A mondottakból az világlik ki tanúlságképen, hogy a tragikumban a mint a
kiválóság nem lehet el gyarlóság híján, úgy a gyarlóság sem kiválóság
nélkül, öltözzék bár látszólag az erő színébe s mutatkozzék nem
ön-alkotta hatalom magaslatán. Amaz a kiválóság képviselője az
egyetemesnek, s nem vele küzdve, hanem neki hódolva, beléje olvadva,
egyenes úton vezet hozzá. Mint ilyen, megmarad a tiszta fenség körében.
A merő gyarlóság meg teljesen kívül marad e körön s így a tragikumon is.
A tragikumban tehát sem a kiválóság, sem a gyarlóság nem állhat külön
magára. Minél inkább egymás nélkül vannak, annál kevésbbé tragikusok: a
gáncs és félelem nélküli lovag ép oly kevéssé, mint a közönséges
gonosztevő. Önként következik ebből, hogy minél inkább átmegy egymásba a
kettő, minél jobban áthatja egyik a másikat, annál inkább tragikai.
Leginkább érezzük ezt ott, a hol a kiválóság egyszersmind szembeszökőleg
gyarlóság, mint Antigonénél a testvéri szeretet s Hamletnél a fájdalom
mélysége, és a hol a gyarlóság egyszersmind kiválóság, mint Rikhárdnál a
hatalom vágya s az orleansi szűznél nőiségének rajongó megtagadása.
Ebből folyik, hogy a mint eddigelé, a tragikai kiválóság fejtegetésénél,
csak oly tökéletességről szólottunk, mely a gyarlóságot nem zárja ki:
most is csak olyan tökéletlenségről beszélhetünk, mely a kiválóságot nem
szünteti meg, nem teszi semmivé. A gyarlóság annál tragikaibb, minél
szorosabb kapcsolatban van a kiválósággal, minél inkább maga az. De nem
keveredünk-e ellenmondásba: oly kiválóságot kivánva, a mely egyszersmind
gyarlóság, oly tökéletességet, a mely egyszersmind tökéletlenség? Nem az
egyetemesről, hanem csak emberi tökéletességről szólunk, mely rendkívüli
nagyságában és erejében végetlennek érezteti ugyan magát, de az
egyetemessel folytatott küzdelme bizonyítja, hogy még sem az. Nem az
pedig amaz öszhangtalanságnál fogva, melyet az általános irányában
képvisel. Ez öszhangtalanság oka, a gyarlóság, fekhetik épen kiválósága
mértékében, fejlettsége fokozatában, lelki élete tényezőinek egymáshoz
való viszonyában. A túlságos nem szűnik meg kiválónak lenni, midőn az
egyetemes öszhang szempontjából már gyarlóságnak tünik föl. Képeűl a
medréből kicsapó folyam példáját említik, mely magában nem tökéletlen,
de az egészre vonatkoztatva már az. Antigone feláldozó ragaszkodása is,
csak magát tekintve, nem látszik gyarlóságnak; de ennek színét ölti fel,
mikor megfeledkezik hazája iránt tartozó kötelességéről.
Tökéletlenségnek láthatjuk az erő féktelenségét ép úgy mint
fejletlenségét, vak erőszakosságát mint bénító meggondolatlanságát. Az
egyoldalú nagyság is kiválóság, de az egyoldalúság egyszersmind
gyarlóság is. A következetlenűl ható erő is fenséges, de
következetlenségénél fogva tökéletlen. A kiválóság e gyarlóságában
rejlik oka összeütközésének az egyetemessel, mely mindenütt a
harmoniára, az öszhang megőrzésére, helyreállítására és érvényesítésére
törekszik. A tragikai jelenség mindig gyarlóságánál fogva hívja ki maga
ellen az egyetemest, ez által esik áldozatáúl, míg kiválóságánál fogva
képes szembeszállani vele. A tragikum fejtegetésénél gyakran és helyesen
halljuk emlegetni, hogy nemcsak a bűnök, hanem az erények tévedései
idézik fel a megtorlást. Gyulai Pál is, Kemény Zsigmond költészetével
foglalkozva, jellemzőleg emeli ki e gondolatot. De ne értsük félre s ne
keressünk benne mást, mint a mit tulajdonképen magában foglal. Nem
csupán az erényen fekszik a súly, hanem ép annyira ezen, mint a
tévedésen. Csak a szavak mások, a gondolat ugyanaz. Tragikai jelenség: a
kiválósággal járó gyarlóság, a tökéletlenné vált tökéletes, a tévedéssé
lett erény.
Ezek alapján a tragikai gyarlóságot kereshetjük már a kiválóságnak vagy
fejletlenségében, vagy mértéktelenségében, vagy egyoldalúságában, vagy
következetlenségében. Ez lesz a gyarlóságnak négy fő formája. Zeising, e
kérdés magyarázatánál, nem különbözteti meg, sőt nem is érinti őket,
hanem mindennemű tökéletlenséget az általa úgy nevezett objektiv
tökéletesség mértéktelenségének fogalmában pontosít össze. Minden
kétségen kívül van, hogy a tragikum föltételezi a mértéktelenséget: a
kiválóság akkor lesz tragikussá, ha túllépi s ezzel megsérti az
egyetemes által kiszabott s az egésznek megfelelő mértéket. A tragikum
határát épen ez a mérték képezi. Azonban a viszonyok, melyek közt a
mértéktelenség mutatkozik, egy-egy tragikai jelenség alaki elemei, nem
mindig magát a mértéktelenséget helyezik, egész teljességében, a
gyarlóság határozó formájaként velünk szembe. Antigone testvéri
kegyelete is, bár túlmegy azon a mértéken, melyet a közérdek szabott
eléje, reánk, a helyzet kényszerében, inkább mint egyoldalúság hat.
Danton is féktelen, de romlása abból látszik sarjadni, hogy féktelensége
el-elernyed, következetlenné lesz magához. Jóllehet a mértéktelenség
mindig jelen van a tragikumban, de más-más körülmények között más-más
oldalról mutatkozik. Innen már a döntő ok, melyből a bukás következni
látszik, nem mindig maga a mértéktelenség; valamely, benne foglaltató
mozzanat kiemelkedik s határozónak tűnik föl. A szenvedélynek
fejletlensége, majd egyoldalúsága, máskor meg következetlensége. Ez
természetesen nem zárja ki, hogy bizonyos esetekben magát a
mértéktelenséget, mint ilyent, találjuk első sorban.
A gyarlóságnak e négy fő formája közűl gyakran foly át egyik a másikba:
a fejletlen egyszersmind mértéktelen, az egyoldalú meg következetlen is
és így tovább. De mégis természetökben annyira eltérők egymástól, hogy
megkülönböztetésök nem csak okszerű, hanem tanúlságos is.