A korlátlanságra törekvő akaratnak elbízott formáját láttuk s utána azt
az átmenetit, melyben már az önzőhöz hajlik. Az önző akarat nincs
tévedésben eszméje, iránya, czélja felől, mint amaz: csak saját erejének
mértéke felől. Saját egyes voltának teljes tudatával lép föl. Tudja,
hogy akarata csak a magáé, czélja csupán ennek föltétlen érvényesítése;
de erejét olyan rendkívül nagynak érzi, mely nem férhet meg korlátai
között s nem érheti be egyességével. Mindazt, a mivel szükségkép
összeütközik, a mi vele szembeszállhat, kicsinyli és megveti. E
megvetésből merít jogot minden korlát lerontására s a maga egyéni
akaratának legfőbbé tételére. Pereat mundus, dum ego salvus sim. A ki
legerősebb, annak van legtöbb joga uralkodni: ebből indúl ki. Erejét
mindenhatónak érzi s valóban mindenhatóvá akarja tenni. Felmagasodva,
elbizottság, ész és hősiség által, ujjat húz az istennel s
szétrombolására tör a világ rendjének, melyben az általános tökéletesség
fejezi ki magát. Itt következik csalódásra ébredése, magánál nagyobb
erővel találkozása, leveretése. Firdúzi Kaj Kávusz sáhja, ki nem érve be
földi uraságával s elcsábítva egy gonosz szellem által, trónján ülve
sasokkal ragadtatja magát az ég felé, magasba, túl a napon, honnan aztán
összezúzva hull alá.
Ha a történetben példák után nézünk, első sorban találkozunk Napoleon
alakjával, melynek tragikai elemeit oly erőteljesen fejezte ki Fichte a
német néphez intézett beszédei egyikében. Igen érdekes utalásokat,
fejtegetéseket találhatunk e tárgyra nézve Kazinczy Ferencznek és gróf
Dessewffy Józsefnek egymással váltott leveleiben is. Az uralkodói
erőnek, a hősi nagyságnak megtestesülése ő; magában egyesíti a fenségnek
megannyi tényezőjét. Kezdetben úgy látszik, mintha az emberiséget akarná
szolgálni: sasszeme biztosan fölismerné s hatalmas karja győzhetetlenűl
védelmezné javát. De hamar beáll a fordulat. Beáll pedig nem az
ellenállással kihítt szenvedély forrongása, hanem a diadal mámora által.
Nem a küzdelem és a szenvedések, hanem a siker és győzelem csábítják rá.
Épen ez különbözteti meg őt, elég élesen, az előtte ismertetett
jelenségektől. Sért, mielőtt sérelmet szenvedne. Hite géniuszában, mely
oly rendkívül magasra emelte, mindent lehetségesnek és mindent
megengedettnek tekintet vele. De mindvégig lelkesedés táplálja s
abszolut akarat vezérli. A mi a népfölkelés előtt ellenébe állt,
mindkettőnek híjával volt, pedig csak egy, az övénél még erősebb,
abszolut akarat által vala legyőzhető, melyet nem önző, hanem egyetemes
czél állít síkra. «Kétségtelenűl igaz, mondja Fichte, hogy az erkölcs, a
szabadság mindennek föláldoztatását követelheti; hogy mindennek föl kell
áldoztatnia, azt ő helyesen látta s határozta el magában. És ő bizonyára
utolsó lehelletéig szavának fog állani; erről kezeskedik akaratának
ereje. Csakhogy nem az ő önző terveinek kell föláldoztatnia; hogy
ezeknek áldoztassék, arra még ő maga is igen nemes; az emberi nemzet
szabadságának kellett volna magát föláldoznia s mindnyájunkat magával
együtt, és akkor én s mindaz, a ki a világot úgy tekinti mint én,
örömmel rohantunk volna utána az áldozati szent lángok közé.» «Így a jók
minden erejének egyesűlnie kell legyőzésére. Mert az ördög országa nem
azért van, hogy legyen s az ingadozó, sem istennel sem ördöggel nem
tartó uratlanok által békén tűressék, hanem hogy szétromboltassék s
lerontása által dicsőség legyen az isten nevének. Ha ez az ember ostor
az isten kezében, nem arra való, hogy meztelen hátunkat tartsuk oda s
csorgó vérünkkel áldozzunk általa istennek, hanem hogy széttörjük.»
Majdnem ugyanezt az eszmét fejezi ki Berzsenyi híres epigrammja is
Napoleonról:
Nem te magad győztél, hanem a kor lelke – szabadság,
Melynek zászlóit hordta dicső sereged.
A népek fényes csalatásba merűlve imádtak,
S a szent emberiség sorsa kezedbe kerűlt;
Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,
S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.
A mely kéz felemelt, az ver most porba viszontag:
Benned az emberiség űgye boszúlva vagyon.
Julius Cæsart, az akarat hatalmának megfélemlítő képviselőjét, tettekben
nem igen jellemzi Shakspere. Megalapított nagyságában vezeti elénk,
melyet ereje rakott és védelmez. Már oly magasan áll fölötte a világnak,
hogy bukása fenekestől fel fogja forgatni azt. Féktelen dölyfe
természetes álláspontnak tűnik fel, melyről a saját egyéni erejénél
fogva ily szédítő csúcsra emelkedett ember a levívott s alatta nyüzsgő
világra tekinthet. Mindössze három mozzanat az, mely a tragédiában
erősebb fényt vet alakjára. Egyik Cæsar kaczérkodása a koronával. A
czirkusban háromszor tolja vissza, mindig szelídebben, az Antonius által
nyújtott koronát; a visszautasítás habozó módja nem maga fölött való
szilárd erejének, hanem belső tusájának bizonysága, az akarat és
kénytelenség, a vágy és okosság között. E csupán elbeszélt jelenethez
kiegészítőleg csatlakozik utóbb Decius csele, ki a korona igéretével
csalja őt a tanácsba s ezzel a tőrbe. Itt Cæsar gyarlóságát látjuk,
lényének sebezhető oldalát, melyet fedetlenűl hagyott; itt látnak szíve
mélyére Cassiusék. E momentum későbbi tételeinket fogja magyarázni. De
van Shakspere drámájának két olyan jelenete is, mely egyenesen Cæsarnak
önmagán és másokon zsarnokoskodó erejét s gőggé fajúlt önérzetét
juttatja kifejezésre. Igaz, hogy inkább csak szavakkal; de igaz az is,
hogy az abszolut felsőség érzetét, melylyel Cæsar lelke tele van,
sohasem jellemezte Shakspere erőteljesebben és megrázóbban, mint e
pompázó és mégis szenvedélyes, nagyzó és mégis szigorú stíllel, e
fenséges szavakkal, melyek majdnem a tettek erejével hatnak ránk. Az
egyik jelenet, midőn Calpurnia és a jósok intik a veszélyre, mely
márczius idusán a tanácsban fenyegeti s ő ez intések és kérelmek daczára
is menni készűl. A gonosz jelek úgy a világot, mint őt illetik; azaz
Cæsar annyi, mint a világ. Egy szolga hírül hozza, hogy a jósok nem
találtak szívet az áldozati baromban. Kész rá felelete:
Ez, istenektől gúny a gyávaságra:
Szivetlen marha volna Caesar úgy,
Ha félelemből honn maradna most.
De nem marad. Jól tudja a veszély,
Hogy nála Caesar még veszélyesebb:
Mi két oroszlán, egy napon születtünk,
De a korosb és rettentőbbik én.
Mindazon, a mi embert fenyegethet, a természet és élet veszélyein,
fölülállónak érzi magát: igazi földi istennek. A mi csak ijeszti, ha
arczát fogja látni: semmivé tűnik. Utóbb azonban ingadozni kezd, hajt
felesége szeszélyére s egy perczig maradni akar. De még engedékenységét
is erőnek tudja éreztetni kifakadása. Nem mondhatja, hogy nem mehet, még
kevésbbé, hogy nem mer; mit vigyen hát hírül Decius? Ne hazudja talán
betegnek? Akarata az ok; mondja, hogy nem akar: ezt elég tudni a
tanácsnak. Ime, a mi Calpurniával szemben engedékenység, a tanácscsal
még azt is hajthatatlan, abszolut akaratként kivánja éreztetni. Azonban
mégis megy s a senatusban játszódik le a másik jellemző jelenet. Még a
kérés is sérti, hogy visszabocsássa Publiust, kit száműzött. Dölyfe,
melylyel a hajlongó Metellus Cimbert fölrugással fenyegeti, mint az
ebet, kíméletlenné és durvává lesz. Engesztelő vonása, hogy az
alacsonyság, képmutatás, rossz kopóhizelgés képzete lázítja föl, s ez
csak az igazi fenségre hathat lázítólag. Majdnem azt mondhatnók: minél
erősebb a kifakadás, annál erősebb a fenség érzete. Valamennyien kérik;
de Cæsar így felel:
Volnék, miként ti, hajlanám; ha kérni
Tudnék, hajthatna kérelem. De én
Szilárd vagyok mint éjszak csillaga,
Melyhez kimérten nyugvó szerkezetre
Hasonló nincs az égnek boltozatján.
Számatlan szikra festi az eget,
És mindenik tűz, fénylő mindenik;
De egy vagyon csak, mely helyén marad:
Úgy a világ is fel van bútorozva
Emberrel, s embervér, hús mindenik
S érző; de minde szám között csupán
Egyet tudok, ki víhatatlanúl
És rendületlen megmarad fokán.
Hogy ez én vagyok, hagyjátok megmutatnom.
E szavak nemcsak mértéktelen elbizakodást, hanem mérhetetlen nagyságot
tolmácsolnak. Egyszerre érezzük bennök, mily erővel küzdötte fel magát,
mily semminek tekint mindent magán kívül, mikép tombol önzése s mikép
készíti elő, okot és alkalmat adván rá, vesztét.
Ez az önző akarat jellemzi Edvárd királyt, Arany balladájában.
Belovagolja a walesi tartományt, megtudni, hogy boldog-e népe. De ez nem
önzetlenség, hanem ironiája annak. Mert ő olyan boldognak akarja látni a
népet, mint az igába hajtott barom. Így lenne biztosítva uralma, önzése.
Többet akar mint Cæsar; azt, a mit a kényszer hatalma ki akar csikarni a
lelánczolt titántól. Lenyügözni, rabigába hajtani a szellemet. Walesi
bárdot keres, ki tetteit zengje s nevét dicscsel ejtse. Mikor aztán
hiába keres ilyet s valamennyi ajakáról csak átkokat hall, ötszázat küld
máglyára. Azt hiszi, dühe megsemmisítette a lelket is, mely bennök
lakott s neki ellenszegűlni mert. De csalódása nem soká tart; nemezise
nyomban fölkeresi, alig vágtat keresztül a tűzfényben égő tartományon. A
szellem, melyet meg akart ölni, bebizonyítja halhatatlanságát, s mintegy
elszakadva a testtől, mely fölött a király zsarnokoskodhatott,
kisértetként üldözi s ötszáz ajakkal zúgja rá átkát. A babyloni vizeknél
zengő zsoltáríró ajakán is ilyen alkalom zendítette meg a legfenségesebb
himnuszok egyikét: a kik őket elvitték és megrontották vala, a raboktól
vigasságos éneket követelnek a Sion énekei közűl; de ők fűzfára
akasztották hegedűiket s csak átkuk van tömlöcztartóik számára. Ilyen
természetű zsarnoki törekvést éreztet Arany és Tompa Heródese s az
utóbbinak perzsa királya az _Üres koporsó_ban.
A világköltészetnek az az alkotása azonban, mely e helyütt
legtanúlságosabbnak látszik, _III. Rikhárd_. A legszélső,
legöntudatosabb önző akarat, a gonosz fensége benne testesűl meg. Nem
ismerünk hőst, ki oly tiszta tudatában volna egyességének,
különbözőségének s elváltságának az egész világtól, akarata önző
voltának s annak, hogy a rend, melynek megalapítására törekszik,
visszás. Központja ő maga, mozgató lelke a gonosz. Sehol sem fejezi ki
magát világosabban és és élesebben, mint _VI. Henrik_nek néhány
jelenetében s különösen a befejezőben, midőn a királyt meggyilkolja.
Idomtalanságát hajtogatva, folytatja:
Ha testem az ég hát így formálta: lelkem
Egyenlő félszeggé pokol tegye.
Testvérem nincs, nincs egy testvérvonásom,
S szeretet, ez égi szó az ősz fejeknek,
Csak a hasonlók lelkében tanyázzon,
Bennem ne! Én csak én vagyok magam.
Clarence vigyázz, elzárod a fényt előlem:
Sötét napot hozok reád ezért;
Jóslatokat sugdosva szerteszórok,
Hogy Eduárd remegjen élteért,
S hogy meggyógyúljon, halálod leszek.
Henrik király s hercegje halva már:
Rajtad a sor! aztán a többiek.
Mi sem vagyok, mig minden nem leszek.
A természet magcsúfolja s ő ebben mintegy hivatását ismeri föl,
útmutatást rá. A külső ferdeségnek feleljen meg a belső félszegség, a
természetinek az erkölcsi. Lábbal jött a világra, szinte sietve vesztére
törni azoknak, kik jogát bitorolják. De nemcsak megcsúfolta, meg is
ajándékozta fényesen. Idomtalanságában is nagyobb mindenkinél. Hősi
kardját már ifjú korában villogtatja a st.-albansi és wakefieldi
csatatéren s életeért a bosworthi mezőn a kétségbeesés megrendítő
erejével harczol. Mily hatalmas egy ember! Nemcsak gonoszsága tölt el
iszonynyal, de rendkívüli nagysága szinte részvétünket is
felkorbácsolja. Félünk tőle és féltjük egyszerre. Lelkében gyűlölet és
boszú a York ház ellenségei iránt, bősz lázadás az igazságtalan
természet ellen, az észnek rendkívüli élessége és felsősége, a
szellemnek félelmes erélye akarata végrehajtásában, kikerűlhetetlen
éleslátás és fáradhatatlan tetterő. Nincs előtte semmi szent; kiszakítja
magát a családi kötelékből és föléje helyezi az erkölcsi törvénynek:
Rikhárd az első és utolsó, a jog és a kényszer, az egyetlen hatalom. Már
a towtoni csata után, mely Eduárd diadalával végződött Henrik király
fölött, tisztában van czéljával:
Ha trón Rikhárd számára nincs,
Mi más gyönyört ád néki a világ?
A kik útjában állanak a trónig és azután, meghódítja, leigázza,
legyilkoltatja. Tud mosolyogni s ölni mosolyogva, csikart könyűkkel
nedvesíteni arczát. Épen nem szépíti gonoszságát, szinte elvek szerint
cselekszik, s mint egy franczia eszthetikus megjegyzi: megteremti a bűn
morálját. Büszke és gonosz, dühös és ravasz, s minde tulajdonait
szellemi ereje teszi félelmesekké. Színt adhatna még a kaméleonnak. Nem
válogat az eszközökben, sőt szatirikus is: utánozza a nemes érzések és
alázat hangját, a szív fölindulásainak hevét; mindezt olykor nem is
azért, hogy czélt érjen s az embereket megcsalja, mint inkább csak a
maga személyes mulatságára s az ég boszújára, melyet kinevet. Henrik
király Rosciusnak nevezi őt, komédiásnak, ki új meg új halált hoz
színre. Pokoli játékot űz áldozataival, ép úgy azokkal, a kiket meg akar
nyerni, mint azokkal, a kiknek vesztét határozta: Annával is,
Buckinghammel is. Bitóra küldi nemcsak ellenségeit, hanem hiveit is, ha
pillanatnyi szeszélyének úgy tetszik. Még a szeszély is, az akaratnak e
játéka, törvényévé lesz az ő mindenségének.
Rikhárd példája mutatja, mily körűlmények között találjuk meg a
gonoszban, az önző akarat legszélső fokán, azt a fenségbeli kiválóságot,
mely a tragikumnak elmaradhatatlan eleme. Akkor, ha ellenei eltörpűlnek
vele szemben s ő maga végetlen erőnek tűnik föl, melyben a szenvedély
korlátlan hatalmával az elme rendkívüli élessége szövetkezik, az általa
képviselt visszás elv megalapítására és megvédelmezésére. A hol akár a
szenvedély hatalma, akár az elme élessége hiányzik a gonoszból, kívül
marad a fenségen. Kívül a cselszövő, de erejével nem imponáló Biberach
ép úgy, mint Szigligeti erőszakos Grittije, kinek cselvetései durvák és
képtelenek: hiányzik szenvedélyéből, hogy úgy mondjuk, az észszerűség. A
gonosznak fenséges jelenségét, saját világához való viszonyában is,
érezteti a nyomorék Rikhárd és nyomorúlt környezete. Észbeli ereje
nemcsak daczát fokozza és kitámadását segíti az egyetemessel szemben,
hanem az igazság furfangos kiforgatásával megkeresi az alapot is,
melyben megnyugodjék. Rikhárd a puha kéjelgés napjaiban a férfias
tetterő zaklató hevével menti gazságát: mivel e tánczos, kéjekbe merűlt,
szépelgő világ nem ad helyet neki, teremt ő magának új, másik világot, a
melyben helye legyen. Ha a természet rendje az ő alkotásában fölfordúlt,
nem arra utasította-e, hogy a mindenség rendjét, a belsőt és külsőt,
fordítsa föl? Ez az igazolásra törekvés jellemző vonása a gonosznak,
mely, hogy erejét teljes mértékben kifejthesse, önkénytelenűl is
szükségét érzi a magával való megegyezésnek, bármilyen halk belső vádak
elhallgattatásának, a megnyugvás bizonyos nemének. Ebben valami
elnyomhatatlan, titkos hódolat rejlik az egyetemes iránt. Azt mondja:
igazságtalanság történt vele, s kap ezen az igazságtalanságon, hogy
általa igazolja magát. Emlegeti társtalanságát, egyedűliségét. Mikor,
Eduárd és Lady Grey jelenete után, először részletezi vad iróniával
rútságát, eszébe jut a szerelem, nem mint édes gyöngédség, hanem mint
piperés puhaság. Kineveti magát érte:
Vajjon lehetne-é szeretni engem:
Oh szörnyű balhit csak gondolni is!
A fenség általában föltételez bizonyos magányt, mert hisz a hős föléje
emelkedik egész környezetének, melyből igazán senki sem követheti. E
magány emeli a fenséget, mert kitartásához végetlen erő szükséges.
Gondoljunk Sophokles Philoktetesére, ki egyedűl, gyámoltalanúl és
betegen kínlódik Lemnos kopár partjain. Minél önzőbbé lesz az akarat,
annál teljesebb az egyedüliség, mely végűl egész kisérteties kizártsággá
komorúl. Macbethet abban a mértékben hagyják el hivei, a mint törekvése
inkább és inkább önzővé válik. Az emberiség boldogságát kereső Ádámot
végig kiséri útján Évája; de az önző Fausthoz csak csalódás köt
ideig-óráig egy-egy lelket, s egészben igazi emberi társsaság nélkül
futja meg pályáját. Vischer csak a gonosz magányosságát emeli ki, mely a
dolog természetében rejlik. A szélsőségig vitt önző akarat, mely alapját
képezi, természeténél fogva kizárja a társulást. A gonosznak nemcsak a
jók, hanem a gonoszok is ellenségei: az önzés nemcsak az önzetlenséggel,
hanem még inkább más önzésekkel ütközik össze. Ha tán bizonyos czélra
szövetkeznek is, egyesűlésöknek, erkölcsi tartalék híján, semmi
összetartása, semmi állandósága nincs: magától, szükségszerűleg
szétbomlik az. A zsarnok, mint a kifacsart czitromot, eldobja gazsága
eszközét; a rablók összevesznek a préda osztályán.