A korlátlanságra törekvő akarat osztályába tartozik a tragikai
jelenségek legnagyobb része. Az egyént maga akaraterejének rendkívüli
mértéke emeli a fenség magaslatára; ennélfogva, ez által sarkalva, ebben
bizakodva törekszik önállóságra, függetlenségre, uraságra, hatalomra.
Megtagadja függését, alárendeltségét, kapcsolatát az egyetemes
irányában, mint Prometheus, Faust, Ádám, Milton Sátánja, a maga akaratát
egyetlen és végső czélul tűzvén ki, ennek valamennyi természetes és
jogos korlátját lerontani igyekszik, mint Ajas, III. Rikhárd,
Wallenstein. Az egyéni akarat föltétlen és általános érvényt tulajdonít
magának s erejével síkra száll isten és ember ellen, a ki csak gátolni,
korlátozni akarja. Az ilyen törekvések is kétfelé ágaznak: az egyiknél
az önzésen, a másiknál az elbizottságon s a belőle folyó erőszakosságon
fekszik a súly. Igaz, hogy, a tragikai jelenségek körét tekintve, az
önző akarat is legtöbbször elbizott s szükségkép erőszakos, az ilyen meg
rendszerint önző: de a bennök uralkodó eszmei mozzanat különbsége
nemcsak lehetségessé, hanem szükségessé is teszi ezt a
megkülönböztetést.
Az elbizott akaratnál, melyet meggondolatlansága, rohamossága, magában
való túlságos bizakodása vezet a tragikum lejtőjére, kétségkívül szintén
megtalálhatjuk az önzést, de leplezetten vagy öntudatlanul. A hős saját
meggyőződését, akaratát, hitét törekszik érvényesíteni, a nélkül
azonban, hogy törekvését önzőnek tekintené. Sőt alig bír ez önzésnek
tudatával. Ellenkezőleg, meg van győződve róla, hogy az érdek, melyet
képvisel, egyetemes: érdeke a felekezetnek, az országnak, az
emberiségnek, érdeke azoknak is, a kik nem ismerik vagy nem akarják
ismerni. Magát a közérdeknek, az általánosnak hivatott képviselőjeül,
szószólójául, harczosául hiszi. Küzdelmére a jogot nemcsak egyéni
erejében keresi, hanem az egyetemes akaratban, mely még tudatlanság,
elnyomás, pillanatnyi érdekek által elfojtva rejtezik ugyan, de
mihamarabb össze fogja szedni magát. Hivatása, szerinte, az egyetemesnek
nem ismert vagy félreismert jogában gyökerezik; ezt a jogot neki kell
kivívnia, nem a maga, hanem mindenek javára, ha máskép nem megy, erőszak
által. Elbizakodásában azt hiszi, hogy az egyetemes eszméje tisztábban
él benne minden másnál, s jogot ad neki minden ellen. Így daczol az
«emberszerető» Prometheus egy zsarnoki világhatalommal; így lép föl
Brutus a közszabadság érdekében; így dühöng Torquemada az emberiség
üdvét veszélyeztető eretnekség ellen; így támad ki Petur a nemzet jogai
mellett; így veti latba tudományát, ékes szólását, egész tekintélyét a
török szövetség mellett Kemény Verbőczije. Mind abban bizakodnak el,
hogy a közt szolgálják, annak az ügyét képviselik s bizonyos szempontból
igazuk is van. A jelenség, melylyel bennök találkozunk, mintegy
átmenetet képez, az istenit magukba fogadó s erejöket annak áldozó
alakoktól a merőben önzőkhöz. Ők is nagyobbára csak eszköznek tekintik
magukat, egy felsőbb akarat végrehajtóinak, egy magasabb czél
kitűzőinek, egy igazabb meggyőződés hirdetőinek. Egyéniségök, számos
esetben, csak mintegy önkénytelenül, elnyomhatatlan belső hatalmánál
fogva lép előtérbe, bontja ki magát, erőszakosságával egy felsőbb
parancsnak hódol: míg az önző előre tolakodik. E viszonyt Brutusnak és
III. Rikhárdnak egymás mellé állított képe eléggé megmagyarázza. A súly
a felfogásban rejlő tévedésre esik. Ezt az egyén akaratának teljes
erőszakosságával képviseli, az egyetemesben foglaltató oly hatalmak
ellen, melyek jogosúltabbak s ennélfogva erősebbek is nála. Ő maga
ugyanannak tartja magát, a mi az egyetemessel öszhangban levő hős; de
csak tévedésből. Ez valósággal a legfelsőbbet képviseli; ő meg azt, a
mit maga egyoldalúlag tart legfelsőbbnek. Ez úgy szolgálja az
egyetemest, hogy teljességében tiszteli; ő meg, mikor szolgálni kivánja,
egyszersmind megsérti. Egyik kezében áldozatot visz oltárára, a másikkal
üszköt dob rá.
A történet, a mithoszok s a költészet elég, ide vonatkozó példával
szolgálnak. A hitehagyott Julianus császár lelkét, kora ifjuságától
fogva, egy nagy gyülölet és egy nagy lelkesedés töltötte el. Az első
keresztyén császárok zsarnoksága kiirtotta családját, s őt magát is,
életét és szabadságát, szakadatlanul fenyegette. Testi és lelki
elnyomatásában kiírthatatlan gyülölség fogant meg irántok és a
keresztyénség iránt, melyet képviseltek. Az új egyháznak csak
visszataszító jelenségeit látta: a papok hivalkodását és szenvedélyeit,
viszálkodásait és gőgjét. Sanyaruságában titkon olvasta a régi görög és
római remekirókat s szivében rajongás ébredt a letünt világ iránt,
melyet azok feltártak előtte. Nazianzi Gergely és Vazul, kikkel Athénben
egy iskolába járt, felismerték komor titkolózása okát és szertelen
becsvágyát, s felkiáltának: «Mekkora veszélyt nevel magának a
birodalom!» De egy nagy embert is nevelt, kinek lelki ereje és
hősiessége, nemes szánakozása és nagylelkűsége oly ritka tüneménynek
tetszik e sülyedő korban. Marc Aurélt választotta példányképeül.
Császári trónra jutván, erővel fel akarta forgatni a dolgok új rendjét.
Azt hitte, az emberiséget erőszakkal fosztották meg régi eszményeitől,
melyek boldoggá és nagygyá tették, s neki most erőszakkal kell azokat
újra reákényszerítenie. Eszméiben és erejében egyiránt elbizakodott. A
régi tudományt és művészetet elválaszthatatlannak gondolta a
pogányságtól, s ennek kényszerű visszaállításával az egykori fény
földerülését, sőt a birodalom hajdani életerejének és hősiségének
föléledését várta. A keresztyén egyház az ő korában már üldözővé lett a
pogányokkal és eretnekekkel szemben; Julianus, a nagy lelkek
vonzalmával, az üldözöttek pártjára állt. A keresztyén papok
kiváltságait elvette, villongásaikat szította s eltiltotta őket és
híveiket a klasszikai tudományoktól. A hellenizmus dogmatikusává lett s
a Helios-, Rhea és Asklepios-kultuszt általánosítani akarta. Szenvedélye
hevében nem vette észre, hogy már az ő saját lelkében is csak módosúlva
és átalakúlva él a régi hit, mely elvesztette életerejét. Még
kifejezéseibe is behatott az új tan: Rhea «a szűz istenanya», Asklepios
«az istenfiú». A delphii orákulum, melytől Julianus sorsát kérdeztette,
néma maradt, s Apollo oltárát, hova áldozni ment, üresen és elhagyottan
találta. Keserű szavakban vallja be csalódását. Erőszakos küzdelme,
melyet Róma régi nagyságáért vívott, a ktezifoni csatamezőn végződött,
hol hősi halált halt: ellenségei, a parthusok, egy keresztyén legenda
szerint, az Úr angyalai voltak. A galilæai ellen folytatott harczában
ránk nézve ezuttal főkép az a mozzanat érdekes, hogy e harczban ő
váltságot keresett a romlott világnak.
Az ő eszményét, a görög-római tudományt és művészetet, feltámasztotta a
renaissance Firenzében. A mily rajongással küzdött érte egykor Julianus,
oly mély gyűlölet égett ellene Savonarolában, a ferrarai dominikánusban.
Kiszáradt arczán és beesett szemgödreiben a régi keresztyénség
aszketikus szelleme lángolt. Utálta a pogány filozófiát és művészetet,
melyek az egész világot meghódították és eltérítették az istentől. «Az
emberek Aristotelessel, Platóval, Vergillel és Petrarcával tömik meg a
füleket s mitsem törődnek lelkök üdvösségével; a sok könyv helyett miért
nem tanítják azt az egyet, melyben a törvény és az élet benne
foglaltatik.» Így gondolkodott a filozófiáról és a költészetről. «Mit
szóljak rólatok, keresztyén festők, kik félmeztelen alakokat ábrázoltok?
Kiknek ilyes képeitek vannak, pusztítsátok el őket s bizonyára istennek
és a Szent Szűznek tetsző dolgot cselekesztek.» Így a művészetről. A
képzelet megújhodását az erkölcsi újjászületéssel akarta elnyomni. Róma,
a pápai udvar, bűnös Babilon volt előtte, az új Athénné varázsolt
Firenze a romlás tanyája, s az egész olasz nép irtózatos örvények felett
tévelygett. A pogány míveltség az érzékinek kultuszát támasztotta fel s
ez ellen küzdött ő lángszavával Brunellesco fenséges kupolája alatt, a
firenzei dómban. Annak tulajdonított minden nyomort, sülyedést,
zsarnokságot. Az «elégedetlenek és kétségbeesettek prédikátora» volt.
Rajongása, melylyel az érzéki embert erőszakkal ki akarta tépni a
keresztyénből, prófétává tette. Malakiás és Jeremiás heve, gyötrelmei,
szenvedélye vettek erőt lelkén s János mennyei jelenései az ő szemeinek
is megnyiltak. Látásai voltak, jóssá lett. Irtózatos jövendőmondásai a
hazáját fenyegető veszedelemről, a vérfürdőkről, idegen hódítóról:
részben beteljesedvén, rendkívüli tekintetre emelték. A Mediciek
elűzetése után kezébe kerűlt Firenzében a főhatalom. Új állami,
társadalmi és erkölcsi rendet alapított, melynek kegyetlen szigorúsága
csak az istenit tekintette s üldözőbe vette az emberit. A hiúság minden
eszköze: selymek, ékszerek, drágaságok félretétettek; ünnepélyek,
vendégségek, játékok eltiltattak; a szeretet parancscsá lett, mint az
uzsora megszüntetése. Savonarola aszketikus rendje, mely minden világi
gyönyörüségnek hadat üzent, egy ideig közlelkesedéssel találkozott,
egyetemes akaratnak tetszett. Körmenetek töltötték meg az utczákat; a
gyermekek zsoltárokat és himnuszokat énekeltek; a lányok szűzen akartak
maradni férjhezmenetelök után, vagy kolostorba vonúltak; halálos
ellenségek ölelték át egymást s adták vissza az igazságtalanul szerzett
javakat. A vad ájtatosság, melyet Savonarola prédikált, máglyára hordta
Lorenzo da Credi és Fra Bartolommeo képeit, Boccaccio és a klasszikus
költők kéziratait s velök megbecsűlhetetlen értékű drágaságokat és
műkincseket. E láz nem tarthatott soká. Az emberekben fel kellett
támadnia végre is a megtagadott emberinek. Fel is támadt s Savonarolát
máglyára hurczolta: áldozataként az elbizott akaratnak, mely
tulajdonképeni önzés nélkül is zsarnokká tette. Ebből a szempontból
tekintve pályáját, félreismerhetetlenül tragikus az. Lenau nem innen
tekintette, hanem saját szubjektiv hangulatából, mely Savonarola oldalán
fogott állást s benne csupán az isteninek hivatott s teljes jogában levő
képviselőjét látta. Époszt írt róla; de minden igyekezete daczára sem
kerűlhette ki, hogy olvasója a döntő momentumban ne hősének, hanem
ellenfelének, Marianonak, adjon igazat. Savonarola vakon és erőszakosan
cselekedett. Erőszakosságával azonban az üdvöt követelte az emberek
számára, melynek ő csupán prédikátora kivánt lenni. Országa fejévé
Krisztust tette s oly országot akart megvalósítani ebben, mely «nem e
világból való». Maga egyszerű barát maradt a San Marco kolostor szűk
czellájában. A pápa méltóságokkal akarta megnyerni; de ő azt válaszolta,
hogy nem vágyik sem kalapra, sem mitrára, óhajtása csak olyan kalap,
melyet mártirvér fest bíborosra.
Aeschylos Prometheusa nemcsak halálos ellensége a korábban segített
Zeusnak, hanem az emberiség jótevője is, «a legemberszeretőbb dæmon».
Épen e miatt hasonlanak meg. E miatt sújtja őt a gyötrelmek minden
nemével a világ új istene. Az embert ki akarta írtani a föld színéről s
új nemet teremteni helyébe; a pusztulásra ítéltet Prometheus fogta
védelmébe s mentette meg vakmerő ellenszegülésével. De egyebet is tett
érdekében: az Olympról rablott tűzzel egy új, fensőbb rendeltetésű
embernek és életnek lett teremtőjévé. Ő ismertette meg a csillagok
járásának titkát, a számokat és betűket; ő ajándékozta az emlékezetet;
igába fogta a barmot és lovat s feltalálta a tengerész hullámszegő
vitorlás hajóit; megkereste a föld gyomrában rejlő érczkincseket s
megtanította a gyógyító szerek használatát és a jósjelek rejtelmeit.
Meglandítám a fáklyafényt, a hol
Előbb sötét volt… Az emberek
Minden tudást csupán nekem köszönnek.
Az általa osztott áldások a szellem felszabadúlását jelentik.
Törekvésében azonban megsérti a határokat, melyekkel az istenek magukat
a halandóktól elválasztották: a bilincseiből felszabadított, folytonos
haladásra törő s czéljaira minden eszközzel rendelkező emberi szellem
nem fogja tiszteletben tartani az isteni akarat által kijelölt
korlátait. Prometheus tűzrablásával megszületett a tragikum. Zeus még
csak most alapított hatalmának csorbításán haragra gyúl s a væ victis
gőgjével és kegyetlenségével bünteti azt. Isteni lénye még nem tisztúlt
meg a jog és rend istennőjével, Themisszel, való egybekelése által. A
legmagasabb csak mint puszta erő, mint kényszer mutatkozik benne. Ezzel
szemben azonban a Kaukazus sziklájához lánczolt Prometheus is megfelelő
erőt képvisel. Mikor az Erő és Kényszer leszögezik, Hefaistos is
megszánja:
Mi sajnos ez nekem, Prometheusz!
De a titán büszkén tűr és hallgat. Semmi kín, semmi kényszer nem veheti
ki belőle azt, a mit Zeus szabadúlása váltságáúl kiván: a jóslatot, mely
a trónját fenyegető veszélyt illeti. Két asszonyról beszélt, kiknek fia
nagyobb lesz atyjánál; ha azok egyikével összekel Zeus, elveszti
uralmát. Az égiek hallják s Hermes megjelenik, fölvilágosítást követelni
tőle. De Prometheus elszánt daczczal hallgat és tovább szenved. Mikép
tud szenvedni! Az öntudat, hogy csak jót akart és tett, s belső erejének
elbizott érzete nem engedi, hogy hódoljon. Isten fölé emeli magát. Mily
fenséges képe a lelki és testi erőnek, az akarat hajthatatlanságának,
közönyével a kínok és erőszak iránt: egyedűl a kietlen magányban,
keze-lába a sziklához szögezve, melle átverve a gyémánt-ékkel. Midőn
Zeus követe még iszonyúbbakkal fenyegeti, így válaszol:
Mit ő csaholt, tudom. De ellenünktől
Szenvedni nem gyalázat! Ám azért
Csapjon reám, ha kell, a tűznek ős
Két csíkja bár; a lég a bősz vihartól
Rezegjen, és a menny dörögve zúgjon;
A földtekét talpában és tövestől
Rengesse förgeteg, s a tengerek
Hulláma vad zajgás között verődjék
A csillagoknak égi útjaig;
A Tartaros éjébe sújtsa testem,
A sors sebes örvényitől ragadva:
De engemet megölni még se fog.
Íme az egész titáni költészet őse. Mint Schlegel mondta, nem: egy
tragédia, hanem: a tragédia.
Mi lelkesíti Brutust Cæsar ellen? Eszményképe lehet a derék embernek:
tele van nemességgel, hősiséggel, igazságérzettel, gyöngédséggel és
emberszeretettel. Van öröme Cæsar szerencséjén s könnye szeretete miatt.
Tekintélye, melyre az elégületleneknek szüksége van, lelki nagyságán
alapszik. Midőn tépelődő lelke sugallataira, Cassius bősz kifakadásaira,
a házába lopott felhívásokra hallgat s kimondja a végzetes szavakat,
hogy: Cæsarnak meg kell halni, önző gondolatokról nála szó sem lehet.
Maga úgy tudja, úgy vallja:
Személyes ok nem indít ellene,
Csupán a közjó.
Az összeesküvésbe egyedűl republikánus álmodozása, polgárerénye és
szabadságszeretete hajtják. Nem tűrheti a fő hatalmat egy kézben, a
máséban ép oly kevéssé, mint a magáéban. Valamint legjobb barátját
megölte Róma javáért, nála ugyanazon tőr van készen számára, ha honának
halálát tetszendik kivánni. Egyéni vonzalma daczára gyilkolja meg
Cæsart, nem mivel őt kevésbbé szerette, de mivel Rómát jobban szerette.
Gyászbeszédében halálát jótéteménynek mondja, melyben a város minden
polgára osztozik. Mellőzve most a természeti és erkölcsi törvényen
ejtett sérelmet: a jót, melyet tenni akart, már erőszakossága is
megsemmisíthette. A maga egyéni akaratát tévesen és elbizottan
azonosította az egyetemessel; ez sérelmesnek érezte azt és visszahatott
rá. A nép, mely Brutust kiabálja cæsarnak a megölt helyett, nem érzi
jónak, szükségesnek a gyilkosságot, nem fogja fel okát; neki már másféle
szükségei vannak, másféle jót vár. A tettnek inkább erőszakossága, mint
üdvös volta hat rá; az összeesküvők részéről önzésnek, a maga részére
sérelemnek nézi. Antonius beszédének hatása csak e nép természetes lelki
tartalmát hozta nyilvánosságra. Nemcsak Cæsar megölése volt
erőszakosság, hanem a mód is, melyen az összeesküvők hazájokat
boldogítani akarták. Ez máskép kivánt boldogúlni s a szabadság hősei
által megsértve érezte szabadságát. De Brutus tiszta jelleme és eszményi
rajongása hódított; a birodalomra polgárháborút, magára és terveire
bukást hozott.
«A zsarnokok, szerencsétlenségünkre, többnyire nemes jelleműek», mondja
Kemény Zsigmond a _Ködképek_ben. E szavak röviden és találóan jellemzik
a tragikai jelenségeknek azt a faját, melyről épen szó van. Ezt
érezteti, mélyen és élesen, hőse, Jenő Eduard gróf is. Ő is elbízott
akarattal, erőszakkal akarna boldogítani mindenkit, családját,
ismerőseit, jobbágyait. De ezek a jóllétet kevesebbre becsülik, mint a
függetlenséget, melyet áldozatúl követel érette. Népboldogító tervei
egymás után dűlnek halomra s csupán meghasonlást, gyűlöletet és
keserűséget arat. Ez indulatok hullámzása eltemeti önzetlenségét s csak
erőszakossága marad, melyből családi szerencsétlensége, teljes
pusztulása következik. Természetes fejlődése a korlátlanságra törekvő
akarat ezen, látszólag önzetlen formájának. A harcz heve az egyént mind
messzebb és messzebb ragadja, s az ellenállás, melyre alig számított, az
akadályok, melyeket nem várt, egyre jobban ingerlik. A mint elbizottsága
inkább és inkább erőszakosságra hajtja s erőszakoskodása folyton
sértőbbé lesz: egymásután szaggatja el kötelékeit azokkal, kiket
önzetlensége csatolt hozzá. A mily mértékben erőszakoskodik az egyéni
akarat minél általánosabbá lenni, annál szűkebb körre szorúl. A kik
azonosították is vele magukat, már nem közös törekvésök képviselőjét
látják benne, hanem elnyomójukat; elszakadnak tőle s ellene fordúlnak. A
szenvedély lázában, melyet a csalódások s a magára hagyottság táplálnak
és fokoznak, az önzetlenségnek még színe is elvész. Az akarat, mely
kezdetben fensőbb czéloknak látszott szentelni magát, végre maga lesz
czéllá. Önzése leplezetlenűl áll előttünk.
Ez az átmeneti forma az elbízott akaratról az önzőre. Megtestesülését
láthatjuk Coriolánban. Rettentő erejét, csodálatos hősiségét hazájának
szenteli. A közjó gondolata, keresése vezérli tetteit s Corioli
ostromára csak azt hívja, a ki hazáját magánál többre becsüli, mint a
hogy ő tesz. Az alacsony, személyes érdeknek még gondolata is távol van
lelkétől. Cominius azt mondja róla:
A zsákmányt megveté.
A drágaságokat silány szemétnek
Tekinté csak. Kevesbet követel, mint
Mit a fösvénység adna.
De ő nemcsak a külső ellenségtől félti hazáját. A közjót
elválhatatlannak hiszi az arisztokracziai elvnek, a tanácsnak uralmától,
melyet a forrongó, kenyeret követelő nép megcsorbítani igyekszik.
Nemcsak bensőleg gyűlöli a tömeget; ellene fordúlt lelke féktelen
gúnyban, sértésekben, szidalmakban nyilatkozik. A lázongókat megtámadja,
hogy miért zúgnak az érdemes tanács ellen, holott az istenek után az
tartja rendben őket, különben egymást falnák fel. A senatus hatalmának
teljessége, az ősi jogrend sértetlen fentartása: ezt kivánja. A mint
Savonarola a keresztyént és embert nem ismeri öszhangban egymással, úgy
Coriolan is elfeledkezik az emberről a polgár mellett. A tömeg azonban
emberi jogait követeli, vérének árát, életének feltételeit: ő
megtagadja. A heves tusában önérzete gőggé fajúl s az ellene áskálódó
tribunokkal és zúgó néppel szemben már ép oly elbízott és erőszakos,
mint önző. Előtte már nem a tanács és Róma egy jelentésű, hanem Coriolan
és Róma. Sőt lázban tomboló szenvedélye még tovább ragadja. Gőgje nem
képes elviselni a sérelmet s midőn Brutus tribun kimondja számüzetését,
a haza ellenségének nevezve őt: már akkor valóban az. Ő, ki előtt egykor
a haza gondolata volt a legelső, melyet életénél többre becsűlt, így
kiált a népre:
Az ellenség tollának lebbenése
Ejtsen kétségbe. Legyen hatalmatok
Mindig, védőtöket száműzni, s végre
Butaságtok… tégyen nyomorú
Szolgáivá olyan nemzetnek, a mely
Egy kardcsapás nélkül hódíta meg!
Megvetve a várost miattatok,
Hátat fordítok… Széles a világ.
Ez már az önző akarat, mely nem ismer urat s csak önmagát képes
szolgálni.