A fenségbeli kiválóságnak az akaraton kívül másik, már határozottan
külön formája: a korlátlanságra törekvő érzés. Az egyén keblében
született érzések egyike vagy másika nem simúl be a lelki élet
öszhangjába; ellenkezőleg: túlhatalmasodva, magán kívül minden mást
elnyomva és megsemmisítve, megrontja azt. Uralkodóvá lesz az egyén egész
valója felett s elfeledi és elfeledteti minden természetes korlátját. Az
egyetlenné lesz, melyet a hős ismer s a melynek magát és a világot
mindenestől szenteli. Érvényesíteni törekszik, tekintet nélkül minden
másra, lelke egyetlen tartalma s élete legfelső czéljaképen. Ajas csak
sérelmére gondol, hogy Achilles fegyvereit másnak itélték, s a sérelem
érzete oly kizáróvá lesz lelkében, hogy beleőrűl s őrültségében
meggyalázza magát. Niobe anyai büszkesége megsérti Letonak s
gyermekeinek, Apollonak és Artemisnek, isteni fenségét. Hamlet fájdalma,
szégyennel és boszuérzettel teljes bánata egyetlen rugójává lesz
vágyainak, tetteinek, egész életének. Margit önfeledt szerelme minden
korláton, minden földin túltör: a hol kedvese nincs, ott csak a sír van.
Az érzés mindnyájoknál, nem az élet kisérője, tartalmának része, hanem
maga az élet és hivatás. Kizárólagosságában, azaz meg nem szabadúlva s
nem is szabadúlhatva korlátaitól, általánossá emelkedik. Ez oly
ellenmondás, mely az egyénben nem lelhet megoldást. Szenvedélye nem
okoskodik lehetőről és lehetetlenről, hanem a világ ellen törve
megsemmisűl, vagy maga ellen fordúlva elemésztődik. Ebben a létben,
ennek korlátai között nem elégűlhet ki: eldobja tehát a létet. Vagy
összezúzza magát, vagy saját lángjában hamvad el. Az ilyen
törekvéseknek, mint Bulthaupt Romeoról és Juliáról oly szépen mondja:
«eszményök lesz egyszersmind halálukká».
Romeot és Juliát említettük. Az érzés mértéktelenségét, általánosságát,
mindent fölemésztő tüzét nem éreztetheti velünk semmiféle költői alkotás
élénkebben, mint a veronai szerelmesek története. Alig pillantják meg
egymást a bál tolongásában, szenvedélyök, villámcsapásnál gyorsabban,
lángra lobban. Rozalindának révedező, képzelt kínok közt senyvedő, hamis
Romeoja, mily igazzá lesz mindjárt első kitörésével, melyet Julia
fakaszt ajakáról:
Szerettem én már? Esküdd el, szivem!
A szépség benyomása, a szerelem születése, a múlt megtagadása s az eskü:
egyetlen, a legelső pillanatra esnek össze. És a lány szíve is, a mint a
bál után dajkájától a szerelem furfangjával kérdezősködik az ifjakról,
már akkor mindenét hirtelen szerelme koczkájára tette:
Tudd meg nevét; ha tán
Nős már: sirom lesz nászágyam csupán.
E pillanattól kezdve csak egymásra gondolnak; minden törekvésök:
egymásévá tenni és egymásénak maradni. Julia nem Capulet, és Romeo nem
Montaque többé; bensőleg kiszakítják magukat harczban álló családjaik
kötelékéből. Rájok nézve nem létezik többé múlt és jövő. Nem amaz, mely
szétválasztásukra tör, és nem ez, mely tervezést, gondolkodást igényelne
tőlük. Csak arra gondolnak, hogy a családi kényszer daczára
összekelhessenek; majd meg arra, hogy együtt maradhassanak, bár Mercutio
és Tybált árnyéka választja őket el; végül meg arra, hogy a herczeg
parancsa, a szülők akarata, élet és halál ellenére ismét
összekerűlhessenek. A szerelem életökké, ennek teljes tartalmává lesz, s
halálukká is, ennek kikerűlhetetlen okává. Ketten tesznek egyet; de ők
ketten mindent akarnak tenni. Valójoknak e teljes egygyé olvadása képezi
szerelmök fenséges erejét. E szerelem nem üres merengés és tétlen
sohajtozás: kétségkívül érzéki színe van, testöket és lelköket, egész
lényöket illeti. Ebből meríti elbájoló valószerűségét és megragadó
hevét. Romeót elkábítja, vakká és örjöngővé teszi, ki nem lát, nem
gondolkodik s csupa oktalanságot cselekszik; Julia lelkét ellenben
megerősíti és fenséges lelkesedéssel tölti el. Csak ellenállására
gondoljunk, mikor szülei Párishoz akarják kényszeríteni. Sajátságosan
párosúl itt a szenvedély magasztos hevével az izgalomban égő női lélek
leleményessége, a mint Capuletnénak adott válaszába belekeveri Romeo
nevét. Mindent megvall, mert szívéből önkénytelenül kitör a kedves név,
s egyúttal mindent eltitkol. Jamessonné ily találó szavakkal jellemzi
őt: «Shakspere nőalakjai, épen mivel valóságos asszonyok, valamennyien
vagy szeretnek, vagy szerettek, vagy képesek szeretni; de Julia maga a
szerelem. A szenvedély, lényének foglalata s rajta kívül nincs élete; ez
lelkének lelke, szívének verése, ereinek vére, mely testének minden
atomját áthatja. A szerelem, mely Portiában oly szűzien és nemesen,
Mirandában oly lágy fínomsággal és félelmetlenül, Perditában oly édes
bizalommal, Rozalindában oly játszi enyelegve, Imogenben oly
állhatatosan, Dezdemonában oly odaadólag, Helenában úgy égve s Violában
oly gyöngéden jelenik meg: Juliában egyszerre valamennyi módon; mind
emlékeztetnek rá, de ő senkire, csak saját szép magára.» Hogy mennyire
egyek kedvesével, nem éreztetik szóval jobban, mint a hogy Romeo
számüzetésének hírét fogadják. Az ifjú a barátnál haját tépve veti
földre magát s őrjöngve kiáltoz:
Verona falain kül nincs világ,
Csak tisztító tűz, kínhely, sőt pokol!
Száműzve innen: az egész világból
Vagyok kiűzve; az pedig halál!
Julia fájdalma pedig, a dajka rémhírére így tör ki:
Száműzve Romeo! E szó apám’,
Anyám’, Tybáltot, Romeot, Juliát,
Megölte mind! Száműzve Romeo!
Nincs vég, határ, mérték e gyilkos szóban,
Nincs szó, kitenni értelmét valóban!
Az érzésnek mily egyetemességre törekvését jelentik e nyilatkozatok!
Csupán a szerelem teszi nekik a világot, az életet; minden ebbe olvad
bele előttök, ez által születik és vesz. Minden gondolatuk és érzésök
egy czél felé irányúl, egymás birtokához tapad. Egymástól elszakadniok
annyi előttök, mint a halál; a halál pedig annyi, mint az egyesűlés. E
szenvedély keletkezésének és bukásának szükségszerűsége egyaránt
szembeötlő. A két ház sötét viszálkodása közt, az erőszakos és véres
világban, a durva és számító környezetben, melynek gyűlölködése
törekszik korlátlanságra, ha már születik szerelem, képzelhető-e az
másként, mint a legteljesebb ellentét formájában? A mértéktelen
gyűlölettel, mely nem ismer semmi szeretetet, csak ilyen mértéktelen
szerelem szállhat szembe, mely az élet tényezői közt számolni sem tud a
gyűlölséggel. A gyűlölködés mértéke adja meg a rá visszaható szerelemnek
is mértékét, azaz mértéktelenségét. De veszte is kikerűlhetetlen. A
világ nem ápolhat, az egyetemes nem tűrhet ily korlátlan érzéseket,
melyek megrontják öszhangját. Természetes ellenhatását a szülők durva
kényszere csak fokozva, eszményítve tünteti föl.
_A szegény Henrik_ majoros leánya is, Hartman von der Auenél és
Longfellownál, tele van szerelemmel, úgy tele van, hogy életét akarja
áldozni érte s – mégis boldogúl. De az ő feláldozó lelke az erkölcsi
élet minden mozzanatának mély öszhangját bizonyítja: szeretet szülei
iránt, kiknek sorsa javulását várja halálától, feláldozó ragaszkodás
Henrikhez, kit meg akar menteni undok bajától; hála és tisztelet a
nagyság iránt s istennek bátor félelme. Mindez mily meghatóan
nyilatkozik salernoi bucsúzásában! Ilyen öszhangos lélek szent
törekvése, mely mitsem akar magának, csak feláldozni magát a
szeretetért: nem vezethet bukásra. A magába szállott lovag visszatartja
a salernoi orvos gyilkos kését s isten kegyelme mindent jóra fordít. A
feláldozó szerelemnek ilyen képeit bőven találjuk az ó angol
drámairóknál is; csak Beaumont és Fletcher Eufráziáját s Ordelláját
idézzük. Szerelmök kizár minden önzést, haragot és személyes érzést; nem
kielégűlésre, csupán feláldozásra gondol.
Az érzéki elem, mint megjegyeztük, épen nem hiányzik sem Romeo sem Julia
alakjából, még kevésbbé spanyol másaikból, Lope de Vega Roselojából és
kedveséből a _Castelvines y Monteses_ben. A szenvedély hatalma, mely az
érzéki vegyüléke nélkül nem képzelhető, mintegy föl is tételezi. Erősebb
mértékben érezteti Vergil Didója s különösen Racine Phædrája. A troizeni
királyné egy őrületes láz martaléka, mely mostoha fiáért, Hippolytért,
emészti. Szenvedélyének természetéből foly egész valójának különbözése
Juliától. Ez felmagasztosúlva érzi magát szerelme által, amaz
lealacsonyodva; ez erőt és lelkesedést merít belőle, amaz kimerűl és
elsorvad bele; ez csak szeretetnek érzi a mi benne él, amaz bűnnek is. A
bűnnel szörnyű konvulziók járnak s a szenvedély legyőzhetetlenségével a
bűntudat legyőzhetetlensége egyesűl, hogy megsemmisítse őt. Kettős
ellentét harcza emészti föl: a jó a rosszal, a vágy a lehetetlenséggel
küzd benne. A lázas szenvedély a szenvedésnek félelmes formájában
jelenik meg nála. Fenségi eleme: szenvedélyének és szenvedésének
rendkívüli volta Phædra tragédiája: egy lázbeteg haldoklásának meséje.
Igazi tetthez már alig van ereje; Hippolytot is Oenone rontja meg. Az ő
kitörései csak lázrohamok s önmagának elsiratása.
Mig Dido, Phædra, Francesca túlmennek Julián az érzéki felé, a magyar
költészetnek egy bájos, szintén tragikai színű alkotása: Kármán Fannija,
innen marad mögötte. De lehet-e általában Fanni sorsát a tragikum
szempontja alá vonni? Szeretett, szerelme akadályokba ütközött,
elszakították kedvesétől, meghalt: ennyi az egész. Mi azt hiszszük, nem
csupán ennyi. Hervadásának és pusztulásának igazi forrása nem annyira a
szerencsétlenség, az elválás, a reménytelenség, mint inkább szerelmének
módja, rendkívülisége, erőszakossága. Az eszményi Fanni bizonyos
tekintetben rokon az érzéki Juliával; a mire ezt lángoló vére hajtja,
magának boldogságul s a világnak daczul, az oktalan, meggondolatlan,
minden mértéken túlcsapó szenvedélybe: Fannit viszonyai, helyzete, sorsa
sodorják. Durva és felületes, hideg és ellenséges indulatú környezetének
hatása alatt támadhatott-e e gazdag és magába zárt, szelíd és ábrándos
leányszívben másnemű szenvedély az iránt, kitől nemcsak boldogságát,
hanem megváltatását is várja? Atyja kemény és mord hozzá, mostohája
gyűlöli, testvérei szívtelenek. Anyja nincs; egyedül áll. Gyöngédsége,
szeretete senkinek sem kell; megbírhatatlanul felgyűlik szívében s
türelmetlenül, mohón várja, hogy valakinek odaajándékozhassa. Hogyan
lenne képes gondolkodni, mikor megérkezik az, a ki kész szívvel fogadja?
A szerelem nemcsak érzéssé, hanem hitté lesz benne, melynek egész magát
áldozza. Szemei, melyek már a vágyban megnedvesednek, arra hivatvák,
hogy utóbb a szenvedés árjában úszszanak. A havas téli képre tekintve,
ablakánál mereng: «A gondolatok kifogytak tőlem, mert csak egy gondolat,
hatalmas, mint a halálos fájdalom, elfoglaló, mint a kívánkozó
reménység, erős, mint az ércz, és édes, mint a mennyei gyönyörűség, egy
gondolat maradt meg nékem, és ez a gondolat – ő.» A vallomás kicserélése
után írja barátnéjának: «Ilyen szerelem, mint a mely engem magamon kívül
ragad, a menny világos palotájában, a boldogúltak dicső karjai között
tarthat csak örökké. Itt alatt rövidnek kell lennie, mert az elegyítés
és keserűség nélkül való öröm és tartós boldogság nem a világ
örökségrésze.» A tragikai sejtelem és tragikai csalódás. Szerelmet kíván
és boldogságot nyújt az élet; de nem ilyen szerelmet és nem olyan
boldogságot, a milyenről Fanni ábrándozik. Képzeljük még e túlcsapongó,
mindent átható érzést ne a magunk korába, hanem a Ferencz császár
idejébe, a régi magyar patriarkhális társadalomban, mely reálisabb és
józanabb volt, az érzés jogaira kevesebbet, követeléseire legtöbbször
mitsem adó, Női ideáljában csak három tulajdonságot keresett: munkás
kezet, alázatos szívet és piros arczot. A kiben bármelyik is hiányzott,
már nem volt kedvére való. A boldog szerelmet általán házasság utánra
valónak tartotta, mig a kesergőt inkább csak könyvekből ismerte. A
leányt legfeljebb az okos vonzalomig bocsátotta s a legtisztább
szerelemnek is kitörőbb nyilatkozatait, hevesebb sovárgását, mélyebb
küzdelmeit illetlennek, sőt erkölcstelennek tartotta. Az egyetemesnek e
józan és szigorú felfogásával áll szemben Fanni. Tragikuma, hogy
sajátságos körülményei között csak olyan szenvedély ébredhet benne, mely
mindennel meghasonlásba keveri, a mi csak körülveszi őt. Pedig az özvegy
meginti, hogy ne engedje ily módon ébredni szívét, ily vakon rohanni
szenvedélyét. «Nem kárhozatos indulat az, mondja a báróné; a jó
természet oltotta azt szívébe. Szeressen! de a természet és a józan
értelem törvénye szerint; a szerelem jó! de a vak szerelem veszedelmes.»
Hogy e figyelmeztetésre nevezetes súly esik, kitetszik a
részletességből, melylyel Kármán festi. Fanni meghallgatja, de
lehetetlen hallgatnia rá. A természet és józan értelem nem szabhatnak
neki törvényt. Szenvedélye beleütközik szülői akaratába, kik még
keményebbek lesznek iránta, a társadalom illemfogalmaiba, melyeket bár
ártatlanul megsért, önbizalmába, melynek ingadozása egy gyönyőrű
imádságot sugall ajkaira, testi gyöngeségbe, mely nem birhat el ilyen
emésztő szenvedélyt. Nem egyszerű szerencsétlenség töri meg, hanem
valóságos összeütközés, melybe belső világa kerűl a külsővel, önfeledő
szerelme a társadalom követeléseivel, ártatlansága az ellene tanúskodó
látszattal, szenvedélyének mértéktelen lobogása lényének
törékenységével. Ime páthoszának kiválósága és tragikai útja, melyre
szükségszerűleg kerűl. A bájos virágot nem az ősz dere forrázza le,
hanem a nap heve hervasztja el.
A korlátlanságra törekvő érzés fő képviselőiül mind nőalakokat idéztünk.
Ez nem azt teszi, hogy férfiakat is ne említhettünk volna: hisz ide
tartoznak Ajas és Orestes, Hamlet és Othello is. De bizonyos, hogy e
kérdés tárgyalása első sorban inkább amazokat idézi emlékezetünkbe. A nő
az érzés természetes képviselője s azon kiválóságnál fogva, melyet lelki
életében az érzés elfoglal, legkönnyebben billen ki erre az oldalra
egyensúlyából. A nő igazi nagyságát érzése kiválóságának köszöni. Mint
Madách drámája oly fenségesen magyarázza, ezzel egészíti ki az emberiség
teljes örök valóját. Nemcsak a férfi sebeit kötözi, fáradalmait
pihenteti, tévedéseit javítja s győzelmeit jutalmazza vele, hanem
akaratát is ösztönzi s tudását világosítja. Ezzel tölti be hivatását,
ezzel szolgálja az egyetemest. Világos, hogy megsérteni is ezzel
sértheti meg leghamarabb. Még pedig vagy úgy, hogy hűtelen lesz hozzá s
nem annyira érez, inkább csak akar: mint Lady Macbeth, Goneril és Regan;
vagy pedig úgy, hogy túlságosan is érez s a maga érzését nem rendeli alá
az egyetemesnek, hanem föléje emelni törekszik. Mivel érzésében nagy és
erős, legkönnyebben érzése által lesz mértéktelenné. Rendeltetése,
melyre alkotva van, az, hogy az egyetemesben érzésével az öszhangot
tartsa fenn. Mikor pedig saját magában is megbomlik a harmonia, nemcsak
hivatását nem töltheti be, hanem ellenkezőleg még romlásnak lesz
forrásává. Nemcsak maga szakad el az általános szolgálatától, hanem
másokat is elszakít tőle. Romeot csak a rendkívüli mértékben kielégített
szenvedély teszi igazán örjöngővé; az vezeti vérpadra Paolot, Francesca
da Rimini kedvesét, s Byron Hugoját is; az bénítja meg a hős Lancelott s
teszi tönkre Arthur király asztalkörét és birodalmát. Mindezekben a
tragikum magva a nő szívében van. Egy régi spanyol auto, mely Calderon
drámájához hasonlóan az _Élet álom_ czímet visel, az első emberpár
csábítóját, a sátánt magát, nő-alakba öltözteti, egy kertészné alakjába.
Az élet és költészet jelenségei között, az ismertetett körökön kívül,
vannak természetesen vegyes, kevert formák is, melyeknek tragikai elemét
ép annyira a korlátlan törekvésű akarat, mint a korlátlanságra törekvő
érzés alkotja. Egyikök képezi a kiindúló pontot, azután átcsap a másikba
s elválaszthatatlanul összeolvad vele. Ilyen alak például Teleki László
Petron Maximja, a kegyencz. Egy korlátokat nem ismerő érzésből, a
féktelen boszúvágyból indúl ki, mely meggyalázottnak hitt felesége miatt
a feslett Valentinián császárt, családját, egész környezetét, udvarát,
uraságát tönkretenni igyekszik. Ez érzésének kielégítésére tör, életének
legfőbb czélja gyanánt tűzvén ki azt, minden erkölcsi és anyagi akadály
lerontásával. De küzdelme egyszersmind a hatalom kézrekerítésére is
irányúl s ép oly féktelen akaratot, mint féktelen érzést mutat.
Katasztrófája is ezen összeolvadt, egymást majdnem föltételező, de mégis
kettős törekvésben való két irányú bukását mutatja. Tévedt érzésében és
akaratával, lakol is érzésében és hatalmában egyaránt. Boszúja
kielégítve, de nem maradt oldalán senki, a kiért élnie érdemes legyen:
ez érzelmi lakolása. Hatalma megvan, de üres s csak ironiája a
hatalomnak: így lakol akarata. «Ne gúnyolj, Róma!»