A mint a kiválóság mutatkozhatik gyarlónak makacsságában, úgy
mutatkozhatik az ellenkező véglet, a következetlenség, által is. A
szenvedélyes törekvés sikerének egyik fő biztosítéka következetessége,
mely, magát soha meg nem tagadva, magával ellenkezésbe nem kerűlve,
egyenesen tör kitűzött czélja felé. Magában a következetességben
rendkívül ható erő rejlik. Ha ellenben a szenvedély nem marad meg
ingadozás nélkül, rendületlenül, választott útján; ha ellenkezésbe jut
magával, s a világ ellen folytatott küzdelmében egy belső harcz nyomai
is nyilvánosságra jönnek: a következetlenség gyarlósága előtt állunk. Az
ilyen szenvedély már csak megosztott erővel viaskodhatik, vagy önmaga
segít megrontani a saját munkáját. Mikép? A lelkesedéssel képviselt
eszme ellen, melynek szolgálatára szánta magát, bénítólag támad fel a
természeti, az érzéki ember; vagy az érzékibb szenvedély erőkifejtését
teszi kétkedővé, akadozóvá a későn ébredező megfontolás. Amott magában a
következetlenségben fekszik a gyarlóság; emitt pedig rendesen ennél
fogva buktatja meg az egyént a mértéktelensége vagy egyoldalúsága által
megsértett egyetemes. Ez az Achilles-sarok, melyen a sebet kapja s a
melynél fogva a végzet martalékává lesz. Nem kell bővebben magyaráznunk,
hogy e következetlenség a jellem teljességének, egészének szempontjából
már nem az: a következetlenséget képviselő indulatnak, tettnek csirája,
lehetősége eleitől fogva megvolt a lélekben. Eötvösnek a
parasztlázadásról írt regényéből való e tanúlságos idézet: «A szenvedély
ott, hol állandóság kivántatik, nem elégséges soha. Mint a golyó, melyet
az ágyú magasra vetett, végre, önsúlyától levonva, földre esik: úgy, ha
az indulat valakit pillanatokra elragadott is, nem maradhat senki
következetes természete ellen.»
Arany János _Etelé_je a jóslat által kijelölt hős, kinek a hármas hét
szám betöltével átadatik Isten kardja, hogy megbírja vele mind az egész
földet. Testi, lelki tulajdonainál fogva méltónak mutatkozik rá. Akarata
erős, karja győzhetetlen, szive fejedelmi, szeretete mély, szava szent
és becsvágya végtelen. Az egész hún nép benne látja azt, ki az idők
teljességében megigértetett, s ő is magában érzi a megigértet. De nagy
lelkéhez méltón, gondolni sem gondol rá, hogy ne igaz úton jusson méltó
helyére. Mikor bátyja megosztja vele a királyságot, hogy legyen Etele a
kard, míg ő a pálcza marad, lelke tele van nemes eltökéléssel, hogy az
egyezséget megállja. Buda esküjére ő is esküvel felel:
Hadak ura, Isten, az enyém is halljad!
Soha te ne segélj, ha cselekszem ollyat,
Hogy e mai szertől valaha elállok,
Jó Buda bátyámmal visszát ha csinálok.
Az áldozó oltár tüzéből felcsapó «vérharagos lángok» rosszat jelentenek:
a végzet kerekét nem lehet megállítani. A két hős nehezen állhat egymás
oldalán. Buda maga is érzi, hogy nem született uralkodónak, kénytelen
támaszt keresni s mégis király akar maradni; vele szemben a főnek
termett Etele, ki tudja, hogy csak bátyjának köszöni fejedelemségét, de
érzi azt is, hogy igazi hatalmának épen ő áll útjában. Mindegyikök érzi,
hogy ereje részben a másikon alapszik, s ez féltékenyekké teszi őket
egymásra. Nem férhetnek össze. Gyulai röviden és találóan jellemzi
viszonyukat: «Detre bizalmas suttogásai, a két királyné versengése, a
politikai viszonyok, a görög követség, a nép hangulata mind arra
szolgálnak, hogy egymás ellen ingereljék a két hőst, s ha egyik erőt
vesz magán, a másikat épen akkor ragadja el indulata. Budát alázza Etele
növekvő népszerűsége s őszinte férfiassága. Etelét sérti Buda
gyanakodása s tettvágya szenved a türelem fékén.» Minden arra látszik
munkálni, hogy Etelét mértéktelenségre ragadja. A harczos húnok őt
tekintik valódi fejedelmöknek, s a keleti császár követei is, az ő
kezében tudván a kard hatalmát, csupán vele kivánnak egyezkedni, föl sem
véve bátyját. Buda haragra lobban s szemrehányásain Etele is
fölháborodik. De legyőzi magát s másnap jó szóval és a görög ajándék
megosztásával kiengeszteli testvérét. Buda gyanakvó szivét azonban a
tövis újra meg újra sérti: a hadgyakorlaton Etele ereje, a vezetése
alatt álló sereg, megfélemlítő alakban mutatkozik előtte. Öcscse lelkét
pedig meg-meglepi a hatalom teljességének kisértése. A mátrai vadászaton
már a bölény-had martalékául látja a lova alá kerűlt Budát, ha egy
perczig is késik szabadításával. Csak tétlenül kellene maradnia: s az
egész hún birodalomnak ő az ura. Feltűnik előtte a kísértő Ármány
Budának csonka fejével: nem volna-e jobb bátyját halálra hagynia? De
csak mint a nap előtt elmenő holló, úgy röppent el az árnyék Etele igaz
lelkén. Egy kopjadöféssel leszúrja a bikát s örves buzogányával
visszaveri az egész csordát: Budát megmenti. Sorsának e jelenet képezi
fordulóját, mely a nagylelkű igaz hősiség magaslatán mutatja. Az öreg
Isten látván, hogy győztes akarattal győzi magát s megharczol a riadó
haraggal: méltónak tartja rá, hogy mindeneket meggyőzzön. A Világfáján
meg van írva:
Úr az egész földön, ha ez egy hibáján.
Íme úrnak mutatja magát ezen is: az Isten felövezi kardjával. E kard
tehát vad indulatán vett győzelmének jutalma, a lelke nemesebb felébe
vetett bizodalom jele. Hozzá van kötve a világbírás; de azzal a
feltétellel, hogy Etele mindig meg tudja bírni magát és következetes
lesz a saját nagyságához. Megőrizve önuralmát, biztos kézzel fogja
tartani szenvedélyeinek fékét. De Etele nem marad fenségében
következetes. A mint a csoda-kard birtokába jut, elragadja szerencséje
és indulata. Az asszonyok új czivódását elég oknak tartja, hogy
elszakadjon testvérétől. Buda királylyal ezután nincsen köze semmi, ő
majd otthon ura lesz jó hadának, s Buda is parancsol annak, a kinek tud.
Íme már megtörte a kötést, megszegte a fogadást. Rálépett a tragikai
tévedés lejtőjére, melyen nem állhat meg többé. Nem is áll meg egészen a
végzetnek vakmerő kihivásáig. A Szávamenti harczból győztesen térve
vissza, az áskálódó, pártot szerző, várat építő Budát meggyilkolja. Az
Isten kardját, melylyel ez ellene áll, kiüti kezéből s a magáét hátúl
mellig mártja a megfutamodóba. Igaztalanság, ármány, ingerlő kihivás s a
harcz heve ragadták gyilkosságra; de csak elragadták. Megsérti vele
saját fenségét, mely következetlenségében gyarló oldaláról áll előttünk.
Kihívja Gyöngyvér átkát s a végzetet a maga, családja és nemzete jövője
ellen, mert megsérti az Istent, ki csak önlegyőzése jutalmául
ajándékozta meg kardjával. Jól látva egéből a gyilkosságot, szeme
könnyet ejtett a húnokért:
Jaj! betelik, mondá, már íme betelnek –
Népe jövendői számlálva Etelnek.
Isten, alant földjén, ő lehetett volna;
De nagy ily kisértés földi halandóra –
Szólt; és megnyugodott, könnyét letörölvén:
Hogy örök állandó amaz erős törvény.
A nagy epikai trilogia, mely _Buda halálá_val tragédiának indúlt,
befejezetlen maradt. Csak az összeütközést látjuk, a lakolást,
befejezést magában a mondában kell keresnünk. Meg is találhatjuk. A
szörnyű katasztrófa nem Etelének önérzetes kijelentésére utal vissza,
hogy: Budát szigorúan, de igazán büntette; hanem Gyöngyvér kétségbeesett
átkozódására: veszszen ki Etele magostul Krimhilda fiában. Nem a
hatalmas király föllengő lelkesűlése válik be: hogy a világ végeig
kimenjen a húnok birodalma, neve, dicsősége; hanem az Isten szava, mely
megszámláltnak mondja jövendőjét. A következetlenségbe esett szenvedély
játszotta el, s be kell telnie rajta az örök törvénynek, mely az
egyetemes ellen támadók sorsát megszabja. A költő is ebben az irányban
kivánta meséjét tovább fejleszteni. A második rész elejéről maradt
töredék a jóslaton kezdődik, «mely szerint Buda haláláért megjósoltatik
Etelének, hogy nagy birodalma az ő halála után elenyészik.»
Etele kiválósága egy isteni küldetés betöltésére hivatott. Testi és
lelki alkotása megfelel neki. De egy végzetes órában megzavarodik
valójának öszhangja, következetlenné lesz saját fenségéhez s elköveti a
tragikai tévedést. Schiller _Orleansi Szűz_ének már hivatása is
következetlenség magához. A természet arra alkotta, hogy kebelén
maradjon s kebelét megnyissa. Élnie kellene nyájai között, a mezők
csendjében, tisztelve atyját, meghallgatva derék kérője szavát, enyhet
és boldogságot árasztva maga körül. De a vészes idők forgatagja magával
ragadja. Szivét meghatja hazájának nyomora, melyet az angol hódító
jármába vert. Senki sem reméli többé szabadulását; csak ő hisz még
csodában, hogy: egy fehér galamb sasként fog a keselyűkre csapni, kik a
haza testét szaggatják. A dicsőség hazájáét, a legszebbet a nap alatt,
az országok paradicsomát, melyet isten szemefénye gyanánt szeret.
Bertrandtól sisakját kéri; a fehér galamb ő maga. Lelkének, mely mindig
az istennel, az isteni segítség szükségével foglalkozott, látása volt.
Az Úr, ki mindig szerette a pásztorokat, megjelent neki s őt választotta
ki csodatevő hatalma eszközévé: ragadjon fegyvert, harczoljon irgalom
nélkül és meg fogja menteni királyát. A csodák lelkével ihleti, föléje
emeli a természetnek; de viszont azt kivánja tőle, hogy ő is emelkedjék
föléje s tagadja meg. Szivét ne érje férfi szerelme, hiú gyönyörnek
bűnös lángja. Johanna felmagasztosúlva útnak indúl. Hősisége lelket önt
a franczia seregbe s betölti hivatását. Fogadásához nem lesz hűtelen. A
mint visszautasította otthon falusi kérőjének kezét, úgy válaszol a
táborban Dunois és Lahire ajánlatára is. Hiába inti az érsek, hogy: a nő
a férfi szerető társául született; ő egy más világ küldötte, melyen nem
uralkodnak a természet törvényei. A király is hasztalan veti magát
közbe:
Ti kis hitűk, ti elvakúlt szivűek!
Imé az ég fensége vesz körűl,
Feltárva néktek csodatitkait:
S ti asszonyt láttok bennem, semmi mást.
Szabad-e nőnek harczi mezt felöltni
S fegyverrel törni férfiak közé?
Jaj énnekem, ha isten bosszuló
Kardját kezembe’ hordozván, szivem
Egy földi emberért dobbanna meg.
Jobb lett vón akkor soha sem születnem!
Hát szót se többé, hogyha szellemem
Fölingerelve, sértni nem kivánod.
A férfi-szem, ha vágyva rám esik, már
Iszony nekem s szentségtelen merény.
Nemcsak a szerelmet, az érzés virágát, nem engedi meggyökerezni
szivében, hanem megtagadja a női lélek egész gyöngéd valóját. Nem is
ismeri nőnek magát; pánczélja szívet nem takar. Mint a halál angyala,
irgalmatlanul, kardján pusztulást hordva, szágúldja be a csatamezőket.
Nem könyörűl senkin, a kit britt anya szűlt. A wallisi Montgomery is
csak egy pillanatra állítja meg; nem tartóztatja föl a pokol küldötte, a
fekete lovag sem. A fenséges erőnek oly magas és hideg körébe emelkedett
nő, hogy már szinte nem is tetszik annak: kiválóságában fekszik
gyarlósága. Mert e rajongó és kegyetlen hősiség mily következetlennek
mutatkozik egyszersmind, midőn nemcsak a nőt, a női hivatást általában,
állíthatjuk vele szembe, hanem ha a természet gyermekére gondolunk,
kinek egy kis családi tűzhelyet kellett volna édessé tennie. Melegítenie
a szikrával, melytől most egy ország lángba borúlt. A vallás szava is,
az érsek ajakán, ilyennek mutatja őt. De ő nem azt hiszi hivatásának, a
mit az emberek általán; közvetetlen kijelentésnek lett részesévé, mely
megszabadította a természet korlátaitól. Azonban valósággal
megszabadította-e? Ha szíve csak egy perczre is gyönge lenne, mily
szörnyű boszút fog rajta állani a megtagadott és megsértett természet.
Igen; ne tekintsük megszegett fogadásának miszticizmusát, csak az
egyetemest, mely a természeti szükségszerűséggel ellene fordúl. Hős
ellensége, az angol Lionel, kit meg kellene ölnie, a csata hevében
megigézi. Végzetes szerelmében a természet érvényesűl, mely azonban
ránézve egy új következetlenség. Rajongása az volt a természet
irányában, a természetnek elemi erővel ébredt hatalma pedig újra az
rajongása irányában. Amabban női hivatását, ebben isteni küldetését
tagadja meg. Egyetlen pillantással talál szivébe útat a földi érzelem,
elejti kardját, zászlaját. Lionel megél, de neki vége.
Bayer és mindazok a műbírálók, kik e regényes színmű epikai machináját
drámai motivumokra kivánják visszavinni, Johanna szerelmében nem a
tragikai vétséget látják, hanem kezdetét bünhődésének. Mintegy véres
álomból ébred a természet valóságára. Egyszerre közönséges asszonynyá
lett; kimondhatatlan kínja, hogy nem lehet többé igazán az. Pestises
közelségétől, érintése szennyétől még Sorel Ágnest, a király szeretőjét,
is félti. Kettőnek érzi magát; de egyik lénye lehetetlenné teszi a
másikat. A mint előbb szivében nem hitt, most látásában kétkedik. Az-e a
bűne, hogy ölt, vagy az, hogy megszünt ölni? Nem tudja, csak a bűntudat
gyötrelmét érzi. Ez zárja le ajakát atyjának, az öreg Thibautnak,
rettentő vádjára, hogy lelkét az ördögnek adta el. Mért nem utasítja
vissza? Schmidt Julián így felel e kérdésre: «Johanna állítólag azért
hallgat, mert atyja vádló szavát büntetésnek tekinti, a mért érzésével
áthágta a szentek parancsát; valósággal azonban azért, mert magába kezd
szállani, kétkedés férkezik lelkébe. A váratlan, de előre érzett vád ez
okból sújtja le, a nélkül, hogy egészen értené. Felmagasztosúlt
hangulatának egységét elvesztette. Iszonyodás fogja el a vértől, melyet
kiontott, s a melyet nem lett volna szabad ontania, mert asszony volt;
és hogy csakugyan asszony, most tudja. Mint isten választott szentje a
szűz egészen kötelességébe veszett; nem érezte lényének belső
ellenmondását, melyet atyja helyesen felismert. Mint szerető nő,
elijedve jut tudatára démoni kettős természetének, s az atyaátok csak
külső kifejezése a magától való iszonyodásnak, melyet érez.» Egyik
következetlensége, midőn kardot övezett, kiragadta valójából; a másik
visszautasítaná hozzá, de akkor, midőn nem nyughatik meg többé benne.
Belső öszhangja felbomlott, készen van a romlásra. Még egyszer diadalra
vezeti végzete; de e diadalban aztán el is gázolja.
Brutust forradalomba sodorja sorsa. Eszményi álmai behálózzák borongó
lelkét: sokféle szenvedély üldi egy kor óta, melyeknek nevet, hangot
adni nem akar. Cassius fondor heve s zaklató szenvedélye tettre ragadják
bús tépelődését. Elhatározza, hogy Cæsarnak meg kell halnia, mert
nagyravágyó s a közszabadság ellene. Az ő döntő szava teszi lehetővé a
merény sikerét; az ő részvéte önt reményt az elégületlenekbe, mert
nevéhez Róma nagy véleménynyel van. Tiszta és őszinte, hős és gyöngéd,
emberszerető és kíméletes, az igazság barátja mindenekfölött, a Stoa
bölcs tanítványa. Szenvedély emészti hazája szabadságának hanyatlásán;
de nem látja egyfelől e közt s az erkölcsök sülyedése közt a
szükségszerű összefüggést, más felől szenvedélye épen nem forradalmi
természetű. Nincs meg benne sem a kíméletlen határozottság, sem a minden
eszközzel czélra törekvés, a közjóért az egyesek érdekének kész
feláldozása. Sem a katona kérlelhetetlensége, sem az államférfi mélyebb
felfogása. Nemcsak Cæsar szárnyalja messze túl ezekre, hanem Cassius is
maga mögött hagyja. Mikor Brutus, az emberszerető és makacsul az igazság
nyomához tartó bölcselkedő, élére áll a véres mozgalomnak,
következetlenségbe kerűl magával. Cassius is jól tudja s ki is fejezi:
Nemes szívű vagy Brutus. Ám hiszem,
Természeted más útra foghatom,
Mint merre hajlik.
Maga Brutus szintén érzi ezt, s mikor a lelkében vívott sötét harczok
után, melyekben lényének uralkodó eszméje szenvedett vereséget, a hasadó
hajnallal várja az összeesküdteket, így beszél:
Oh összeesküvés! szégyenled-e,
Éjjel mutatni vészes arczodat,
Hol legszabadabb a rossz? Úgy hol találsz
Barlangra nappal, mely elég sötét
Szörnyarczodat befödni?
A kézfogás, melylyel szövetségöket megerősítik, Brutus részéről egy
végzetes következetlenség megpecsétlése. Cæsart szereti és megöli: az
egyetemes nem ismeri összeegyeztethetőnek az ellentéteket, melyeket az ő
bölcselkedése kibékít. Az út, melyre lép, szükségképen bukásra vezet.
Nemcsak szeretetét tagadja meg Cæsar iránt, hanem saját valóját is. De
mégsem tudja annyira legyőzni, hogy újra meg újra elő ne törjön, új meg
új következetlenségekbe keverve őt. Olyan pályát, minőnek Brutus a
magáét képzeli és akarja, csak elvont gondolkodás konczipiálhat; az élet
nem ismeri, nem tűrheti. A következetlenségek e lánczolatából folyik
minden csapás, mely vállalatukat éri. A forradalmak élén csak olyan
vezető van helyén, ki elhatározásából minden következtetést megvonni
kész. Brutus mindig a maga eszményi felfogásával akar uralkodni a
realitás fölött. A forradalmi szellem logikája Cassiusban nyilatkozik
következetesen; de Brutus ideális elvein s életnézetén folyvást
megtörik. Tragikaibb s tragikumában meghatóbb viszony nem képzelhető,
mint az övék. Cassius ösztönszerűleg érzi mindig a helyesebbet, mert
lelke természetes útján halad; de Brutus folyvást a nemesebbet s
oktalanabbat állítja vele szemben. A hevesebb Cassius fogékony a
nemesség iránt, mindig enged Brutus tekintélyének s egymás után követik
el a balfogásokat. Cassius szeretné Antoniust, Cæsar veszedelmes
barátját is eltenni láb alól; de Brutus ádázatnak mondja a tervet s élni
marad az, a ki utóbb nyakukra hág. Sőt megfoghatatlan vaksággal engedi
át Antoniusnak Cæsar véres testét s a rostrumot. «Te nem tudod, mit
tészsz!» mondja Cassius; Brutus azonban azt gondolja, nagylelkűségök meg
fogja hatni s egészen részökre nyeri a népet. Antonius beszédének hatása
a romlás útjára kergeti az összeesküdteket. Brutus eszményi
emelkedettsége ezen is csak sietteti veszedelmöket. Sardesnél halljuk,
hogy inkább a sereg érdekét hanyagolja el, mintsem a föld népét
zsarolná. De előtte most a seregnek kellene legelsőnek lennie a világon:
ebben van utolsó reményök, ügyök sikerének záloga. Újra nem követi
Cassius tanácsát, hogy várják be az ellenséget s ők válaszszák a
csatatért; elvonúl Philippihez, hol tragédiájuk véget ér. Brutus utolsó
szavai, melyekkel kardjába dül:
Caesar, most légy nyugodt,
Nem öltelek meg fél ily örömest!
mily éles világításban mutatják életének nagy következetlenségét. Ennyit
Shakspere hőséről. Brutusnak két nevezetes mellszobra is van. Az egyik,
a római Capitoliumban, antik: egy gondolkodó elmélyedt tekintetével s
erőteljessége mellett is kissé méla tartással ábrázolja az utolsó
rómait. Egészen az angol költő végzetes alakja. A másik Michel Angeloé,
a firenzei Bargelloban. E daczosan kiszögellő csontozat, marczona alak,
vakmerően hátravetett fej, büszke arczél, sastekintet: ilyen lehetett
volna a győztes Brutus.
A következetlenségnek van más szerepe is a tragikumban, mint hogy a
gyarlóságnak képezze külön formáját, melyből az összeütközés keletkezik.
Társúlhat az a gyarlóságnak egyéb alakjaihoz, a fejletlenséghez,
mértéktelenséghez és egyoldalúsághoz, mint ezeknek visszahatása.
Ilyenkor nem a tragikai kitámadásnak és ütközésnek, hanem a lakolásnak,
a katasztrófának oka és alkalma. Az egyén nem következetlensége által
hívja ki maga ellen az egyetemest, hanem inkább hatalmának tudatára jut
benne maga felett. Az érvényesűlésre, a féktelen törekvés elnyomására
irányúló egyetemesnek belső nyilatkozása. Az egyén magába száll, emberi
rendeltetésének és tévedésének tudatára emelkedik, hogy emberi sorsa is
teljesedésbe menjen. Megtisztúlni, megváltatni kiván e magával való
következetlenségben, olykor menekvését is remélve, legtöbbször
reménytelenül. Mert már tovább ment, hogysem általa a végzetet
kiengesztelhetné. Inkább csak eszközévé lesz az lakolásának, melylyel
tartozik. Az erejét aczélozó belső öszhang felbomlik általa, szivóssága
megajzik, törekvése ingadozik, hite és bizalma megrendűl: ellenének
prédájává lesz. Bünhődésének első csapása az, melylyel a szilárd alapot
veszti el lábai alól. A bősz Coriolán ellágyúl Volumnia szavaira; de
következetlenségében, melylyel az egyetemes felé fordúlva megtagadja
rettentő magát, azonnal érzi bukása kikerűlhetetlenségét. A számüzött
hős, ki daczos gőggel fordított hátat a városnak, még bízott jövőjében;
a megtérő csak a sírt látja már maga előtt. Borgia Lukréczia anyai
szeretetében, Gauthier Margit odaadó szerelmében megtisztulásukat
keresik; mindketten csak veszedelmöket találják. Mikor Bodban fölébred a
testvéri érzés s vele sötét múltjának szégyene, ezzel együtt szállja meg
lelkét közel vesztének sejtése is; egy gyöngéd szót kér Maróttól, mert a
harcz végével fülébe már nem hat tán semmi hang. A ki látná, hogy
Danton, kit a sors viharnak rendelt, tisztítni a világot, megáll a
vérpadon szeretni egy kis leánynál, s hogy könny ég szemében:
megjósolhatná bukását. E jelenség, az egyetemes irányában érvényesülő
következetlenség az, melyre Kemény Zsigmond megjegyzése vonatkozik:
Nehéz, de a következetes szörnyalakok festésénél mégis «könnyebben
kezelhető eszközlője a drámai érdeknek, midőn egy szörnyeteg vagy
nyomorúlt egyén, kit különben gyülöletünk vagy megvetésünk kisérne,
valami emberi érzés, valami mozgásba hozott szenvedély által tisztúlni,
javúlni, emelkedni kezd; de mikor már részvétünkre igényt tart, föltámad
a múlt a megteremtett bonyodalmakkal együtt, föltámad a nemezis és
megsemmisíti őt.»
A megtérő következetlenségnek mesteri példáját tünteti föl Vörösmarty
_Két szomszéd vár_a. Sámson Tihamér megjön a harczból s egész otthonát
szétdúlva találja: családja egy szálig kiirtva, javai felprédálva.
Iszonyú boszút esküszik a bűnös Káldorok ellen:
Testvérért testvér, és házatya húlljon atyáért;
Szolgák szolgáért pusztúljanak; és legyen, a ki
Felmarad a fajból, rabnőm a káldori lányzó:
Lássam szép fiatalságát hervadni buvában,
S hallhassam panaszát, az enyémmel gyászban egyenlőt.
Fogadását rettentően beváltja. László királytól engedelmet nyer, hogy a
szomszéd vár népét egyenkint párviadalra híhassa. Az elpusztúlt lakban
egyedül várja őket ádáz dühével. Mily megragadó fenség van e rémes
magányban! Tihamér nem tűr maga körül semmi élőt; még kedves ménjét is
ledöfi. Azután egymásután öldösi le a Káldorokat. Előbb a szolgák esnek
el: az óriás Sundó, társaival. A két Káldor-ifjú, Petur és Ipoly,
tévedésből egymás gyilkosa lesz; a harmadik, a szelid Simon, bősz
ellenségök csapásai alatt a szegény Enikőért esdve húll el. Maga az öreg
várúr is áldozatává lesz Tihamér dühének. Boszúja kitöltve: mindent
feláldozott neki; még csak Enikő van hátra. Kiölt magában minden
emberit. Mint a vadállatnak, csak a vérben tellett kedve. Így indúlt
Ságvára felé, melynek egyetlen lakója már csak a bús Enikő volt. Ezen
akarta betölteni fogadása utolsó betűjét. De a mint a kihalt, néma
várban megpillantotta a bájos szűzet, ki, az öreg Káldor pánczéljában
közelgő Tihamért atyjának gondolva, kebelére omolt s csókolta a jéghideg
érczet: a boszúálló, kemény szív megdöbbent.
Fölrettent Tihamér s állt elszörnyedve magától,
Mint villámtól vert, zivatartól megszakatott fa.
A szépség könyvét kinyitá harczsorsa előtte,
S olvasa benne nyomort, borzasztó tettei bérét.
A hervadó leányban, ki fölébresztette szívének szánalmát, gyöngéd
érzéseit, nemes következetlenségét: nemezise állott előtte. Megjelent
végzete, nem a zord és mindent eltipró erő, hanem a megható ártatlanság
és elbűvölő szépség alakjában. Ebben érezte tettei bérét, véres
boszújának igaztalanságát, azt, hogy van hatalom erősebb az erőnél, mely
felzaklatja az irgalmatlan irgalmát. A gyűlöletet, a boszút tette
czéljává életének, s íme most egyszerre egy más czél gondolata hódította
meg lelkét. A szépség képe más czélt éreztetett vele; de akkor, mikor ez
már nem boldogságává, csak bűnhödésévé lehetett. Azzá is lett. Enikő
szívét megszakította a kétségbeesés s végszava találkozóra hítta
Tihamért éjfélkor s éjfél után. A levente sírjába nyugtatta; de vádló,
örömre hívó és kétségbeesésbe sújtó képét nem temethette el. Árnyéka,
végsóhaja nemezisévé lett. Megjelent neki az elpusztúlt várban, meg
önásta sírjában, melybe menekűlni kivánt előle. Kiűzte mindenünnen, ki a
messze világba. Igazán és szépen írja Kemény Zsigmond, ki Gyulai előtt,
Vörösmarty fölött tartott emlékbeszédében, leghatározottabban mutatott e
költői beszély rendkívüli szépségeire: «A szenvedély, mely e két
szomszédvárt minden élő lényével együtt a föld színéről elsodorta, oly
nagyszerű és szabálytalan volt, mint a mily tragikai és borzasztón
felséges a költői elégtétel, melynek kiszolgáltatásakor Vörösmarty
lángesze saját magát haladta túl.»
A következetlenség, mely ekként a nemezis eszközévé lesz, nem mindig ily
módon, magába szállva, tévedését beismerve, kiválóságával az egyetemes
felé fordúlva mutatja az egyént. Olykor csakis következetlennek tűnteti
föl magához, a nélkül, hogy egyszersmind megtérő lenne. Lelkének
valamely rejtekező érzését, elnyomott indulatát a körülmények hirtelen
kiszöktetik, s ő ez által megtagadva magát, megbénítva erejét,
martalékává lesz végzetének. Annál kikerűlhetetlenebbűl, mert a mint
egész pályája sérelem volt az egyetemes iránt, úgy következetlensége, a
benne nyilatkozó érzés vagy törekvés, szintén az, csakhogy másnemű.
Ilyen alak Biberach, kinek jelleméből különben hiányzik a tragikumnak
fenségbeli alapja. Erkölcs, igazság, szeretet nem léteznek neki; csak a
haszon az, a mi gondolatait és tetteit vezeti. Szerencsevadász kalandor,
ki járja a világot s mindig oda kancsalog, a honnan többet remél. Urát,
a meráni Ottót, szolgálná; de a bonyolódó viszonyok között, a közeledő
zivatarban nem akarja koczkáztatni bőrét s Bánk bánnak és a
békétleneknek is árulkodik. Egész életében hideg és ravasz számításával
tartotta fenn magát. A növekvő veszély, melynek kikerűlésében nem
bizonyos, ingerűltté teszi; haragját csak fokozza, hogy nem is volt
érdemes e kelepczébe kerűlni, mert Otto fukarsága semmi igéretét nem
váltotta be. A jó tanácsért hozzá folyamodónak kereken felmondja a
szolgálatot:
Most hát sziszegj azon gödörben, a
Melyet magad véstél magadnak. Azt
Csak meg fogod nekem bocsátani,
Hogy érted én is abba esni nem
Kivánkozok.
A gyávaság, melylyel szavait Otto fogadja, majd meg kardjával való
fenyegetőzése még jobban felingerlik a kalandort. Egészen megfeledkezik
magáról, talán legelőször életében. Önfeledt heveskedése közt kitör
belőle, hogy a herczeg gazságát elárúlta Bánknak, s Fülöp király
meggyilkolását is szemére veti. E félelmes titokban ketten részesek. A
ki folyton számításának biztosságából élt, elfeledkezik róla, hogy a
mindenre képes kétségbeeséssel áll szemközt. Hogy boszantsa Ottót,
árulójának hánytorgatja magát s emlékezteti arra az örökös veszedelemre,
melylyel az ő élete fenyegeti. Hirtelenkedése rögtön meg is boszúlja
magát rajta. A ki minden bajt oly óvatosan kerűlgetett, elvesztvén
nyugalmát, most maga rohan bele, mintegy vakon, a kardba. Csak egyetlen
pillanatra lesz következetlen számító, furfangos és hideg magához, s ez
az egyetlen pillanat már meghozza vesztét. Otto kardot ránt és leszúrja.