A kiválóságban és gyarlóságban a tragikus egyén lelkének fő tartalmát
ismertük meg, azt a döntő mozzanatot, mely úgy sorsára, mint eszthetikai
benyomására nézve határozó. Azt mondtuk, hogy kiválósága az, a mi az
egyetemessel folytatott küzdelmére bátorítja és képesíti; gyarlósága
pedig az, a mi e küzdelembe belekeveri s azt kikerűlhetetlenné teszi rá
nézve. Kiválóság és gyarlóság, a tragikai páthoszban összeolvadva,
voltakép egyet tesznek: a kiválóság gyarló, a gyarlóság kiváló. Erejének
rendkívüliségét az egyetemessel való mérkőzése érezteti; gyarlóságát
pedig e mérkőzés alkalma és eredménye, hadizenete és csatavesztése. A
kiválóság nem menti meg a bukástól, a gyarlóság nem fosztja meg a
fenségtől.
A páthosznak az egyetemeshez való viszonyában rejlik az alapkülönbség, a
mint fentebb már röviden érintettük, az epikus meg a tragikus hős
között. Amaz az egyetemes szolgálatában áll, annak hódol, azt fejezi ki
s juttatja diadalra; emez ellene szegűl s áldozatául esik. Gyakran
találkoznak egy csatatéren s összemérik kardjukat, mint Themistokles és
Xerxes, kik közül Aeschylos, a görög dicsőséget példázó tragédiája
hőseül, ez utóbbit választotta megaláztatásában; Szulejman és Zrinyi,
kiknek eltérő széptani jellemére már Kölcsey egész alaposan rámutatott;
Salamon és Szent László, kik közül az elsővel drámairóink folyton
próbálkoznak, mig a második epikusainkat vonzza. Egyikök kardját
vezérli, másikukét összetöri az egyetemes hatalom. Mind a kettő ezt a
hatalmat érezteti, a végetlen gondolatát ébreszti lelkünkben s a fenség
körébe emel. Csakhogy az epikus hős tevő, a tragikus pedig tagadó módon
fejezi ki azt. Az egyetemes amannak mellette, mig ennek ellene
érvényesíti hatalmát; amott a hősben, itt a hősön; amannak diadalában,
ennek bukásában. Az a zászló, mely az epikus hős kezében győztesen
lobog, s az a másik, mely a tragikusnak holttestét takarja be: egyiránt
az egyetemesnek jelképe. Amaz mindig a világ élén jár; páthosza fenséges
foglalata az összesség törekvésének, világos kifejezése egy fensőbb
hatalom akaratának. A mint nem a maga külön meggyőződését, önös eszméit,
személyes czéljait követi, hanem kiváló erejével csak az összességnek
szolgál: úgy sorsa, pályája is mintegy beleolvad az általánosba. Máskép
a tragikus hősnél. Az ő páthosza a magáé és egyedül csak az övé, mely
érvényesűlésre törvén, ellene szegűl az egész világnak. Tudatában van
elváltságának az egyetemestől; de tudatában kiválósága rendkívüli
voltának is. A mint ez által kiválik a közönséges emberek közül, czélja
is eltérő lesz az övéktől s másként alakúl pályája is. Akaratához
hasonlóan, sorsa is csak a magáé, legfeljebb még azé a töredéké, melyet
félelem, kényszer vagy tévedés hozzá kapcsol. Rikhárd bukásában ki
gondol másra, mint ő rá magára, mig Godfréd diadalában az egész nagy
keresztyénség ünnepli győzelmét. Salamonnal csak a hű Bátor Opos indúl
száműzetésbe, midőn Lászlót az egész nemzet kíséri koronázására. Az
epikus hős így, az egyetemessel öszhangzó érzése által vezetve, annak
örök végzését viszi teljesedésbe: a jó és a fény atyjának szolgálatában
megalázza a sötétségnek és a gonosznak birodalmát, mint Rusztem;
végrehajtójává lesz egy megsértett nemzet jogos boszújának s romlásává a
városnak, melynek az istenek vesztét határozták, mint Achilles; hazát
szerez az isten választott népének, mint Mózes, Aeneas, Árpád;
visszafoglalja a hitetlenektől az emberiség megváltójának sírját, mint
Godfréd; nemzete törekvésének útat nyit a félvilágon át, mint Vasco de
Gama; feláldozásával kiengeszteli az úrnak felgerjedt haragját
elvettetett faja iránt, mint a szigetvári Zrinyi; s osztályosává lesz a
menny és pokol fenséges rejtelmeinek, mint Dante. A tragikus hőst
ellenben csak saját keblének istene vezeti; mind a többi iránt
megtagadja az engedelmességet. Csak magában bízik s bízik is magához. A
világ rendjét, mely isten képét viseli, nem megvédelmezni s
helyreállítani, hanem a maga képére átteremteni törekszik. Átteremteni
olyanná, melyben a legfőbb hatalom az egyéni erő vagy az egyéni érzés
legyen. A felelősség teljesen rajta nyugszik s a kihítt nemezis megállja
boszúját fölötte. Vischer mondásával, hogy az éposz hőse az árral, a
drámáé pedig az ár ellen úszik, egészen egy jelentésű Jean Paulé: «Az
époszban a világ hordja a hőst, a drámában pedig egy Atlas a világot.»
E lényegbe vágó különbségek daczára is mutatkozhatik az époszi hős
bizonyos körülmények között tragikusnak. Nem mintha az epikai és
tragikai kiválóságnak egymást kizáró ellentétei egyszerre, egy időben
összeolvadhatnának benne; hanem amaz áthajolhat emebbe, fölváltathatik
általa. Az epikus hős kiválasztott voltában, szédítő sikereiben,
rendkívüli nagyságában elbízza magát: mivel általa minden lehetséges,
úgy tartja, hogy neki magának lehetséges minden. Páthoszában mindinkább
háttérbe szorúl az egyetemes eszméje s egyre több tért foglal el benne
az egyéni. Végre, teljesített vagy csak félig végzett feladata után
teljesen elszakad amattól; úgy szólván a maga kezére kezd dolgozni.
Szenvedélye, nagy tettei által támogatva, végletes túlzásokra ragadja s
belesodorja a tragikumba. Nem éri be emberfölötti nagyságával s
küzdelmének az összességet illető czéljával: emberi nagyságának
osztályrészét követeli. Nem veszi észre, hogy mikor így szembe kerűl az
egyetemessel, nemcsak általában emberi rendeltetését, hanem külön
hivatását is megsérti s a legteljesebb, legerősebb tragikum képét
mutatja. A jutalmazó isteni kéz, mely koszorúval várta, a nemezis sújtó
karjává változik át fölötte.
Itt két eset képzelhető. Bukhatik először csak maga a hős, miután az
isteni akaratot végrehajtotta, vagy legalább teljesűlését biztosította.
Lehet másodszor egyénisége annyira összeforrva népével, hogy vele együtt
az is elvész.
Lássuk példákban. A _Sahnáme_ hősének, Rusztemnek, feladata: megtörni a
sötétség országát, boszút állani Turánon az Ireds óta elkövetett
vértettekért, megzabolázni segítő ördögeit s megalapítani és biztosítani
Irán hatalmát. Hétszáz évre terjedő életén át a hőstetteknek végetlen
sorával tölti be hivatását. Irán trónjára ülteti a Kajanidákat, megveti
uralmok alapját, s egymás után vervén le ellenségeiket, megszilárdítja a
hatalmat kezökben. Győztes marad a föld és a pokol minden hatalma ellen.
Hazájának legerősebb és legádázabb ellenségét, Afráziábot, újra meg újra
megveri, országát elfoglalja, hősiségét megalázza, magát vesztébe
kergeti. Mazenderánban megöli a fő díveket, Ersenget és Szipedet, s
megszabadítja királyát. De diadalmas harczai közben nem kerűlheti ki a
nagyság végzetét: győzhetetlenségének hírét féltve, vétkes eszközökkel
is fentartani, megvédelmezni törekszik. Megsérti a természeti törvényt,
midőn féltékenységből saját ismeretlen fiának, a turáni hős Szórábnak,
furfangos árulással gyilkosává lesz. Megsérti az erkölcsit is, melynek
betöltésére hivatott, mikor a Kajanidák reménységét, a vitéz Iszfendiár
királyfit, elejti. Csoda-adományát, a szimurg-madár segítségét, épen az
ellen használja, a mire fordítania kellene. A ki az ifjú hőst megöli:
maga is halálra van kárhoztatva. A végzet keze, mely eddig támogatva
vezette, most már ránehezűl. A győzhetetlen martalékává lesz egy
alacsony ármánynak: nyomorúltan vész el a testvére által ásott veremben.
Elpusztúl, de csak akkor, mikor életének nagy feladatát már betöltötte.
Turán mindörökre megalázva s a világosság diadalának biztosítására,
befejezésére megjelent a próféta Zerdust. Az ige tisztaságával szemben
már tehetetlen a gonosz, a merő anyagi hatalom. Rusztem küldetése be van
végezve s tragikai nemezise csak őt magát követeli áldozatul.
Utolérheti végzete a tévedő hőst ennél korábban is: mikor életének
feladata még nincs bevégezve, de már biztosítva, hogy az isteni akarat
teljesedésbe megy. Achilles áll elénk példa gyanánt. Mikor Agamemnon
megfosztja kedves rabnőjétől, méltó haragra gyúlva, sátrába vonúl s nem
akar harczolni többé. Jól tudja, hogy a görögöknek az ő hatalmas karja
nélkül veszniök kell; hadd veszszenek hát. Személyes sérelmét föléje
helyezi hivatásának s mértéktelen boszúja nemcsak azokat fenyegeti, a
kik megsértették, hanem az ügyet is, melyet velök együtt szolgál.
Személyiségét az egyetemesnek szegzi ellenébe. Még Zeust is fölingerli
anyja által a görögök ellen. Hiába kérlelik, engesztelik; hiába ajánlja
neki Agamemnon, az elvett Briseis helyett, saját leányát, hét várossal
együtt: Achilles hajthatatlan marad. Az ostromlókat csapás éri csapás
után. Vezéreik sebekből vérzenek; a trójaiak áttörnek a tábor árkain s
ledöntik a bástyatornyot; Hektor betöri a kaput s a görög hajókig vezeti
népét; egy hajó is égni kezd: minden veszve látszik. Mindez Achilles
szertelen haragja miatt; erejének megtagadásával végveszedelembe sodorja
azokat, kiket győzelemre kellene vezetnie. Mértéktelen boszújának
büntetéseül kimondja Zeus, hogy el kell vesztenie legkedvesebb barátját,
Patroklust. A szívén ejtett seb lázította fel: egy új sebbel kell
bűnhödnie s ez által téríttetnie vissza hivatásához. Barátja elestén
fölgerjedve, végre fegyvert ragad s elejti a trójaiak legnagyobb hősét,
Hektort. Az _Iliász_ eddig vezeti pályáját. A monda azonban egész
kérlelhetetlenségében zúdítja fejére a megtorlást annyi nép
megnyomorításáért. Mint anyja megjövendölte, Páris és Apollo elejtik őt
a skæi kapunál, mielőtt a város bevételét megérhette volna. De Hektor
eleste már eldöntötte a hadjárat sorsát: az éposz itt be van fejezve s
még csak tragikai függeléke marad hátra. Achilles fegyverzetével együtt
az epikai küldetés Odysseusra megy át, ki okosságával aratja le, a mit
Achilles vitézsége vetett. A hős elesik, de már akkor, mikor a görögök,
a nimfák és a múzsák gyászdala fölötte csakhamar diadalénekbe olvad át.
Etele nem így végzi küldetését. A mint hatalomra jut, mindjárt megsérti
azt az alapot, melyen királyi széke épűlt. Népe és ő sokkal inkább
egyek, mint bármelyik éposz hőse nemzetével. Ha bukás várna rá, úgy
szólván senki sincs oldalán, a ki kivehetné kezéből az isten kardját.
Nincs Agamemnonja, Ajasa és Odysseusa; még Bulcsuja, Lehelje és Etéje
sincs. Népének nagysága egészen az ő személyes nagyságába látszik
olvadni: ezzel győz vagy vesz. A mint jellemvonásai benne egyesűlnek,
úgy ereje is csak általa nyilatkozik. Az isten is, mikor kardjával
megajándékozza, inkább csak rá gondol, mint a húnokra: ő egy velök. Ily
módon lesz tragikai vétke nemcsak neki magának, hanem egész népének
végzetévé. Királyi esküje, midőn kardját fölemelve mintegy őspéldáját
adja a magyar királyok kardvágásának, – büszke szavai nemcsak egy nagy
jövőnek, de egy egyetemes pusztulásnak távlatát is megnyitják szemeink
előtt. Az ódai lelkesedés sötét jóslatként végződik egy komor rímben:
_vége_. A trilogia töredékben maradt harmadik részének, _Csaba
királyfi_nak, első versszaka így hangzik:
A mult idők homályán megszólal egy rege,
Átilla veszedelmét siratja éneke:
A végzetes menyekzőt, a bosszuló fiat:
_Egész nemzet_ bukását ez egy halál miatt.
A tragikumba hajló époszi kiválóságnak mindegyik esete, melyre példákat
idéztünk, természetesen csak egy naiv mithologia alapján képzelhető,
mely az isteni mindentudással könnyen megalkuszik. Zeus csak általában
tud valamit a jóslatról, mely őt és hatalmát fenyegeti; de hogy voltakép
miben áll az, hogy kitől kelljen óvakodnia: annak nem juthat végére s
Prometheustól szeretné kicsikarni. Különösen az utóbbi eset, a teljes és
egyetemes bukás esete, hol a hős az általa képviselt ügygyel együtt lesz
semmivé, minő ellentétben látszik állani az isten mindentudóságának és
mindenhatóságának fogalmával. Az a hatalom, mely az ember sorsát intézi,
még sem erejében, sem tudásában nem mutatkozik korlátlannak. A természet
lázadó hatalmaival szemben nem nyújthat védelmet, s a jövő, melynek
alakulására ezek is befolynak, nem dereng egész tisztaságában szemei
előtt. Közelebb áll az emberhez s részese csalódásainak. Nem tudja
előre, mi történik kardjával, melyet egy halandónak ajándékoz. Hogy
Etele méltó rá, arra csak emberi következtetés útján jut: nem a jövőt,
hanem a múltat látva és figyelve. Látjuk szemeiből kicsordúlni a bánat
könnyét s halljuk vallomását, hogy amaz örök erős természeti törvény
alól még a választottat, a legelsőt sem volt képes kiragadni. Ennek az
egész fejlődésnek eszmei alapjára mutat rá Szász Károly a _Sahnáme_
ismertetésében. Dsemsid sáh isten kegyelmével és támogatásával
uralkodott századokon keresztül. Hatalom, fény és jólét övezték trónját;
meghódolt neki az egész mindenség. De végre elkevélyedett, imádtatni
kezdte magát; a szent móbedek gyászba borúltak; népek és királyok pártot
ütöttek ellene s a gonosz újra fölemelte fejét a földön. «Rendesen
harczban áll egymással a jó és rossz elv s az egész egyetemes világ, az
anyagi úgy mint a szellemi, e kettőnek harczától át van hatva. Egy
erőteljes szellem azonban, különös isteni erőkkel és segedelemmel
felruházva, ideiglenesen teljes diadalmat vívhat ki a jónak, mind önnön
magában, mind azon körben, hova jótékony befolyása kihat. E magasztos
erkölcsi eszme, mely egy keresztyén bölcsésznek becsületére válnék, az
által nyeri meg emberi valódiságát, hogy e diadal csak ideiglenes. Mig
az erkölcsiség tiszta s az emberiség javára irányzott törekvés
mocsoktalan: a gonosznak nincs hatalma; nem látható, nem kiható
legalább; mihelyt egy rést lel az emberi természeten, – s hol ne lelne?
– azonnal visszanyerte hatalmát. A Dsemsid története ímez erkölcsi
igazságot példázza.» S ebben egyszersmind, tegyük hozzá, az egyetemes
képviseletére hivatott, de utóbb vele meghasonlott hős példájának
eszthetikai igazságát.