Az eddigiekben az egyén kiválóságát tárgyaltuk, mint a tragikum egyik
föltételét. Láttuk, mikor ölthet magára a kellem tragikai színt, s
megismerkedtünk azokkal a körülményekkel, feltételekkel is, melyek a
fenségest tragikussá avatják. Ez a fenségbeli kiválóság, nagyság és erő
által, nélkülözhetetlen eleme a tragikumnak. A hol amazt nem találjuk,
ott ezt is hiába keressük, legyen bár helyzet, törekvés, katasztrófa
minden tragikai. Bámulatunkat nem tudja megragadni, s hatásából
hiányzani fog a félelem. Ott van Szigligeti _Trónkereső_je, melynek
természete felől sok vita folyt a magyar kritikában. Kétségkívül megvan
benne számos eleme a tragikumnak: Borics önző akaratát önzetlennek hiszi
s egy, őt elámító töredék élén feltámad az ország közrendje ellen. Azt
gondolja: jogában van mint trónkövetelő s mint az aradi vérontás
megboszúlója. Azonban csapás, csapás után éri: a lengyelek elhagyják s
ő, bár hazája javát hamar szem elől téveszti s mintegy kiveti cselekvése
rugói közül, görcsösen ragaszkodik egy másik egyetemes eszméhez: fiúi
kötelességéhez, anyja becsületének helyreállításához. E közben, szinte
öntudatlanul megy át a merőben önző akaratra s csalódásának megismerése
lesz egyszersmind bukásává. Ez jellemének tragikai fejlődése. Ámde
tragikai hatásra nem elég az erkölcsi jog vagy a nemesebb lélek, mely
birtokában hiszi magát: elengedhetetlenül szükséges a hős eszthetikai
joga, azaz fenségesnek mutatkozó ereje. Annyira szükséges, hogy e nélkül
a másik nem sokat ér s a hol ez megvan, amaz el is maradhat. Példa rá
Rikhárd. Borics minden kiválóbb, megragadó tulajdon nélkül jelenik meg
előttünk a halicsi vadászaton: egyszerűen jó fejedelem, fiú, férj, apa.
Tragikai kiindulásából hiányzanak e fenség tényezői s nem sorakoznak
későbbi pályáján sem hozzá. A nagy jelenetben, midőn a nádor anyját
vádolja s őt visszautasítja, alattvalói, a lengyel urak megfékezik
kitöréseit, mintegy szégyenletes pórázon tartják; s ő csak a dühös
tehetetlenség képe gyanánt tűnik föl előttünk. Utóbb is egyetlen egyszer
sem látjuk a küzdelem ereje, nagyszerűsége által igazán felmagasodva,
csak megverve, menekűlve, segítséget keresve s újabb terveket koholva,
melyeknek mindegyike gyarlóbb a korábbinál. Igazi fölemelkedés nélkül
csak az alászállás képét mutatja. Ha szánjuk is, bámulatunkat sohasem
tudja kivívni, félelmet sohasem ébreszt s hatása sem igazán tragikai.
Nem született hatalmasabb költői képzeletből, s élénken feltünteti, mily
elengedhetetlen eleme a tragikumnak a fenség. Minél nagyobbszerű a hős,
annál megrendítőbb lesz bukása. Szigligeti régibb tragédiái közül is nem
egynek hőse szenved az ingadozó határozatlanság, majdnem «lelketlen
együgyüség» sarkalatos hibáiban, mint példáúl Vazul és Aba.
Zeising azt vitatja, hogy a szóban forgó erőfeszítésnek már relativ,
azaz az egyénnek közönségesen rendelkezésére álló erőhöz mért nagysága:
fenséges hatású. Szerinte, bizonyos körülmények között, egy gyermeknek,
egy beteg vagy öreg embernek erőkifejtése fenségesebbnek látszhatik,
mint egy férfi teljes erejének magában sokkal hatalmasabb nyilatkozása,
ha ugyan amaz meghaladja az ilyen viszonyok között megszokott mértéket,
ez pedig mögötte marad. Állítása nem egészen alapos: ha az utóbbi
esetben nem lehet szó fenségről, az előbbiekben is alig. A mint a
térbeli fenség a valóságos nagysághoz van kötve: a piramisok kicsiny
mintái nem ébresztik fel a fenség érzetét, úgy az erőbeli fenség sem
viszonyos, hanem valódi rendkívülisége által hat. A gyermeket rabló
keselyűnek magához képest szokatlan ereje nem mutatkozik még
fenségesnek, mert elbánhatunk vele; de már igenis annak az az erő,
melylyel a kígyó Laokoont és fiait fojtogatja, mert vele szemben
tehetetleneknek, gyöngéknek érezzük magunkat. Az erő fensége csak a
rendes emberi erőn túl kezdődik, s erre a pontra szállva le, már
szétfoszlik. Asszonyi voltát tekintve erősebb a közönségesnél Rozgonyiné
is, ki ügyességével és bátorságával Galambócnál megmenti a királyt; de
azért nem ér fel az erő fenségéhez. Az orleansi szűzet, ki, mint a halál
angyala, félelem és könyörület nélkül öldökölve száguldja át a
csatatereket, nem az asszonyi, hanem általában az emberi mértéket
meghaladó ereje teszi fenségessé. Fenséges, női valójának megtagadása
által s ezzel egyszersmind, a közelebb mondottak alapján, tragikus is.
Azonban a fenségbeli kiválóság, bár nélkülözhetetlen eleme a
tragikumnak, magában még nem tragikus. A fenséges volta által kiváló hős
szolgálhatja, képviselheti az egyetemest öszhangjában, ennek szentelheti
erejét s küzdelme jó véget érhet. Ilyen esetben természetesen nem lehet
tragikumról szó. De nem lehet akkor sem, ha az egyetemes szolgálatában
küzdő egyén életét áldozza fel. Halála nem bukás: testén kívül mi sem
megy veszendőbe általa. Lelke az életnek koronáját veszi el: átolvad az
istenibe, a mi csak törekvésének végső czélját képezhette. Szánhatjuk-e
valósággal azt, a ki felmagasztosúlt és megdicsőűlt? Ezt az eszthetikai
igazságot szépen fejtegeti Kölcsey a Körner _Zrínyi_jéről írt
birálatában: «Leonidás, Zrínyi s több ilyenek nem küzködnek a sorssal,
midőn a halál közelít, szabadulásért; hanem önként kivánnak meghalni: s
ez a rezignáczió, ez a lelkesedés általhat a nézőre vagy olvasóra.
Szánakozásunk elenyész a bámulatban, s irigyeljük inkább dicsőségöket,
mint szánjuk vesztöket. Itt tehát a tragikumot csak a katasztrófát
megelőző körülmények csinálják, mikor a bajnok még nincs rezignálva, még
szabadulást vár és nem kap. Ha kezdettől fogva rezignálva van, úgy vége
minden tragikumnak, mint Körnernél; ha pedig küzd és szabadúlni akar s
ellátja végre, hogy reményei füstbe mennek: íme ez a tragikum. Ekkor
rezignálja magát: a dicsőség, a haza oly dolgok, melyek az élet becsét
felülhaladják; s így a rezignáczió nyugalma, a dicsőség ragyogása az
élet tragikumáról az ideálba ragadnak bennünket; s íme ez a Schlegel
által magasztalt emelődés. Ilyen az Egmont halála, ki a szabadságnak
álma után lelkesedve rohan az érte jövő poroszlók elébe.» Jegyezzük meg,
hogy a küzdelem, melyre itt Kölcsey a fő súlyt fekteti, nem minden
körülmények közt emeli hősét a tragikumba. Csupán akkor, ha a
tökéletesség, mely benne nyilatkozik, bizonyos tökéletlenséggel,
kiválósága gyarlósággal párosúl. Akkor, ha bukásánál elmondhatjuk azt, a
mi Agrippából tör ki Antonius halálának hírére:
Ritka szellem,
Minő csak embert lelkesíthete!
De, istenek, ti bűnt dobtok belénk,
Hogy emberek legyünk.
Ez az emberi gyarlóság, mely szemünket vakká, szenvedélyünket
féktelenné, eszménket zsarnokká teszi, ez szüli, kiválósággal párosúlva,
a tragikumot. Maga természetesen ép oly kevéssé szűli kiválóság nélkül,
mint a hogyan a kiválóság sem gyarlóság nélkül. Legkevésbbé akkor, ha a
kiválóságnak teljes hiányában áll. Ha a hős csupán csak gyarló s nem
mutatkozik sem nagynak, sem erősnek: szerencsétlenségét legfeljebb
szánalommal fogjuk kísérni, de megdöbbenést és félelmet nem ébreszt
bennünk. A gyarlóság maga, mint a fenségbeli kiválóságnak kizáró
ellentéte, mint törpeség, gyávaság és gyöngeség, költőileg általában
nehezen, tragikailag semmiképen sem fogható fel. Az akarat, mely
nyilatkozni, kifelé hatni nem tud vagy nem mer: csak megadhatja magát; a
vágy, mely tevékeny indulattá nem hevűl: csak lemondani képes. Már
pedig, mint Saint-Marc Girardin, a szenvedélyek drámai történetéről
irott munkájában oly szépen fejtegeti, a megadás, a lemondás legfeljebb
csak erény lehet, míg az önfeláldozás gyakran szenvedély; ebben áll az
önfeláldozás drámai fensőbbsége a lemondás fölött. A tragikum meg épen,
ha legszélesebb értelemben veszszük is, oly kiválóságot föltételez, mely
magában értékes, s oly szenvedést és bukást, mely az egyetemes
törvényéből folyik. A kiválóság nélkül való, közönséges emberek arra
vannak alkotva, hogy megalkudjanak az élettel, békén viseljék
szenvedéseiket, egérútakat keressenek bajaikból s nagy összeütközések
nélkül fussák meg pályájokat. E pályától mindig messze esik a tragikum
útja. A gyöngék megadják magukat az erőnek, a gyávák megfutnak a
veszedelem elől.
Vajjon Hamlet meghódol-e az ellenséges hatalomnak s megfut-e a fenyegető
vész elől? Épen nem. Ennélfogva nem is lehet tévesebb felfogás, mint a
mely abban keresi tragikumának lényegét, hogy a kötelességnek lelkére
nehezedő súlyát nem bírja meg. Schlegel volt az első, ki, a drámai
művészetről tartott felolvasásaiban, megtagadja Hamlettől a férfiúi
bátorságot. Igaz, hogy a dán királyfi maga nevezi magát lágyszívű,
bárgyú gaznak. Halljuk, hogy nincs nagyobb hasonlatlanság, mint közte és
Herkules között. Gondolatokról beszél, melyeknek egy negyedrésze
bölcseség s háromnegyedrésze gyávaság. A gondolat uralkodik felette,
kínozza őt s megbénítja tetterejét.
Az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordúl medriből
S elveszti tett nevét.
Gondoljuk meg, hogy ily keserű önvádakat nem az igazi gyávaság szokott
hangoztatni; ez ellenkezőleg vagy takargatja és szépíti saját valóját,
vagy belenyugszik dísztelen sorsába, a mi megilleti. Inkább a
fészkelődő, nyugtalan, de valamely hatalmas fék által visszatartott
tettvágy kitörései azok. «Az önismerő, magasb szellemű ember sokszor
igen is szigorú birája magának,» mondja Vörösmarty, ki hevesen harczol
az erkölcsi tehetetlenségnek a dán herczegre sütött bélyege ellen.
Hamlet a világért sem gyáva. Bátran követi a szellemet, bár barátai,
Horatio s a katona Marcellus, megrettenve tartóztatják. Hevűletében úgy
érzi, hogy minden idegét oly rúgós keményre edzi sorsa, mint a neméai
oroszláné. Midőn a szörnyű titkot megtudva, hallgatást kiván kísérőitől,
erővel kardjára esketi meg őket: a kard becsülete legszentebb előtte. A
leskelődő Poloniust, a királynak tartva, leszúrja, s ezzel bizonyságát
adja, hogy képes lenne a tőle kivánt tettre, a mennyiben ez csak
bátorságot és hirtelen elszánást igényelne. Hevűletében a színjáték után
meginná a hő vért s oly szörnyű tettet bírna elkövetni, hogy reszketve
nézne rá a napfény. Keblét félti a Nero lelkétől. Laertesszel a sírban
bőszen összetűz s a tengeri harczban, egyedül küzdve, magára hagyatva,
átront az ellenséges kalózhajóra. Bizonyára kész tenni és készűl is rá:
sohasem árul el legkisebb félelmet vagy aggodalmat sem a véres boszú
következései iránt, melyet meggyilkolt atyjának árnyéka követel tőle.
Rákosi, ki a hires berlini Hamlet-magyarázóval, Werderrel, egyetértve,
úgy tünteti föl a dán királyfit, mint a ki nemcsak megboszúlni akarja a
bűnt, hanem kiderítve, nyilvánosságra hozva boszúlni meg, ezt írja: «Az
egész tragédiában senkinek sem volt több cselekvő képessége és
határozatos akarata, sőt annyi sem, még a királynak sem, a ki pedig
gonosz cselekedetek gyümölcseképen élvezett hatalmat és szerelmet.» De
Hamlet tettét elfojtja a kétkedés; nem a szív gyöngesége, nem is az
akarat vonakodása, hanem az észnek uralkodó féke. Bulthaupt, kinek
felfogása különben az eddig mondottakkal megegyezik, tévesen vezeti
vissza Hamlet tétovázását, késlekedését arra az okra, hogy a boszú
gondolata nem benne magában született, hanem mintegy kívülről oltatott
bele, reákényszeríttetett s így lett a reflexió zsákmányává. De hát
csakugyan nem benne született-e?
Hamlet szivét mély elkeseredés marczangolja már a szellemjelenet előtt.
A gonosz hamarság, melylyel vérnászi ágyába sietett édesanyja, megtöri
szivét és fellázítja vérét; fájdalmát nem fejezheti ki sem sóhaja, sem
sirása, sem gyásza; a dán királyra nem tud nyájas szemet vetni s, mint
anyja mondja: nehéz pilláit örökké alásüti, keresve mintegy a por között
atyját. Atyját keresi: csak az jelenik meg neki, a kit keres. Mikor a
kisértet fölfedezi előtte a szörnyű valót, első felkiáltása: «oh az én
próféta lelkem!» Vélekedjünk bármikép a szellemről, az bizonyos, hogy
Hamletnek e gyilkos keserve, e magába mélyedő melankholiája: a gyanúnak
természetes szülőanyja. És tekinti-e a dolgot másnak mint gyanúnak? Az a
baja, hogy nem bírja másnak tekinteni. Gyanú és kétkedés, boszúvágy és
igazságérzet folyton küzdenek benne, s ő bizonyosságot akar, mielőtt
ölne. Készebb megölni magát, mint igaztalanul mást. De nemcsak egy
nehezen kifürkészhető titok, hanem még a jó és rossz valója iránt sincs
bizonyosságban. Nincs igazi hite és szilárd meggyőződése: miből merítsen
bizonyosságot? A nem ismert tartományról beszél, melyből nem tér meg
utazó; s mikor egy íme megtér, az sem segít rajta, nem hisz neki. A
biblia mondására emlékeztet: «a ki saját lelkének, Mózesnek és a
prófétáknak nem hisz, akkor sem fog hinni, ha valaki föltámad a halottak
közül». Kétkedése megrontja elhatározását. De nemcsak esze, hanem heves
vére, örjöngő kitörései is mind messzebb vetik czéljától. A mit eszének
megnyugtatására kigondol, azt rendszerint tűrhetetlen vére rontja el. Ez
az izzó képzelet és aggodalmaskodó meggondolás épen nem lélektani
képtelenség. Sajátságos egyesűlésökre már Montesquieu rámutat, mint
egész népek jellemvonására. Így a régi ibereknél és indeknél ugyane
keverékét találjuk a békésségnek s az izgatott állapot túlcsigázott
erélyének; a szervezet gyöngédsége, mely visszaretten a haláltól, ezer
más dolgot sokkal félelmesebbnek talál mint a halált, izgékonysága
kerűli a veszélyt, melylyel azonban szükség esetén vakmerőn szembeszáll.
Így Hamletnek is, kire vonatkozólag Gervinus említi a most mondottakat,
vére és esze: a két sarok, melyen boldogtalansága megfordúl. Maga is
teljes tudatában van ennek s világos vallást tesz felőle:
Áldott az, kinek
Vérével úgy vegyűlt itélete,
Hogy nem merő síp a sors újja közt,
Oly hangot adni, milyent billeget.
Bizonyára Hamlet lényének nem az akarat ereje képezi kiváló oldalát,
ámbár az ő vérmérsékletével rendkívüli önuralom kell ahhoz is, hogy a
furcsa álczát, az őrűltség színét, oly kitartóan viselje. Akarja
kétkedését legyőzni, akar bizonyosságot szerezni; de mindennek daczára
is ez lehetetlen rá nézve: akarata megtörik természetes korlátain.
Azonban a fenségbeli kiválóságnak nem egyetlen formája az akarat
mértéktelensége. Hamletnél sem ezen fekszik a súly, hanem a
korlátlanságra törekvő érzésen. És fájdalma mily féktelen, mily
általános, mily mindent átható! Ennek szolgálatába kivánná hajtani a
külső és belső világot, a természet egész rendjét s meghódítani vele a
lehetetlent. Egyéni szenvedése az emberiség nyomorává általánosúl; külön
fájdalma az emberi lét örök kínjába vesz. Schlegel szavait idézzük: «Az
ember sorsa áll előtte, mint óriási sfinx, mely mindenkit, a ki félelmes
rejtvényét megoldani nem képes, a kétkedés örvényébe taszítással
fenyeget.»
Ha a klasszikusoknál a teljes gyöngeség, a kizáró gyarlóság példáit
keressük, ott van az _Egmont_ban Brackenburg, a _Stellá_ban Fernando s
mindenekelőtt _Clavigo_. Nem új szenvedély miatt hagyja el Máriát, hanem
csak kilátások miatt s hűtlenségét mindjárt kezdetben, Beaumarchais
követelésére, gyávasággal pecsétli meg. Szégyenítő iratot állít ki
kedvesének igazolására és saját gyalázatára. Újra visszapártolván
menyasszonyához s meg újra faképnél hagyván őt: sohasem akaratának,
hanem csak röpke benyomásainak, szeszélyeinek s mások szellemi
felsőségének játékszere. Lágy érzelmességét egyszer a haragos testvér,
Beaumarchais, imponáló erélye, máskor Carlos szuverén egoizmusa hódítja
meg. Bukása nem a tévedő hős halála, hanem a szegény bűnösé, s
szentimentális bucsúja Mária koporsójánál, vőlegényi csókja csak emeli
alakjának visszás benyomását. Ilyen alakok Kisfaludy Károly Alexise is
_Ilká_ban s még inkább Stibor vajda fia, Rajnáld. Nemes érzése csak
áradozó és tehetetlen; a sanyargatott jobbágyokért, a kiket szán, az
elűzött Dezsőért, a kihez ragaszkodik, Gundáért, a kit szeret, igazában
mitsem tud tenni, nem képes sem élni, sem halni. Kazinczy Bácsmegyeije
is efféle felfogás szülötte. Az ilyen gyöngeség az, a mit kizártunk a
tragikumból. Nem a rész szerinti vagy viszonylagos gyarlóság, mely miatt
egy, vele kapcsolatos erőnek, kiválóságnak vesznie kell valamely
megsértett eszme, magasabb erő, az egyetemes hatalom előtt; hanem a
kiválósággal ellentétes, a teljes gyarlóság. A mint a csak viszonylagos
erőt még nem találtuk fenségesnek, úgy a csupán viszonylagos gyarlóságot
még nem találhatjuk kizártnak köréből. Olyan gyarlóságról szólunk, mely
sem támadni, sem ellenállani nem képes; melynek nincs ereje sem a
küzdelemre, sem a feláldozásra. Ha ezt kikényszeríti is tőle sorsa: nem
érzi benne a felmagasodást, az erőt, csakis a tehetetlenséget és
szerencsétlenséget. Erre vonatkozólag mondja Jean Paul: «Miért gyűlöli a
költészet annyira a gyöngeséget? Mert ez a feloszlató, erjesztő anyaga
minden akaratnak s magának az életnek is, annyira, hogy a mese
gépezetében a lélek, melynek dolgoznia kellene benne, lágy holtestté és
géppé lesz s ezzel megszűnik a cselekvény: mert akarat nélkül ép oly
kevéssé van tett, mint a hogy az állatnak nincs világtörténete.» Goethe
maga azt mondja Eckermannak saját ily fajta alakjáról, a
_Wahlverwandschaften_ Eduárdjáról: «Én sem szenvedhetem, de szükségem
volt rá.»
Ha a tévedő gyöngeség is drámaiatlan, még inkább az a teljesen
ártatlanúl szenvedő. Végzete egészen rajta kívül alakúl. A brabanti
Genovéva legendájában példáúl, ugyan mi része van a boldogtalan asszony
akaratának, sorsa intézésére? A gonosz egész vad erőszakosságával,
hatalommal és varázslattal támad rá s hurczolja kínpadra. A kik csak e
legendát drámailag feldolgozták, majdnem kivétel nélkül megmaradtak a
siralmas felfogásnál. Hebbel erősebb drámaírói érzékének adta
bizonyságát, midőn tulajdonképi hősévé nem Genovévát, hanem megrontóját,
Golot, tette. Ennek a teljes gyöngeségnek könnyekre számító képe
uralkodik a franczia siránkozó komédiában, Destouchestól és La
Chausséetól kezdve, s uralkodik a német érzékeny játékokban,
Kotzebuenál, Ifflandnál és követőiknél. A szép egészen át van játszva az
erkölcsi terére s ez is egyoldalúságában egyszersmind meghamisítva. Csak
az embergyűlölő Mainaura gondoljunk, ki visszafogadja házasságtörő
feleségét, sőt megnyugtatása okából oly bűnt hazudik magára, melyben
ártatlan: e gyáva és hazug morálnak kell a szépet helyettesítenie. Vagy
a kártyás Wallenfeldre, kinek alakja a tárgyalás alatt levő körnek, a
gyarlóságnak, egy tanúlságos mozzanatára tehet figyelmessé bennünket. A
sülyedtség ez, mely a pusztán érzéki élvezetre irányúló ösztön
elhatalmasodása és megöröködése: részegeskedés, bujaság, játékosság.
Gyarlóság, a mely szinte szenvedélylyé fokozódik; emelkedhetik-e
egyszersmind tragikussá? Merőben hiányozván belőle az erkölcsi mozzanat,
a szenvedélyt kivetkezteti fenségi színéből a tárgy nyomorúltsága,
melyre irányozva van. Ennélfogva küzdelmének és bukásának nem is lehet
tragikai benyomása. Lessing is, a hamburgi dramaturgiában, az ilyen
jelenségnek inkább csak komikai felfogását védelmezi, példáúl hozván föl
Molière fösvényét és Regnard játékosát.
Az ilyenféle gyarlóság tehát, mint puszta gyöngeség és puszta testiség,
ki van zárva a tragikumból. A sülyedtség, az érzéki által élesztett és
táplált szenvedély, átvezet bennünket egy másik jelenséghez. Oda, a hol
a gyarlósággal mint telhetetlenséggel, fölfuvalkodással, kegyetlenséggel
találkozunk. A fölfuvalkodás semmibe sem veszi mások jogát, a
telhetetlenség mindentől megfosztásukra törekszik, a kegyetlenség kedvét
találja szerencsétlenségökben. A rémtetteknek, melyek tehát e téren
szükségkép bővében vannak, semmi közük magukban a fenséghez. A pusztán
gonosz, hatalmas küzdelmek nélkül, belső nagyság nélkül, a lelki erő
szenvedélyes mozgása nélkül, épen nem fenséges. A római császárok,
keleti zsarnokok, inquizitorok őrűlt vérszomja, mely valódi küzdés
nélkül, önmagában megnyugodva, számbavehető ellenállással nem
találkozva, biztosságában elbizakodva, rombol és pusztít: távol van a
fenségtől. Egy felől az ellenállás csekélysége, melyet le kell győznie,
épen nem mutathatja rendkívülinek erejét. Másfelől meg hatalmát,
melylyel visszaél, rendesen nem is maga szerezte; mintegy véletlenül
jutott hozzá. Ereje nincs benső kapcsolatban személyiségével. Ez az erő,
mely fék nélkül tombol minden ellen, nem a magáé, nem egyéniségének
eleme, hanem helyzetének járuléka: uraitól kapta, kiket szolgál, vagy
elődeitől örökölte, kiket meggyaláz. E mozzanat fontosságát éreztetik az
_Ember tragédiájá_ban Farao szavai, bár Ádámnak sem ez, sem más
megjelenése nem tartozik ide. Luczifer lefesti előtte hatalmát s ő így
felel:
Mind ennek nincsen szűmre ingere.
Mint kénytelen adó jő. Nem csatázok
Érette; nem köszönhetem magamnak.
A szóban forgó alakok embertelensége inkább az állatihoz, mint az emberi
mérték túlságához közelít. Kegyetlensége és vadsága: emberileg véve
gyarlóság. Benyomása csak: iszonyodás és undor.
Jellemző fajképe ez alakoknak Nero, Senecának _Octavia_ czímű
prætextájában. A zsarnok eltaszítja hű nejét, Octaviát, hogy Poppæát
ültethesse trónjára. A nászra megjelenik Agrippina, Nero meggyilkolt
édesanyja, hogy alvilági fáklyával világítson a vétkes ünneplőknek; a
büntetést hirdeti, mely mindkettejöket érni fogja s a maga szégyenét és
gyászát, hogy ilyen fiút szűlt. De Nero nem enged: elveszi Poppæát,
levereti a zúgó népet s egy távol szigetre űzi Octaviát, hogy ott
meghaljon és az ő szíve megszabadúljon a félelemtől. A kar megjövendöli,
hogy az új császári pár képei a porba fognak vettetni és sárba
tapodtatni. Nero maga élesen világítja meg jellemét Senecával folytatott
beszélgetésében, ki visszatartani igyekszik őt atyjafiainak, Plautusnak
és Sullának, meggyilkolásától. Párbeszédök legjellemzőbb része így
folyik:
_Nero_.
Könnyű igaznak lenni félelmetlenűl.
_Seneca_.
De félelmünknek a szelidség gyógyszere.
_Nero_.
Ellent megölni: ez fejdelmi tartozás.
_Sen_.
A polgárt védni is, s ez még előbbvaló.
_Nero_.
Gyermek hallgassa csak az intő korholást.
_Sen_.
A tüzes ifju még inkább szükségeli.
_Nero_.
Az én koromba’ már magamra hallgatok.
_Sen_.
Bár istenink javallásával tégyed azt!
_Nero_.
Mit féljem őket; hisz teremtek újakat.
_Sen_.
Légy óvatos, ha ily hatalmat tart kezed.
_Nero_.
Szerencsém bátorít, tennem mit akarok.
Mily üres önteltség s félelmessége daczára is mily súlytalan gőg ez,
mely nem önszerzette hatalmát az istenek fölé akarja emelni s mégis az
emberektől reszket, csupán szerencséjében bízik s kegyetlenségére
támaszkodik. Többé-kevésbbé ilyenek általában a Nero-tragédiák; ilyen
alakot mutat Cossa Péter _Nerone artistája_ is.
Rokon jelenséggel találkozunk Kisfaludy Károly Stibor vajdájában.
Zsarnoki természete minden ok nélkül dühöng, pusztít, éget és gyilkol.
Valóságos ördöge jobbágyainak s mindazoknak, kiket balsorsuk hatalmának
körébe vet. És kik ellen dühöng? Szegény földmivesek és vadászok,
asszonyok és ábrándozók ellen. A panaszkodó Mátét tömlöczre vetteti,
Balázst egy kutya miatt mélységbe taszíttatja, a jámbor tanító Dezsőt
megcsúfolva kergeti el, az özvegy Margit asszonyt és leányát lángokba
fojtatja s Rajnáld fiát, az ártatlan rajongót, semmivé teszi. Ilyen
ellenfeleken mutatkozik-e végtelennek az erő? Fegyveres hatalmával,
poroszlói sokaságával csak a védtelenség és elhagyatottság áll szemközt.
Hatalmát nem küzdelemmel szerezte, nem is küzdve veszti. Senkivel sem
kell megmérköznie, még haláltusát sem vív: a lesben álló Demetert
megelőzi a véletlen. A mi ránk hat benne, az csak a gyarlóság
féktelenkedése, nem a korlátlanságra törekvő akarat vagy érzés.
Íme a kiválóságnak és gyarlóságnak, a tökéletességnek és
tökéletlenségnek egymást kizáró ellentétei, bemutatva nehány sikertelen
kísérletben, melyek tragikumba emelésökre törekedtek.