Zeising a korlátlanságra törekvő észt is fölveszi a fenségbeli kiválóság
tragikai formái közé. Az értelemnek abban a törekvésében, melylyel
mindent fölfogni, mindent áthatni, mindent megszerezni igyekszik,
egészen külön formáját jelöli meg a tragikai kiválóságnak. Itt idézi
Faustot, ki véges emberi tudását isteni mindentudássá akarja emelni,
minden homályt megvilágítani, minden csomót megoldani, minden titkot
kihüvelyezni, a legnagyobbat és a legkisebbet, a külsőt és a belsőt, a
makrokosmost és a mikrokosmost áthatni tör. Ezen, a tudás
egyetemességére való leküzdhetetlen törekvést jelöli Zeising Faust
alakja legkiválóbb oldalának, melynél fogva oly fenséges jelenségül
tűnik fel előttünk. De csakhamar félrecsap s Faust tragikumának alapját
a törekvésben, mint ilyenben, a törekvés totalitásában keresi. Ádám is
tudni akarja a tudhatatlant, megismerni a megismerhetetlent: ez a vágy
mindkettejök tragikumában alkotó elem. De egyáltalán nem valami külön
formája a tragikai törekvésnek. Ha a kört, melybe e felfogás vezet, csak
röviden veszszük is szemügyre: meggyőződhetünk felőle.
Vischer a tudóst, a gondolkodót, a filozofot, ha csupán az észbeli
tevékenység képviselőjének tekintjük, általában kizárja az eszthetikai
jelenségek köréből. Hegel az igazi páthoszt tagadja meg tőle. Az ész
emberének munkája, a gondolkodás, ugyanis merőben benső, nagyon is
elvont természetű s nem érzekelhető. Azon, a mi az emberből érzékeink
alá esik, kevés vagy semmi a nyoma. Csak ha a gondolkodó alakjára
rányomja mélységének bélyegét, indulatokat ébreszt, érzésbe és
cselekvésbe megy át s határozóvá lesz sorsára: akkor válik
eszthetikaivá. Ilyenkor megfelelő külső alakot hódít magának s abban
nyilatkozva hat ránk. A szellem hősei közül a költők, művészek,
hittanítók belső élete természeténél fogva inkább mutatkozik
testiségöket is áthatónak, mint a tudós elmélkedése. Az ihlet, a
képzelet elragadtatása, a vallásos lelkesedés erősebb és jellemzőbb
bélyeget nyom a külsőre, mint a tudományos gondolat. Innen a művészet
szívesebben és nagyobb sikerrel keresi fel őket, mint a tudósokat.
Rafael _Disputá_ja elragadóbb, _Parnasszus_a melegebb és életteljesebb
alkotás, mint az _Athéni iskola_. Munkácsy _Milton_ját a költői ihletnek
szenvedélyes, szinte önkívületi elragadtatása teszi fenségessé, melyet
alakja, mozdulata, tekintete tükröznek. Pygmaliont a saját alkotása
iránt benne ébredt szenvedély sorozza ide. Faust, Sokrates, Hamlet,
Spinoza csak az által eszthetikai jelenségek, hogy kételyeik véröket
emésztették s tudásszomjuk szenvedélylyé lett. Ilyennek tűnik fel
Empedokles, midőn az Aetnába ugrik, hogy a természet homályos erejével
egyesűljön. Aristoteles gondolkodása s ennek nagyszerű eredménye kívül
marad a szépen; de személyét eszthetikaivá avatja a monda, mely szerint
az Euripusban kereste halálát, mivel áramlatát felfogni nem birta. Egy
középkori német bohózat is költőileg használja fel Aristoteles alakját;
de nem tudása, hanem egy komikai érzése alkalmából. Morálja, hogy: a
bölcs is csak ember.
Ha már a tudásszomj oly szenvedélylyé hevűl, mely nem nyughatik meg az
emberinek korlátai között, ezeket áthágni, föléjök emelkedni törekszik,
megsérti őket: nemcsak általában eszthetikai, de egyenesen tragikai
jelenséggé emeli hősét. Tragikussá lesz ez, ha magát a létet dobja is
el, melynek határai között lehetetlennek tartja vágya kielégítését, vagy
ha e korlátokat akarja lerontani s tudását lehetetlen régiókba csigázni.
Igaz, hogy az utóbbi eset csak a monda, a képzelet alkotásai körében
lehetséges. Itt a hős természetesen nem olyat hódít meg, a mi magában,
absolute igaz; hanem csak olyat, a mit az emberi képzelet igaznak sejt.
Byron Kainja, Luczifer segítségével, csak olyannak láthatja a
mindenséget, a minőnek sejtelmünkben dereng. A földi korlátokon
túlemelkedése abban áll, hogy: igaznak tudja azt, a mit mi csak sejtünk,
képzelünk igaznak. Azt képzeli, hogy tudja azt, a miről mi tudjuk, hogy
csak képzeljük. Természetes épen ezeknél fogva, hogy mindnyáját csak a
monda, a babona teremtheti. De e mondai alakok ránk nézve, széptani
szempontból, csak annyit érnek, mint az élet emberei. A mi Hatvanink sem
elégedett meg az emberileg lehető tudással. Széles tudományát a
debreczeni diákok képzelete az ördöggel való czimboráskodásnak
tulajdonította, kivel még Bázelben kötött szövetséget. Sok csodadolgot
mívelt, megfoghatatlan titkokat magyarázott, embereket rontott és
gyógyított, mindent tudott, csak magát nem tudta megmenteni. Czimborája
eljött érte fekete galamb képében és magával vitte. Bethlen Gábor híres
gyulafehérvári professzoráról, Bisterfeldről, ki a világbölcseséget
tanította, szintén maradt egy monda, hogy az ördöggel szerződvén, nem
csöndes halállal múlt ki, hanem annak kerűlt a kezére. Ide tartoznak a
boszorkányok is, kik közül sokan magok is hittek természetfölötti
hatalmokban s elbizakodva szenvedték a tűzhalált. Jósika szegedi
boszorkányai, Tóth Örzse, Banda Kati.
Mindez alakokban, bár így külön körbe foglaltuk, nem találhatjuk a
kiválóságnak valami külön formáját. Sem természeténél, sem alapjánál
fogva nem. A közvetetlen czélok, melyekre a korlátlan akarat vonatkozik,
némileg különbözők lehetnek: az érzéki világ meghódítása, egy erkölcsi
áramlat legyőzése, külső uraság megalapítása, a korszellem megmásítása,
az isteni erő megtörése. A fentebb elősorolt példák csupán e czélok
mellé állítanak egy újat, nem pedig a korlátlanságra törekvésnek magának
képezik, az akarat és érzés mellett, külön formáját. Itt is csak az
akarat törekvésével van dolgunk, mely a mindenséget akarja meghódítani:
a mindenséget arról az oldaláról, honnan értelmünkre, eszünkre
vonatkozik. Nem annyira erejét, gazdagságát, szépségét, mint inkább
törvényeit, titkait. A döntő mozzanat benne nem a tudás korlátlansága,
hanem az akarat törekvése a tudás természetes korlátainak lerontására.
Nem a mindentudó a tragikai jelenség, hanem a mindentudásra törekvő
ember. Nem az ész törekszik korlátlanságra, hanem az őt szolgáló akarat.
Faustnak nem az esze munkás akkor, mikor Mefisztóval szerződik, hanem az
akarata. Akár Balzac Rafaeljének a _Chagrin_ben, mikor a bűvös bőrdarab
használatához folyamodik. Az ismertetett jelenségek tehát, Faust és a
többiek, kétségtelenül a korlátlanságra törekvő akarat osztályába
tartoznak.
A mondottakból kitűnik, hogy sem Ponsard Galileije, sem Gutzkow Uriel
Akostája nem valók igazán e körbe. Mindegyik szenvedélyes vágygyal
keresi ugyan az igazságot, de nem a megismerhetetlen igazságot: a
minthogy mind a ketten meg is ismerik. Bukásuk nem is az emberi tudás
korlátainak lerontásából, hanem a felismert igazság megtagadásából
folyik, melyet egyikök apai szeretetének, másikuk szerelmének áldoz.