E szolgálat a jónak, ez elpártolás tőle, e lakolás a hűtlenségért: mind
a kiválóság nyilatkozata. Láttuk e kiválóságot epikai és tragikus
formájában, láttuk amannak ehhez áthajlásában. De midőn az emberi
képzelet életet keres és teremt maga körül mindenben, ezt az életet
nemcsak egyes kimagasló, az egyénnek egész szellemi valóját meghatározó
és kimerítő tulajdonságokban találja. Mielőtt bármely széptani elmélet,
ideális vagy reális felfogás, vagy akár csak költői gyakorlat is
létezett volna: az emberi szellem már bizonyságát adta ilyen irányú
hajlamának. A megfoghatatlant az által hozta közelebb magához, hogy
minden egyes nyilatkozatát, valamennyi mozzanatát személyiségekké
képezte át. Értelme fölvilágosítást, kedélye megnyugvást, képzelete
gyönyörűséget keresett bennök. A megszemélyesítés a legelső trópus, az
emberi lélek teremtő munkásságának legősibb formája. Az eszmélni és
képzelődni kezdő lélek megszemélyesít mindent, a mi csak körülveszi, még
pedig gyakran nem csupán egy vonással, hanem a vonásoknak egész
szövedékéből álló képben. Az egyik magyaráz, a másik jellemez, a
harmadik ékesít, valamennyi együtt életet mutat. Az ég czikázó villámát
_isten nyilá_nak hallva mondatni, egy óriás nyilazónak erős és harczos
alakja tűnik föl szemeink előtt túl a felhőkön. A csillagmiriád által
képezett fényvonal _hadak útja_: vitézek robognak át rajta, kedveltjei
az istennek, dicsők és győzhetetlenek, nemcsak a maguk hirét, hanem
szorongatott unokáikét is féltők, kiknek segítségére sietnek. A
legegyszerűbb képben mily tömege a jellemző vonásoknak! Az ősnépek
képzeletében a búcsúzó nyár bájos királyleánynyá lesz, ki virágaival és
mosolyával a zordon tél fogságába kerűl s ott várja epedve a szabadító
királyfit: szép és bánatos, szerencsétlen és reménynyel teljes, jótékony
és szelíd. A nap istenné alakúl át, ki az ég és föld szerelméből
született, férjévé lesz saját anyjának s ragyogó szekerén befutván
keletről nyugotra az eget, az elköltözöttek birájául száll alá.
E példákban s másokban is, melyeket nagy számmal idézhetnénk, a
jellemvonásoknak bizonyos sokasításával találkozunk; kétségtelen
törekvéssel, hogy az élő természet tüneményei az emberi élet formáiba
vitessenek át. Annál élőbb, változatosabb és gazdagabb személyiségek
formáiba, minél inkább bontakozik ki maga az ember kezdetleges
életviszonyaiból. A tünemények külső, jellemző sajátságai belsőkké
lesznek; a természetnek egyszerűségökben nehezebben felfogható törvényei
az emberi lélek sokszerűségébe öltöznek át. Egymást szülő, föltételező,
társul követelő vonások sorakoznak a fő, az uralkodó tulajdonság körül s
ezt elvontságából az élet valódiságába avatják. Íme a képzelet, mely a
mithoszokban nyilatkozik, már ismerni látszik az igazságot, hogy az
emberi léleknek nemcsak egy oldala, nemcsak egy tulajdonsága, nemcsak
egy ismertető jele van. Mint Hegel mondja, nemcsak egy páthoszt hordunk
keblünkben istenünkül: együtt van abban az egész Olymp. A fő
tulajdonságon kívül, melyet a tragikai jelenségekben kiválóságnak
neveztünk, sok minden helyet foglal ott alakítva, módosítva, éltetve:
ösztöneink, érzéseink, vágyaink, indulataink, különböző lelki
tehetségeink sokasága, gazdagsága és kimeríthetetlen változatossága.
Azokat a kiváló tulajdonságokat már, melyeket részletesebben
ismertettünk, rendesen nyomon kisérik bizonyos társ- vagy mellékvonások:
a hatalomvágyat erőszakosság, az önérzetet dacz, a szerelmet
féltékenység, a gyűlöletet kegyetlenség, a vallásosságot szelídség, a
rajongást bátorság, a tépelődést bánat és így tovább. De mindezek csak
alapszálai egy sűrű szövedéknek, mely számos és különböző vonásokból
alakúl. E különböző jellemvonások együtt alkotják a jellem
sokoldalúságát és teljességét, s adják meg neki a való élet színét. Fő
biztosítéka ennek a teljesség, melynél fogva mi sem hiányzik belőle és
semmi sem felesleges benne. Olyan alakok, melyek a teljességnek feltünő
hiányában mutatkoznak, a hol az egész jellem egyetlen indulatból látszik
állani: már beteg lelket és pusztúló életet éreztetnek. A tragikai
küzdelem heve, vadsága oda csigázhatja a szenvedélyt, hogy ez féktelen
elhatalmasodásában az egyénnek egész lelki világát, érzését, gondolatát,
akaratát egymagában képviseli: de már ilyenkor mindig a katasztrófa
küszöbén vagyunk. A mit látunk, az nem maga az élet többé, csak utolsó
lobbanása. Macbeth Dunsinannál már semmi más, csak egy vérszomjas
kétségbeesés: felesége halálát föl sem veszi, mert nincs szívében húr, a
mely megrezdűljön rá; még babonás félelme is elhagyta.
A jellem tehát különböző tulajdonságok foglalata, melyeket természet és
élet alapítanak és fejlesztenek. Foglalata e sajátságoknak, melyek
sokasága és különfélesége a jellemben egységet alkotva mutatkozik. A
vonások teljessége egyéniséggé lesz, mely azokat a maga egységes és
jellemző tartalmául tünteti föl. Egységül, még pedig határozott egységül
a különféleségben. A sajátságok fölött, a következetességet és egységet
őrizve, uralkodik a páthosz, melyhez a legkülönbözőbb érzések,
viszonyok, gondolatok, elhatározások sem lehetnek hűtelenek. Lelket és
életet mutat az, de egy bizonyos lelket és egy bizonyos életet. A
jellemnek így felfogott teljességére kiváló súly esik az epikus hősnél,
kiben helyet kell találnia s kifejezésre kell jutnia mindannak, a mi
népe lelkét, külső és belső valóját, életét és törekvéseit jellemzi.
Öntudata egy ezével, s egy annál fogva, mert lelke is egy. A sokaság
benne egységgé lesz, de egyéniségében a sokaságnak benne kell
foglaltatnia. A homéri nagy époszok hősei, Achilles és Odysseus, a görög
népjellem képviselői. Gazdagok ennek fényes adományaiban; de kétes
értékű tulajdonságainak s gyarlóságainak is részesei. Képviselői nemcsak
a Trója alatt táborozó akhivoknak s a tenger végtelenjén hányatott
hajósnépnek, hanem mind az egész görögségnek. A nép szerette hőseit,
szívesen hallgatta vitézi tetteiket és kalandjaikat, mert bennök mintegy
magát látta, s láthatta is méltán, hőssé avatva. Az egyben a sokak
mindegyike megtalálta magát.
Hogy az époszi forma a jellemet ily sokoldalú teljességében mutatja,
nemcsak nagyobb terjedelme és nyugodtabb előadása, idő és hely
tekintetében korlátlanabb menete, részletező módja és epizódjai engedik
meg. Ez kevésbbé tartozik ide; inkább azt emeljük ki, hogy az epikus
hős, már természeténél fogva, hivatottabb a jellem többoldalú
feltüntetésére, mint a tragikai. Midőn felmagasodik előttünk, nem ködbe
emelkedik, mely elhomályosítja és eltünteti alakjának részleteit, csak a
nagy körvonalakat mutatván s ezeket is elmosódó bizonytalanságban: hanem
inkább fényesebb, tisztább légkörbe száll, mely minden jellemző vonását
élesebben emeli ki és szökteti szembe. Vörösmarty Árpádjának egyik fő
baja épen elmosódottsága, egyszínű volta. Toldy Ferenc, kritikai
leveleiben, szeretetteljes és aprólékos gonddal keresi jellemző
vonásait, alakjának különböző hatásos oldalait; de nem sokra mehet.
Hősisége nemcsak uralkodó, de majdnem kizárólagos tartalma lelkének.
Hozzá járúlna még isteni félelme; de erre nézve úgy szólván Aeneastól
kezdve valamennyi epikus hőssel rokon. A puszták harczos, költöző népe
lelkének, külső és belső életének jellemző vonásait hiába keressük
benne. A mint a költője által alkotott csodálatos, önkényessége és
ingatagsága által, nyomát viseli a magyar mithologia adatai
soványságának: úgy Árpád alakja is annak a hézagosságnak és
bizonytalanságnak, mely az ősmagyar életről való ismereteinket jellemzi.
Kétségkívül nem ez az egyedüli ok, mert hiszen Arany, egy szerencsés
gondolattal, tudott segíteni rajta, mikor a mostani magyar életet és
jellemet egy, Árpádénál sokkal távolabbi világba, a húnokéba, vitte
vissza. Hogy milyen gazdagon, minő művészi tapintattal és igazsággal,
azt Gyulai fejtette ki. A jellem változatosságának, sokoldalúságának
szempontjából példányul áll előttünk a _Zrinyiász_ hőse. A mint ez éposz
alapgondolatában egybeolvad a nemzeti és a keresztyén eszme: úgy képezik
ki az általános emberi s a nemzeti vonások Zrinyi alakjának teljességét.
Nemcsak általában hősnek és hivően végzetesnek mutatkozik, hanem magyar
hősnek és keresztyénnek. Küzdelmes századának feláldozó lelkesedése
tölti el keblét s vezeti tetteit, míg vallásos érzésében az igazi
keresztyén megadásnak és felmagasztosulásnak végtelen gyöngédsége hat
meg. Vitézsége elszánt és előrelátó, okos és félelmes. Viszonya
családjához, elesett és halálra kész barátaihoz, katonáihoz, ádáz és
furfangos ellenségeihez, nemzetéhez és uralkodójához; szerepe a
csatában, a tanácsban, a lakománál, a feszület előtt, a temetésen és
otthonában: az érzéseknek, indulatoknak, tehetségeknek mily gazdag
változatosságát, mily fínom árnyéklatait s mily erős egységbe
foglaltságát mutatja.
Bár ezek szerint a jellem teljessége és sokoldalúsága, föltételeül tűnik
fel igazságának és elevenségének: az eddig mondottakból is kitetszik,
hogy némileg más alakban mutatkozik az epikus hősnél és másban a
tragikusnál. E különbség csirája kétségkívül megvan valójuk
természetében; de feltünőbb kifejlődésre főkép ama formák által jut,
melyek művészeti kifejezésökre legalkalmasabbak és legszokottabbak, s
mint époszi és drámai jellemet állítják szembe őket. Amott a teljességre
esik a súly, mely föltételezi a határozottságot; itt meg a
határozottságra, melynek azután a teljesség lesz föltétele. A tragikai
küzdelem már megindulásában, majd folyásában és befejezésében, a
jellemnek szükségkép bizonyos korlátozottságát, kiváló határozottságát
érezteti. E határozottság főként az egységes páthosz által jut
kifejezésre, mely, mint legkiválóbb jellemvonás, az egyént elhatározásra
indítja, cselekvésre bírja s összeütközésekbe keveri. Uralkodik összes
lelki tehetségei, külső és belső élete felett s amazoknak színét, erejét
és nyilatkozása módját meghatározza. Ebből következik a lehetőség, hogy
a drámaíró, szemben az epikussal, részletrajz nélkül is elérheti a
jellem teljességének benyomását. Az uralkodó páthosznak erős, határozó
kiemelése könnyű szerrel fölébreszti, támogatja és útba igazítja a
hallgató utánképző tehetségét, s a hézagok mintegy maguktól kitelnek. «A
dramatikus, mondja Toldy, Vörösmarty époszairól írt egyik levelében,
kombináló, abstraháló tehetségünkre appellál azalatt, míg az epikus,
épen mint a képíró, csak felfogó tehetségünkhöz szól.» Kemény is
fejtegeti e gondolatot, a regényről és drámáról írt tanulmányában, s
szerinte a lángeszű drámaíró sem lehet ment bizonyos töredékességtől; de
az olvasó képzelődése s a szinész ügyessége, melylyel a költői teremtés
ujjáalkotásának szerepét átveszi, könnyen kipótolja azt. Tegyük hozzá,
hogy a páthosznak, mint minden irányban jellemző vonásnak, állandó
kiemeltsége folytán pótolhatja. A jellem teljességének ez az
öszpontosítása, a páthosznak föltétlen és teljes uralma, kiválóan fontos
a drámában, mert ez biztosítja a cselekvény szigorú megalkotását,
egységes tömörségét.
A mondottakat megvilágítja egy futó tekintet Odysseus alakjára az antik
époszban és drámában. Jellemének alapvonását, a furfangot, kijelölte a
monda. De mily máskép használta fel e vonást az epikus meg a drámaíró!
Homér hőse kipróbált és érett ember, határozott és kitartó, ki czélját
sohasem téveszti szem elől. Bátor szivóssága helyt áll a legnehezebb
megpróbáltatások között is. Most vitézségével győz, majd meg
leleményességével, mely mindig megtalálja eszközeit s nem épen válogatós
bennök. Ez alapvonások azonban még épen nem teszik ki az egész homéri
Odysseust. A különböző sajátságoknak, tulajdonoknak, módoknak rendkívüli
gazdagsága alkotja teljességét és különösségét, melyet minden oldaláról
a viszonyoknak gazdag változatossága mutat be. Ezek között nemcsak
bátornak és leleményesnek látjuk őt, ki tanácsban ép oly sűrűn és
hatásosan ontja a szót, mint harczban a csapásokat. Feltárúl előttünk
kedélyvilága is. Nem csupán erejében és okosságában szemlélhetjük, hanem
érzéseiben, emlékeiben, gyöngeségeiben, vágyaiban és reményeiben is.
Midőn Alkinoos király udvarában, Demidokos lantján megelevenűl a trójai
harcz, minden gyászával és dicsőségével, elérzékenyedik és könnyekben
tör ki. Gyöngéd kiméletét, nemes meghatottságát a szűzi bájjal szemben,
találkozása tünteti fel Nausikaával, a tengerparton mosó s vőlegényét
váró királyleánynyal. Lényének érzéki fele is kifejezésre jut, midőn
Ogygiában és Eéában, Kalipso s Circe rózsaláncai közt gyönyörteljes
tétlenségbe merűlve találjuk. De semmi sem irthatja ki belőle végkép
haza sovárgását, Ithaka képét. Mennyi kötelék kapcsolja oda lelkét: az
uralkodó, a férj, az apa kötelessége, vágya, reményei; s mily jellemzők
alakjára nézve mind e viszonyok. A várva várt jó király áll előttünk
Eumaeosnak, a hű disznópásztornak kunyhajában; majd a gondos, otthonát
szerető házi gazda, kire régi kutyája, Argos, annyi esztendő után is
ráismer s ki megindúltan, könnybe borúlt szemekkel tekint a hű állatra.
Már látja Penelopét, életének szeretett, vágyott társát, bár még nem
fedezheti fel magát előtte. Egész lelkében elérzékenyűlve,
meghatottságból elfogódva hallgatja feleségének csodaszép imádságát.
Végül a bújdosó, a csúfolt koldus egyszerre hőssé magasodik s önerejével
vívja vissza boldogságát. A mit senki sem birt el, fölkapja Eurytos
nyilát s véres bosszút áll a kérőkön. Látni való, hogy még így is, csak
nagyjában vázolva, inkább rámutatva mint elemezve: mily változatosnak,
sokoldalúnak és teljesnek mutatkozik a homéri, az epikus Odysseus
jelleme. Az ithakai királynak azonban jelentékeny szerepe jutott a
hellen mondának nemcsak epikai, hanem drámai feldolgozásaiban is.
Megjelenik Sophokles _Philoktetes_ében, az ifjú Neoptolemosszal együtt,
Lemnos szigetének kopár partjain, hogy az ott sínlő Philoktetestől
elcsalja vagy bármely úton hatalmába kerítse Herakles nyilait, melyeknek
birtokához kötötte egy jóslat Trója elfoglalását. Odysseusban, kinek
csalárd kiméletlensége taszította egykor e rémes magányba a nyomorékká
lett hőst, újra csak a czélnak mindent feláldozó cselszövőt látjuk, ki
egész lelkével feladata betöltésén igyekszik. E törekvése nem engedi
kifejezésre jutni a szerencsétlen, elhagyatott és beteg áldozattal
szemközt sem szánalmát, sem megbánását, sem emlékezését, kedélyéletének
semmiféle mozzanatát. Ezt az ifjú Neoptolemos képviseli, a fiatal szív
elnyomhatatlan nemességét és hősies egyenességét, mely méltatlannak
tartja magához a csalárdságot s irtózik a tehetetleneken való
erőszakoskodástól. Vele ellentétesen, mestere és társa csak hideg, durva
cselszövő. Ilyen Euripidesnél is, a hányszor csak föllépteti drámáiban.
Ilyen, midőn a boldogtalan Hekabétól elragadja leányát, Polyxénát, hogy
sírmenyasszonyúl áldozza Achilles haragvó árnyékának; vagy a
_Cyklops_ban, mikor a borra szomjas Silént rászedi s az egyszemű
Polyphemet furfangjával megnyomorítja. _Rhésos_ban is, melynek
szerzőjéről sokat vitatkoznak a filologusok, egész hasonlóan lép elénk,
midőn Diomedessel szövetkezve, éjtszakának idején, álarcz alatt csalfán
behatol a trójai táborba s álmában üti agyon a thrák bajnokot, hogy
pompás lovait kezére keríthesse. Czélja érdekében semmitől sem riad
vissza, eszközöket mindig talál s minden eszköz jó neki. A csel és
erőszakosság képviselője mindenütt; e tulajdonság oly uralkodó vonásává
lett jellemének, hogy mellette a többi mind eltűnik. A gazdagon
árnyékolt s a legkülönneműbb fényhatások alatt bemutatott Odysseusból a
drámában csak a cselszövő maradt meg. Nevének állandó homéri jelzője, a
polümétisz, a fortélyos, lett egész alakká. Bár itt is, ott is ez a fő
tulajdonsága, Sophokles és Euripides Odysseusában alig fedezné fel első
tekintetre régi ismerősét az, a ki vele csak a csábító nimfa karjai
között, a feákok szigetén vagy a szegény pásztor kunyhajában
találkozott.
Íme egy új és nevezetes különbség az epikai és drámai jellem között. E
különbséget azonban a keresztyén művészet nem érezteti olyan élesnek,
olyan mereven elkülönzöttnek, mint az antik, mely drámájában a jellemet
mindig egyetlen eszmének teszi kizáró s némileg általánosított
képviselőjévé. E kérdést behatóan és terjedelmesen vizsgálta Henszlmann
Imre egy régibb munkájában, mely a hellen tragédiáról szól, tekintettel
a keresztyén drámára. E tanulmány a mily gazdag fínom megfigyelésekben,
eredeti nézetekben, tágkörű fejtegetésekben, és tanulságos adatokban:
felfogására nézve ép oly egyoldalú. Egy, Boehmtől eredő
művészettörténeti tételből indúl ki; abból ugyanis, hogy a görögök
egészen Nagy Sándor koráig nem alkottak arczképet. Élő minták után is
csak Lysistratos dolgozott elsőben. Viscontival szemben tagadja
Henszlmann a régi föliratos képszobrok hitelességét; a mithikus és
történeti nevek szerinte csak rájok vannak fogva a képzelődésből, nehány
följegyzett adat figyelembevételével, készített képekre. A győztes
athléták eikónjai is csak oly szobrok voltak, melyek, méretek
segítségével, némi közeledést mutathattak az eredetiekhez. A minek
megalkotására a hellen művészek törekedtek, az inkább bizonyos állandó
szabályokhoz kötött tipus volt, mint a valóságnak hű és művészi
felfogásán alapúló eszmény. E fejtegetésekből von aztán következtetést a
drámára. A rajzoló művészetek, melyekben az egyéni idomok, vonások,
formák és módok természet szerint leginkább szembeötlők, kifejezi az
egész műszellem felfogását s a műeljárás irányát. Már Winckelmann
hangoztatta, hogy semmi sem magyarázza oly jól a hellen költőket, mint a
hellen plasztikának ránk maradt művei. A magyar eszthetikus
következtetése, hogy a görög költészet is épen úgy fogta fel a jellemet,
mint a művészet: az egyéniség alkotásába, kidomborításába nem
bocsátkozott, s az embereket csak általánosságban mintegy fogalmakká
képezte. Fő dologgá a tulajdonság fogalma vált, mely a mondai és
történeti nevekhez kötve volt; nem pedig a mód, melylyel ez a
tulajdonság a személyiségben módosúlva megjelenik. Mig a keresztyén
művészet kezdettől fogva a dolgoknak egyediségébe bocsátkozik, drámában
úgy mint a képzelet alkotásainak egyéb formáiban: addig a görög szellem
egészen ellenkezőleg jár el. Azokat a különbségeket, melyeket nem, kor,
faj, származás, foglalkozások idéznek elő az emberben, nem igen fejezi
ki, valamint a szelídebb érzéseket sem. Maga Aristoteles is az
éthoszszal csak homályosan jelzi azt, a mit mi a scholaszták későbbi
görög szavával kharakternek, vésetnek, nevezünk. Egyéb kifejezései még
határozatlanabbak. Inkább csak az erkölcsökre s a gondolkodásmódra
fekteti a súlyt, mint a teljes jellemre; bölcseleti felfogást,
általánosítást, simítgatást s abszolut következetességet ajánl. Ily
példákkal, erősségekkel, magyarázatokkal támogatja Henszlmann
dramaturgiai tételét.
A mi Aristotelest illeti, a mai eszthetikai és filologiai magyarázat
általában eltérő álláspontot foglal el a Henszlmannétól. Nemcsak
Hunfalvynál, hanem Ueberwegnél, Zimmermannnál, Schaslernél is, a
_Poetika_ hatodik fejezetében, az éthoszt kharakterrel találjuk
fordítva; mindegyikök a jellem mai fogalmának csiráját keresi benne.
Csak magának a stagiritának útmutatását követik, ki éthoszát a cselekvő
ilyen vagy amolyan megalkotásának, meghatároztatásának mondja. Az
éthoszban és dianoiában csak a jellem és gondolkodás összehatását
kereshetjük, melyből a cselekvés születik. A simítás ajánlása csak az
eszményítés szükségére, a bölcseleti felfogás pedig a belső igazság
következetes fejlődésére utal, szemben a külsőnek esetlegességeivel. De
helyreigazítást igényel Henszlmannnak magára a görög költészetre, ennek
a jellemzésben való tökéletlenségére vonatkozó felfogása is. A rajzoló
művészetekről vonván következtetést az előadókra, e következtetés
természetesen csak az által lesz igazolt, ha a képfaragásban általán a
hellen műszellemet fogja föl, melynek alkotásai a szobrok ép úgy mint a
drámák, kifejezője, Phidias mint Sophokles. De alkotásai aztán az
époszok szintúgy mint a tragédiák. Ha igaz az az állítása, hogy a hellen
szobrász nem vésett arczképet, mert a görögségnek az egyéni
visszaadására nem volt sem hajlama, sem képessége: úgy hiába keresnénk
igazi jellemrajzot Homérnál, az époszban is. A dráma Odysseusa nem
lehetne sokban különböző az époszétól. Henszlmann igyekezett e
tekintetben is következetesnek maradni tételéhez; de ép e
következetesség az, a mi gondolkodóba ejthet állítása iránt. Mindössze
annyit enged meg, hogy Homér epikus létére szerette személyeit több
oldalról kitüntetni és jellemezni, mint a későbbi tragikusok; így
Odysseusnak, ravaszságán kívül, még bátorságot és vitézséget is
tulajdonított. De hát a ravaszsággal és bátorsággal kimerítette-e azt a
gazdag és teljes jellemrajzot, melyet az _Odysseia_ nyújt hőséről?
Achilles képén, melyet Hegel oly fínoman elemez, aztán az Agamemnonén s
kívülök annyi másén, nem ragad-e el bennünket egyenlő mértékben a
szinezés ereje, mélysége és változatossága? Festett-e valaha költő
gyöngédebb érzelmeket, mint a milyenek Andromache búcsújában, vagy
Nausikaa epizódjában nyilatkoznak? Ime Henszlmann tételének ingatagsága,
mihelyt egyetemes érvényűnek próbáljuk tekinteni, a minőnek tekintenünk
kell. Tévedés nyilatkozik benne, mely az epikai és drámai jellemzés
természetszerű eltérését nem veszi kellő figyelembe. Nem a görög drámai
előadás külső föltételeit sem, a színpad és színi ábrázolás sajátszerű
viszonyait, melyek a költőt és szinészt a jellemeknek minél általánosabb
felfogására és kifejezésére vezették. A szinházak óriási nagysága
nemcsak az alak mesterséges megnagyobbítását tette szükségessé, hanem
már Thespis korában az álarcz végzetes reformját is, mely a tekintetnek
csak egyetlen mozzanatát állandósította, a jellemet egyetlen általános
kifejezésben adhatta vissza. A kép csak a lelkesedésnek és gyűlöletnek,
az elszántságnak és félelemnek merev külső formájával állt a néző előtt;
a költőnek és szinésznek jórészt le kellett mondania a részletezés
fínomságáról, a fejlesztés változatosságáról, az árnyéklás
módosulásairól, mert mindez bántó s majdnem nevetséges öszhangtalanságba
kerűlt volna a merev és egyszínű külsővel. Másfelől pedig a hangcső a
jellem különböző oldalai hangbeli kifejezésének, színezésének,
árnyéklásának állott útjában. Ím mennyi ok magyarázza az általánosítást.
De magyarázza a mondán nyugvó cselekvény egyszerűbb volta is, mely
rendesen a katasztrófába szorúlt s a jellemet csak páthoszának
magaslatán mutathatta, mikor az már a szenvedély logikája szerint is
általánosúlt, az egyes tulajdonságoknak, sajátságoknak, mellékesebb
jellemvonásoknak elnyomásával. A keresztyén tragédia köre, menete,
szerkezete egészen más: nemcsak magát a katasztrófát, a végkifejlést,
hanem az egész fejlődés folyamát érzékíti meg. A tragikai tárgyak
újabbkori feldolgozásai közt nem is drámákban, hanem csak némely
balladában találjuk meg azt, a katasztrófába szorított görögös
kompozicziót, mint a _Szondi két apródjá_ban s különösen a _Tetemre
hívás_ban. Ez az Immermann által (_Ajas_ról) analitikusnak nevezett
forma.
A hellen tragédia hősein a páthosz oly kizárósággal, oly határozottan
uralkodik, hogy maga látszik betölteni az egész lelket, más érzelmek
befolyásának nem enged, általok módosulást nem ismer s így kétségtelenül
bizonyos általánosságban mutatkozik. De azért épen nem nélkülözi a
határozottságot, nem mosódik élettelen abstrakczióvá. Hegel a szobrászat
alkotásainak plasztikai zártságához hasonlítja a sophoklesi alakokat.
«Mert a képfaragás is ki tudja fejezni a jellem sokoldalúságát, mondja.
Bár nyugalmában és némaságában, ellentétesen a kitörő szenvedélylyel,
mely minden erejét egy pontra veti, az erőteljes neutralitást állítja
elénk, mely összes tehetősségét nyugodtan zárja magába: azonban ez a
zavartalan egység még sem marad meg az elvont határozottságnál, hanem
szépségében mintegy mindennek szülőhelyét sejteti, a közvetetlen
lehetőséget, hogy a legkülönneműbb viszonyok közé lépjen át. A
szobrászat igazi alkotásaiban valamely nyugodt mélységet látunk, melyben
megvan a képesség, hogy minden hatalmat kifejtsen magából.» Igy Hegel.
Azonban a plasztika remekművei, még az ő magyarázata szerint is, csak
rejtik magukban a sokoldalúságot, a belső hatalmak egyetemességét;
nyilatkozásának csak lehetőségét éreztetik, nem magát. A művészet
természeténél, feladatánál és eszközeinél fogva, melynek körébe
tartoznak, mindig valamely általános eszmét érzékítenek meg s fejeznek
ki zavartalan tisztasággal: az istenek a biztosságot és bölcseséget, az
istennők a jóságot és szépséget, az athléták a hősi erőt. Ennyiben
rokonabbak a hellen drámai költészet alakjaival, mint rejlő
tulajdonságaikra nézve. Annyit minden esetre mondhatunk, hogy a jellem
teljessége, gazdagsága, sokoldalúsága sokkal jobban ki van fejlődve a
keresztyén, mint az antik drámában. E tekintetben a hellen tragikai
hősök elmaradnak az újabbak mögött, a mint meg általában a drámaiak nem
mutatkozhatnak a jellem minden irányú kifejlesztésének oly részletező
változatosságában és kiszínezett teljességében, mint az epikaiak. Vessük
össze Orestest Hamlettel, Klytæmnestrát Lady Macbethtel, Ajast
Brutusszal, Prometheust Fausttal, s érezni fogjuk a különbséget. A
shaksperei alakok egytül egyig mily kevéssé lennének azok, a mik, ha
egyetlen vonással képesek lennénk bemutatni őket! Hányféle hős, hányféle
zsarnok, hányféle cselszövő, hányféle szerelmes jelenik itt meg
előttünk; a közös tulajdonságok mellett mennyi eltérés s azoknak
maguknak mily különböző felfogása! A tipikus és individuális, fajképi és
egyéni jellemzés részletesebb fejtegetése a dramaturgia körébe tartozik.
Miben áll voltaképen egy szenvedélynek egyéni feltüntetése, kifejezése?
Nem egyéb ez, mint számos más, kevésbbé fontos, kevésbbé uralkodó
jellemvonás közé helyezése, velök összeszövése s általok való
áthatottságában, módosulásában bemutatása. A teljesség és határozottság
más szóval: az egyéni. Ennek a görögöknél nem kiképződését, csak
csiráját találjuk, melyet Vischer nem szinezésnek, csak szinhangulatnak
nevez. «Ámde azért ez alakok, mondja, épen nem élettelenek, sőt sokkal
elevenebbek, mint egy újabbkori rokon stilnek általánosságban tartott
jellemei, mert amazok oly kornak, oly népnek nézetéből fakadtak, melynek
körében ez az objektiv egyszerűség igazság volt, kinyomata egy
nevezetes, nagy páthosznak s egyszersmind az élet melegének».
A jellemnek e teljességét rendesen megtaláljuk a keresztyén tragédia
remekműveiben, kivéve azokat, melyekre Vischer czéloz: a melyek
egyenesen antik minták után másoltattak. Megtaláljuk, a mint hőseiket
hosszabb fejlődésen, átalakulásokon, küzdelmeken vezetik keresztül
előttünk. Úgy azonban, hogy a jellem minden oldalán mindig uralkodik a
páthosz, a fő szenvedély. Áthatja a hős lelkének valamennyi
nyilatkozatát, kihangzik szavaiból, kifejezésre jut tetteiben. Ez a
minden más felett uralkodó, minden másnak alapját megvető, magával
együtt minden mást czélja felé ragadó tényező. A jellemnek így
értelmezett teljességét két szempont is mintegy a tragikai hatás
föltételeül mutatja. Hatalmas segítőjévé, tényezőjévé lesz a
megrendülésnek, mikor a végzetes belső fejlődést érezteti velünk. Az
egyetemes ellen vívott küzdelem folyamán, a fő szenvedély mind jobban és
jobban előtérbe nyomúl, mind inkább és inkább kizárólagossá lesz a
lélekben. A jellem egyéb alkatrészei, melyekkel megismerkedtünk, a
katasztrófa felé már csak a fő páthoszba olvadásukban, általa
elnyomatásukban, pusztulásukban mutatkoznak. A több helyen kigyúlt
épület képe, melynek lángjai midőn egyesűlnek, csak beleolvadni
látszanak abba, a mely közülök legmagasabbra csap. Teleki Petron
Maximjának kitámadása szerelméből és becsületérzéséből ered; fölébredt
boszúvágya aztán még e két szülő-érzését is teljesen magába olvasztja,
midőn Juliát, s benne szerelmét és becsületét, feláldozza
Valentiniánnak, hogy boszúját annál bizonyosabban kitölthesse rajta.
Számítása, hogy lelkének megrontott öszhangja még helyreállhat, már
lélektanilag hamis s fő gyöngéje a _Kegyencz_nek. De a jellem teljessége
nemcsak a tragikai megrendűlésnek, hanem a szánalomnak is eszköze. A
hős, ki a mi mindennapi életünk színvonalán kiválósága által
fölülemelkedik, mintegy hozzánk tartozását s velünk való rokonságát
érezteti lelkének egyéb indulatai által s közelebb férkezik szívünkhöz.
Coriolánban csodáljuk a hőst, szánjuk a fiút; Macbethben féljük a
vérszomjas zsarnokot s részvéttel vagyunk a balsejtelmeitől gyötrött
ember iránt; Rikhárd fenséges gonoszsága fellázít, de megdobbantja
sajnálatunkat, midőn oly vágyakról halljuk szólani, melyek betelését
nekünk, mindennapi embereknek, megadta, s tőle, a nagytól, megtagadta a
sors. Hogy Brutust annyira szeretjük, abban nem Portia férjének s
Cassius barátjának van-e fő része?
Íme a jellem teljessége nélkül teljesnek mondhatnók-e a tragikai hatást,
midőn úgy a félelemnek mint a szánalomnak benne ismertük föl egyik
leghatásosabb eszközét.