A tragikai vétségnek még egy mozzanatát kell különösebben figyelembe
vennünk. Egy ind mithosz azt mondja, hogy Brahma, minden ember
teremtésekor, tetteit és szenvedéseit koponyájára írta, s a halandók
élete e jegyek szerint folyik. E monda épen azt a mozzanatot jelképezi,
melyről szólani akarunk. Azt, hogy a vétség, czélzatánál, módjánál,
tartalmánál fogva, szükségszerű és szoros kapcsolatban van a hősnek
jellemével, szenvedélyével, egész kiválóságával. Nemcsak egyszerűen
következik belőle, hanem mintegy ki is fejezi. Azok után, a miket
fentebb a tragikai kiválóság és gyarlóság viszonyáról mondottunk, ez
szinte magától értetődőnek fog látszani. A mint a gyarlóság nem más,
mint a kiválóság, az egyetemessel való összeütközésének lélektani okából
tekintve, tehát fejletlenségében, mértéktelenségében, egyoldalúságában
vagy következetlenségében fogva föl: úgy a tragikai vétségben is meg
kell ismernünk a kiválóságot és gyarlóságot, az egész embert,
törekvésének természetét, alapját és irányát. E törekvéssel mindig
benső, szerves egységben van az, a mire az adott körülmények között
vezet: a vétség.
Lássuk ezt az összefüggést egy-két példában. Oedipus király jelleme
világosan áll előttünk a _Tirannus_ban. Makacs jogérzettel, átalkodott
kérlelhetetlenséggel és átkozódó hirtelenséggel, mitsem törődik vele,
hogy a végzet ő reá is leskelődik s páthoszával talán maga sietteti a
sorsfordulatot. Tökéletesen ez a heves, elbizott és meggondolatlan
természet nyilatkozott előbb vétségében is, gyilkosságában és nászában,
noha a fejére nehezedő átok vigyázóbbá tehette, s az öreg embernek,
kivel összetűzött, és a királynénak, kit feleségül vett, már kora is
óvatosságra inthette volna. III. Rikhardban az akaraterő hatalma egyesűl
a számító ész biztosságával, a sötét önzés kénytelensége a tettetés
hajlamával és művészetével, az erkölcs cinikus megvetése a humor
fulánkjával. Nem vonásról-vonásra ez az ember, a «baljegyű Dick»-e az, a
ki Tewksburynél vad irígységgel és gyűlölettel döfi bele kardját a már
vonagló Edvárd herczegbe; a ki a védtelen Henrik királyt a Towerben
leszúrva, egyszerre szinlel és gyilkol, s Margit királynét is szeretné
megölni, csakhogy épen ne éljen s «ne töltse be szóval a földet»; a ki a
gyászba borúlt Lady Annát megejti, a lélekbuvár csalhatatlan
számításával s a gyöngédség álarczába bújt erőszakoskodással. Valóban
minden tettére, ezekre és a következőkre egyiránt, ráillik a mit a
királygyilkos Gloster, áldozatának holtteste előtt, magáról mond:
A többi közt ím sorsom erre hítt.
Hát Petron Maxim szörnyű játéka vajjon lelkének miféle elemeit hozza
világosságra? Gyülöli az erkölcstelenséget; de maga is át meg át van
hatva korának megvesztegetett levegőjétől. Az erkölcs nevében boszút
akar állani az erkölcstelenség nyomorúlt képviselőjén, a császáron, ki,
hite szerint, meggyalázta házának becsületét. A boszút meg is állja, nem
hősi elszánással, hanem egy jól kiszámított, alacsony furfang
hálóvetésével, rideg önzéssel, ámítással, csábítással, saját
gyalázatának megfékezésével. Cselszövésében egy ritka élességű elmének
felsősége nyilatkozik környezete fölött, de egyszersmind zavar az
erkölcs alaptételei, s fogékonytalanság a hősi nagyság iránt. A romlott
kornak egész lelkesedése az erkölcsi eszme iránt egyetlen emberbe
látszik szorúlni, s még ez által is csak erkölcsi megtévelyedésben
nyilatkozhatik.
Azonban tételünknek nemcsak ily világos, könnyen elemezhető esetekben
van érvénye. Igazságát bebizonyíthatjuk a legbonyolódottabbakon is.
Mikor a hőst viszonyai és szenvedélye, a körülmények kényszere és a
pillanat heve oly tettre ragadják, mely látszólag ellentétben áll egész
valójával: a figyelmesebb vizsgálat ezt az ellentétet mindig csak
látszatnak fogja bizonyítani A tragikai vétség ilyenkor is, kivétel
nélkül és szükségszerűleg, az egyén természeti és erkölcsi
határozottságán alapúl, s erősebben vagy gyöngébben, de mindig biztosan
felismerhetőleg, azt juttatja kifejezésre. A vétség lényegében,
módjában, körülményeiben és közvetetlen okaiban mindig ott van a jellem
maga. Erre nézve alig idézhetnénk találóbb és meggyőzőbb példát Bánk
bánnál.
Bánk tragikumát sokan és sokféleképen magyarázták. E magyarázatok közül
Gyulai csak kettőre fordít némi figyelmet: Gyurmánéra, ki Katona hősének
bukását tisztán a felségsértésből származtatja, és Gregusséra, ki meg a
kielégített boszú sivár érzésében s kínos önvádjában keresi nemezisét.
Újabban mások is tettek kisérletet e nagy érdekű dramaturgiai
problémának minél helyesebb megoldására. Igy többek között Rákosi Jenő,
ki Gyulai könyvének birálatában ezeket írja: «Egy rendkívüli hős
kénytelen megsemmisűlése önnön rendkívüli tulajdonságai által: ez a
tragikum. A rendkívüli, mint áldozata a rendesnek. A nagy, a mely
jogaihoz nem juthat abban a világban, a melybe tétetett. Bánk bán
tragikuma, a mely megsemmisűlésre viszi őt: az ő nagy szíve, nagy
szerelme, becsülete, hűsége, idealizmusa abban a szívtelen és önző,
fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből
összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.» E sorok a kérdést
általánosabb felfogásra vezetik vissza, mely a vétség mozzanatát
egyszerűen kiveti a tragikum elméletéből s ezt a rendkívüli nagyság
fogalmával meríti ki. A schopenhaueri eszme nincs részletesebben
tárgyalva, csak mintegy odavetve, s minden vele járó nehézség
megoldatlanul hagyva. Különösen a tragikai hatás megnyugtató eleme az,
mely az ő felfogása szerint lehetetlen. A nagyság, melyet épen
kiválósága miatt lever a törpék tömege, az alacsonyság által legyőzött
fenség: ebben gyönyörködnénk, ebben nyugodnánk-e meg? Schopenhauer
legalább kereste ez ellenmondás megoldását s a maga módja szerint meg is
találta. A tragédia, szerinte, elfordít bennünket az élet csábjaitól,
czéljain és javain túlemel s egy másnemű, bár megfoghatatlan lét felé
irányozza lelkünket; ezzel vigasztalást rejt magában s erőnket fokozza a
végső lemondásra. Rákosi, elméletének e kényes oldalára nem vet ügyet,
csak általánosságban mondja ki tételét és siet alkalmazni Bánk bánra.
Azonban ennek az alkalmazásnak is megvan a gyöngéje. Az a világ ugyanis,
mely Bánk bánt megbuktatja, összességében tekintve, épen nem az a
nyomorúlt világ, melynek jellemezve van. Nemcsak Gertrud és köre, a
merániak és jöttmentek, teszik ezt a világot, hanem alkotják, még pedig
jelentékenyebb s végül uralomra jutott részében: egy gyönge, de nemes
hajlamú király és udvara, jó hazafiak és hű jobbágyok. A katasztrófában
ép ezeknek erkölcsi felfogása emelkedik érvényre s méri az ellene támadt
Bánk fejére az utolsó csapást. A bán nem azért semmisűl meg, mert
általában nagy volt, környezete pedig aljas, hanem mivel nagysága nagy
vétségre ragadta. Ez nem mathematikai egyenlet, hanem lélektani és
eszthetikai szükségesség. Mindez újabb fejtegetéseknél világosabb és
világosítóbb Gyulai felfogása, mely nem egyetlen szenvedélyből, sem
valamely elvont gondolat alapján, hanem egy jellem különböző elemeinek
összetételéből, egymásra és a világra hatásából származtatja Bánk
tragikumát. Arany fejtegetései, megjegyzései, kivonatai kétségtelenné
teszik, hogy ő is e gondolat felé haladt s jegyzeteiből ugyanily
következtetést szándékozott kivonni.
Bánk nádor, a hadba indúlt király helytartója, őre a törvénynek, mintegy
közbenjáró a nemzet és fejedelme közt. Ennek daczára, minden törvényes
és szokásos rend ellenére, az állami és társadalmi élet alapföltételének
megtámadásával, sérelmeért maga vesz elégtételt magának, önbiráskodást
gyakorol. Ez az önbiráskodás egyszersmind igazságtalanság is. Ő, az
ország legfőbb birája, vakon, kihallgatás nélkül, igaztalanul itél s
erőszakosan végre is hajtja itéletét. Végrehajtja egy védtelen
asszonyon, noha férfiú voltánál, helyzeténél, állásánál, lelkületénél
fogva lovag, kinek tisztelnie kell a női gyöngeséget s tisztelte is mind
eddig. Még tragikai páthoszának tetőpontján, a királyné szobájába lépve
is így beszél a nőkről, e gyöngeségökben szánandó teremtésekről:
Előttem, esküszöm, szentebbek is
Lesztek ti, mint egy jó fiúnak a
Szülőitől maradt ereklye. A
Lehelletem fogom mérsékleni,
Nehogy törékeny erkölcstök virágit
Lelökje. Asszony! asszony! asszony!
Íme a pillanatokra még mindig tiszta öntudat, harczban a szenvedélylyel.
Az asszony, a kit megöl, a királyné. Egész lelkét a monarchiai eszme
tölti be; a király személye még gondolatban is szent és sérthetetlen
előtte. Meggyőződése szinte vallásává lesz s hitével olvad össze.
Emlékezzünk a békételenek jelenetére, e «napfényes epizodra, mely Bánkot
legnemesb oldaláról mutatja». Erélyével, bölcseségével, nemességével
lecsöndesíti a lázongókat. Peturt atyja szavaira emlékeztetve, ezekben
mintegy a saját, vallásába olvadt politikai meggyőződését fejezi ki:
Az isten nem segít soha
Fölkent királyok ellen.
A jobbágyi hódolat érzelmét átviszi a királynéra is, védelmezi a
kitörések és gonosz szándékok ellen, hogy nemsokára ő maga emelje rá
kezét. Ő, a monarchikus és alkotmányos érzésű államférfi, esküdt
ellensége minden forradalomnak, a törvény és béke rendületlen híve,
melyeket, mint «a király személye», tiszte szerint meg fog védelmezni,
esküszik,
Habár tulajdon síromon fog is
A békességetek virágzani.
És mégis sértődésében nemcsak szabad útjokra engedi a forradalmi
szenvedélyeket, hanem kitörésökre maga szolgáltat alkalmat és mutat
véres példát. Önnön jó hirét, méltóságát, büszkeségét sérti meg és
temeti el, mikor gyilkossá sülyed. «Ime Bánk tragikuma, ki önbiráskodva
nemcsak a társadalmi rend ellen támad fel, hanem önmagának erkölcsi
létalapja ellen is, – írja Gyulai. Midőn meggyalázott becsületeért
boszút áll, egyszersmind meggyalázza mindazt, min becsülete nyugszik,
méltóságát, hitét, politikai elveit, büszkeségét. A nádorból
tövénytapodó, a király kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos
államférfiúból forradalmár, a lovagból nőgyilkos, a büszke úrból
megalázott szerencsétlen lesz. Külső és belsőkép egyaránt elbukik. A
költői igazságszolgáltatás teljes, a tragikum oly erős, minél erősebb
alig lehet.»
Igaz, de nekünk azt kell kérdeznünk: mikép fordúlhatott ki ennyire
magából, mikor az örvény felé nem egyetlen uralkodó, elhatalmasodott
szenvedély sodorta, mely oly végzetesen alakíthatja át a külső és belső
embert? Kegyetlen helyzetére kell mutatnunk, melyre Gyulai nem fektetett
kiválóbb súlyt. Attól a körtől, mely ellenébe hat, jellemének minden
szála, lelkének minden oldala, belső világának minden érzékeny pontja
sérelmet szenved, mely visszahatásra, végletes kitörésre ingerli. A mint
bukását nem egyetlen szenvedély okozza, úgy kitámadását sem egyetlen
sértődés idézi elő. A férj szerelmét alávaló ármány fosztotta meg
imádatának tárgyától; a vallásos érzésre, melylyel a trón felé
tekintett, kegyetlen csapást mért a tapasztalás, hogy ott az alávalóság
székel; a nagy úr és lovag büszkeségét szennytelen becsületére, a buja
ármány alázta meg; az államférfi mérsékletét ábrándos képtelenségnek
bélyegezte az esztelen és kihívó zsarnokság; a hazafi fajszeretetét
felháborították az idegenekkel teli udvarnak kapzsi és csufondáros gőgje
s az elviselhetetlen köznyomor. Ime Bánk a támadás előtt, sebekkel
rakva, lelkében meggyalázott eszményeivel, kiirtott hitével s letiprott
érzéseivel, minde romok fölött, a kétségbeesés végletes kitörésére
ingerelve. A bonyodalom, melybe keveredett, megoldhatatlan. Helyzetének
súlyát még növeli, hogy egyetlen eszményét sem képviselheti, egyetlen
sérelmét sem torolhatja meg a nélkül, hogy ő maga mind a többit meg ne
sértené. A menekvésre semmiféle út nem nyílik előtte; a gondolat
szükségkép megáll, csak a mindenről megfeledkező szenvedélynek lehet még
tennivalója. Ugyan mikép tehetne mást, mint a mit tesz? Ha az udvar
kedvébe törődik, becsületét maga siet eltemetni s hazafiságán ejt
csorbát, melyet már kibékíthetetlennek érez Gertrud uralmával; ha
egyenesen a forradalom részére áll és szövetkezik a békételenekkel,
hűségén, egész eddigi politikai és erkölcsi felfogásán tesz erőszakot;
ha csupán csak felesége megmentésére, szerelmére gondol, nem törődve a
lappangó közveszélylyel: ezt csak mindkettőnek sérelmével teheti. Nincs
szabadsága semmire, csak önmagának megsemmisítésére. Vergődésében mind
megsérti az erkölcsi hatalmakat, melyeket eddig egyetemességökben
szolgált; kitörésével kihívja maga ellen és elbukik.
De hát itt már elodázhatatlanul fölmerűl a kérdés, hogy a tragikai
vétség csakugyan annyira kifordúltnak mutatja-e magából Bánkot, a
nádort, a hazafit, a lovagot, a szerető férjet, hogy teljesen nem
ismerhetünk rá többé; a királyné termében s koporsójánál valaki egészen
mást látunk-e magunk előtt? A vétség merő, összeköttetés nélküli vagy
nehezen összeköthető ellentétét mutatja-e a korábbi Bánknak, avagy csak
visszáját, melyben világosan felismerhetjük jelleme szövedékének
valamennyi alkotó szálát? A tételt, melyet a fejezet bevezetésében
fejtegettünk, bátran alkalmazhatjuk rá: megtalálhatjuk mindnyáját.
Egyiket a felfogás ferdesége által összekuszáltan, másikat visszájáról,
harmadikat ép elhamvadóban a szenvedély tüzén.
A hazafit, a büszke magyart és nagy urat s a szerető férjet nem nehéz
felismernünk. Az a honszeretet, mely nehány órával előbb Peturt
lecsendesítette, nagyon átalakúlt addig a pontig, melyen a királynéra
kardot vonni készűl: de Bánk szívének most is hatalmas érzése. Mily
erővel, mily szenvedélyes ékesszólással és igazsággal tör elő a nagyúr
vádjaiban! Láztól homályos szeme nem látja többé a kiegyenlítés
lehetőségét az országos ellentétek között, s bősz keserve a
közszerencsétlenség oka ellen fordúl, abban a meggyőződésben, hogy
A legelső
Magyar, ki a hazáját kedveli,
Megtette volna rajta áldozatját.
Ez áldozattételben is felmagasodva látjuk a magyar oligarcha büszke
alakját, ki hódol a felségnek, de nem ismeri a megalázkodást s utálja a
hizelgést, mint nemzeti jellemével ellenkezőt. A jogát követelő nemzet
új sérelme, melyet csak az imént Mikhálban szenvedett, hazafiságát és
büszkeségét együtt zaklatja fel s oda dörgi a királynénak:
Azt képzeléd, hogy isten vagy, mivel
Letérdepeltek híveid, midőn
A lánczokat reád rakták. Magyar
Nem volt neked soha embered, mivel
Hallatlan Endre idejéig az még,
Hogy a teremtőjét kivéve más előtt
Is térdre essen egy magyar.
A büszke önérzet hangját, dühének szilajabb kitörései közt, megőrzi a
gyilkosságig, sőt azon túl is, egészen a megsemmisítő erkölcsi csapásig,
mely katasztrófáját betetőzi. E büszkeség, mely a gőggel szemben
fenhéjázó, hű jobbágyai iránt leereszkedő, kegyes és hálás. Még a
fájdalom legkinosabb pillanatában is, Melindától vett végső bucsúja
alkalmával, eszébe jut, hogy mit tett Tiborcz Jadránál. A mint
büszkesége, úgy szerelme is ott van vészes támadásában. Hiszen főként ez
indítja a kitörésre eszeveszett kínját, romba döntött boldogsága miatt.
Háborgó lelkének fő tartalma: a boszúérzetbe fuladt szerelem. Gyűlölete
a királyné ellen nagyrészt visszája szerelmének Melinda iránt, mely nem
tudta megváltani a boldogtalant. Ez ragadja leginkább magán kívül, ez
tör ki belőle. Melindáért megállotta boszúját, ebben mintha
megnyugodnék; de hogy hazájának igazán szolgált vele, abban mindjárt a
tett után kételkedni kezd.
Azonban nemcsak e mozzanatok utalnak világosan Bánkra; a vétségben
mutatkozó élesebb, merevebb ellentétesség is, nyomozva, visszavezet
jellemének uralkodó vonásaihoz, egységéhez. Vissza nem csupán a
becsületére, rangjára, nemzetségére büszke Bánkhoz, hanem a hű
jobbágyhoz, a béke hivéhez és védelmezőjéhez is. Bár a vétség rideg
ténye megtagadása is magának, a szenvedélyes okoskodás, a töredékes
gondolatok, melyekkel szenvedélye ámítja magát s régi erkölcsi alapján
akarja igazolni tettét: bizonyítják, hogy a drága romoktól nem tud
végkép elszakadni s még őrzi őket. A felségtisztelet még él benne,
csakhogy nem egykori teljességében. A fölkent fejedelmet már elszakítja
a királynétól, sőt a maga erősségeül fordítja Gertrud ellen, kit
érdemetlennek mond rá, hogy a szerette jó király áldott szívét kezében
tartsa. Másutt, mindjárt a nagy párbeszéd legelején is, ily kegyelettel
említi s szinte megindúl bánatán: hogyan fogja találni visszajöttekor
népét. E népnek nyugalma, jóléte, békéje az, melynek feldúlásával
vádolja a királynét és udvarát:
Midőn ti leg-
Először, asszonyom, hazánkba jöttetek,
A békességnek édes istene
Pannóniára monda akkoron
Egy átkot és a romlás angyala
Mormogta rá az áment.
Él szívében mind a meggyőződés, hogy a nemzetnek béke kell, mind a
kötelességérzet, hogy ezt a békét neki kell fentartania és megőrzenie.
Csakhogy már nem úgy, a mint még tegnap lehetőnek tartotta és akarta: az
ellentétek kibékítése által. Vak volt eddig; de most már lát. Az
akadályt kell elejtenie, az elégűletlenség és villongások okát
ledöntenie s így vennie elejét a fenyegető forradalomnak. A békének ez
az akadálya, a lázongásnak ez az élesztője: Gertrud. Koporsójánál azt
mondja Bánk a királynak:
Szükségtelen beszélni tetteit:
Felért az égre a sanyargatott
Nép jajgatása s el kellett neki
Akármikép is esni, hogy hazánk
Ne essen el polgári háborúban.
Íme a közbéke őre a gyilkos forradalmárban. Hát a lovag, a leventa, kire
Gertrud végső szorúltságában hivatkozik, hogy adja meg azt a
magaviseletet egy asszonyszemélynek, melyet a király hitvese nem nyerhet
tőle? Hova lett ez a lovag a nőgyilkos Bánkból? A lovagi felfogás alapja
a becsület szennytelensége és kényessége, kifejezése a szeplőtelen
nemességen nyugvó erő. Védelemre és hódolatra kötelezi a tiszta erény,
az ártatlan és gyönge nőiség. Ennek ép ellenkezőjét látja maga előtt
Bánk Gertrudban: egy férfias és zsarnoki asszonyt, a ki meggyalázza
nemcsak koronáját, de nemét is, a ki kenőcsli testét-lelkét és kerítővé
aljasodott. Lovagi felfogása, a szenvedély hevében, nemcsak nem
kimélheti őt, hanem inkább még táplálja gyűlöletét ellene. Fel kell
háborodnia, mikor lemoshatatlan szennyet lát lovag-becsületén: minden
tekintet szükségkép háttérbe vonúl előtte. Épen lovagi érzése éleszti
benne a boszú szenvedélyét s végletig korbácsolva azt, megsemmisíti
általa magát lovagi nemességét.
Utoljára hagytuk a birót. Bánk tette nem jogszolgáltatás, hanem vad
erőszak; egyenes tagadása és megsértése a társadalmi rend
alaptörvényének, melyet a birói hatalom képvisel; a végrehajtásban való
habozása mellett is elhirtelenkedett és igazságtalan cselekedet. Hol itt
a biró? Ott van mindenekelőtt abban a szubjektiv meggyőződésben, a
szenvedélynek amaz önáltató s ki is fejezett hitében, hogy igazságot
keres, mikor csak a megtorlásra gondol; hogy itéletet mond, mikor boszút
áll. Legalább képzeli magát birónak:
Asszonyom, én urad
S birád vagyok; míg a király oda
Lészen, királyod is vagyok.
De nem csupán ez önáltatásában, hanem egész viseletében is maradt valami
a biróból. Az a késlekedés és fontolgatás is, melyet Greguss szemére
vet: hogy «kézzelfogható erőlködéssel kell őt a tettre előkészíteni»,
nem más, mint a régi ember benne, melyet nem képes egészen megtagadni.
Bánk nádor, az ország főbirája, ki tiszténél fogva igazságot osztogatott
s a jogsértés és jogkövetelés közt perosztóúl, az okok és tettek
értékének mérlegelőjeként, a bűn és boszúvágy közt mérséklőül állott.
Úgy szólván már lelkébe van nőve a biró, ki mindig bizonyosságot keres
az igazságtétel alapjául, szavának okok által szokott súlyt adni s az
elhamarkodásban jogtalanságot lát. Lelkének ez a vonása, tisztének ez az
egyéniségébe átment tisztelete a katasztrófa tényezői között is
szerepel, s csak annál nyomorúltabbá teszi a nádort, midőn Myska bán
által megtudja, hogy a királyné magában Otto tettében ártatlan volt s e
szerint ő igaztalanul büntetett. És mily rendkívüli művészettel van e
vonás végig alkalmazva! Gertrud elé dobja bűneinek egész halmazát,
mintegy jó, igaz és teljes okát adva a kimondandó és végrehajtandó
itéletnek. Mindez már csak félig-meddig öntudatos. A meggondolás, mikor
a bán lelkének egyensúlya végkép megzavarodik, nem a maga igazi
valóságában jelenik meg, hanem csak némi szokás tehetetlen nyűge
gyanánt. Bánk végig fontolgat, végig hangoztatja jogát; de már
határozott, s szavaiból nem az itéletmondónak nyugodt körültekintése,
hanem a vádló szenvedélye hangzik. Fontolása nem a bíráló ész munkája,
hanem a fölzavart szív vergődése, mely önmagát végletekre izgatja.
Megtartja mintegy a régi ruhát magán, de rongyokra tépve kétségbeesett
küzdelmei közt. Habozása nem tehetetlenség, nem gyávaság, ép oly kevéssé
az mint Hamleté; hanem az igazság megszokott keresése oly lélekkel,
melyet a végzet már alkalmatlanná tett rá.
Ime a régi Bánk, vonásról-vonásra, a tragikai vétségben. Ő az, a szerető
férj, a magyar főúr, a komoly államügyek embere, egy felől a nemzeti
jogoknak és közvéleménynek, más felől a királyi tekintélynek
képviselője. Petron Maxim házi becsülete is gyalázatot szenvedett s ő is
boszút áll érte mint Bánk. De a két boszúállásban, a két vétség
természetében, mily élesen válik el egymástól a két különböző jellem!
Mindegyik benne van s általa érezteti különbségét. Maxim egy erkölcsileg
sülyedt, mesterkélt filozofián mesterkélt életre és élvezetekre nevelt
kor gyermeke, kiben él és hat az erkölcsi mag, de fejlődésében,
nyilatkozásában, megtévelyedésében magán viselve kora bélyegét és
befolyását. Vétségében, boszújában teljes kifejezésre jut ez az erkölcsi
zavar: kitámadása nemcsak fölemelkedik a szenvedély szertelenségébe, de
le is sülyed az ethikai felfogás lazaságába. Alattomos cselt sző s tudva
rontja meg együtt a bűnösöknek és ártatlanoknak egész seregét. Nem elég
neki, hogy Valentiniant megfosztja trónjától és életétől, meg is
gyalázza őt Eudoxiának, a császárnénak, elcsábítása által. Bánk az
egyenes igazság embere, ki ahhoz van szokva, hogy ne keressen kerülő
utakat, hanem szavának és tettének egyéniségével adjon súlyt s minden
körülmények között megfeleljen értök. Egyenest, meggondolás nélkül tör
az ellen, a kit gyásza okának tart, sérelmében felmagasodva sújtja le,
mitsem törődve a következményekkel. Maxim egy abszolut uralkodó
tanácsosa és kegyencze, kit már állása, helyzete hizelgésre és
ármánykodásra utal, melyek fő szerepet játszanak boszújának eszközei
között. Úgy szólván semmi köze a néphez, a körhöz, az országhoz; érdekei
rá nézve közönyösek, jólétével keveset törődik. Habozás nélkül fosztja
meg a birodalmat fő támaszától, Aëtiustól, s a nép maga csak lapda kezei
között, iszonyatos játékában. Bánk bán, a nemzeti akaraton nyugvó
közhatalom egyik képviselője, együtt érez népével; ennek elnyomatása és
fájdalma benne egyénivé lesz s boszújának egyik fő fontosságú
tényezőjeül jelentkezik. Valentinián egész hatalma, mely ellen Maxim
feltámad, csak katonai erőn alapúló kényuralom; el is temeti
mindenestől, reményével és jövőjével együtt. Bánk lelkében a felsőségnek
erkölcsi, sőt vallásos eszméje él. Endre trónját, melyre a nemzet
ültette s a melyen az isten védelmezi, épen nem akarja felforgatni: a
királyi ház múltja és jövője tiszteletének tárgya; urát és dinasztiáját
inkább megmenteni hiszi, ha a közviszály okát megsemmisíti. Maxim udvari
ember, kit az a tapasztalás nevelt, hogy a hatalom mindent jóvá tehet s
a fény mindent eltakar; ezen kívül Julia iránti szerelmének bizonyos
érzéki színe van. Mindez ott van a gondolatban, mely boszúállását
vezeti: hogy a nevét ért szennyfolt daczára egykor még boldog lesz a
meggyalázott Julia karjai között. Bánk lovag, ki vérkeresztséggel mossa
le becsületének mocskát, de idealizmusában Melindát nem nevezheti
hitvesének többé. Maxim szenvedélye fokozni látszik értelmi erejét: éles
számító és rideg önzőként tűnik föl, ki Valentinian uralmát mesteri
cselszövénynyel temeti romokba, hogy ezek fölé a maga trónját emelje.
Bánk bán vétségében csak a jövővel alig törődő keserv, a magának többé
mitsem kivánó kétségbeesés nyilatkozik.