

szempontjából, de csakis ebből, már igazi vétség. Innen eljuthatunk

egész odáig, hol az erkölcsi törvénynek, jóllehet igaz sőt nemes

fölindúlás által sugallott, de már minden körűlmények között beszámítás

alá eső s megtorlásra méltó sérelmével, valódi erkölcsi vétséggel,

botlással, bűnnel találkozunk.

Három nőalakot idézhetünk e fejlődés fokozatainak példázására: Corneille

Camilláját, Kisfaludy Károly Irénéjét s a magyar népballada Fehér

Annáját. Camilla a Horatiusok testvére, római szűz, egy Curiatius

jegyese. A fegyverszünet Róma és Alba között, reményt ébreszt a

szeretőkben, hogy nemsokára egymáséi lehetnek, mikor a harcz újra kitör.

Hazája sorsát mindegyik fél a hármas testvérek, a Horatiusok és

Curiatiusok, küzdelmére bízza. A hazaszeretetnek győznie kell a rokoni

és baráti köteléken. Camilla bátyjai szembeszállanak vőlegényével s

hazájának érdeke kibékíthetetlen ellentétbe kerűl szerelmével. Mikor az

első hírt veszi két testvérének haláláról, örűl kedvese szabadúlásán, de

gyászba borítja véreinek eleste s Róma megaláztatása. Fordúl a koczka,

az utolsó Horatius leveri ellenfeleit. Camilla jajgat jegyeseért, kinek

véres fegyvereit hozza elibe bátyja, Kétségbeesésében megátkozza Rómát,

melyet boldogtalansága forrásának érez: lánggal pusztítsa el a villám!

Felbőszűlt testvére leszúrja az átkozódót; a ki hazáját megtagadja, az

családjából is kiszakította magát. – Iréne, a Konstanczinápoly

elfoglalásakor rabúl esett görög leány, elfogadja Mohamed szultán

szerelmét, hogy hitsorsosai és hazája sorsán segítsen befolyásával. Hogy

azonban szolgálhasson ezeknek, voltakép meg kell tagadnia honát is,

hitét is; eszményének csak tőlök elfordúlva áldozhat. De teljes

elfordúlása lehetetlen: régi vőlegényét, a görög Leot, szereti s nem

képes végkép megtagadni szerelmét. Mohamednek azonban nem áldozat, hanem

szerelem kell s csalódásának gyötrelmében elhatározza Iréne vesztét. Ez

két okból következik: áldozatának sikeréből ép úgy, mint

sikertelenségéből. Sikeréből, a mennyiben a szultánra gyakorolt

szelidítő befolyása föltámasztja a harczias párt ellenzékét, mely

czéljai akadályának ledöntésére, Iréne megbuktatására, törekszik. De e

bukás vállalata sikertelenségéből, szubjektiv fogyatékosságából is foly.

Nem tud nagy és nemes czélja érdekében teljes győzelmet aratni valója

fölött, igazi «erőt venni a szomorú nagyságra», elszakadni régi

emlékeitől s magát mindenestől, testestől-lelkestől odaadni Mohamednek:

a szultán haragját ezzel ingerli föl s ezzel sietteti végzetét.

Szelíd remény, hová, hová tünél?

Haszontalan sohajtlak; elhagyál,

S magam feláldozása egy hiú

Álom’ s csak ájtatos kivánat

Volt, csalfa vélemény szülöttje.

A fejlődés a nemezisig, egészen természetes. Egy erkölcsi eszmét

megtagadni s szolgálni egyszerre, szolgálni épen az által, hogy

megtagadjuk: nem lehet. Épen annak a hatalomnak szempontjából, melynek

titkon áldozni akart, követett el Iréne erkölcsi vétséget, midőn hazája

leigázójának, vallása legfélelmesebb ellenségének nejévé lett. – A

szegény Fehér Annát, kinek történetét Greguss a legszebb magyar

balladának tartja, testvéri szeretete csalja bűnre. Oly tettre viszi,

mely minden körűlmények között sérelmes lenne az erkölcsi törvényre,

erősebben sérelmes, semhogy a nemezist a jó szándék, melyből

elkövettetett, kiengesztelhetné. Azt a gondolatot fejezi ki, hogy a

rossz még jó czélból sem szabad. Bátyja, Fehér Laczi, ló-lopásért Göncz

városa tömlöczébe kerűl. Anna kegyelemkérni keresi föl a hadnagyot s

aranynyal kinálja. De ez más föltételt szab: kiadja a betyárt, ha a szép

leány egy éjjel vele hál. A szűz lelki tusáját megható egyszerűséggel

beszéli el a ballada. Mitsem felel; elindúl némán fölkeresni bátyját,

csak azért, hogy látásából erőt merítsen. Elmondja a rostély-ablaknál,

mit végzett a hadnagygyal. A rab vissza akarja tartani s elriasztja; de

a szegény leány megadással tér vissza: föláldozni magát. A hadnagy

megcsalja, áldozata hiábavaló: még föl sem kel a bűn ágyáról, mikor

bátyját kivégzik. Tragikai végzete, mely nyomon követte vétségét,

teljes: gyalázatával sem érhette el czélját. A kiért elkövette bűnét, az

szégyenletes halállal veszett; maga semmivé téve, nyomorúltan maradt.

Szenvedése egy iszonyú átokban tör ki. Fehér Annával rokon Szigligeti

Nadányinéja, ki hogy elfogott férje életét megmentse, föláldozza magát a

buja fejedelemnek. Ép oly kevéssé ér vele czélt, mint amaz, sőt semmivé

teszi vele magát is, férjét is. Gyalázatán felbőszűlve, Nadányi

orgyilkossá sűlyed. Az országot megszabadítja zsarnokától; de

elidegeníti magától barátait s az új fejedelmet is, ki meggyilkoltatja.

Az ő tragikai vétségök mind a jóakaratban találja forrását; páthoszuk,

mely veszedelmökké lesz, egy-egy nemes erkölcsi eszme hevűlete. Egy

lépéssel tovább haladva, oly jelenségekkel találkozunk, kiknek ballépése

még nem rosszakaratból, nem ridegebb fajta önzésből, hanem csak

meggondolatlanságból, könnyelműségből, a léleknek valamely kisebb

fogyatkozásából ered. Amazok oly komolynak és uralkodónak éreztek

bizonyos erkölcsi kötelességet, hogy egy másikat készek voltak megszegni

miatta. Ezek nem érzik elég komolynak azt sem, melyet betölthetnének;

mentségök fogy s vétségök, bármily csekély forrásból fakad, súlyosodik.

Egy, magában talán jelentéktelen tettel fölzaklatják az egyetemest. A

tett, a megzavart világnak okozatosságában, előre nem látott, nem is

sejtett következéseket von maga után. Az egyén már ezekben nem akarja a

maga cselekedetét ismerni; de mikor mintegy általa megindítva rá

visszazúdúlnak, kénytelen felelni értök. Bánk is azt kiáltja Melinda

holtteste előtt:

Nem ezt akartam én, nem ezt.

De a tragikai egyén akarata csak megindítja s nem vezeti végig a dolgok

folyását.

Alig magyarázhatnók e jelenséget alkalmasabb példán, mint Arany _Tetemre

hivás_án. Kund Abigél szép szeretője, titkos arája Bárczi Benőnek. A

levente heves és féktelen természetű: apja fia. Közte s Abigél közt nem

vala gát, mert szerették egymást; de a lány mégis csak «titkos arája»

volt. Elválaszthatta őket valamely külső akadály, talán Benő atyjának

akarata, mely a tetemre hivás jeleneteiben oly félelmesen erőszakosnak

mutatkozik. Ez az akadály is izgathatta Benőt; legalább abban akart újra

meg újra bizonyossá lenni, hogy a leány szereti őt. Igenre únszolta, új

szerelmi vallomásra. Abigél kaczér vonakodással felelt. Az ifjú lázas

hevületében öngyilkossággal fenyegetőzött, mire kedvese enyelegve tőrt

adott neki: nosza hát! A boldogtalan csakugyan megöli magát, szeretője

pedig ravatalánál megőrűl. Vajjon miben áll Abigél vétsége; hogy függ

össze e játszi tréfálkozással nemezise? Benőének vallotta magát; de

mégsem akart azzal a tartaléktalan, odaadó és mély szerelemmel,

szívvel-szóval az övé lenni, a miben e szenvedélyes, erőszakos s a

viszonyok által is zaklatott természet megnyugodhatott volna. Szeretője

volt; de a nélkül, hogy kedvese valóját igazán magába fogadta s ahhoz

simúlni igyekezett volna. Még megismerni sem igyekezett eléggé; tréfára

vette szörnyű fenyegetését, melynek beváltásáról természete kezeskedett.

Kedvese halálának képzete, mely egy vészes kitöréssel eléje idéztetett,

nem vette el kedvét a tréfától. Vagy ne lett volna kedvesévé, vagy ha

érdemesnek találta szerelmére, fogadta volna el minden következését s

szerette volna úgy, hogy e szerelem ifjára nézve legalább a megnyugvás

forrása legyen. De ő nem ismerte azt, a kit neki lett volna kötelessége

a világon legjobban ismernie; s játékot űzött azzal, a mivel nem lett

volna szabad, épen Bárczi Benő irányában nem, tréfálnia. Azt hiszszük,

Greguss téved e ballada magyarázatában s egészen ki van zárva a

fölfogás, melyet ő fejteget, hogy Abigélt szűzi szemérme tartóztatta a

vallomástól, s Bárczi Benő az első nyilatkozatra sürgette. Ezt az első

nyilatkozatot bizonyára nem volt kötelessége kiejteni; de ha egyszer

kiejtette, a másodikat már igen. Ő Benőnek «szép szeretője, titkos

arája» volt. Mint ilyen, kaczérkodott vele. Vallomása:

Bárczi Benőt én meg nem ölte

Tanum az ég s minden seregi!

Hanem a tőrt én adtam neki, –

e vallomás csak külsőképen igaz, csak annyiban, hogy nem akarta megölni.

De a gyilkosság nem vezet-e vissza az ő vétségére? Az ifjúnak a

boldogságukra talán ellenséges körűlmények között csak a hit volt biztos

támasza kedvese szerelmében; mikor a leány ezt is ingatagnak mutatta,

lelke végkép elvesztette egyensúlyát s megölte magát. Pusztúlása Abigél

lelkét terheli a tragikai okozatosság kapcsolatánál fogva. A költő is

vétkesnek akarja mutatni: a holttest vérzik. Az egyetemes világosan

ellene fordúl s a ravatalnál, tiltakozása daczára, leveri felelőssége.

Megőrűlése nemcsak fájdalmából, hanem lelki vádjából is következik.

Dalában, melylyel a nyilt útcza során lefut, ki is ejti a szót, mely

mindent megmagyaráz, vétségét is, lélekállapotát is.

Ezek az alakok, kik rosszat tesznek nem ugyan jó, de nem is rossz

szándékból, elvezetnek bennünket végre azokhoz, kik a szenvedély

oktalanságával vagy épen öntudatos vakmerőséggel sértik meg az erkölcsi

törvényt, mely az embert ember ellen, a kicsinyt a nagy ellen, a

védtelent a hatalmas ellen, az igazat a gonosz ellen ótalmazza. Ők már

nem az egyetemes egységét bontva tévednek, mint azok, kik egy ebben

foglaltató eszmét képviselve törnek egy más, szintén jogosúlt s amazzal

organikusan összefüggő hatalom ellen. Vétségök a legenyhébb esetben sem

jóakaratból, hanem tévedésből folyik s határozott bűnben nyilvánúl. A

sértett eszme nem képez egységet a sértő törekvéssel, csak ez utóbbi van

benső összeköttetésben a föltámadó egyén kiválóságával. Innen nevezi

Vischer e formát az _egyszerű vétség_ tragikumának. Az akarat erkölcsi

értékére nézve azonban, mely e jelenségekben uralkodik, itt is nevezetes

különbség van. Ha csak Othellót vetjük össze Macbethtel, világos lesz

előttünk az egész fokozat, mely a gonosz fenségeig, az erkölcsi

törvénynek az egyéni erő nevében s alapján való tagadásaig halad. Az

uralkodó páthoszt itt tisztán az egyéni táplálja s az tűzi ki czélját.

Ily forrásból fakadva, s ily irányban törekedve, sokszor démoni

hatalommá emelkedik. «A jog, melyen e természetek állanak, mondja Bayer,

csak épen az ő erős akaratuk, erejök felsősége, értelmök sastekintete;

nem más az, mint a ragadozó állat joga prédájára, melyet a természet

adott meg neki hatalmas karmaival, vas izmaival s ugrásának erejével és

biztosságával. Fejöket félelmes, de csodálatraméltó nagyság fénye

övezi.» Az erkölcsi törvény mintha rájok nézve nem léteznék. Ha titkos

intései föl-fölhangzanak is lelkökben, rá sem gondolnak, hogy

elhatározásaikkal és tetteikkel, egészében vagy csak részeiben is,

képviseljék. Ez rájok nézve, természeti határoztatásuknál fogva,

lehetetlen. Czéljokat, melynek semmi általános igazolása nem lehet,

csakis magukra, egyéni különösségökre támaszkodva képviselik s az akarat

hajlíthatatlan erélyével törnek feléje és buknak el. A jellemnek ez

önállóságát Hegel csak ott találja, a hol az istenen-kivüli, a

sajátlagosan emberi teljes érvényre juthat.

E formának talán legvilágosabb, legzavartalanabb képét Macbeth nyújtja.

Benne tisztán az egyén támad föl az egyetemes ellen s sérti meg az

erkölcsi törvény összes hatalmait. Minden jogot lábbal tapod s

ártatlanok vére csepeg kezéről. Föltámadása is magából, egyedűl magából

indúl ki. Föltámadásában nem hivatkozik még erejére sem, mely

kétségkívül különb a Duncanénál, s ha sorsa más viszonyok között hívja

trónra, derekasabban meg tudta volna védelmezni ezt. Csak nagyravágyását

említi, mely ellenállhatatlanúl ragadja a királygyilkosságra.

Nincs semmi sarkantyúm, e szándokot

Sürgetni: mint a nagyravágy.

A sarkantyú czéljához vezette; trónra jutott, de csakhamar új gonosztett

szüksége áll eléje. A jelen az övé; de a jövő Banquo maradékainak van

igérve. Hatalma nem teljes, hiányzik belőle valami: a jövő birtoka.

Gyilkosokat küld a menekvő Banquora és Fleancere. Hát értök szennyezte

volna be szívét, miattok gyilkolta volna meg a kegyes Duncant,

Értök csupán! és lelkem örök javát

Azért adám kezébe a gonosznak,

Hogy trónra őket ültessem: a Banquo

Magvát tegyem királyokká! Pokol!

Következnek Macduff «csibéi» s a többiek. Hatalma már teljes lenne, de

nem biztos. Elégületlenség, lázongások, ellenségek fenyegetik és teszik

bizonytalanná. Macbeth egész hentessé sülyed, hogy vérengzéseivel

elnyomjon s megtoroljon minden ellenállást. Valamennyi elhatárzása,

tette, bűne csak magából indúl ki s a maga érdekére vonatkozik. Mindig

ő, és újra ő, egészen addig, míg semmivé lesz.

Az ily hősök pályájára vonatkozólag tesz Bayer egy fínom és eszméltető

megjegyzést. Az intézmények, melyek gátúl állanak előttük, gyakorta

olyanoknak látszanak, melyek nem alapúlnak valamely magasabb, objektiv

jogrendben, hanem csak puszta megegyezésen, sőt néha hagyományos

előítéleteken. Ily esetekben a világ korlátoltságát gonoszságuk

igazolásaúl tekintik, mely nemcsak képesíti, hanem mintegy föl is

jogosítja őket megillető helyöknek kiküzdésére. Edmund és Rikhárd

példáit hozza föl. Edmund _Lear király_ban fattyúgyerek. A társadalom

előitélete nehezedik rá születése miatt. Mindenütt érzi mellőztetését,

de érzi külső és belső fegyverzetének erejét is, melylyel testvérét

kijátszhatja és leverheti s a világot elhallgattathatja. Igaztalansággal

látja magát szemben, melyet, úgy hiszi, csak igaztalansággal győzhet le.

Természet, istenem vagy: hódolok

Törvényednek. Mért kéne a szokás

Bilincseit hurczolnom, s magamat

A nemzeteknek furcsasága által

Kifosztni hagynom, mert tíz, tizenöt

Hóval bátyám után vagyok? Miért

Fattyú, miért korcs? ha szint’ úgy megütöm

A mértéket, szint’ oly hős lelkű vagyok,

S arczom, mint bármi tisztes hölgy fiáé?

Mért bélyegeznek korcsnak, fattyúnak?

Miért volnánk mi korcsok? Fattyú és korcs!

Kik a természet fürge meglopása

Közben hatalmasb alkatot, szilajb

Erőt nyerénk, mint egy egész sereg

Fajankó, kik fáradt, pállott, megúnt

Ágyban, fél álom s éberség között

Fogantanak. Törvényes! finom szó!

Jól van… ha a csel sikerűl, a fattyú

Edmund lesz úr a törvényes fölött.

Növök, gyarapszom: a fattyúk javára

Csináljatok most pártot, istenek.

E monologban, melylyel Edmund elénk lép, épen úgy föltárja azonnal

lelkét, mint Rikhárd a magáéban, tragédiája elején. Gloster tragikumának

ily irányú fejtegetésénél főleg a korabeli angol közállapotokra fektet

súlyt Bayer. A Yorkok között kétségkívül Rikhárdnak van legigazabban

királyi hivatása. De útjában állanak bátyja Clarence, s Eduárd fiai: a

törvényes örökösödés rendje. E rend azonban nem uralkodik többé

föltétlenűl Angliában. Lázadások, bitorlók, trónkövetelők, a fehér és

piros rózsa véres harczai közt, gyökeresen fölforgatták és

megrendítették. A nemzet rég hozzászokott, hogy mindig a legvakmerőbbnek

hódoljon. Ily körűlmények között csoda-e, ha Rikhárd még egyszer

megkisérli, hogy érvényt szerezzen az uralkodásra termett erő természeti

jogának? E fejtegetésből ki van feledve egy nevezetes mozzanat, mely

pedig kiválóan alkalmas Bayer tételének támogatására. Ez Rikhárd

rútsága, idétlensége, kit «az eb is megugat, ha elbiczegni lát.» Az

emberek ugyan nem merik idegenkedésöket, természetes ellenszenvöket

leplezetlenűl kimutatni a hatalmas herczeg előtt; de azért lépten-nyomon

érezni kénytelen, hogy nem tartják, nem tarthatják közéjök valónak.

Királyi származása és fényes egyéni tulajdonai daczára számkivetettje

azoknak az örömöknek, melyek széppé teszik a világot. Gúnynyal emlékszik

meg felőlök s az életnek ama szelídebb módjáról, melyben uralkodnak. A

mulató körök, a tánczzene, a fuvolának kéjelgő szava, a fürge pajkos

nymphák mosolya, melyekkel oly keserűen gúnyolódik, neki nem szólnak

igazán. Hiában is szólnának, sziszegi; utálja léha kéjét e napoknak s

magában az erőt akarja újra úrrá tenni a világon. Más helytt

részletesebben szólottunk róla, hogy mikép.

Jegyezzük még meg, hogy Bayer tétele azoknak a tragikai alakoknak is, a

kikre általában alkalmazható, sohasem vonatkozik egész pályájára, csak

mintegy támadására, kiindúlására. A kedvező, majdnem csábító viszonyok

bátorítják, segítik egy, őket talán igaztalanúl sújtó szokás, hagyomány

vagy előítélet elleni lázadásra. Küzdelmök azonban csakhamar vad

erőszakossággal csap át általában az erkölcsi törvény, az egyetemes

ellen irányúló harczba. Macbeth és Rikhárd csakúgy gázolnak az

ártatlanul kiontott vérben. A kik nem tudtak ellenökben egy előítéletet

tűrni, most az egész világrendet magukra zúdítják. Egyébiránt általános

eszme sohasem táplálta igazán páthoszukat; tartalma mindig egyéniségök

korlátlan érvényesítésének vágya volt, mely eszmék hangoztatásában

voltakép csak ürügyet keresett. Utóbb is megesik, hogy pályájoknak

végzetes pontjain mintegy igazolni törekszenek magukat. Rikhárdot a

vizió után «tudatának ezerféle nyelve» mind gazembernek vádolja; de ő

siet megfelelni nekik hősi hivatásának fennen hangoztatásával. A beszéd,

melyet katonái előtt tart, nemcsak a csüggedő seregnek, hanem a maga

kételyeinek is szól. Macbethből is kitör a keserv Dunsinannál, hogy rá

nem várnak «az aggkor ékei: szeretet, engedelmesség, hű tisztelet s igaz

barátok»; úgyis hiába kisérlene meg értök bármit: miért ne követné hát

tovább rendületlenűl útját? Ez igazolásra törekvéssel valósággal nincs

más czéljok, mint hogy bármily laza, bármily hamis megegyezésre jussanak

lelkiismeretökkel s aztán annál korlátlanabbúl, a belső akadálynak

legyőzésével törhessenek az egyetemes ellen. Lehetetlenségre törnek:

jogot szerezni a jogtalanságra. Egy ellenmondással több, melyen el kell

pusztúlniok. Az egyetemes mint természeti és erkölcsi hatalom támad

ellenök. Szenvedélyök a kétségbeesés őrjöngéseig, az önmegsemmisítésig

fokozódik, ama benső, természet-törvény által meghatározott fejlődésen

át, melyet Hegel oly mesterien magyaráz eszthetikájának a romantikai

műformáról szóló fejezetében. Erkölcsi hatalmak pedig, a megsértett

igazság, szabadság, becsület, kegyelet, azokban, a kik hódolnak nekik,

külső ellenségeket állítanak a gonosz hősök elé s eltiporják őket.

Vesztök után nem ring tovább az eszméknek megindított hullámzása, mint

az erkölcsi összeütközés tragikumánál láttuk. Egyezkedésre, békűlésre

nincs szükség; haláluk után azonnal helyreáll az egyetemest kifejező

rend, melyet csak az ő létök zavart meg. Az egyetemesnek ő belőlök nincs

mit magába fogadnia; semmi más dolga velök, mint hogy megbuktassa őket.

Hősiségöknek marad emléke; de egyéniségökkel együtt minden törekvésök

is, mely szorosan azt illette, veszendőbe megy.

Annál kevésbbé fogadhatunk el velök, magukkal, kiegyezést. Az egyetemes,

mely általok egész mivoltában, minden erkölcsi eszméjében megsértetik,

úgy hogy az erkölcsi törvénynek ők egyenes tagadását képezik: nem

kegyelmezhet nekik oly mozzanatok miatt, melyek vagy merő külsőségek,

vagy épen hamisak. A mint a hős sohasem alkuszik vele szemben, hanem

ellene egész valóját mérlegbe veti, úgy kiengesztelésére egész valójának

föl kell áldoztatnia. Nemcsak meg nem nyugtató, hanem valósággal lázító,

érzésünkre nézve, Calderon egy híres autojának, a _Kereszt imádásá_nak

(La devocion de la cruz), alapgondolata. A vallásos életnek egy

külsősége van itt győztesen szembeállítva annak lényegével, az erkölcsi

rend egész hatalmával és igazságosságával. Az ember elkövetheti a

legiszonyúbb vétkeket: ennek daczára egy külső, rá nézve teljesen

értelmetlen vallásos szokáshoz való ragaszkodás meg fogja menteni.

Eusebio babonás tiszteletet tanúsít a kereszt iránt. Atyja eltaszította

magától anyját, ki egy keresztfa alatt szűlte őt, lánytestvérével

együtt, mindkettejök testén egy kereszt anyajegyével. A lánykát az

asszony magával viszi, a fiút elhagyja. Eusebio felnő a kereszt

tiszteletében, de nem nagy dicsőségére. Erőszaktévő, rabló, gyilkos lesz

belőle. Többek között elcsábít egy apáczát; mielőtt azonban meggyalázná,

egy kereszt-jegyet pillant meg testén s megiramodik. Júlia, ki akaratban

már elkövette bűnt, a nélkül, hogy gyönyörét élvezte volna, utána ered s

nem térhet többé vissza a kolostorba. Fogadást tesz, hogy ha az ég nem

akarta befogadni, a poklot is el fogja rémíteni életével. A vadonban

bolyongva, rémtettet rémtettre halmoz. A rablókat üldözőbe veszi népével

Eusebio atyja, s a vad martalócz elesik a küzködésben. Gyónni akarna; de

mire a remete megérkezik, meghal. Azonban egyszerre fölemelkedik

halottaiból s bejelenti, hogy «bár bűnei számosabbak a fövenynél,

tisztelete a kereszt iránt megmentette istennek trónja előtt». Júlia

össze akarja gyűjteni a szétszórt rablókat, mikor megtudja, hogy Eusebio

testvére volt. Hálát ad a keresztnek, mely a vérbűntől megmentette, s

vezeklésre szánja magát. De atyja le akarja szúrni. Végső

kétségbeesésében átkarolja a keresztet, segítségért folyamodik hozzá s

kedveért azonnal meg is történik a csoda. A feszület felszáll vele a

magasba. Ki nyugodhatnék bele e megoldásba? A kereszt Krisztus tanai

teljességének jelképe, a milyennek ugyancsak Calderonnál, a _Kereszt

felmagasztalásá_ban (La exaltacion de la cruz) találjuk, a hol győzelme

a pogány bálványimádás, erőszakosság, szentségtörés és bűbájosság

fölött, fölemeli lelkünket. Jelképe az isteni irgalomnak. Jelentőségét

az összeköttetés adja, melyet képvisel az isteni és emberi közt, de nem

az istentől elfordúlt, hanem az istenhez fordúló emberi közt. Ha ez az

összeköttetés merőben hiányzik, imádása csak babona, melynek semmi köze

az egyetemeshez, mely senkit meg nem tarthat.