A fejletlenségen és mértéktelenségen kívül mutatkozhatik még a kiválóság
gyarlónak az egyoldalúság formájában is. Az emberi léleknek egyik vagy
másik érzése, vágya, törekvése külön, magára kifejlettnek s külön,
magában érvényesűlni kivánónak látszik. Míg a szemlélőnek nem nyújtja a
belső harmonia képét, magára nézve végzetes összeütközés s romlás
forrásává lesz. Azzá még akkor is, ha magában nem mutatkozik
mértéktelennek. Avagy első sorban, a külső viszonyok és belső
jellemvonások aprólékosabb vizsgálata nélkül, mértéktelennek tetszik-e
előttünk Antigone kegyelete, mely mindössze is egy meggyalázott testvér
tetemét átadja a föld nyugalmának, eltemeti? Midőn azonban ezt országos
tilalom ellenére teszi, az egyetemesnek fölfogásában egyoldalúságot,
kötelességére nézve félszegséget s ebben gyarlóságot tanúsít. A sérelem,
melyet az egyén a köz érdekén, az egyetemesen elkövet, nemcsak nála,
hanem sok más alaknál is, kiket tüzesebb szenvedély hajt, ennek nem
annyira túlságából, mint inkább egyoldalúságából látszik származni.
Majdnem kivétel nélkül az önzetlen akarat, a nemes érzések képviselői
tartoznak ide. Az egyén abbeli szilárd meggyőződésében, hogy valamely
jogos eszmét képvisel, nem tiszteli a jogos eszméket összességökben,
egyetemességökben. Egyetlennek szenteli magát s ennek egyoldalúlag
fölfogott érdekében szembeszáll az általánossal. Legfensőbbnek tartván a
maga eszméjét, föláldozza neki a másét, mígnem a megtámadott egyetemes
őt magát kivánja áldozatúl. Életet, világot, kötelességet csak bizonyos
oldalról tekint s törekvése szükségkép ellentétes lesz a harmóniával.
Mikép történik bukása? Vagy úgy, hogy szenvedélyét, mely még magában nem
mértéktelen, a helyzet kényszere nem engedi kivetkezni egyoldalúságából
s akár egyik, akár másik oldalon az egyetemesnek megsértésére
kényszerítvén, kikerűlhetetlen örvénybe vezeti. Szenvedélyének
egyoldalúságából nincs más menekvése, mint az ellenkező egyoldalúság; ez
pedig nem menekvés. Vagy pedig úgy, hogy az egyoldalú törekvés, a maga
külön jogának érzetében, akadályok által ingerelve, makacsságba, daczba,
mértéktelenségbe megy át s összezúzódik. A két eset nem különűl el
mindig tisztán egymástól: a kényszerű helyzet gyakran makacsságot
ébreszt s a dacz legtöbbnyire egyoldalú.
Hegel mindazon remekek között, melyeket az egész ó és új világ
teremtett, _Antigoné_t mondja a legkitünőbb és legmegnyugtatóbb műnek.
Nemcsak általában a tragédiára vonatkozó nézeteit fejti ki Sophokles
remekéből, hanem egyenesen ennek alapján fogalmazta a páthoszt, melyre
vonatkozó nézeteiről egy korábbi szakaszban már megemlékeztünk. Az ő
páthosza a cselekvésre törő, általános erkölcsi hatalom, a kedélynek
magában jogos ereje, az észszerűségnek és szabad akaratnak jelentős
tartalma. Megkülönböztetni kivánja a szenvedélytől, az alacsonynak és
sekélyesnek jegyei miatt, melyek fogalmába sorakoznak; a tragikai
páthoszból szerinte az önző, a kárhozatos maradjon kizártan. Szorosabban
szemügyre véve megjegyzéseit, úgy találjuk, hogy ezek, tiltakozása
daczára is, csak a szenvedélyhez, az érzéki hatalommal nyilatkozó
eszméhez, vezetnek bennünket. Az érvényesűlő észszerűség és szabad
akarat, a cselekvésre hajtott kedély ép oly könnyen veszti el nyugalmát,
mint egyensúlyát. Eszméjében élve, ez által teljesen áthatva, minden
áron valósítására törekedve, az egyén önzővé és kárhozatra méltóvá lehet
a nélkül, hogy fenségi színéből kivetkeznék. Hiszen épen Hegel
bocsátotta világgá a híres szólamot: «nagy emberek tisztessége:
vétkeseknek lenniök,» s a másikat: «a hősnek nem mondhatnánk
megalázóbbat, mint hogy vétlenűl cselekedett.» E mondatokkal ő maga úgy
utal a vétségre, tehát a kárhozatosra, mint a tragikai páthosz
momentumára. Ime, csak a fenségi színben mutatkozó szenvedély az, melyet
Hegelnek a páthoszra, s később a tragédiára vonatkozó fejtegetései
alapján is a tragikum forrásaúl nézhetünk. Mert ha páthoszát nagyon
betűszerinti értelemben veszszük, úgy a tragikum köre igen szükre
szorúl. Háttérben maradna benne a szubjektiv mozzanat, a közönségesen
úgynevezett emberi szenvedély tévedése, mely öntudatos ellentétbe
helyezkedik saját léte alapjával, az egyetemessel, s elszakadva tőle és
szembeszállva vele, romlásba rohan. Akár épen Antigonéval is
bizonyíthatunk. Csak a fölületesebb gondolkodás juthat arra az
eredményre, hogy Antigone tisztán és egyedűl helyzetének áldozata.
Általában bármily kényszerhelyzetbe jusson az egyén, romlása, mely
csupán e helyzetből s nem egyszersmind lényének valamely gyarlóságbeli
mozzanatából foly, nem lehet tragikai hatású. A kényszerhelyzetben
fejlődő küzdelem benyomása csak két esetben lesz valósággal tragikai:
vagy ha már e helyzetet magát az egyén szenvedélye teremtette; vagy
pedig ha lelki szervezetének oly gyarlóságát hozza nyilvánosságra, mely,
teljes szabadságának birtokában is, előbb-utóbb végzetes lenne rá nézve.
Jusson eszünkbe, a miket fentebb a szabad akaratról mondottunk. Antigone
helyzete elég kegyetlen, elég kényszerítő: bukása szinte
kikerűlhetetlennek látszik. Ne fektessünk súlyt rá, hogy ezt a helyzetet
is a pártharczok közt vérző, felfordúlt Thébában önmaga kereste, nem
maradván meg, atyjának halála után, a vendégszerető Athén békés falai
közt. Ez előzményeket figyelmen kívül hagyva, magának a tragédiának
Antigonéjában is ép úgy megvan a gyarlóság, mint Oedipusban, kire
Aristoteles szeret hivatkozni a tragikai tévedésnek, a hamartiának,
fejtegetésénél. Helyzetének tragikai föladata nem az, hogy őt egyszerűen
eltiporja, hanem hogy önmaga által semmisíttesse meg. A tragikai
momentum lelkében fekszik; a helyzet, a körűlmények csak kicsiráztatják,
egyoldalúságát képtelenségbe hajtják s örvénybe vezetik.
Lássuk közelebbről, miként. Kreon király Thébában, az ellenséges argosi
had megveretése és elvonúlta után, kihirdeti itéletét Oedipus fiaira. A
két királyfi egy napon, egymás által, gyilkolva és gyilkoltatva, húllt
el. Eteokles, ki hősi életét hazájáért áldozta, legyen minden díszszel
eltemetve s kisérje őt az áldozatok minden neme. A gonosz azonban soha
ne nyerjen oly jutalmat, mit a jó érdemel. Polyneikes, ki honára
támadott, hogy azt és isteneit tűzzel pusztítsa ki, temetetlen heverjen,
s a ki eltemetni merné, életével lakoljon. Antigone azonban, kit épen
testvéri szeretete hívott haza Athénből, a szigorú tilalom daczára
elhatározza, hogy boldogtalan bátyjának megadja a végtisztességet. Két
ellentétes kötelesség áll előtte. Egyikkel hazájának tartozik, melynek
érdeke az áruló rettentő büntetését követeli; másikkal az isteneknek,
kiktől a halottat elvonnia nem szabad, s a természetnek, mely szeretetet
öntött szívébe testvére iránt. E kettő közűl, melyek legalább is egyenlő
mértékben jogosak, ő csak az egyiket ismeri el: az utóbbit. Csupán ezt
tartja szem előtt, ezt követi. Polyneikest eltemeti s Kreon előtt így
védi magát:
Nem Zeus volt az, ki e parancsot hirdeté,
S Diké istennő, ki az árnyak közt honol,
Az emberszív számára ily törvényt nem ad.
Parancsodat nem tarthatám oly nagyra, én
Halandó, hogy miatta megtagadjam a
Nagy istenek örök, nem írt törvényeit.
Isten törvénye nem ma, tegnap óta áll,
Öröktül él, s korát nem tudja senki sem;
Megtörni ezt a törvényt ember kedveért,
S az égiektül érdemelni büntetést –
Nem volt erőm. Hogy meg kell halnom, jól tudám,
Itéleted nélkül is.
Nem az egybevetés, a szembenálló kötelességek mérlegelése, hanem tisztán
az érzés hangján beszél utóbb:
Volnék anya, ki elhúnyt magzatot sirat,
Vagy volnék hitves s látnám férjem hamvait:
A törvény ellen nem lázadtam volna fel.
S miért tevém most, mit nem tennék máskoron?
Az elhúnyt férj helyett találnék másikat,
Szülnék más gyermeket, ha egyik elveszett;
De más testvért többé nem kaphatok soha,
Ha már apám, anyám Hadeshez költözött.
Ezért nyújtám a végtisztességet neked,
Oh drága testvér!
Mily nemes, áldozatkész, fenséges lélek, mely eszményeért ily magasztos
fölemelkedéssel halni kész! A részvét, melyet bennünk ébreszt, első
megjelenésétől bús távoztáig kiséri. De nem kisérheti föltétlen
helyeslésünk. A szánalom daczára is be kell látnunk, hogy a maga
szempontjából, mint uralkodónak, Kreonnak is igaza van; ő is olyan elvet
képvisel, a haza szentségének s az igazságszolgáltatás
kérlelhetetlenségének elvét, mely szintén jog szerint uralkodik. Ha vad
volt is a görög szokás, mely a nagy bűnöstől megvonta a a temetést
(Ajastól is megtagadta Agamemnon s meggyilkolt fiától, Mutiustól, Titus
Andronicus), nagy erkölcsi érdeket védelmezett. Bizonyos tekintetben
következetesebb és igazabb volt, mint az Antigone joga. Ő mindig az
istenekre hivatkozik, holott ezek sem ismerhetik törekvését oly tisztán
és egyenesen nekik szolgálónak, mint Antigone hiszi. E jelentékeny
mozzanatra az eddigi magyarázatokban nem találunk utalást. Kreon első
beszédében világosan említi, hogy Polyneikes Théba isteneit is ki akarta
pusztítani. Ez isteneknek már nem lehet kedves szolgálat, ha valaki
ellenségök teljes bünhödésének útjában áll, mint Antigone. Mikor a nép
nekik tulajdonítja Polyneikes titokteljes eltemettetését, Kreon ismétli
vádját, hogy az elitélt föl akarta dúlni a templomokat és oltárokat:
mikép szállhatott volna rá az istenek kegye? A kar is, kommatikus
énekében, örök jogról beszél, melyet a szegény leány merész keze
megingatott. Bizonyosnak látszik, hogy ha van is e ponton Antigonének
igazsága, az semmi esetre sem teljes igazság.
Az ő páthoszának egyoldalúsága tehát egészen a természeti kötelességben,
a családi kötelék iránti kegyeletben fekszik. A vérszeretetben, mint
Sophokles derék magyar fejtegetője, Gondol Dániel, nevezi. E családi
érzés nemes képviselőjének látjuk Antigonet már a _kolonosi Oedipus_ban.
Világtalan és számüzött atyját hiven kiséri bolyongásaiban egész
haláláig. Szerető kezein hordja megtört, agg alakját. Megható szavakkal,
egész gyöngéd lelkét kiöntve, esd neki védelmet és sírt a kolonosiaktól.
Oedipus halála után sincs nyugta Theseus királynak gondviselő kezén. Az
ogygesi Thébába siet, hogy elejét vegye a testvéreire nehezedő jóslat
teljesűlésének s megakadályozza szörnyű halálukat. Mert neki mindene a
kegyelet, mindenhatónak is gondolja. Kreon esztelennek nevezi, mióta
csak él. A csapást nem háríthatja el, testvéreire lesújt a fenyegető
végzet keze: közös halállal vesztik egymás életét. Antigone minden
érzése innen kezdve az egyikhez, a boldogtalanabbikhoz, a meggyalázott
bűnöshöz fordúl. Már előbb, Kolonosban, a vakmerő fiú ellen fölgerjedt
atyját engedékenységre intette iránta. Úgy tartja, hogy a családi
köteléket nem szakíthatja el semmi a világon:
Te adtad éltét, oh atyám, s ha ellened
A rosszaságok rosszaságát tette bár,
Mégsem szabad hasonló rosszal sújtanod.
Hagyd őt! gonosz szülöttet s bosszus haragot
Ismernek mások is; de a baráti szó
Szelíd intése csillapítja lelköket.
Így eseng atyja előtt Polyneikesért; majd meg ehhez fordúl s kérten
kéri, hagyja abba Théba ellen szándékolt merényét. Hiába; a bűnös
áldozatúl esett balsorsának. Antigone szíve ettől fogva egészen az ő
gyászos emlékével telik meg. Nem ismeri, nem említi többé vétkét; csupán
azt tudja, hogy neki testvére. Kegyeletének iránta csak életével
áldozhat: habozás nélkül szánja rá magát s eltemeti bátyját. Tudja is,
mondja is, hogy megsértette vele a törvényt, de nem tehetett másként.
Keserve, szerencsétlen helyzetének kínja egész lelkét betölti s
elfogúlttá teszi mindenki iránt. Kreon elé vitetve, előbb daczosan
hallgat, azután daczos feleleteket ad, mint a ki szinte büszke rá, hogy
meghal, de előbb megmondja az igazat. Lázadását a törvény ellen oly
érdemnek tekinti, melyért dicséretet mond rá a bölcs. Egyoldalúságát
érezteti a kar is, melynek egyetlen szava sincs mentségére. Ő maga
azonban oly szentül meg van győződve igazságáról s egyszersmind
halálának kikerűlhetetlenségéről, hogy a megindítást, engesztelést,
kérlelést meg sem kisérli. Családjának élt, családjáért fog meghalni.
Kegyeletének egyoldalúsága mind szűkebb és szűkebb körre szorúl. Elein
általában családi érzésének élt: apját sírjához vezette s házának végső
romlását meggátolni sietett vissza. Most már Polyneikes lett egyetlen
gondolatává, mely minden szeretetét, lelkének egész tartalmát magába
olvasztotta. Még a tágabb értelemben vett családi érzés is e további
egyoldalúságába vész. Megfeledkezik mindenről, a mi rajta kívül van:
vőlegényéről, Hæmonról, is. Kreon előtt nem ő, hanem Isméne említi. Sőt
a holt testvérért igaztalan lesz az élő testvérhez. A mint Isméne
habozását észreveszi, ki aggódik vakmerő tervének következésein,
méltatlan gúnynyal utasítja el magától. Mintha csak érzéke is elveszett
volna ugyanannak az indulatnak másnemű nyilatkozásai iránt, mely a saját
lelkét hevíti. Isménéből is a testvérszeretet beszél: nem a hősi és
föláldozó, hanem a ragaszkodó és aggodalmas testvérszeretet. Antigone
már ezt sem érti; visszautasítja. Egészen elfeledte, hogy egykor,
Kolonosban, ő is ép úgy beszélt Polyneikeshez, mint most Isméne hozzá.
Mennyit változott azóta! Igaz, hogy végső panaszában megint bizonyos
teljességre emelkedik szeretete: emlegeti, hogy szülei tetemét is ő
mosta meg s ő fektette sírba; sajnálja a soha nem hallott nászdalt, a
soha nem ölelt férjet és gyermekeket. A hitvesi és anyai boldogság
vágya! De e keserű búcsú általában ellentétes hősi szilárdságával; a
költő, hódolva kora izlésének, inkább kiejti szerepéből, semmint
siratatlan küldje halálába. Az élet sajnálatába helyezte az élénkítőt és
szívszaggatót, mint Saint-Marc-Girardin megjegyzi. Az élet sajnálata
idézi eléje az élet szépségének képeit, ezek között a családi élet
különböző mozzanatait.
Ime Antigone szenvedélyének egyoldalúsága, melyet helyzete egész a
végletig hajt. Alakját, épen tragikai oldaláról, megvilágíthatja az
összehasonlítás egy rokon tárgyú magyar legendával, Bosnyák Zsófiával,
melyet Tompa dolgozott föl. Sztrecsén ura, a kegyes Zsófia férje, vadúl
zugolódik az isten ellen, hogy a dühöngő dögvész sorra ragadja el
jobbágyait. Nem marad már sem szántóvető, sem harczos. Im most is a
mezőn hét szálas testvér hullott el. A bősz várúr, daczolva a haragos
éggel, így kiált:
Gyilkolni a ki tud,
A temetést se bízza másra!
S legyen bár a halott kisérete,
Hollók s farkasok éhes serege:
Mit bánom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér,
Halál fején!
Felesége hasztalan kérleli, hogy a hét testvérfiú hadd nyugodjék;
hasztalan könyörög neki, hogy inkább fordúljon isten irgalmához. A zord
ember haragja csak új átokban tör ki. Őt átkozzák, ha tíz-húsz szolgája
harczban elesik mellette, s most annak, a ki ezrivel öldösi a népet, még
hálát mondjon? De Zsófia éjnek idején fölkel s eltemeti a halottakat. A
jótettek angyala följegyzi áldozatát, férje pedig halálra keresi a
parancstörőt. Földúlatja a sírt s kihányatja az eltemetetteket. Egy
gonosz szolgája elárúlja neki a titkot s a következő éjjel maga lesbe
áll. Zsófia újra megjelenik ásójával; de az ég csodája látatlanná teszi.
Harmadszor is hiába kér, hogy hadd porladjon, a mi porladandó. A
testeket harmadszor is kivetik s az úrnő megint eltemeti őket. Keresztet
is farag nekik s kezén mély sebet ejt. Míg kegyeletes munkáját végzi, az
alatt a szolga által bújtogatott várúr, új istencsodájából, ágyában
látja sértetlen kézzel feleségét. Hiába ad ki több parancsot; a
kereszttel megszentelt föld érczkeménynyé lesz, s kapa, csákány többé
nem dúlhatja föl. A kegyes asszony pedig álmot lát: saját ravatalát s
százados időközökben sírboltját, koporsóját. Holtteste épen marad a
messze jövendőben; a késő nemzedék, virággal hintve be, buzgó éneket
mond fölötte:
Az Úr ím a kegyessel
Mi nagy csodát teszen:
Romlatlan víve által
Időn s enyészeten.
Látni való, hogy a két monda között sok a rokon vonás. Amott a király,
itt a várúr ad oly parancsot, mely az istenfélelembe s a természet
törvényébe ütközik. Két nő, Antigone és Zsófia, ellenkezésbe jönnek
vele. Az is, ez is holtakat temet, kiket a hatalom arra kárhoztatott,
hogy temetetlen maradjanak, s halálos büntetést szabott a kegyetlen
parancs áthágóira. Az éj fátyla alatt végzik a temetést. Azonban a görög
szűz nem menekűl meg a fölfedezéstől s életével lakol, míg Sztrecsén
asszonya nemcsak büntetlen marad, hanem megdicsőűl. Hol van köztük s
tetteik közt az a különbség, mely különböző sorsuknak okát adja? Az
eltérés igen világos. Zsófia, kegyeletes munkájában, csak fenségesnek
mutatkozik, míg Antigone fenségében egyszersmind gyarlónak. Mert miféle
parancsot hág át amaz? Olyat, melynek semmi köze az egyetemeshez, sőt a
mely vadúl szembeszáll vele; az önző dühnek esztelen parancsát, a durva
önkény szeszélyét, mely istenkáromló és embergyalázó egyaránt. Majdnem
alacsony érdekből fakad, mely felbőszűl pusztulásán a neki szolgáló s
érte harczoló jobbágyoknak. Csak sért a nélkül, hogy bármit is
védelmezne. A balvégzet mindenható forrása ellen nincs ereje, nyomorúlt
áldozatain akarja kitölteni dühét. Kreon itélete más természetű. Az
árulók ellen védelmezi a haza és istenei érdekét, s egy nagy bűnöst
kiván példásan sújtani. Ősi szokásban gyökerezik, s a ki áthágja,
nemcsak a merő anyagi hatalommal daczol, hanem megsérti a haza eszméjét
is, a melynek megtámadása megtorlást kiván. Sztrecsén urának rendelete
bősz fölgerjedésből fakad, melylyel szemben az ellenszegülés inkább
szolgálat az egyetemes iránt. E szolgálatot végzi Zsófia: az isteni
félelem és emberszeretet öszhangjának áldoz. Fenséges elszánása nem
kisebb, mint az Antigonéé, mert az ég megmentő beavatkozásáról,
csodájáról mitsem sejthetett; de fölfogása tisztább, érzése
öszhangosabb. Nincs benne semmi egyoldalúság, semmi túlzás; még hitvesi
szeretetlenség sincs. Férjével szemben, kit gyöngéden óv az
istenkisértéstől, nem kihívó, nem daczos; titkon kiengeszteli még az ő
bűnét is. Antigone egy eszmének áldozza magát, mely egész valóját
elfoglalva tartja. Az ő természeti s Kreon állami törvénye közt megvan
az ellentét; de ezt jórészben az ő elfogúlt egyoldalúsága mérgesíti
kibékíthetetlenné. Az egyetemesben foglalt két eszmét elszakítva
egymástól, egy ép oly örök törvényt sért meg, a milyennek hódol.
Schlegel és Solger glóriával övezve látják csak meghalni, s régi
eszthetikájában Greguss is e nézet felé hajlik; de a legkitünőbb és
legbehatóbb Antigone-magyarázatok egyikének írója, Boeckh, nagy, majdnem
kizáró súlyt fektet tévedésére, tragikai vétségére. Ezek már az okai
annak, hogy míg Antigone kínhalállal vesz, Bosnyák Zsófia megdicsőűl.
Amaz tragikai alak, ez meg, mint Szent Erzsébet, legendai, tisztán
fenséges.
A romlás magva már Antigonénak egyoldalúságában megvan, mely Thébába
vezeti vissza; az elszánt makacsság, mely itt hozzá társúl, csak
végletre fejleszti, s menekűlését lehetetlenné teszi. A dacz azonban a
gyarlóságnak ugyane formájába tartozó jelenségeknél olykor egészen
elenyészőnek látszik. Így magát az egyoldalúságot tünteti föl teljes
végzetességében s a romlás közvetetlen okáúl: Arden Enoch, Tennyson
tragikai idilljének hőse is. A halász Enoch s felesége, Annie, boldogan
élnek egy kis tengerparti révfaluban. Jóllét, egészség, viszontszerelem,
gyermekek és tisztes munka: minden áldás házukon nyugszik. De egyszerre
csapás köszönt be hozzájok: a férj eltöri lábát s míg tétlenűl fekszik,
lelkét sötét bú szállja meg. A szegény ember sorsának bizonytalansága,
övéinek védtelensége baj, szerencsétlenség, pusztulás ellen. Képzeletét
rémképek izgatják és segítségen töri fejét. Bizonytalan vakmerőséggel
akar nekik biztos jövőt szerezni, a maga veszélyével venni elejét az
őket fenyegető veszedelemnek. Alkalom kinálkozván rá, elhatározza, hogy
távol világrészbe indúló hajóra száll, hogy onnan gazdagon térjen haza.
A szegény Annie ellenzi a tervet, nem daczczal csak kéréssel és szomorú
csókokkal.
Eseng, könyörg, ha ő és gyermeki
Szivén feküsznek, el ne hagyja őt.
De mert nem önmagára, csak reá
S kicsinyjeire gondol, hjába esd,
S Enoch borongva, készülődni kezd.
El is megy; de épen ellenkezőjét éri el annak, a mit akart. Családját
hosszú nyomornak, nagy szenvedéseknek teszi ki, a maga boldogságát pedig
mindörökre eltemeti. A hajótörésből egy puszta szigetre vetődve, ott
hosszú és kínos évekig várva szabadúlását, csak sokára kerűl haza. Annie
már új család anyja lett, nagy küzdés után, de nemes elhatározásból. A
visszatért nem ismerteti meg magát: dolgozva, imádkozva, szent
szándékából erőt merítve, küzdi végig az élet harczát. Nemes, hű
léleknek nevezi a költő s meséje minden mozzanatában annak is festi. Mi
volt forrása boldogtalanságának, miben rejlik életének tragikuma? Minden
áldozatra készen szerette övéit; de bús tépelődései, komor képzelgése, a
sors csapása az életnek egyoldalú fölfogására, szeretetének egyoldalú
törekvésére vezették. Csak a jövő biztosságára, a vagyon áldására
gondolva, elfeledkezett róla, hogy a jelenlevő szeretet is támasz és
védelem. A gyámoltalanoknak nemcsak reményre, de gyámolra is szükségök
van. Egyoldalú fölfogással kereste boldogságukat, s míg értök fáradott,
minden bajnak, veszélynek, nyomornak kitéve hagyta őket. A minek maga
oly bátran eléje ment, nem lett volna szabad védtelen övéit is kitennie.
Mikor a szeretteiért küzdő egyik kar kötelességét teljesítette,
elmulasztotta a gyámoltalanok védelmére, ápolására hivatott másik kar
kötelességét. Ezen bukott meg, nem mértéktelenség, dacz vagy makacsság
okából, hanem tisztán az egyoldalúság gyarlósága miatt.
Némileg ellentétes képet nyújt Goethe Tassojának egyoldalúsága. Azok
közé a jelenségek közé tartozik, a hol az ellenállás által ingerelt
egyoldalúság kiválóan a dacznak, makacsságnak, heves elragadtatásnak
képét mutatja. Összeütközései is inkább ezekből látszanak származni,
mint magából az egyoldalúságból, jóllehet csak erre vezethetők vissza.
Alfonz herczeg ferrarai udvarának kényeztetett kegyencze a költő, ki
azonban csak félig él a földön, félig álomvilágában. Schlegel, a dráma
bírálatában, szépen csoportosítja a történeti Tassonak azokat a
jellemvonásait, melyekből képét Goethe megalkotta: «Könnyen lobot vető
enthuziazmusa az életben rendkívül izgatható érzékenységnek mutatkozott;
stíljének csöndes, szűzi méltósága félénk szerénységűl, művészi
büszkeséggel vegyűlve; költeményei hangjában a magasztos komolyság pedig
mint magányosságra és elmélkedésre való hajlam. Ezekhez járúlt még az
emberek iránt szeszélyes és sötét bizalmatlanság, mely örökké gyötörte
őt s nyugtalan menekvőként üldözte át az életen.» E vonásokat mind
fölhaszhasználta Goethe s belőlök alkotta költőjét, e képzelődő és
érzékeny, nemes és ideges, hiú és büszke alakot. Csupa képzelet és
álmodozás, s finom izgékonyságában nincs semmi ereje uralkodni magán.
Csak költői szeszélye, féltékeny önérzete s heves vérmérséklete vezeti.
Az életfelfogás egyoldalúságát képviseli; de a ferrarai udvar, mely
büszke lángeszére, még így is dédelgeti és rontja. A kényeztetés,
melyben hiúsága és gyöngéi részesűltek, még jobban megzavarja fölfogását
az életről, a lángész jogáról és hatalmáról. Az életnek ez egyoldalú,
ideális fölfogása, a lángész korlátlan szabadságával, természetesen
összeütközik a valóság rendjével. Tasso teljesen elveszti mérsékletét,
mikor Antonióban saját ellentétével tűz össze, a gyakorlati érdemekre
támaszkodó, komoly és megfontolt államférfival. A világfi lenéző
gúnynyal ingerli őt, s a költő, mindenről megfeledkezve, kardot ránt
ellene. Goethe drámája ellen sok kifogást lehet tenni, talán még azt is,
hogy: nem dráma. A küzdő ellentétek hatása egymásra, a világ és élet
befolyása rájok, Tasso kedélyének átalakúlása: mindez nem igazi
cselekvényben, hanem csak dialogokban jut kifejezésre. Egyebet is
vethetni ellene; de nem tarthatjuk találónak Bulthaupt megjegyzését,
hogy a költő, drámája második felében, Tasso jellemét mind jobban
elaprózza rá fordított túlságos gondjával, s gyönge oldalát nagyon is
rikító színbe öltöztetvén, új Tassot vezet elénk. E beteg képzeletű,
álmaiba merűlt, bizalmatlan és meghasonlott ember nem új Tasso, csak az,
a kivé a régi, a szenvedély fejlődésének törvénye szerint s a viszonyok
hatása alatt, szükségkép átalakúlt. Lelkének minden tartalékját
elvesztvén, szemei végkép elhomályosodván a valóság iránt: egyoldalúsága
végletessé lett. A Leonórának tett vallomással félszegsége elérte
tetőpontját, s a fájdalom tisztító sajgása közt, Antonio barátságával,
kiengesztelődik. A herczegné így jellemzi viszonyukat:
Két férfi ők, már régen érezém,
Kik ellenek, csupán mert kettejökből
A természet nem egyet alkotott.
Ha észre térhetnének önjavukból,
Barátul állva egymás oldalán,
Együtt mennének át az életen,
Erő, szerencse s jókedvtől kisérve.
Végűl észre térnek. Tasso alapjában nem lesz mássá, a darab végén ép oly
kevéssé, mint annak második felében. De barátsága, Antonio iránt,
egyoldalúságának legalább elismerését s ezzel eszmei föladását jelenti.
E reflexióban keresett megoldás drámai értéke természetesen kérdéses.
Gondoljunk arra, a mit Goethe Zelterhez írt: «Nem születtem
tragédia-költőnek, mert természetem engesztelékeny. Azért nem is érdekel
a a tisztán tragikus bukás, mely már eredetileg kiengesztelhetetlen».
Cordelia is egyoldalúságának, egyoldalú igazsága makacs védelmének
áldozata. Szavakban fukar, kimért igazságszeretét mereven állítja atyja
elé, ki az aggkornak követelő szeszélyével, támogatásra és teljes
szeretetre szorúló gyöngeségével föltétlen odaadást, meleg ragaszkodást
kiván. Öreg már: tetteket várni a szeretet bizonyságaúl, ki tudja, van-e
ideje; hallani akarja legalább, a mi jól esik szívének. Meglepi az
öregkor hangulata, mely a szeretetet többre becsűli a hatalomnál; midőn
erről lemond, legalább cserében akarja adni amazért. Országát elosztja,
hogy osztatlanúl bírja gyermekei szívét. Ő legyen az egyetlen előttök,
csupán csak őt szeressék; nem kivánhatja-e, mikor atyjok s koronát ad
nekik érte? E hangulata nem állandó; mikor csalódik a szeretetben s a
durva önzés elveti előtte álarczát, lelke természetesen visszacsap az
elfecsérelt hatalom vágyába. Királysága legalább az övé volt, s most
ime, semmije sincsen. A lovaggal való beszélgetése közben a hálátlanság
izgatja föl s juttatja eszébe újra fölvenni tisztét, melyet gonosz
leányai örökre letettnek gondolnak. Háza romlásában jó leányának,
Cordeliának, is van része. Szereti atyját; de iránta való szeretete
kedveért sem tudja megtagadni tartózkodását, nemesen alárendelni
igazságát egy szeszélynek. Lear dúsabb harmadot kinál neki testvéreinél;
csak szavát vegye. Neki azonban csupán egy rövid szava van, hogy: semmit
nem mond. Szeret tiszte szerint, sem többé, sem kevésbbé; ha csupán őt
szeretné, nem menne férjhez. Midőn atyja szívtelennek nevezi, akkor sem
ragadja el a gyermeki szívnek oly természetes fölindulása; majdnem hideg
daczczal igazítja meg Leart:
Őszinte csak, mylord.
Nemcsak hizelegni nem tud, midőn ez a hizelgés szinte kötelesség és
okosság is lenne, hanem igazán gyöngéd szava sincs. Nem veti magát atyja
keblére, hogy visszatartsa őrűlt tettétől, bármint vágynék jobb helyre
tenni őt testvéreinek megdicsért szívénél. A mily mereven ragaszkodik a
szigorú igazsághoz, oly rendületlenül bízik is benne. Búcsúja hideg és
szilárd:
Mit a csel rejt, kifejti az idő.
A képmutató kudarczot vall utóbb.
Szerencse véletek.
Gondoljuk meg, mily izgató hatások között ejti e nyugodt szavakat:
atyjának megrendítő átka s romlásának félelmes sejtése a gonosz leányok
között; másfelől a frank király megható nagylelkűsége, ki koldúsan,
kitagadva emeli trónjára. Elmegy választottjával. Még melegebb szó
gyanánt is átallja ajkaira venni azt, a miről, meggyőződése szerint, egy
egész életnek kell beszélni. Ez életet éli is; nem késik megjelenni,
midőn a szeretet tettet kiván; de már nem engesztelheti ki vele a
végzetet, melyet egykor egy szavával elháríthatott volna. Gyermeki
kötelességének egyoldalú fölfogása gátolja benne, hogy e kötelességet,
bármily mélyen érzi, egész teljességében, szívvel és szóval, gyakorolja
is. Makacsságával megsérti az eszmét, melyet szolgálnia kellene s
romlásba dönti általa nemcsak magát, hanem szeretteit is.
Az egyoldalúság körébe tartoznak legnagyobb részt azok a törekvések,
melyeket Vischer az erkölcsi összeütközés neve alá foglal. Érti alatta
egyenlően jogosúlt elvek küzdelmét, melyeknek azonban az eszme
egységébe, az egyetemesbe, kellene foglaltatniok. Ide sorozza különösen
a forradalmak jelenségeit, melyeket kiváló mértékben tragikusoknak tart.
Hőseik nagyobbára az ifjúság hevével, a gondolat és tett erejével, a
külső és belső erő fenséges szövetségében állanak előttünk. Új rend
alapítására törekedvén, az emberi haladás szellemét képviselvén, nem
tisztelik a létezőnek, fennállónak tekintélyét, mely szintén szent és
szükségszerű. Ilyenek Sokrates, Bresciai Arnold, Danton és a többiek.
Ide tartoznék Dózsa is, ha a vele szemben álló rendet nem tünteti föl
Jókai oly egészen nyomorúltnak, a pusztulásra oly teljesen megértnek,
melynek a fenmaradásra többé semmi joga nincs. Ez a rend nem rend többé;
az összesség érdekét semmi szempontból nem védi, meggyőződését nem
fejezi ki; az egyetemesnek már semmi köze hozzá. Valóban a történet
Dózsája, a milyennek e népvezért az újabb kutatások fölmutatják, sokkal
tragikusabb, mint a költőé. «Általában tévedés, írja Vischer, a
forradalmat bukásában, mint teljesen vétlent gyászolni; a fennállónak is
megvan a maga joga. Középen fekszik az igazság. De a közvetítők épen nem
tragikusok. Cselekedni nem lehet fölforgatás nélkül; a közvetítő által
azonban egyszerűen semmi sem történik. Mikor a határozott akarat
vétkessé lett, csak a távol jövő hozza meg a hatásos közvetítést.
Antigonénak nem lehet testvérét el is temetnie, meg nem is; Kreonnak
sem: kiadnia egy törvényt s aztán nem hajtania végre. De kilátás lehet
rá, hogy a véres tanúlság jövendő esetekben meghozza gyümölcsét; az
összeütközést eleve kerűlő mérsékletet s az állam humanitását».