Eddigi fejtegetéseinkben a tragikum elemei közül azokkal az eszmékkel,
érzésekkel, szenvedélyekkel foglalkoztunk, melyek az élet és világ
közönséges rendjéből kiválva összeütközésbe jönnek az általánosan
uralkodó törvényekkel, a megmásíthatatlan renddel, feltámadnak ellene s
legyőzetnek általa. E gondolatok és szenvedélyek az egyén agyában és
szívében laknak, őt hevítik küzdelemre és vezetik bukásra. Egy szóval:
vizsgáltuk az egyént, tragikai kitámadásában és küzdelmében. Figyelembe
vettük mindenek előtt azokat a tulajdonságait, melyek kiemelik a
közönséges ember-sorból s kellem és erő, báj és szenvedély által
kiválóságát alkotják. Ezt a kiválóságot láttuk az egyetemes
szolgálatában, azaz a világ rendjének öszhangjában. Láttuk azután ebből
az öszhangból kiemelkedve s megrontva azt; az egyetemestől vagy
elkülönözve magát, vagy egyenesen reá támadva. A kiválóság fő alakjainak
ismertetése után, részletesen vizsgáltuk azokat az okokat, melyek a
kiváló egyént ebbe a rendellenes, vészes helyzetbe sodorhatják, s arra
az eredményre jutottunk, hogy az egyetemessel összetüző egyén kiválósága
mindig gyarlósággal párosúl. E gyarlóság természetét kutatva láttuk,
hogy az mindig a legbensőbb kapcsolatban van a kiválósággal, ennek
fejlettségében, mértékében, viszonyaiban fekszik, a legtöbbször maga az.
Behatóan mutattuk ki, hogy mennyiben és mikép. Ezek voltak a szempontok,
melyekből tekintve tárgyaltuk a tragikum egyik elemét: az egyént, a mint
a köz-rendből kimagaslik, az egyetemessel szemben áll és vele
összeütközik. Ezzel eljutottunk a tragikum másik eleméhez, ahhoz, mely
az egyénnel áll szemben: az egyetemeshez.
Mit értünk e fogalom alatt, azt eddigi vizsgálataink is világossá
tehették. Honnan kezdve láttuk, hogy a hős feltartóztathatatlanul rohan
a bukás felé, mint egy nálánál nagyobb erőnek, győzhetetlenebb
hatalomnak áldozata? Onnan, mikor természeti határoztatásának,
szenvedélyeinek indítására az élet erkölcsi alapjait támadta meg. Onnan,
mikor valamely erkölcsi eszme hevűletében kiszállt a lét természeti
föltételei ellen. Onnan, mikor páthosza, saját jogosságának érzetében,
elfeledtette vele mindazon jogokat, melyek az övén kívül vagy az övének
ellenében állanak. Onnan, mikor kimagasló egyességében megzavarta az
élet öszhangos teljességét, egyensúlyát. Szóval, mikor az ő egyes ereje
olyan erőket hítt ki maga ellen, melyekkel szemközt a legnagyobb egyéni
erő is semmis. Ez érintett mozzanatok azok, melyekben már ellenséget lát
maga előtt. Ki ez az ellenség? Kétségkívül az, a kit megsértett. Az
erkölcsi és természeti rend, a jogok összefüggése, a társadalom
egyensúlya. De miféle általános fogalom tartalmába illeszthetjük be mind
a sérelmet nem türő s oly félelmesen és könyörtelenül visszaható
hatalmakat? Épen ezeknek a hatalmaknak teljes foglalata, minden irányú
összessége az, a mit egyetemesnek nevezünk, egyetemesnek kiterjedésénél
és érvényénél fogva. Azon benső törvények összessége, melyek, a
természetben vagy a közmeggyőződésben gyökerezve, az emberi életet
kormányozzák, fejlődését biztosítják, megzavartatását akadályozzák,
öszhangját a jogos érdekek védelme által fentartják és sérelmét
megtorolják. A természeti és erkölcsi világnak teljessége, rendje,
egysége, hatalma: ez az egyetemes.
Tegyük hozzá: győzhetetlen hatalma. Mert a mint az összesség oly eszmék
mellett látszik feltámadni, melyeket bár hosszú időn keresztül a
társadalmi lét sérthetetlen alapjainak, vezérlő gondolatainak tekintett,
de az új eszmék, ellentétes felfogások s ezek képviselőinek ostromával
szemközt többé megvédelmezni nem tud: e nemcsak ideiglenesen, hanem
hosszú időre s végleg is legyőzhetőknek bizonyúlt eszmék kiesnek az
egyetemes foglalatából. Az ellenök küzdő áramlat határozott győzelme azt
bizonyítja, hogy az összesség nem tartja többé szükségesnek a maga
védelmére uralkodásukat s elejti őket. Az állami és kormányformák, a
társadalmak vezéreszméi, vallásos meggyőződések, nemzeti felfogások és
szokások, melyek az egyetemesnek mind alkotó elemei, változnak. A
köztudatban gyökerező eszme valóban győzhetetlen s egyetemesűl jut
érvényre az ellene küzdő tragikai hős bukása által; a mint azonban
legyőzetik, ez annak a bizonysága, hogy gyökerei kiszáradtak s megszünt
az egyetemesnek része lenni. Jelentőségének ilyetén változásával az a
tragikai küzdelem is, mely körülötte folyik, irányt változtat. Korábban
az volt a tragikai pálya, mely ellene tört; most az lesz azzá, mely
mellette harczol. Miért? Mert előbb a közmeggyőződés ereje védte helyét
az egyetemesben, most ugyanannak a közmeggyőződésnek ereje tiltakozik
ellene, hogy ezt a helyet újból elfoglalja. Tehát akkor az ellene, most
a mellette vívott küzdelem sérti az egyetemest. Hogy az ily eszméknek,
melyek az egyetemesben foglaltattak, de a győzhetetlenség jellegét
elvesztették, mikép változik jelentősége, azt példázzák Luczifer szavai
Ádámhoz, ki az Űrből új küzdelemre vágyik:
Holnap gúnyolod, miért ma vívsz;
Gyermekjáték volt, a mí lelkesített.
Nem vérezél-e el Chaeroneánál
A megbukott szabadság védletében?
És Constantinnal nem küzdél-e később
Világuralmát hogy megalapítsd?
Nem vesztél-e el hitmártir gyanánt,
S később a tudománynak fegyverével
Nem álltál-e a hitnek ellenében?
Az uralkodó eszméknek ezt a hullámzását éles ellentétekben fejezik ki az
_Ember tragédiájá_nak egyes színei. Az egyiptomi rabszolgát, ki talán
csak bús panaszszal tört ki sorsa ellen, halálra korbácsolják poroszlói
a közérzésen nyugvó kényuralomnak. Ugyanez a közérzés Athénben a
zsarnokság ellen fordúl s az ellenkező végletet emeli egyetemes
érvényre. Miltiadest elitéli csupán azért, mert egyéni nagyságát,
dicsőségét, erejét veszedelmesnek látja. Bizánczban a vallásos rajongás
hatalmán megtörik a szív érzése s máglyára jut a szabadabb gondolat.
Párizsban ugyane máglya vérpaddá változik, melyre a szabad gondolkodás
nevében zsarnokoskodó tömeg hurczolja a hűség és hit vértanúit,
ugyanannak az eszmének áldozatait, mely az egyetemesnek egykor uralkodó
eleme volt. A küzdő, fölfelé törekvő ember pályáján szakadatlanul új meg
új ellenségekkel találkozik, melyek voltaképen nem egyebek, mint korábbi
sikerei, oly eszmék, melyeknek ő maga vívott ki általános érvényt.
Igy váltakoznak az egyetemesben bizonyos eszmék. A míg az összesség
szelleme akként ragaszkodik hozzájok, hogy mintegy saját meggyőződését,
akaratát, önmagát látja és védelmezi bennök, addig legyőzhetetlenek, s
míg győzhetetlenek: az egyetemesnek részei. Oldalukon van az erő s
bizonyos mértékig az igazság is; egy franczia közmondás azt tartja: az
egész világ mindig okosabb, mint a legokosabb ember. A mint azonban
megszűnnek a közmeggyőződés kifejezői lenni, lassankint vagy egyszerre
elvesztik erejöket, melyet az összességből merítenek, s ezzel kiválnak
az egyetemes eszmeköréből. Még azokat a jogokat is, melyeket a
felvilágosodás irodalmának alaptételei «örök emberi jogoknak» neveztek
el, az emberiség korántsem érezte minden időben léte főbb
biztosítékainak, s mikor nem érezte, nem is kölcsönzött nekik olyan
hatalmat, melyben a mindenek ereje egyesűl az egyesek támadásai ellen.
Az egyetemesben foglaltató hatalmak azonban, az eszmék, melyeket az
összesség ereje támogat, nem egyenlő hamarsággal változók s nem is
mindannyian vannak változásnak alávetve. Míg a szokások szünetlen
hullámzásban vannak, nagyobb időközökben a vallási és politikai
meggyőződések is átalakúlnak, a szorosabb értelemben vett erkölcsi
felfogások egyben és másban szintén módosúlnak; de már a természeti
világ törvényei öröktől fogva változatlanok és sérthetetlenek. Pheron, a
nagy Sesostris fia, mivel a hullámzó Nilust dühében megsértette
lándsájával, tiz évig vakságban szenvedett. E tragikai motivum nem vész
el az őskor természeti felfogásának miszticzizmusával. Xerxes, ki
gőgjében megkorbácsolta a szent Hellespontot, mintegy az elemeknek is
erőszakosan abszolut urává akarván emelni magát, ép azzal az
elbizakodással hítta ki maga ellen az egyetemest s ép azt a megtorlást
szenvedte, a mely ezer év múlva II. Fülöp győzhetetlen armadáját érte a
Hebridáknál s még későbben Napoleon hadseregét Vilna mellett. A tragikai
eszme, melyet Aeschylos a _Perzsák_ban s Hugo Viktor az _Infansnő
rózsájá_ban kifejez, egy és ugyanaz. A dajka szavai:
A széles föld felett
Felségteké minden, kivéve a szelet.
A szerelem azok között, kik egymás véréből valók, a vérbűn, mely miatt
Oedipus király földönfutó nyomorúlttá lett, egy teljesen elsűlyedt
világnézlet romjain átveti árnyékát egy merőben új világba: Alfieri
_Mirrájá_ba. A tragikai okozatosság erejét ép úgy és ép abban érezzük
mi, mint érezték egykor a görögök Sophokles tragédiáiban, vagy érezte a
régi Olaszország Manfredi _Szemiramisá_ban, ki saját fiának, Ninusnak,
birására vágyik. Mindezekről azonban utóbb lesz helyén részletesebben
szólanunk. Az ilyen természeti törvények azok, melyekről Antigone
mondja, hogy «nem ma s tegnap óta állanak, hanem öröktől élnek s korukat
nem tudja senki sem».
Minél bensőbb, minél szorosabb összeköttetésben vannak már az erkölcsi
felfogások e természeti törvényekkel, minél mélyebben gyökereznek
bennök: annál maradandóbbak s annál erősebbek. Ellenkezőleg minél
kevesebb közük van hozzájok, minél önkényesebbek, annál gyakoribb és
gyökeresebb változásnak vannak alávetve. Az emberi mívelődés története
lépten-nyomon szolgál bizonyságokkal állításunkra. Felvilágosít ez
nemcsak az egyetemesben foglalt eszmék természetéről és benső erejéről,
hanem bizonyos irányban magyarázatát adja a tragikai összeütközések
hatásának is. Minél állandóbb, minél inkább a természet törvényeiben
gyökerező eszmét képvisel a küzdő egyén, bár különszakítva s az
egyetemes ellen fordítva: annál mélyebben fogja felindítani részvétünket
s annál megrázóbb benyomása lesz bukásának. Gondoljunk csak Antigonera,
a «vérszeretet» fenséges áldozatára.
Ez egyszerű tétel fejezi ki a féltékenység két híres tragikus hősének,
Calderon Don Gutierrejének és Shakspere Othellojának viszonyát, s
egyszersmind magyarázatát találja általok. Amaz, midőn «orvosává lesz
saját becsületének», a spanyol nemesi felfogás, az udvari illem
kényességének alapján áll; ez pedig tisztán szerelmének alapján.
Gutierret nem sértett szerelme, hanem sértett becsülete, házának híre,
neve ragadja a nőgyilkosságra. Szerelme ellenkezőleg arra ösztönzené,
hogy kimélje Donna Menciát; annak érdekében szeretné, bár ne lenne a
becsület törvénye oly kérlelhetetlen, hogy szégyen nélkül kivonhatná
magát rendelete alól. De nem teheti. Nevénél és helyzeténél fogva
képviselnie kell ezt a becsületet, képviselnie azt a sajátságos
formáját, melyet a spanyol nemes felfogása az életnek legfőbb, uralkodó
elvévé emelt, s egyszersmind részben formasággá sülyesztett. Tette egy
sajátos világnézletből, a kasztiliai büszkeségből, fakad. Ezt a
felfogást a ház becsületéről, sérti meg Mencia, midőn a király testvére,
az infans iránt újra ébredő szerelmét elnyomni nem birja s csak magától
a gyalázattól tartózkodik. De az ő világának nézete szerint már ezzel
oly botlást követ el, mely szégyent hoz férje nevére.
Felhő sötéte
Nem éri bár a napnak égi testét,
De elhomályosítja mégis őt.
Pálczát tör a világ látszatra is
S a látszat íme ellenére vall.
A találkozások, az infans vallomása és kegyvesztése, Mencia
félbeszakított és félreértett levele: mind ellene bizonyítanak. Ha
mindazáltal a ház tisztaságát szenny érte a világ szemében, szenny már a
látszat által is, akár követtetett el maga a durva hűtlenség, akár nem:
elégséges joga van Gutierrenek tettére. Mencia oly kényes felfogás
áldozatává lesz, mely fölöslegesnek tartja különbséget tenni a hűtlenség
s a hűtlenségnek látszata között; a kettő jóformán mindegy előtte. Ez az
eszme, az ebből merített jog birja véres tettére Gutierret, a
becsületnek olyan fogalma, mely lényeges jegyeit egy kor társadalmának
múló felfogásából meríti.
Nem így Othello. Ő teljes lelkéből szereti Desdemonát, ki előtt féktelen
déli vérmérséklete gyöngéd ragaszkodássá, nemes vonzalommá szelidűl. E
szerelem vezeti egész tragikai pályáján. Feleségének adja nagy szíve
minden bizalmát, egész magát. Birása által csitúlnak el lelkének és
életének hányatásai, mint szélcsendben a tenger vihara, melylyel
Cziprusban az ő boldog sorsát példázza. Még hősi nagysága és ereje is
felmagasodik rajta: pelyhes ágygyá lesz neki a durva harczi fekhely;
gyönyört fog mindenben találni, a mi zord, kemény; s örömmel megy
csatába a törökre. Desdemonában megnyugvását, ösztönét, váltságát
találta s mindenét bírja.
Kedves teremtés! Kárhozat reám,
Ha nem szeretlek! S majd ha nem szeretlek:
A régi khaosz újra visszatér!
Ebből a végtelen odaadásból meríti a boszú jogát, midőn szerelmében
megcsalva s így mindenéből kifosztva hiszi magát.
Hol szívem kincseit
Leástam; a hol élnem kell, vagy épen
Nem élnem; hol a forrás van, miből
Létemnek árja foly, vagy végkép kiapad:
Kiűzve lennem innen is, vagy ezt
Posvány gyanánt látnom, hol undokan
Rút békafaj költ, – oh fordúlj el itt
Szent tűrelem, szép rózsaarczú cherub!
S mint a pokol, oly zordan nézz te is.
Az eszme, melyet képvisel: egy erkölcsi köteléknek nem változékony
formájában és külsőségeiben, hanem lényeges, benső tisztaságában való
védelme. Tudjuk, hogy ez csalódás; de az ő lelkét igazságként tartja
elfogva egészen kijózanodásaig. Neki harczias zordonságában semmi
felfogása az iránt, hogy Desdemona szelíd tűrése nem vétkének
következése, hanem inkább teljes, szent odaadás. A sértett szerelem
szenvedélye vezeti. E szerelemnek önfeledt örjöngésében is bizonyos
nemességét érezteti Shakspere: a boszúállás barbár lefolyását melyet
Cinthio novellájában talált, a homokos zsákkal való agyonütést s a
szétzúzást a gerendával: megható módon alakította át. Othello bár
kegyetlen, irgalmas is: nem akarja kínozni Desdemonát; szereti. Látni
való, hogy az eszme, mely őt ragadja, elemibb, általánosabb,
természetibb, mint a _saját becsülete orvosá_nak indítéka. Othello
életével fizet Desdemonáért. Gutierrehez kegyelmesebb lehet királya,
kinek parancsszavára akként bünhödik, hogy hűtlenül elhagyott régi
kedvesének, Leonorának, kell kezét nyújtania. De mi bizonyára a
boldogtalan mór iránt vagyunk kegyelmesebbek, ki mélyebb szánakozást,
erősebb részvétet ébreszt. Joga elvakúlt csalódáson alapszik ugyan, de
hatalmasabb, mindnyájunkkal inkább közös annál, melynek Don Gutierre
valóságos birtokában van. Azt a sértett szerelem örök szenvedélye, emezt
egy gyors avúlásnak alávetett becsület-kódex tisztelete sodorja
vétségbe. Igy állítva őket egymás mellé, hatásuk tisztább világításban
fog előttünk állani, mint ha Carriererel Othelloban az örök becsület,
Gutierreben pedig a mulandó illemszabályok boszulóját látjuk.
Ime láttunk erkölcsi indítékokat, melyek többé vagy kevésbbé természeti
alapban gyökereznek. Minél szélesebb körre terjesztjük ki ebben az
irányban figyelmünket, annál bizonyosabban rá fogunk jutni arra az
eredményre, hogy az egyetemes köre nemcsak egymás mellé sorolva foglalja
mintegy külső egységbe a természeti és erkölcsi rendet, hanem ezek
törvényeit egymásból sarjadva, egymást áthatva, erősítve, kifejezve
egyesíti magában. A létnek természeti alapja, tisztábban vagy
homályosabban, erősebben vagy gyöngébben, behat és kifejezést talál a
világ erkölcsi rendjében. A szülők és gyermekek közötti viszonynak
alapja tisztán természeti: a származás, vérközösség; de e természeti
talajból mily fínom erkölcsi kötelék fonódik. Egy sereg embert táplál
egy darab föld s a míg táplálja, folyamaival és hegységeivel védelmezi
is. Ez tisztán természeti viszony. És mi más képezi alapját annak az
erkölcsi kapocsnak, mely a polgárt hazájához fűzi? E példák, fordított
irányban tekintve, arra az igazságra vezetnek, hogy az erkölcsi lét
törvényei, azon szoros összeköttetésnél fogva, melyben a természeti
renddel állanak, gyakorta érvényesűlnek ennek egész elemi hatalmával. Az
eumenidák, kik Orestest üldözik, a természeti és erkölcsi rend
boszúállói. Oly rémtettet torolnak meg, mely mindkettőre egyaránt
sérelmes volt s az egyik által megbántotta egyszersmind a másikat is.
Klytæmnestra a fenyegető haláltól való rettegésében így kiált fiára:
Sárkányt szültem hát benned és neveltem.
A szülő és szerető anya: az egyetemes természeti és erkölcsi eleme
egygyé olvadva. A szülők iránti kegyelet nemcsak erkölcsi következése a
gondnak és szeretetnek, melylyel ápoltak és neveltek bennünket, hanem a
származásból folyó természeti szükségesség. Mint Vischer kifejezi:
«tőlük eredésünkben fekszik erőink és tulajdonaink titokteljes méhe,
mely erkölcsiségünknek is alapját képezi.» A két törvénynek emez
egymástól áthatottsága, e szoros kapcsolat közöttök magyarázza, hogy
bármelyik szenvedjen határozott sérelmet közülök, egységökben mint
egyetemes hatnak vissza rá. Mert a természeti törvény is, uralkodásában
létünk fölött, társadalmunk rendjében erkölcsi megtisztulásra és
jelentőségre emelkedik, míg az erkölcsi törvénynek természeti alapja
biztosítja erejét és maradandóságát. A mint az egyetemesben, a világrend
nagy harmóniájában, összeolvad a kettő úgy az emberi lélekben is. A
természeti határoztatás akaratunkban, tetteinkben, egész pályánkban az
erkölcsi fokán jelentkezik; szabadságunk annak alapján áll s annak
határai között érvényesűl. Viszont meg erkölcsi törekvéseink természeti
mivoltunkban gyökereznek.
Az egyetemesben foglalt törvények természetéről, köréről és viszonyáról
ezeket előrebocsátván, lássuk már őket külön-külön.