Madách Ádámja és Goethe Faustja mindegyik a korlátlanságra törekvő
akarat példája, még pedig amaz az elbízott, ez pedig az önző formáé.
A korlátlanságra törekvő akarat képezi családi hasonlatosságukat; ez a
közös jellemvonás, mely rokonoknak mutatja őket. Tragédiájok támadáson
kezdődik ama korlátok ellen, melyek eléjök, s velök minden ember elé,
szabva vannak. Útainkat egy láthatatlan kéz vezeti, melyet ép oly
kevéssé foghatunk meg, mint a hogyan nem lehetünk el nélküle. Faust
inkább megfogni, Ádám inkább nélkülözni akarja. Amaz tudásának és
akaratának határtalansága mellett is kicsinynek érzi magát; nyomasztónak
helyzetét s szűknek a határt, a meddig szemei hatni képesek;
kielégíthetetlennek sovárgását, s tehetetleneknek az eszközöket, melyek
tudása és vágya kielégítésére birtokában vannak: meg nem engedett és
oktalan módon tör ki e szűk körből, hogy a mindenhatóság részese legyen.
Magát elégtelennek érzi magának: ezen alapszik kitámadása, s e keserv
lódíttatja meg vele tragikumának kerekét, melyet aztán a pokol hajt az
ég felé. A tehetetlenség kínja gyötri s e kíntól szeretne szabadúlni.
Világosan nem is kér egyebet Mefisztótól, mint hogy e gyötrelemtől
mentse meg, bármilyen áron:
Mi túl van, nem tekintem sokba,
Csak e világot döntsd előbb romokba,
A másik kelhet azután.
Örömeim mind e földből teremnek,
E nap süt minden keservemnek;
Csakhogy ezektől nyugtot leljek,
Aztán mi jöhet, jőjjön ám.
Mit bánom, túl mi lesz velünk majd,
Hogy gyűlölünk-e s szeretünk majd,
S lesz-é, ha a kör megnyiland,
Ott is még egy Fent és Alant.
Nem egészen így kezdi Ádám. A paradicsomban teljes mértékben érzi a lét
örömét: istene a földnek. Legelső szavaiban az erő öntudata nyilatkozik.
Ennek egész lesújtó felsőségével utasítja vissza a hozzá szegődött
Luczifer kérdését, hogy: talán fél tőle. «Tőled, hitvány alak?» ez a
válasza. A mint a kherub lángkardja kihajtja a paradicsomból s az Úr
ítélete zengi át a világot, az ördög ismét kérdéssel fordúl a
menekvőkhöz: csüggednek-e? «Koránse hidd!» feleli Ádám. Az édenen kívül
vert tanyában újra ez a bátor önbizalom szól belőle:
Érzem, hogy isten a mint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is. Önmagam levék
Enistenemmé, és a mit kivívok,
Méltán enyém. Erőm ez s büszkeségem.
E büszkeség, hogy sorsának urává lett, az erő öntudata, a benne való
elbizakodás: a talaj, miben tragikumának magva megered. Útjára a maga
erejével indúl, melylyel kénytelen beérni, s azt hiszi, hogy be is
érheti. Küzdelmében nem érzi az isteni vezérkezet; de voltaképen nincs
szüksége az ördögére sem. Igazában, emberileg véve, egyenlőn erősek
Fausttal. De Goethe tragédiájának kiindúló pontja Faust
tehetetlenségének, ereje elégtelenségének érzete, minden fenséges
adományai daczára is; Ádámé pedig az erőben való bizakodás. Egyenest ide
mutat Luczifer is mindjárt kezdetben, az Úrral való vitája alkalmával.
Az egész teremtés, büszke rendjével és kérkedő öntudatával, a végén csak
hitvány salak:
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi.
Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt s magát istennek képzeli.
Valóban, Ádám istennek képzeli magát, a maga istenének. Ezt a féktelen
önbizalmat meg-meglankasztja ugyan az élet rejtelme, az anyag
levíhatatlansága, a föld szellemének gőgje; de végkép nem töri meg.
Kétségei, elbátortalanodása múló hangulat, s tragikai pályáját nem ezek
nyitják meg.
Faust öngyilkosságon tépelődik s a végzetes szerződés megkötésekor,
félig csüggedetten, csömört emleget minden tudástól; csak a mámort, a
fájó kéjfulánkot kivánja magának Mefisztótól, az emberlétnek ősi
osztályrészét, de oly kiterjedésben, oly teljességgel és mélységgel, a
hogyan egyetlen embernek külön nem adathatik. Ádám a csapást, hogy
ember-voltára utasíttatott vissza, férfiasan viseli, sőt daczczal
fogadja. Habozása múló s a vágy, melynek teljesítését Luczifertől várja,
«ifjú keblének forró vágya»: egy tekintetet vetni jövőjébe, hadd lássa,
miért küzd, miért szenved. Ez úton maga jár, a mint lábai bírják s
elejétől fogva magasabbra és magasabbra, az emberiség eszmei czélja felé
törekszik. Íme különbsége már a két hős kiindúló pontjának, mely
törekvésök, küzdelmök, egész pályájok természetét is meghatározza.
Mindegyikökben az örök ember lelke munkál; az a tűz ég, melyet
Prometheus rablott az Olympról. De mindegyiknél más viszonyok között,
más alakban, más föltételekkel. Mindegyik elszakad az istentől; de
igazán csak Faust veti magát az ördög karjaiba, Ádám csupán kisérőnek
fogadja. Faust az ördög segítségével tesz mindent, Ádám csak lát mindent
az ő segítségével. Faustba valósággal beleköltözik az ördög s benne
aktiv hatalommá, intéző erővé lesz, míg Ádámnak csak mintegy mellette
marad. Midőn Faust, nem találva megnyugvást sem a tudományban, sem az
élet szépségében, sem a kegyeletben, a gyermekkor emlékeiben, sem a
kijelentésben, az evangéliomban: elfordúl istentől, a kibékítő befejezés
daczára is, földi útján az ördögé lesz; Ádám csak magára marad.
Luczifer, a maga erejéből megfutott pályájának kétségbeejtő oldalait
mutogatván neki, még mindig csak igyekszik rá, hogy körmei közé kerítse.
Ádám szorosan véve nem is szorúl rá soha, Faust pedig minden
pillanatban. Ennek Mefisztó szövetségese, segítő társa, Ádámnak csak
kisérője. Ebben rejlik egyik fő oka annak, hogy Lucifer alakja oly
gyöngének tetsző, oly kevéssé kidomborodott, oly hatástalan az _Ember
tragédiájá_ban. Mefisztó tevékeny szellem, a ki jóból rosszat és
rosszból jót alkot; Luczifer csupán okoskodik és mutogat. Amaz nemcsak a
mindenütt jelenvaló, de a mindenben munkás ördög; ez majdnem paradoxon:
passziv gonosz. Egyetlen hatalmas, igazán ördögi föllépése az, mikor az
Úr előtt térdre borúlt Ádámhoz odarúg e szókkal: «Fel a porból, állat!»
Mily mélyen s mily erős költői érzékkel van gondolva e kitörés. Ádám
benső küzdelme az elbizakodás és az alázat között folyt s itt, a
megaláztatás momentumában, valósággal az ő ördöge érzi vereségét. Ádám
legyőzetése egyszersmind Lucziferé; de míg amarra nézve megváltatás is,
ennek csupán leveretése. Az ördög kénytelen belátni, hogy minden
számítása az ördögé. Ennek bizonyosságára, megmásíthatatlanságára kitör
belőle a düh. De e magában kitünő mozzanat semmi öszhangban nincs
Luczifer lényével s azért nem is hat kellő mértékben.
Más hát Faust és Ádám kiindúló pontja s más-más eszközökkel, más
támogatással is kelnek útra. Faustba is az emberiség lelke szorúlt; de
nem a közért hevűlő, az egyetemesért lelkesűlő lélek, nem az, a mely,
bár tévedésből is, önzetlennek tartaná vagy kivánná tartatni magát.
Mindaz, a miben az egyéni nagyság gyökerezik, megvan benne, hogy végül
az egyetemesnek való feláldoztatás szükségszerűségét hirdesse. A
korlátlanságra törekvő akarat, vágy, tudás, alig volt valaha élesebben
és világosabban kifejezve, mint a hogyan Mefisztó jellemzi Faustot az Úr
előtt:
Ugyancsak furcsa módon hived a’:
Nem földi a bolondnak étke, itala.
Forrása őt távolba hajtja,
Hogy őrült, félig tudja tán,
Az égtől legszebb csillagát ohajtja,
A földtől minden üdvöt megkiván,
S nem rejt olyant közelség, messzeség,
Mi megnyugassa fölkavart szivét.
Ime Faust jellemének alapvonása: e csüggeteg őrjöngés, mely, egyénisége
kínzó korlátainak daczára is, voltaképen mindent bírni, mindent élvezni,
mindent ismerni akar. Vétkesen támad föl, hogy elmozdítsa a régi határt,
s szenvedélye valami általánosabb, valami fensőbb állapotra irányúl a
nélkül, hogy egyéniségének föláldozására csak gondolna is. Mefisztó
figyelmezteti a lehetetlenségre; de Faust azt mondja neki: «Akarom.»
Bizonyára emberi törekvés; melyikünkben nem él legalább csirája? A
hatalmasan kifejlett egyén hivatott képviselője a fajnak. Ily értelemben
mondjuk általános emberinek azt, a mi Faustban az eget ostromolja. De
nem akkép, mintha ő, mint Faust, mint töprengő tudós, mint Margit
csábítója, mint a császár udvari embere és katonája, mint Heléna
kedvese: az emberiség közös érdekének képviselője lenne, hódolattal
valamely általános eszme előtt vagy legalább tévedésben az iránt, hogy
ilyet képvisel. Elejétől fogva mint Faust törekszik czélja felé, ügyet
is alig vetve másokra, sőt olykor szinte kegyetlen nem-törődéssel
érdekök és javok iránt. Mikor Mefisztótól azt kivánja, hogy éreztesse
vele mindazt, a mit ember érez és érezhet: a mámort, fájó kéjfulánkot,
szerelmes gyűlölést, üdítő boszúságot, minden földi fájdalmat: már a
következő szavakkal maga magyarázza meg világosan ohajtását. Az egész
emberiség örömét és búját akarja szívére tetézni. Törekvése hát nem az,
a mint nyiltan kifejezi, hogy magát az emberiségbe olvaszsza, hanem hogy
ezt magába. Hogy az Auerbach-pinczében s a boszorkány-konyhán, a testi
és lelki durvaság tanyáin, nem érzi jól magát, az mitsem bizonyít:
egyszerűen nem úgy van alkotva. Életének kimagasló epizódja a Margit
tragédiája. Az időnkint lelkében ébredező jónak daczára is, mily szörnyű
önzés az, a mi e jeleneteken át lelkében munkál! Mily hirtelen és durva
sovárgással követeli Mefisztótól az alig megpillantott szűzet; mily mohó
és kegyetlen kézzel esik neki e törékeny virágnak! Szenvedélye utóbb, az
erdő és barlang czímű jelenetben, mikor prédáját magával együtt a
pokolnak szánja, csak erőben és ékesszólásban nyer, természetét azonban
nem változtatja meg. Önzésének nyomában jár természetes átka: a bűn és
nyomor, az anya veszte, Bálint megöletése, Margit szégyene, bűne,
halála. Az ördög vezérli, sugallja, segíti, s abban a körben, melybe
beköszöntött, valóban a gonosz elve lesz uralkodóvá, mely a földön
nyomort és igazságtalanságot terem. Coleridge fejtegette, Faustról
szólván, hogy a tudománynak önmagáért vagy nemes czélból szeretése
sohasem okoz csömört; de Faustban a tudásszomj érzékiséggel olvad egybe.
Az ékesszóló visszautasítás daczára, melylyel ez állítást Lewes kiséri,
van benne némi igaz. E benyomást fokozza az a körülmény, hogy Faust,
mikor a boszorkánykonyhában a szép női test láttára reszketni kezd, vén
ember, ki harmincz évet szeretne levétetni válláról. Az érzéki vágytól
mámoros vénség! Az önző és szinte természettelen érzékiség képe ez, mely
önkénytelenűl belejátszik a későbbi jelenetekbe. Visszás emlékétől nem
tudunk megszabadúlni akkor sem, mikor Faust, bűbájos italtól megifjodva,
már Margittal áll szemben. Az álarcz alatt újra meg újra a régi alakot
látjuk. E megjegyzésekkel s némely következőkkel, igaz, tételeinket úgy
támogatjuk, hogy eltérünk a lelkesűlt Faust-magyarázóktól: mondanunk sem
szükséges, hogy a csodagazdag költemény bámulatában egyek vagyunk velök.
Eltéréseink inkább széptani meghatározásaikra, mint széptani becslésökre
vonatkoznak.
A hajmeresztő iszony jelenetei után Faustot, a második rész elején,
virágos ágyon pihenve találjuk, hol jótékony tündérek lengik körűl.
Énekökben elhangzik Margit jajveszéklése s alakja is, mint ködkép,
tovatűnik Faust elől, hogy végül majd csak a Szűz Anyát kisérő
vezeklőnők egyikében ismerje fel újra áldozatát. Csábítója már feledett.
Margit rettentő pusztulásának képét közvetetlen követi a feledést
példázó jelenet. Azt halljuk, hogy ez elragadóan zengő versek csak
szimboluma a feledés folyamának és eszközeinek. De Faust alakja nagyon
is alkalmasnak mutatkozik e rövid jelenet szimbolikájára, arra, hogy a
vigasztaló erők épen rajta bizonyítsák be feledtető hatalmokat.
Azonkívül itt nem valamely csapásról és bánatról, hanem bűnről és benső
lakolásról van szó, arról, a mi Byron _Manfréd_jének fő motivuma. A
velőkig ható Astarte-jelenettel áll szemben a virág-párnán pihenő Faust.
Így már a nagy költeménynek e kis részlete nemcsak a feledés természetét
érteti meg velünk költőileg, hanem ép oly erővel éreztet egy másik
igazságot: azt, hogy az önző akarat életében, mely magát tekinti a világ
legfőbb jogos hatalmának, a bűntudat rend szerint elenyészően csekély
momentum. A rózsaágyon Faust új létbe álmodja át magát, a császári
udvarba, hol Helénát idézi föl. Kezdődik az allegoria s vele egy különös
ellenmondás elé jutunk. Faust egyénisége egyre jobban halványúl; ezzel
azonban számító volta, alakjának hideg benyomása is fokozódik. Ekként,
általánosúlva sem vetheti le, hatásában, az önzés színét magáról. Nem
fektetünk különösebb súlyt a tisztán kiemelt erőszakosságra, melylyel
megrohanja, elveszti, újra megkeresi és élvezi Helenát. Az emberi
szellem művészi törekvése, vágya a klasszikai szépség után: ime szokásos
magyarázata. Ez a szépség, ez a törekvés nem tisztítja meg Faust lelkét
s más úton következik a megoldás. Vágyával végre az egyetemes irányába
fordúl:
A földkerekség kinál még helyet
Csodás tettekre; lássa, mit teszek.
Merész kitartás ereje hevít.
A császár ellen trónkövetelő lépett föl s ő belevegyűlt a közöttük folyó
harczba. Ebben vívja ki, Mefisztó segítségével, a tengerpartot,
megnyugvása terét, helyet sírjának. De pártállásában, melyet a küzdő
felek között elfoglal, megint csak a régi Faust áll előttünk. Sőt még
rosszabb: nem a szenvedélyes önző, hanem a számító önző. E pontra élesen
mutatott rá már Vischer is. Faust épen nem bírálja a kitört viszálkodás
erkölcsi oldalát; rá sem gondol, hogy melyik pártnak győzelme lenne
hasznosabb az országra. De a maga érdekével teljesen tisztában van. Csak
ez vezeti a gyönge, élvsovár császár zászlaja alá, ki a győzelem után
megint korábbi érzéketlenségébe, lustaságába esik vissza. Ámde Faustnak
épen ez kell, hogy hatalmat nyerjen fölötte s urává lehessen a sovárgott
területnek, hol végre a köznek, a nép jóllétének szenteli magát. Ime még
váltságának eszközét is önzésével szerzi meg. Végre hát megismerte az
igaz útat, az igaz gyámolítót, az igaz eszmét. De a megtalált igaz úton
már nem juthat el a siker határkövéig. Milyen volt eddigi élete,
elmondja a Gondnak:
Csak átrohantam a világon;
Minden kéjt üstökén ragadtam,
Cserben hagyatva, futni hagytam,
Hadd kerűljön, mi elkerűlt.
Csak vágytam, – és ha sikerűlt,
Meg újra vágytam. Így törtetve
Rontottam át az életen,
Erős, nagy egykor, ámde most
Bölcs, óvatos. A föld világát
Jól ismerem: felhőkön át
Nem hathat a tekintetem.
Bolond, ki oda kancsalog.
Az önzés pályája, az a pálya, mely Eötvös szerint egyedül nem vezet a
vigasztalás forrásához a földön. Faust sem olthatja belőle szomját.
Akkor marasztalná a pillanatot, ha önzetlen törekvésének sikerét látná:
akkor lenne boldog. De lelkében megszületett a megváltó gondolat és ez
meg is váltotta őt. Az önzetlenség csak az önzőnek lehet váltsága.
Merőben különböző Fausttól Ádámnak lénye is, útja is. Már tragikai
pályájának kiindúló pontján, a paradicsomban, milyennek ismertük őt meg?
Uraságot igénylőnek és szerető szívűnek. Legelső nyilatkozatai hamar
felpattantják előttünk lelke kincsesházának zárát. Szemünkbe ragyog
onnan a gyöngéd, szinte hódoló szeretet tiszta vizű gyémántja, melyet
élettársának szentel. Ő, a kiben annyi büszkeség, oly fenséges önérzet
lakik, ily hódolattal áldoz Éva előtt:
Mi volnék én, ha, mint viszhang s virágban,
Benned szebb létre nem feselne létem?
A büszke önérzet s e ragaszkodó szeretet együtt kisérik végig pályáján.
A szeretet ható erőnek mutatkozik benne, mely természeténél fogva
önzetlen és nemesítő. Faraonak a rabszolganő felé dobbanó szeretete
nyitja meg fülét a sanyargatott milliók jajkiáltásai, és szívét
szenvedéseik iránt. Ez érezteti vele borzalmas magánynak a hatalom rideg
fenségét s ime, az egynek megnyilatkozott szívbe beférkeznek a milliók.
Sergiolust az őrűlt álmok varázsába a szeretett Julia merengése
ringatja; e szeretet bűnös, de egyszersmind mélynek és igaznak is kell
lennie, mert megfoganhatik benne a testvériség szent eszméje. Kepler
meggyőződését tagadja meg szerelmeért: csillagjóssá lesz, hogy elég
pénzt kereshessen hűtlen feleségének; meggyalázza istenét, a tudományt,
hogy Borbála szeszélyét kielégíthesse. Még Danton is megáll a vérpadon
szeretni; és mikép szeret? Faust leszúrja Bálintot, Margit bátyját, ki
ellene tör; Danton, a vér embere, a szeretettért meg akarja menteni
ellenségét, a marquist. Szerelmében a könyörület ver gyökeret, egy
pillanatra megállítja szörnyű útján, az egyedüllét gyötrelmének könnyét
fakasztva szemében, és végzetévé lesz. A londoni vásárban talákozunk a
legtöbb Faust-reminiscenciával: a kiséretét kináló udvarló, az ördög
ékszerei, a megváltott leány. Nem jellemző-e, hogy e vonások a drámának
mind abba a színébe esnek, mely az önző érdekek hajhászásának képe? A
falanszter-jelenetben, midőn Ádám eszményét, a tudomány által rendezett
társadalmat, keresi: csalódását épen az alkotja, hogy a szeretet, az
önkéntes föláldozás e világban lehetetlen, s az alacsony érdekek mellett
az érzés nemes joga is el van nyomva; a szív kapcsa helyett, mely az
embert emberhez s így az általánoshoz fűzi, a bilincs uralkodik, mely
mindnyájokat egy abstrakcióhoz láncolja. E nélkülözhetetlen vonzalom még
az űrbe is elkiséri, hova, megvetve az anyagvilágot, Lucziferrel
emelkedik. Greguss teszi e fínom észrevételt: «Ama túlemelkedő
szemlélkezés üres és rideg, hiszen Éva nincs ott. E válságban Éva épen
távolléte által hat Ádámra, s a föld szellemének szavában az ő
visszahívó szózatát halljuk».
Ilyen szeretet Éva, a nő, az élettárs iránt, nemcsak természete szerint
önzetlen, hanem nemesítő is. A hosszú pálya, melyet Ádám az álomképekben
fut meg, ellentétes irányban fejlődik az erőszakos akarat rendes
menetével, mely önzetlenségből szokott önzővé lenni. Ádám önzésen kezdi
Faraóban: nem boldogságért esd, mely csupán önzetlen törekvést
koronázhat, hanem dicsőségért. A tömeg imádatát kivánja s
megrendülésében fél sajnálatától. A boldogság híjával nem törődik; de ha
átlátná valaha, hogy a dicsőség csak dőre játék, halni térne,
megátkozván a világot. A szerelmet is úgy parancsolja még. Mily
kegyetlen parancs, mily rideg kép ez, háttérben a szegény rabszolga
holttestével! A Farao szerelmet kér a holttest előtt, a maga okozta
halálos fájdalom fölindulásában, mint III. Rikhárd. De ez csak múló
állapot, melyen hamar átesik, Az emberi érzéssel, a szerelemmel, behat
szívébe az érzés az emberi iránt s örökös fészket rak ott. Milliószor
érzi a kínt, egyszer a kéjt. Önként, kényszer nélkül áldozza föl
nagyságát, lemond hatalmáról s széttöri az emberiség rabigáját. Mikor
aztán a fölszabadított s szabadságával visszaélő nép ellene fordúl:
akkor is munkás benne ez a nemes önzetlenség. A halálra itélt Miltiades
nem átkozza meg a népet, mint a száműzött Coriolan; csak magának, saját
balgatagságának tesz szemrehányást, mely ez embereket szabadságra
valóknak hihette. Pedig az athéni csőcselék igaztalanabb és kegyetlenebb
Miltiades iránt; mint a római Coriolanhoz. Ádám lelkesedését nem öli el
a csalódás; mindig újra és újra kitör az, időnkinti csüggedése daczára,
az emberi élet eszményei iránt. Igaz, hogy igyekezetében, melylyel
boldogítani akar, egyszersmind saját boldogulására törekszik,
önállóságában kielégűlni kiván. Az emberiség üdvében a maga üdvét
keresi, mert Ádám: az ember. De a nemesebb ember, az embernek
színe-java, mely, fordítsuk meg az előbbi tételt: saját üdvét az
emberiség üdvében keresi. Lépésről lépésre ez a törekvés vezeti.
Sergiolus leszámolt magával; új eszmét kér a világnak, hogy a nemesbnek
köre legyen magasra törni. Tankréd hősi kardjával idegen világba viszi a
szeretet tanát, hogy elvadúlt milliók érezzék malasztját. Kepler, az
udvari életnek bénító és szégyenteljes visszásságai között, egy új
korról álmodik, mely szabad szót ád a rejlő gondolatnak. Ezt hirdeti
Danton: egyenlőséget, testvériséget, szabadságot, az emberiség
váltságát; ennek áldozza élete nyugalmát, örömeit s magát az életet is.
Innen kezdve azonban, a költemény hatásának végetlen kárára, Ádám
majdnem egészen megszünik cselekvő személy lenni. Azonban a különböző
életformák, melyek között megjelenik, mind az ő eszméiből, vágyaiból,
törekvéseiből indúlnak ki, s ezeknek képezik megvalósulásait, de
túlhajtottságukban egyúttal hajótöréseit is. Az eddigiekhez hasonlóan a
londoni vásár s a falanszter is így tűnnek föl Ádám s a mi szemeink
előtt. De a legutolsó, az ember elnyomorodása az eszkimóban, már nem az.
Ez az egyetlen szín, melyet Luczifer egészen a maga gondolata és czélja
szerint rendez, a merev kényszer elviselhetetlen súlyát érezteti általa,
mintegy az utolsó, a döntő csapást akarván Ádámra mérni. Ádám itt is,
mint az utolsó színekben általában, csupán néző. Csakis az ürben repűlve
lendűl még kiválóbb szerepre szárnya. Itt halljuk legjellemzőbb
nyilatkozatait, büszke hangját a föld szellemével szemben:
Daczolok véled, hasztalan ijesztesz.
Testem tiéd tán, lelkem az enyém;
A gondolat s igazság végtelen!
Eltántorítani hiába próbálja Luczifer, hiába a szellem: lelke fölfelé
tör. Innen, a magasból, tekint vissza pályájára, ép úgy mint Faust,
mikor a Gond fölkeresi. De minő különbség a kettő között! Hallottuk
magától, Fausttól, mikép élt ő; halljuk Ádámot:
Bármi hitvány
Volt eszmém, akkor mégis lelkesített,
Emelt, és így nagy és szent eszme volt.
Mindegy: kereszt vagy tudomány, szabadság
Vagy nagyravágy formájában hatott-e,
Előre vitte az embernemet.
Oh vissza hát a földre új csatára.
Ime mily kiváló, mily uralkodó helyet foglal Ádám egyéniségében az
önzetlenség momentuma; ép olyan szembeszökő, a milyen öntudatos.
De ez magában még nem tragikus: az akaratnak, önző vagy önzetlen,
szükségkép elbizottnak, erőszakosnak kell lennie s az önzetlennél ép ez
a tragikai momentum. Ádám elbizott akarata kétségkívül erőszakos is, még
pedig két irányban. Erőszakos minden egyes álomalakban a közérzéssel,
általános meggyőződéssel szemközt, melyre nézve Ádám törekvése rendesen
vagy korai vagy kései. Farao önzetlen nagylelkűsége tragikai tévedés,
melyet nemezise Miltiadesben ér utol. Sergiolus a maga gyönyörűségére
embervért pazarol. Tankréd Izauráért át akar törni a kolostor sánczán,
daczolni a kor szellemével, mignem a csontváz visszariasztja, Dantonra e
tekintetben elég rámutatnunk, a mint a nyaktilón a foglyokkal
szembenáll. A falanszterben, melyet csak közakarat alkothatott és
tarthat fenn, erőszakkal akar képviselni Ádám egy más közakaratot.
Erőszakossága, a földtől való elszakadása alkalmával, megrendítően
hatalmas: a szellem szabadsága nevében daczol a lét természeti
föltételeivel; e jelenet a drámának kétségkívül legfenségesebb részletét
képezi; megragadó változata a perzsa Kávusz- s a görög Ikarus-mondának.
De minde képek, küzdelmek és bukások, mire valók? Ádám az emberiség
javáért harczol; küzd kitartón s csalódásai között is egyre megújúló
vágygyal és reménynyel. Csüggedésén újra meg újra erőt vesz bizakodása.
Bár egyes, kitűzött czéljait el-eléri, sohasem érezheti mégis a siker
örömét. Arra van ereje, hogy kiküzdje a miért hevűl s új rendet hozzon a
világba; de annak elfajulását, elvénhedését megakadályozni már képtelen.
E mindenható tehetetlenség forrása gyötrelmeinek. Erejének lelkesítő
érzetével, melylyel a sikereket mind kivívja, együtt jelentkezik
tehetetlenségének kínja, melylyel a sovárgott fejlődést nem állíthatja
meg azon a ponton, a hol megnyughatnék benne. A hatalom a magány
kínjával, a nagyság fenséges ereje a tömeg nyomorúlt erőszakosságával, a
gyönyör a csömörrel, a vallás szőrszálhasogató őrjöngésével, a tudomány
legyőzhetetlen korlátaival, a szabadság féktelenségével nehezedik
lelkére. Tudni akarta, mi vár rá a földön: ime, most tudja. Mi is
tudjuk, hogy csakugyan az vár rá: ránk nézve valóságos múlt, rá nézve
valóságos jövő. A mit álmodik, az a valóságos világtörténet. Csakhogy
egyoldalú: mert a világtörténet nemcsak az ember bukásainak, hanem
győzelmeinek története is. Luczifer nem ferdít, nem hamisít a szó
betűszerinti értelmében, csak eltitkolja azt, a mi czéljára, az ember
kétségbeejtésére és fizikai megsemmisítésére, alkalmatlan. Nem az által
hazudik, a mit mond, hanem az által, a mit elhallgat. Arany kissé túlzó
kifejezéssel említ pesszimista színt; utóbb megfelelőbb szóval csak
sötét oldalt mond. Ezt, csakis ezt a fél-igazságot láttatja az ördög,
mely egésznek mondva magát: hazugsággá lesz. Ádámot meghordozza a
demagógok Athénjében, a kéjenczek Rómájában, az őrültek Bizánczában; a
vérszomjas csőcselék Párizsában s a kufárok Londonában; de volt egy más
Athén, más Róma, más Bizáncz, más Párizs és más London is. Ámde ezeket
eltitkolja előle s így minden győzelmét vereségnek mutatja, minden
örömét a kiábrándulás mérgébe fulasztja. Bukásra bukás.
Azonban minde véget nem érő bukások, az emberi csalódás közös fogalmába
gyűjtve, miféle tragikai tévedésnek képezik nemezisét? Egyenkint
Faraóét, Sergiolusét, Dantonét; egybe foglalva Ádámét. Ennek ama másnemű
erőszakosságára vonatkoznak, mely a költemény egészét illeti, s
tragikumának tulajdonképeni alapja. Az egyes tragédiák egy nagy, közös
tragédiába olvadnak be, midőn e kérdésre vezetnek: miért csalódik hát és
miért küzd Ádám? Csalódik, mert elszakad az istentől és küzd, mert léte
alapját egyedűl önerejében keresi. Elbizottsága s ebből folyó
erőszakossága az isten irányában: ez a fontos. Mondhatják erre, hogy:
hiszen Ádám voltaképen nem küzd az isten ellen. Igen, de a végetlen
tudatának, a hit erejének, az istennek támogatása nélkül, sőt daczos
elvetésével folytatott küzdelem: mégis csak az isten ellen irányúl. A ki
vele nincs, az ellene van. Ezekben nyilatkozik Ádám akaratának tragikai
elbizakodása és erőszakossága.
E fejtegetések igyekeztek megvilágítani, egyezésökben és eltérésökben,
Faust és Ádám alakját. Amaz az önző, ez az önzetlen, de elbizott akarat
képviselője. Ádám mindig azért gondol az emberiségre, hogy magát neki
áldozza; Faust meg azért, hogy magának áldozza. Ádám képviseli az
emberiséget, Faust csak jelenti az embert. Amaz harczaiban mindig azon
az oldalon áll, a hova nemes lelkesedése, az emberi nem magasabb érdeke
szólítja; azért egy törekvése sem gyümölcstelen, még a Luczifer által
fölidézett kétségbeejtő képekben sem: bár minden termését elveri a jég,
legalább új vetőmagnak valót mindegyik hoz. Faust, még váltsága felé
közeledve is, az alá a zászló alá lép, mely érdekét biztosítja; még a
megtalált igaz úton sem tagadja meg azonnal régi valóját s a szegény
öreg pár gunyhója miatta lángba borúl. Neki csak ördögi varázslat szerez
szerető szívet, hogy kegyetlenűl föláldoztassék s az ördöngösnek
egyetlen állandó társa az ördög maradjon; Ádám szívével vonzza Éváját s
lénye nemesítő, megnyugtató feléül végig meg is tartja. Faust
öngyilkosságát a véletlen akadályozza meg, egy pillanatnyi ellágyulás,
melynek valódi, mélyebben ható értéke nincs többé lelkében; Ádámra nézve
az öngyilkosságot a szeretet teszi lehetetlenné, lényének másba
olvadása, másnak átadása. Faustra nézve Krisztus és az evangéliom holt
betű; Ádám szívében élő reménység. De jellemök eltérő természetét mi sem
érezteti jobban, mint tragédiájok megoldása. E megoldáshoz is Faustot a
gondolat vezeti, Ádámot a szeretet. Amaz az önzés boldogtalanságát látja
át, ez az elbizakodás boldogtalanságát érzi. Faust a kiválóan emberivel
az emberi közösség felé fordúl; Ádám az istenihez, összekapcsolván vele
az emberit. Faust megoldása: az egyéni föláldoztatása, az egyetemesnek;
Ádámé: az istenivel összeolvadás, a végetlenség gondolata által. Az önző
Faust önzetlenné lesz, az elbizott Ádám megadóvá. Annak a bocsánatot
hirdetik az égi seregek, ennek a gondviselést.