XXI. A tragikai vétség.

A tragikai jellemnek tehát mindig fő és legjelentősebb tartalma a

páthosz, mely valamennyi tehetségét uralma alatt tartja, törekvését

meghatározza, czélját kitűzi. Ez kiválósága és gyarlósága, nagysága és

végzete. Elhatalmasodván egész valója fölött, lelki életének egyensúlyát

megzavarja s tagadólag állítja őt szembe azzal az egyetemes öszhanggal,

melyből az egyén vétlen nem szakíthatja ki magát. Egyelőre még nem

nyomúl rombolva az általános ellen; csak nem gondol vele. Nem sérti meg

egy vagy más ponton; de már nem érzi vele egynek magát. Fegyvere

nyugszik; de a sejtelem izgatja, hogy ki kell vonnia, ha czélt akar

érni. Már nem akar és érez mást mint magát; az összeütközés azzal, a mi

magán kívül esik, csak idő kérdése. A megdagadt folyam vészes zajgással

rohan a sziklák között; még mitsem pusztított, de már fölzúdúlt és

túlcsapott medrén; áradata mihamarabb utol fogja érni a menekvőket,

kiket eltemet, s rátalál a házra, melyet romba dönt.

A lélek e ponton, megelőzőleg a tragikai kitörést, kétféleképen

mutatkozhatik. Lehet öszhangban magával, sőt egyenest abban a hiszemben,

hogy az általánossal is öszhangban van. Törekvése igazi irányának s az

egyetemessel szemben álló természetének világos tudata csak utóbb ébred

fel benne, arra az ellenállásra, melylyel találkozik. Későn, hogy a

kihítt végzet halálos csapását elhárítsa; s csak arra jókor, hogy a

szenvedésnek új forrását nyissa meg. Így Learnél, Brutusnál, II.

Józsefnél s az önzetlen akarat legtöbb képviselőjénél. Ez az egyik eset.

A másik, mikor a hős elejétől fogva látja, kikerűlhetetlennek tudja az

egyetemessel való összeütközést, s a megkezdődő külső harczot egy belső

küzdelem előzi meg lelkében. Gondolat és érzés, kötelesség és

szenvedély, vágy és meggyőződés tusára kelnek benne; a gondolatok

szakadatlanul űzik, vádolják és mentik egymást. Így látjuk Antigonét

tiszta tudatában helyzete kínjának, mely bármelyik elhatározását

sérelmesnek mutatja előtte valamely általános eszme irányában.

Határozata szilárd, egy pillanatig sem habozik választandó útja iránt;

de a megsértett eszme időről időre mint sivár, vészjósló szélzúgás járja

át lelkét. Így hányja Macbethet, a nyugton pihenő Duncan király

gazdáját, a nagyravágyás csábja s a bűn réme; amaz sarkantyúzza, ez

visszarettenti. Ily módon küzdenek Rodrigo és Chimene keblében a családi

becsület és a szerelem. Így vergődik Kemény _Gyulai Pál_ja a hála és

igazságosság követelése közt, melyeket egymástól kibékíthetetlenül

elszakadtaknak érez. A franczia klassziczizmus tragikus költői,

Corneille és Racine, erre a belső küzdelemre fektették a fő súlyt, ebben

keresték a kiválóan tragikai hatást. Szinte anatomiai hűséggel és

pontossággal festették egyes tényezőit, ezeknek egymásra támadását, a

harcz különböző mozzanatait s egész váltakozó folyását. Ebből következik

már deklamácziójuk pompája s különösen ebből, a gondolatok

vitatkozásának kifejezésére, előadásuknak szónokias színe. Mindig a

kötelesség és szenvedély csatáznak nálok. Racine, tragikusabb

felfogással, rendesen a szenvedélyt teszi urrá s annak győzelme által

vezeti örvénybe hőseit; Corneille ellenben a kötelesség oldalára hajló,

hősi lelkek költője, ki mindig inkább csodálatunkat mint szánalmunkat és

megindulásunkat gerjeszti föl. A tragikum a vészes szenvedélyek

fejlődése végkövetkezésökig: ezért tragikaibb Racine, mint, minden

hősies fensége daczára is, Corneille. De a hánykódó lélek harczának

mindaketten kiváló mesterei. Mindegyikök fő ereje a belső küzdelem

rajzában, a kibékíthetetlen ellentétek között folyó lelki harcz

festésében áll: a lélekrajzolás művészei.

Akár e lelki harcz következése gyanánt, akár a csalóka öszhang hirtelen

felbomlásaként, a felindúlt, szenvedélye által ragadott lélek szükségkép

kitör. Ellenállhatatlanul érvényesíteni törekszik magát a külső élet

viszonyai közt. Tettet követ el, melyben megnyilatkozik. Határozó lépése

a belső küzdelmet külsővé teszi s lemondást, visszalépést, jóvátételt

nem enged többé. Bebizonyítja vele, hogy ura sorsának; de érezteti

egyszersmind azt is, hogy áldozata. Végez s végzésével menthetetlenül

kiszolgáltatja magát végzetének. Antigone eltemeti bátyját, Orestes

boszút áll atyjáért, Macbeth megöli a királyt, Lear elkergeti leányát,

Bánk kardot húz a királyné ellen, Iréne feleségévé lesz hona

leigázójának. Ez a tett, mely által a tragikai törekvés kifejezésre jut,

mely által a hős határozott és visszavonhatatlan sértést követ el az

egyetemes ellen: a tragikai vétség. Különböző eszthetikusok különböző

nevekre keresztelték. Legtöbben _bűn_nek szokták nevezni. Így Szász

Károly, akadémiai értekezésében a tragikai felfogásról, következetesen

bűnt említ; Vörösmarty is a _bűntét_ kifejezést használja leggyakrabban

és legszivesebben; Zilahy Károly szerint a dráma czélja a büntetés

levén, ez mindig bűnt föltételez. Gyulai és Szigligeti vegyest

emlegetnek _bűn_t, _tévedés_t, _hibá_t. Greguss a _hibá_ban nyugszik meg

s védelmezi is röviden a bűn kifejezés ellen. A hiba azonban nagyon

kevésnek látszik arra a fogalomra, melyet jelentenie kell; midőn a bűnt

majdnem kizárja, igenis enyhe és szűkkörű. A hibás Prometheus s a hibás

Rikhárd: alig utalnak Aeschylos és Shakspere hőseire. A bűn meg a gonosz

cselekvését jelenti; a legtöbb esetben nagyon is soknak látszik s oly

kiválóan erkölcsi fogalom jelzőjének, mely, általánosságban használva,

tévedésekre vezet. Ha Antigonét, Ajast, Cordeliát, Juliát, Schiller

Izabelláját bűnösöknek mondjuk, felfogásunk kegyetlensége mintegy

igazolja végzetök kegyetlenségét s ezzel némileg hamis színben mutatja a

tragikai hatást. Míg a lélekben a romlásnak azt az állandó elemét, mely

az egyetemessel való összeütközésre hajtja, gyarlóságnak neveztük, a

tragikai tett általános jelölésére a _vétség_ szónál maradhatunk. E

kifejezés tágabb a fentebbieknél s mint ilyen megfelelőbb is, a

mennyiben sem a hiba, sem a tévedés, sem a bűn fogalmaival nem

helyezkedik oly érezhető ellentétbe, mint ezek egymás között. Ott is, a

hol szorosabb értelemben bűnről nem szólhatunk, a tettben mindig

kifejezésre jut a helyes útnak és czélnak el_vét_ése. Midőn a fogalomnak

ezt a jegyét emeli ki, a vétség szó nem utal oly élesen a gonosz

cselekvésre, az erkölcsi tévedésre, mint a bűn.

Szász Károly állandóan a bűn mellett marad s ez elnevezéssel is

kifejezést ad abbeli nézetének, hogy «a tragikai felfogást valamint némi

végzetesség, úgy erkölcsi vétség nélkül sem lehet képzelni.» Zeising is

ilyenformán gondolkodik, midőn a tragikus egyén két oldalát úgy írja

körül, hogy az «tökéletesnek mutatkozik eszthetikai, és tökéletlennek

erkölcsi tekintetben.» Beyer még jobban összezavarja a dolgot, mikor a

tragikumban kétféle vétséget különböztet meg: egy erkölcsit és egy

tragikait; emerre az antik, amarra pedig a modern tragédiák

szolgáltatnak példákat. Greguss szerint a tragikai hős erkölcsi eleme,

mivel hibát kell elkövetnie, voltaképen «erkölcstelen elem». Azt

hiszszük, az ethikai mozzanatnak a tettben ily határozott kiemelése

inkább tévedésbe ejt, mint felvilágosít a tragikum mivolta és természete

iránt. E felfogás, a világirodalom remekeire alkalmazva, sok mindent nem

tudna megértetni velünk s még többet magyarázna balúl. Reánk

kényszerítené mintegy, hogy sok esetben igazságérzetünket megsértettnek

tartsuk, midőn szépérzetünk kielégűlt s ebben ethikai felfogásunk is

természetes megnyugvását találta. A tragikai vétség mindenesetre lehet

erkölcsi is; de nem szükségképen az s így nem is mindig az. Lényege

legalább nem ebben fekszik. Az egyén kiszakadása nyilatkozik benne az

élet öszhangjából, különködése az általánossal szemben, kitámadása az

egyetemes ellen. A kiválóságnak oly kitörése, mely veszedelmes a köznek

nyugalmára, békéjére, érdekeire, s ennélfogva visszahatást idéz föl maga

ellen. Ha a tragikai vétségben mindig ethikai mozzanatot kutatunk; ha a

hősök homlokán mindig a Kain-bélyeget keressük: könnyen jutunk tévutra,

mely a börtönökbe, a gályákra, a gonosztevők közé vezet bennünket. A

tragikai alakok bűne pedig nem ide sülyedésökben, hanem inkább

kimagaslásukban áll. Nemcsak mint bűnösök nagyok, hanem mint nagyok

bűnösök. Vétségök sohasem közönséges; az erkölcsi felfogásunkba ütközés

fogalma sohasem meríti ki azt. A félelem, melyet bennünk fölkelt,

nemcsak a közrendet illeti, hanem őt magát is. Amazt féltjük tőle, őt

meg amattól. Érzésünknek e sajátságos megosztottságát a vétségnek nem

erkölcsi jelleme idézi föl. Ha közönséges bűnnel állunk szemben, sohasem

fordúl elő; a tragikai vétség hatásából ellenben sohasem hiányzik.

Erkölcsi felfogásunk, igazságérzetünk bizonyos arányosságot követel és

állapít meg bűn és büntetés között, mely időről időre a büntető

törvényekben nyer kifejezést. Ezt az arányosságot a tragikum nem ismeri.

Katasztrófája igazságérzetünket csak annyiban veszi tekintetbe, a

mennyiben nem csúfolhatja, nem sértheti meg. De kiválólag nem annak

kielégítésére törekszik, mint a büntetés, hanem fölzaklatott

indulatainknak, félelmünknek és szánakozásunknak megnyugtatására.

Kérlelhetetlen következetességével, megrémítő hirtelenségével és

szétzúzó súlyával nemcsak a közrendet illető félelemtől szabadít meg,

hanem a hőst illető félelmünket is kielégíti, midőn eltiprásában

fölemeli őt. Erről részletesebben utóbb lesz szó; most csak a

következtetést vonjuk ki röviden a mondottakból. Az irgalmatlanul sújtó

nemezist nem tekintjük és követeljük büntetésnek, a szó szoros

értelmében és a fogalom minden föltételével. Igazságérzetünk, mely a

büntetések fokozatait pontosan kiszabja s az erkölcsi kihágások,

vétségek és bűnök mértékéhez arányosítja, nem érzi sértve magát sem a

tragikai szenvedésnek és romlásnak aránytalan nagysága, sem a bukásban

nyilatkozó kiengesztelő mozzanat által. Egy felől helybenhagyjuk a

halálos itéleteknek e rémes egyhangúságát, másfelől nincs kifogásunk a

nagy bűnösöknek ily hősi végre juttatása ellen. Hogyan történhetik ez?

Nem máskép, mint hogy a tragikai vétséget sem tekintjük első sorban

erkölcsinek. Nem érezzük merőben az erkölcsi törvény alá vonhatónak,

tisztán erkölcsi természetűnek.

Ily felfogásra utalnak Aristoteles sokat vitatott helyei is a tragikai

felfogásról és eszményítésről. Hallottuk, hogy hősökül hírben és

szerencsében élő férfiakat kíván, kik valamely vétség által jutottak

boldogtalanságra. De minemű vétség által; milyen természetű a hamartia?

A példák, kiket Aristoteles idéz, mind nagy alakok, hősi természetek.

Elméleti fejtegetései is mindig ilyenekre mutatnak. A mimézisből, az

utánzásból, mint a művészet alapvető fogalmából, indúlván ki, a

tragédiát általában jobbak utánzásának nevezi, s a tragikus és komikus

költő között azt a különbséget állítja fel, hogy amaz jobbakat, ez pedig

rosszabbakat utánoz a közönséges embereknél. A sorsfordulat ne gonoszság

miatt történjék, hanem olyan embernek nagy (elég nagy) vétségéből, ki

inkább jó, mint rossz. A tragikai jellem első és fő kellékének azt

tartja, hogy jó legyen (khrézosz, talán inkább: derék). Ily emberek

tévedése, botlása, elragadtatása már az, a mit az aristotelesi hamartia

fogalma alatt érthetünk. Derék hősök haragja vagy könnyelműsége, kiket a

költőnek, még e természetökben is, megnemesítve kell felmutatniok, mint

Agathon és Homér tettek Achillessel. A tragikai vétség, mely nem

igazságérzetünket sérti főkép, hanem másnemű indulatainkat: a nagyság

iránti részvétünket, emberi szánakozásunkat s a végzettől való

félelmünket indítja fel. Aristoteles ide vonatkozó helyeinek figyelmes

összevetése könnyen megadja a feleletet Mannsnak, ki a hamartiában

mindig erkölcsi hibát, moralis Achilles-sarkot keres.

A tragikai vétség fogalma magában az antik drámában is éles és

határozott kifejezésre jut. A tragikum felfogásában a tettnek, mint

ilyennek, mint egyesnek, magában állónak, az egyén végzetes kitörésének

kiváló fontossága van. Míg a keresztyén tragédiában, különösen az önző,

gonosz akarat példáiban, az egyetemesre sérelmes tetteknek gyakran egész

sorozatát, lánczolatát találjuk, melyek jellemmé lettek: addig a

helleneknél a boszú, a harag, az irigység, az elkeseredés egyes

cselekedetein, nyilatkozatain fekszik a súly. Ez egyes tettek: Oedipus

hirtelen haragjának kitörése, Ajas dühöngése, Orestes boszúja s a

többiek, mind annak az uralkodó, fő szenvedélynek kifejezései, melyet a

hős bizonyos általánosságban képvisel. A keresztyén tragikus alakok

tetteinek egész sorozatában is mindig az ő sajátos páthoszuk

nyilatkozik, folytonosan ez mutatkozik döntő indítéknak; de mégis úgy,

hogy az egymásra következő tettek, a vétségek sora, lelki világuknak

most egyik, majd másik árnyéklatát jellemzik. A fő szenvedélyt magában

is kifejezi mindegyikök; de összetételökben egy jellemet domborítanak ki

előttünk. Macbeth valamennyi vétsége a hatalomvágyból sarjad; egyes

cselekedeteiből összerakhatjuk a vonásokat, melyek megértetik velünk,

hogy milyen ez a hatalomvágy. Megöli Duncant, mert nagyravágyó;

legyilkoltatja Banquot, mert féltékeny; lest vet Fleancenek is, mert

babonás; lemészároltatja Macduff házanépét, mert boszúálló; vadul

forgatja a vérbe mártott kést, mert vérszomjas; leveri az ifjú Siwardot,

mert vitéz és erős. Íme tettei, vétségei által éreztetve a legfelsőre

törő, féltékeny, babonás, boszúálló, kegyetlen és hősies hatalomvágy.

Látni való, hogy e különbség is, a tragikai vétségre vonatkozólag,

voltakép azon az eltérésen alapszik, melyet a tragikai jellemnek görög

és keresztyén felfogása között találunk.

Vischer, mint minden vétség csiráját, egy általa _ősvétek_nek nevezett

formát különböztet meg. E forma az egyetemest mint az egyéni kiválóság

alapját és hátterét mutatja be, mely megvolt ő előtte s a melyből ő maga

következik. Belőle vette fenségét, páthoszát, s ennélfogva mindezzel

neki tartozik. Az ősvétek formája íme tartozás, a lehetséges, de még nem

lett vétek. Az egyén megtagadhatja az egyetemest, de csak azért, mert ez

képesíti rá. «Ez alapnak, háttérnek mibenlétét megérteti a tragédia,

midőn az egész talajt, melyen a hős fellép, már az expoziczióban

végetlen, hatalmas bonyodalmak magjától terhesnek tünteti föl. A néző

tudja, hogy a hős aláaknázott földön jár: ez még örűl szabadságának,

mint tulajdonának. De már vétkes, legalább a kötelesség értelmében.

Érezni lesz kénytelen, hogy nagysága az egésztől van kölcsönözve. Habár

kész is ezt elismerni, nem kerűlheti ki, hogy tényleg tapasztalni legyen

kénytelen. Ez a még nem valóságos, az ősvétek.» Mikor a lehetségből

valósággá lesz; mikor az egyén, megtagadva kiválóságának alapját, az

első lépést teszi a végzetes úton, mely odavezeti, hogy amaz alapot

elismerni legyen kénytelen: előáll a tragikai vétség.

A tragikai vétség nem fenyegető lehetőség többé, hanem tett, melyben a

szenvedély, az egész tragikai jellem külsőűl. A korlátlanságra törekvő

akarat vagy érzés, a maga kiválóságának erejével s egyszersmind

fejletlenségének, mértéktelenségének, egyoldalúságának vagy

következetlenségének gyarlóságával kifejezésre jut általa. Midőn Brutus

fölemeli tőrét Cæsar ellen, e véres tettben megjelenik eszményi

lelkesedésének, önmegtagadásának egész nagysága s szofisztikájának egész

gyarlósága. Az invernessi szörnyű éj Macbethet a félelmes erő magasában,

de a mértéktelenség lejtőjén mutatja. Romeo, érzésben oly túláradó

gazdagon megy esküvőjére, hogy az élet harczára megkivántató minden

fegyverét eldobálja magától. Minden tragikai jellem különválást jelent

az általánostól, kiszakadást az egyetemes öszhangjából. E szakadást,

mely eladdig a hős lelkében lappangott, vagy a melylyel csak belsőleg

vívódott, a tragikai vétség egyszerre kifejezésre hozza,

jóvátehetetlenül nyilvánvalóvá teszi, mintegy megpecsételi. Oly módon

sérti meg az egyetemest, mely vissza nem vonható többé, s felidézi a

megtorlást maga ellen. A vétség: az összeütközésnek nyilvános, külső,

határozott ténye. Az egyén cselekvése által behat az egyetemesbe:

megcsonkítani törekszik azt a mi teljes, megzavarni a mi rendes,

szétválasztani a mi egységes. A természeti és erkölcsi világnak ez a

teljessége, rendje, egysége: az egyetemes. Sem a természet, sem az ész,

sem az erkölcs nem képviselhetők külön-külön, ellentétességökben fogva

föl s szembeállítva egymással. Nem, azok az eszmék, érdekek, hatalmak

sem, melyeket e körök magukban foglalnak; az egyik természeti szükség,

az egyik észbeli törvény, az egyik erkölcsi eszme ép oly jogos, mint a

másik. Épen mivel bennfoglaltatnak az egyetemesben, bármelyikök sem

helyezhető ellentétbe vele az érvényre jutás kilátásával. Rész az

egészszel, egyes az általánossal mint mérkőzhetnék? Egynek kiemelése

valamennyi közül: sérelmes mind a többire; bármelyikök megsértése:

támadás az egyetemes ellen. A tragikai vétség mindig ilyen sértés, ilyen

támadás. Midőn Savonarola a legszigorúbban felfogott erkölcsi eszmét

képviseli olykép, hogy azt a természeti szükségszerűségtől elszakítja, a

test megvetését prédikálja, az élet minden örömét kárhoztatja s még a

szellem kincseit is máglyára hordja: ép úgy megsérti a létnek egyetemes

öszhangját, mint akár III. Rikhárd, ki mintegy a természeti kényszer

nevében tagadja meg az erkölcsi törvényt. Mikor II. József az értelmi

haladás, az észszerűség nevében hadat izen az állami élet történetileg

kifejlett formáinak, ép oly tragikai ballépést követ el, mint például

Orestes, ki atyja emléke iránti kegyeletből anyjára támad. Macbeth az

ethikai törvényt megtörvén, felidézi maga ellen az egyetemest. A

visszahatásban, melyet kihí, természet, ész, erkölcs mind egybefoglalva

jelentkezik, bizonyságúl, hogy mind az egész sérelmet szenvedett. Az

angol udvarban élő menekűltek ez eszmék mindegyikének, egyetemének,

diadalát várják a vérszomjas zsarnok leveretésétől. A Lenoxszal

beszélgető lord szavai tisztán éreztetik ezt:

Siward segélyivel (ha isten is

Akarja) nyerjen asztalunk megint

Bőv eledelt, jobb álmot éjeink,

S mentsük meg ünnepünk’ s vigalmainkat

A vérbe mártott késtől; szív szerint

Szerethessük királyunk’ s szabadon

Birjuk mi minket illet, – a mi most

Mind, mind hiányzik!

A király szeretete, az ünnepek szentsége, a birtok szabadsága, az élet

nyugalma és szépsége: íme az egyetemes öszhangja, melyet Macbeth

gyilkossága megsért, s a melylyel a tragikai vétség az egyén

összeütközését jelenti.

E vétség az egyén szabadságából foly. Kifejtettük más helyen, hogy ez a

tragikai hatás egyik elengedhetetlen föltétele. De a szabadság, épen

mivel az egyén szabadsága, csak az egyéninek kötelékei között

nyilatkozhatik, csak az egyén természeti és erkölcsi határoztatásán

nyugvó, ezekből folyó szabadság lehet. Minden tragikus hős kétségkívül

szabadsága szerint követi el a vétséget és sérti meg az egyetemest;

azonban szabadságának ilyen vagy amolyan nyilatkozására egyéni mivolta,

ennek sajátszerűsége vezeti. Azért cselekszik úgy, mert akarja, mert

képes rá s mert lehet úgy tennie; de voltakép nem is cselekedhetik

máskép egyes voltánál, hajlamainál, véralkatánál, szenvedélyeinél fogva.

Ez vétke és mentsége együtt. Ez által döbbent meg, ejt félelembe s

engesztel ki maga iránt, emberi voltunkat, egyességünket, kisértéseinket

és gyarlóságunkat példázva. Hamlet, a mint halogatja boszúját, ép úgy

leszúrhatná hirtelen fölgerjedésében akármikor a királyt s talán

trónjára is ülhetne; de akkor bizonyára nem lenne Hamlet, nem az, a mivé

a természet alkotta őt, kiben hevesség és lelkiismeretesség bénító

küzdelmet folytatnak, mely elkerűlhetetlen pusztulásba vezeti. Tieck,

Raumerhez intézett levelében, Romeo és Julia katasztrófájáról a

következő megjegyzést teszi: «Némelyek hibáztatják, hogy e tragédia

befejezését csekély véletlenség idézi elő. Ez a véletlen csak látszat: a

tragédia és a végzet Juliának, de különösen Romeonak jellemében

nyugszanak. Ha ő nyugodtabb, előrelátóbb volna, ha nem gondolna azonnal

az öngyilkosságra, úgy nem lenne Romeo: akkor kutatott, fölvilágosítást

szerzett s a barátot meglátogatta volna. Neki is, Juliának is el kell

veszniök; ennek szükségszerűsége önmagukban rejlik.» E példa mellé a

magunk irodalmából odaállíthatjuk Teleki kegyenczét. Petron Maxim szabad

elhatározása szerint boszút áll feleségének vélt meggyaláztatásaért:

páthosza a becsületérzés; de boszúgondolatának alapja s kielégítésének

módja, a tragikai vétség, már mintegy kikerűlhetetlen szükségesség rá

nézve. Az sugallja, kormányozza és viszi teljességre, a mi korából

átment vérébe. Julia tiszta maradt, midőn férje gyürűjével Valentinián

magához csalta, «a rabló erőtlen vala ellene»; de Maximnak a bűnök és

hitetlenség világában lehetetlen elhinnie. Az aljasság, a bizantinizmus

levegőjétől ő is meg van mérgezve s e gyógyíthatatlan betegség tör ki

rajta. Korának erényei nem érnek sokkal többet bűneinél; hősi

fölemelkedésre képtelen s alacsony és furfangos fondorlatokban találja

kedvét és keresi czélját; uralkodás, élvezet, vétek és boszú mind

mesterkélt és végletes. E kór költözik Maximba is s hatalommá lesz

benne, mely érzékenységét, boszúállását, egész sorsát szükségszerűleg

meghatározza. A szabadakarat és kénytelenség e tragikai viszonyára

vonatkozólag mondja Hegel: «A tragikus hősök épen annyira vétkesek, mint

a mennyire ártatlanok; ebből a jellemből, ebből a páthoszból

cselekszenek, mert ez a jellem, ez a páthosz: maguk.»

E felfogással némileg ellentétben van Schiller nézete, melyet a tragikai

művészetről szóló értekezésében hangoztat. Részvétünk, szerinte,

csökken, ha a szerencsétlent saját megbocsáthatatlan vétke dönti

romlásba; szánakozásunknak, a gonosz leányai által meggyötört Lear

iránt, nem keveset árt, hogy e gyerekes vén ember koronáját oly

könnyelmüen vesztegeti el s szeretetét oly esztelenül osztja meg

gyermekei közt; a balsorsot a külső körülmények kényszerének kell

felidéznie, akkor részvétünk tisztább lesz s az erkölcsi visszásság

képzetei nem gyöngítik. E megjegyzést, melyet Schlegel is elfogadott,

helyeslőleg idézi Greguss, újabb eszthetikai előadásaiban, sőt

fordításával még erősebb erkölcsi színt ad neki. «Ha a nevezetesebb

tragikai hősökön végigtekintünk, mondja, meggyőződhetünk Schiller

nézetének helyességéről; Antigone, Hamlet, Romeo és Julia iránt

kétségtelenül nagyobb részvétünk van, mint Macbeth vagy Rikhárd iránt.»

Mint egész széptani rendszerét, úgy a tragikumot is merőben ethikai

alapra állítja, s a hős erkölcsi értékének foka szerint osztja alsóbbra

és felsőbbre. E kérdés tárgyalásába ezúttal nem szükséges bővebben

belebocsátkoznunk; csak röviden említsük meg, hogy e felfogás a tragikai

érzések közül egyoldalúlag emeli ki a szánalmat, mint a tragikai hatás

fő tartalmát s az osztályozás alapját. Egész eddigi fejtegetésünk annak

kimutatására irányúlt, hogy a nyilatkozó erőknek rendkívüli mértéke, az

összeütközés nagysága és kiegyenlíthetetlensége, a küzdelem hatalma s a

katasztrófának megrendítő és mégis megnyugtató ereje idézi föl az igazi

tragikai hatást.

A vétség alapja tehát mindig megvan az egyén jellemében, szenvedélyében,

páthoszában. Kitörésre azonban különböző módon juthat. Rá vezetheti

mindenek előtt maga a belső, lelki fejlődés, melyet a hős körülményei,

környezete, a rá nézve biztató vagy sérelmes események, minden

czélzatosság nélkül, támogatnak, segítnek s a végletig ragadnak. Így

Romeo szerelemre áhító szívének nem kell egyéb, mint hogy Juliával

találkozzék; meglátja őt egy bál mámorosító levegőjében, melyet fény,

zene, illat, szépség ingerlővé tesznek; lelkét már úgyis izgalomba

ejtette az ellenség házába lopózkodás veszélyes kalandja; utóbb a lány

édes, önfeledt szerelmének is bizonyságait veszi: mindez egész

természetesen ragadja őt a tragikum örvénye felé, hirtelen bár, de mégis

bizonyos fokozatossággal haladó belső fejlődésen át. Rikhárd király

sötét valóját, melynek a mostoha természet vetett alapot, egy hányatott

gyermekkor, családjának véres emlékei, az ifjuság hősi babérja, a fehér

és piros rózsa harczának iszonyai, a szerencse hirtelen változásai, az

árulások mindennapos képei, a Henrik király tehetetlen jóságából fakadt

köznyomor és egyetemes felfordulás: ezek érlelik a tettig, a rémtettek

sorozatáig. Bánk bán komoly lelkét a hazafi-fájdalom és szerelemféltés

indítják fel: Biberach cselszövényei, a királyné gőgje, az összeesküdtek

haragja, Tiborcz panasza, Melinda fenyegetett ártatlansága; végre a

megesett gyalázat kitörésre ragadja.

E belső fejlődésnek tetőpontján találjuk a tragikai hőst, midőn

szenvedélye már annyira hevíti képzeletét, hogy ez mintegy érzéki

alakban állítja eléje azt, a mivel gondolatai, érzései, egész lelke

titkon foglalkoznak. Szavakban hallatja, képekben láttatja vele azt, a

mi keserűségének, vágyának, szenvedélyének még egy fokkal feljebb

csigázása, vagy sikerrel biztatása által, felindúlt akaratát kitörésre,

tettre bírhatja. Így Hamletnél, kinek egész belső világát, mindjárt

kezdetben, olyannak találjuk, mely a léleklátást egészen természetesnek

tünteti föl. Atyjának rejtelmes halála óta mélabú tartja fogva,

megátalkodott bánat, mely nem tudásából, hanem csak képzeletéből

táplálkozik s viszont táplálja izgékony fantáziáját. Hangulata nehéz,

rossz álmai vannak, próféta-lelkét sejtések gyötrik. Terhét alig bírja

már, öngyilkosságon tépelődik: vajjon mért szegezte kánonát ellene az

Örökkévaló! A magányt keresi, mely ránézve, mint utóbb folyton látjuk,

sohasem néptelen. Egyetlen gondolatban, egyetlen érzésben él; közönye

minden más iránt szinte eltompítja érzékeit. A Wittenbergből érkezett

Horatiót köszöntve, kétkedik, vajjon nem téved-e? Viszont az eszmekörét

érintő dolgok iránt felfogása és képzelete egészen túl van csigázva.

Próféta-lelke tele sejtésekkel. Látások kinozzák; mint Horationak

mindjárt eleinte említi, egy éjjel látta atyját lelke szemében. Íme a

nagy, egész életére határozó káprázat előpostája. Innen csak egy lépés

van már odáig, hogy hallja is őt, a mint nemsokára csakugyan hallja. Bár

terjedelmesebb vitatása nem ide tartozik, nem vonakodunk kimondani, hogy

az egész lélekjelenést csak érzékkáprázatnak, úgy nevezett szubjektiv

csodálatosnak tartjuk, mely lélektanilag, a mint láttuk, kitünően van

előkészítve. Azonban a szellemet többen is látták, nemcsak Hamlet. Ebből

még nem az következik, hogy tehát a drámának tárgyias, önálló, külön

motivuma; csupán csak az, hogy a káprázatnak többen is részesei voltak.

Oly rendkívüli képtelenség-e ez, mikor akárhányszor halljuk, hogy egész

falvaknak, gyülekezeteknek, körmeneteknek voltak közös vizióik? A

helsingőri látomás mindegyik részesénél megtaláljuk a felizgatott

képzelet mozzanatát. Dániát haddal fenyegeti Fortinbras, s a katona

Bernardo és Marcellus lelke tele van az alig eltemetett hős király

emlékével, ki párharczban leverte a norvéget. Most érzik igazán hiányát;

most kellene megjelennie. Az öreg Hamlet, éjfél idején, sisakosan,

tetőtől talpig pánczélban, tehát harczra kész vitéz gyanánt jelenik meg

előttök. E kép, melyet leirnak, minden későbbi látásnak alapját képezi.

Horatio képzeletét már az őrök izgatják fel és irányozzák bizonyos

útbaigazítással; Hamletét valamennyien. Egyikök viziója a másikét kelti

föl, épen mint a hogy Arany _Árva fiú_jában a gyermek látása átragad az

anyára. Az egymásután következő káprázatok mindegyike természetesen

erősebb, teljesebb az előbbinél; a képre nézve, melyet a leirások után

mindenki előre megalkothatott magának, megegyeznek, de a vizió tartamára

nézve némi eltérés van közöttük. Hamlet káprázata a legerősebb, ő már

beszél a lélekkel, illetőleg szavakban hallja a lélek által azt, a mi

lelkében sejtelemként borongott. E szavak utalják tragikai pályájára.

Ily módon űzi Macbethet is örvénybe nagyravágyása, mely a

boszorkányjelenetekben mintegy érzéki képbe öltözik előtte s érthetőleg

tolmácsolja lelkének rejtett vágyait, titkos sugalmait és elnyomhatatlan

félelmét. Említsük még meg Bajza Jenő tragédiájából a trónra törő Zách

Felicziánt, ki előtt a Duna habjai koronát rengetnek. E képekben a hős

már némileg kiszállott magából, hogy mihamarabb az egyetemessel

szembeszálljon. Természetes azonban, hogy az ilynemű káprázatok csak

akkor jelennek meg, mikor a szenvedély már legmagasabb fokra hágott,

mikor a kebel alig rejtegetheti már páthoszát, mikor egészen közel áll a

kitöréshez s csak egy elhatározó érintésre van szüksége. E lélektani és

eszthetikai tétel igazságát mesterien érezteti Shakspere úgy Hamletben,

mint Macbethben. A nagyravágyó thán előtt ifjú korában, midőn először

kötött kardot, hogy hősi harczon babért arasson, a boszorkányok

bizonyára nem jelenhettek meg s hiába is jelentek volna.

Ha azonban a hős még nem jutott el az örvény szélére, honnan egyetlen

taszítás, egy pillanatnyi szédület már elveszítheti; ha a veszedelmes

szenvedély még nem hatalmasodott el benne, nem uralkodik egész valóján s

inkább csak csirája mutatkozik lelkében, melynek még érnie és fejlődnie

kell: ilyen esetben is közreműködhetnek bizonyos irányban öntudatosan

ható külső motivumok. Megjelenik oldalán a csábítás: valamely egyenes

útbaigazítás, czélzatos biztatás, szándékos ösztönzés vagy rövidlátó

tévútra-vezetés. Othello szerelmét féltékeny gyanakodássá, majd mindent

feledő, bősz felháborodássá szítja Jago. Brutus komor álmodozását

szerencsétlen és bűnös merényre ragadja Cassius lobogó heve. Phædra

vétkes szerelmét Oenone szítja s segíti teljesűlni rajta és Hippolyton

végzetét. Így állanak Szigligeti Török Jánosa mellett Balassa Menyhért,

Csiky Gergely Jánusának oldalán Rásdi, Salamon király tanácsszékén Vid,

Budáén a gót Detre. Természetes, hogy a csábítás a szenvedélyeket csak

felzaklathatja nyugtokból, de nem teremtheti; csak elhatalmasodásukat

segíti, nem megszületésöket; csupán valóvá érleli a lehetőt. Az

ősvétekbe veti meg lábát, hogy tragikai vétséggé érlelje. Brutus lelkét

csak amaz eleménél fogva ejtheti meg Cassius, mely rokon az ő

szenvedélyével s ennek lángjától könnyen fog tüzet. Beszélgetésök

kezdetén, a czirkus előtt, ily okát adja visszavonúltságának:

Ha arczom elsötétűlt,

Lelkem borúja csak magamra tér.

Sokféle szenvedély üld egy kor óta,

És ötletek, csupán nekem valók.

Brutusnak e magára irányúló borúját irányozza Cassius Cæsar ellen,

hevíti tetté. Othello is mi által lesz Jago prédájává? Heves és

erőszakosságra hajló természete, gyanútlan és könnyen ámítható kedélye,

féltékeny becsületérzése és égő szerelme által. De a cselszövő már hiába

csábítaná csak Romeot is, ki szintén szerelmes; azonban szerelme csupa

hit, teljesen egygyé olvad Juliával, úgy hogy kedvesének minden

szívdobbanása, minden gondolata egyszersmind az övé, minden kétkedést

kizárólag az övé. Macbeth mindakét formát együtt tünteti föl: az

önkéntés fejlődés magaslatán látjuk őt az első boszorkányjelenetben,

majd meg a csábítás hálói között a ladyval szemben.

Inkább az első, mint az utóbbi forma körébe tartozik annak az

ősgonosznak gyakori megszemélyesítése is, mely az emberi lélekben lakik.

Egyszer Luczifernek hívják, máskor Mefisztofelesnek, majd meg Ármánynak,

azután általában sátánnak, gonosznak, rossz szellemnek. Mindig a

tagadás, a rombolás, a rossz elvét képviseli. Érzékileg fejezi ki az

ember belső valójának ketté szakadását, melyek közül az egyiket változó

szerencséjű és kimenetelű harczra vezeti a másik ellen. Jelenti gonosz

ösztöneinknek, vágyainknak, indulatainknak önálló hatalommá erősödését.

Csábításnak szokták nevezni az ő föllépését és szerepét is az

embervilágban; de a csábító voltakép magunkból emelkedik ki, s bennünk,

érzéki voltunkban, kétkedésünkben, korlátoltságunk érzetében bírja

fegyvereit. Tompa _Kísértő_je lerajzolja az egész kört, mely az övé.

Krisztusnak igaz ember-voltát példázza a kisértő megjelenése; isteni

erejét pedig győzelme fölötte. Azt szokták mondani: az ördögöt nem jó a

falra festeni, mert megjelenik. A dolog úgy áll, hogy valósággal sohasem

jelenik meg, ha a falra nincs festve: bizonytalan körvonalai, homályos

színe, elmosódó képe lesznek valósággá. Az _Ember tragédiá_ja első

színében Luczifer azt mondja az Úrnak:

Egy talpalatnyi föld elég nekem,

Hol a tagadás lábát megveti,

Világodat meg fogja dönteni.

Az ördög igen jól tudja, mit kér. E talpalatnyi tér nélkül, mely

kezdettől fogva neki adatott, nemcsak tehetetlen lenne, de nem is

léteznék. Megjelenése nem más, mint kibontakozás a lelki élet

homályából, fölmagasodás a talpalatnyi téren, hogy megdöntse az isten

világát. Így találjuk őt elejétől meghuzódva Byron Kainjában. Rejtekét

csak akkor hagyja el, mintegy az Adahnak megnyilatkozó szív

kétségbeeséséből lépve elő, mikor annyira erősödött, hogy már bízhatik

győzelmében. Ott lappangott már előbb a boldogtalan embernek olthatatlan

szomjában a megismerés után, tépelődésében az élet és halál kérdései

fölött, vívódásában a legfőbb hatalomnak és legfőbb jónak viszonyán.

Ebből a zugból lép ki s vezeti áldozatát a mindenségen, a halottak s a

még nem született nemzedékek világán keresztül vissza a földre, hol

Kainban az első lázadó az első gyilkossá lesz. Emlékezzünk Faustnak

hosszú és kínos vergődésére, mely rossz szellemét nagyra neveli s

megjelenését előkészíti. A gonosznak különben ily önálló személyiség

gyanánt kiemelkedése még nem jelenti biztos diadalát, csak határozott

szembeszállását azzal, a mi az emberi lélekben az egyetemes, az isteni

felé törekszik. A beköszöntött sátán igyekezete: teljesen hatalmába

keríteni s kárhozatba taszítani az embert, különböző véget érhet. Ha

legyőzetik: csak megkisértés volt, az epikus hősnek szerencsésen

kiállott próbája; ha győz: tragikai vétségbe sodratás. Luthernek

erkölcsi erejét a harag szétzúzó kitörésére ingerli a wartburgi sátán;

Etele a vadászaton gerelyét hajítja Ármány undok képe felé s elűzi őt.

De az első emberpárt megejti, Kaint és Manfrédet romlásba viszi a

gonosz, melynek Faust is, a német népdrámában és Marlowenál, martalékává

lesz. Giotto Judása mellett (a padovai Arena freskóján), ki épen árulása

bérét veszi föl, ott áll a győztes s prédájára várakozó sátán.

Hogy az ördögnek, az ember jobb része ellen folytatott küzdelme változó

véget érhet, egészen természetes, mert merev ellentétbe helyezkedvén a

jóval, ezt is ellenállásra, erejének összeszedésére serkenti. A hol a

rossz kezdettől fogva kétségtelen úr, a hol győzött már mielőtt harczolt

volna: ott nem is válik külön az embertől, hanem benne magában van

megtestesűlve. Kizár minden jót s korlátlanul uralkodik. A merőben

gonosznak, például III. Rikhárdnak, nem jelenik meg az ördög.