Az erő, mely az embert kitünteti s pályájában nyilatkozik, a fenség
színében mutathatja mint győzőt, mint kisebb erők leverőjét. Ezeknek
mértéke nagyobbnak tüntetvén fel magánál s mindannál, a mire csak
alkalmazható, fenségesíti őt. A rendes mérték fölé emelkedés: a fenség.
Az ilyen kiváló egyén erejét nyiltan az egyetemesnek köszönvén, ennek is
szenteli s megmarad öszhangjában. Ennélfogva ez az erő, mely az
egyetemest képviseli, nem ennek végetlen hatalmán, hanem a vele
szembenállók tehetősségén, tehát mind természetöknél fogva alárendelt
erőkön, mérközik. Győz, de kisebb elleneken. Nem így az egyetemessel
meghasonlásba kerűlt egyén. Csak magára támaszkodik, erejének forrása
csak magában buzog. Páthosza a végetlennel száll szembe, a
legyőzhetetlen erővel: ezen méri magát. Mértéke tehát a képzelhető
legmagasabb. Erejét az ellenállás bátorsága, szilárdsága, heve és
kitartása, a végső bukás daczára is, nagyobbnak, megrendítőbbnek,
fenségesebbnek érezteti, mértéke magasabb voltánál fogva, mint a minőnek
az egyetemest képviselő egyénét érezzük. A csúcs, hol ez győztesen védi
magát, nem látszik oly magasnak, mint a melyre amaz feljutott s a honnan
alábukik. «Az istenekhez méltó látvány egy hős férfi küzdelme a
sorssal», mondja Seneca. Íme az alap-különbség az époszok és tragédiák
hősei közt. Firduzi Rusztemje kétségkívül fenséges, mikor minden embert
meggyőz; de Prometheus fenségesebb, mikor a leghatalmasabb istennek is
ellene bír állani.
A különbséget érdekes példában mutatja a szendrei névtelen históriája
_Szilágyi és Hajmási_ról. A két ifjú a török császár tömlöczében
sínylik, honnan a szultán leánya szabadítja meg őket. A kobzos Szilágyi
vette meg szívét, s az ő kedvéért segíti a «kenyeres pajtások»
szabadúlását, kikkel maga is velök indúl Magyarország felé. De a császár
üldözőbe véteti vajdáival a szökevényeket, s a török tábor nyomukba is
jut. A névtelen igen röviden emlékezik a kifejlett harczról; a rokon
tárgyú székely balladák, még pedig mind a Szabó Károly, mind a Szabó
Samu által közölt változatok, részletesebben, hatalmasabb vonásokkal
írják le. A két vitéz győztes marad a harminczadosok, majd meg az egész
tábor ellen, melyből csak egyetlen élő jut vissza urához hírmondónak: a
naiv képzelet mily fenséges világításba állítja a két leventét, mily
erősen veti meg a tragikum ágyát! A mesés diadal után, a hogy elérének
az ország határához, előáll Hajmási, hogy ő nem engedi pajtásának a szép
leányt, hanem vívjanak meg érte. A szenvedély, mely benne ébredt, bűnös
volt: őt odahaza jámbor hitestársa s két szép fia várja. Megharczolnak;
Hajmási elveszti jobb kezét s talán életét is. Vörösmarty és Gyulai
feldolgozásában elesik; ott leli temetőjét. Így kell történnie. Az
igazság Szilágyi részén van. Őt szereti a lány s neki szabad szeretnie;
e szerelem az isteni segítség eszköze, mely börtönük ajtaját
megnyitotta. Hajmásinak mi joga sincs hozzá, csak az, a mit hősisége ad,
melylyel megvédelmezte, s szenvedélye, melylyel magának kivánja. E
szenvedély azonban, mely elfeledteti vele övéit, meghasonlásba keveri az
egyetemessel, mely a család jogát, az eskü szentségét őrzi. Úgy érezzük,
mintha Szilágyi karját ellene egy felsőbb hatalom is támogatná; mintha e
küzdelemnek nem is lehetne más kimenetele, mint Hajmási veszte. S mégis
nem Hajmási hat-e ránk erősebben; nem az ő szenvedélye illeti-e
mélyebben szívünket; nem magasabbra állítja-e őt képzeletünkben ez a
győzhetetlen indulat s e kétségbeesett küzdelem, mint isten-segítette
ellenfelét?
A benyomás, melyet e historia két hőse gyakorol ránk, elég elevenen
éreztetheti velünk, legalább alapjában, a különbséget: az egyén között,
ki az egyetemes öszhangjában maradva harczol s kivívja igazát, és ama
másik között, ki harmoniájából kiszakítva magát, vele meghasonlik s
saját vesztére tör. Az epikai és tragikai jellem, melyekről utóbb
részletesebben is meg kell majd emlékeznünk. Amott a hős a mindenhatóság
segítségével áll helyt, emitt a mindenhatóság ellen. Amaz elismervén,
hogy kiválóságát az egyetemesnek köszöni, hódol egy magánál magasabb erő
előtt; ez, saját erejét végetlennek tartván, hódolatot követel, mely
csak az egyetemest illeti meg. Amaz egyéniségét beolvasztja az
általánosba, tökéletességét csak ennélfogva érzi sikeres erőnek, az
egyetemes világosság egy sugarának; ez magát akarja azzá tenni, föléje
kerűlni mindennek, saját bélyegét nyomni az általánosra. Ő is csak az
egyetemesben foglalt valamely eszmét, hatalmat képvisel: Oedipus a
kérlelhetetlen lakoltatást, Romeo és Julia a mindent felülmúló
szerelmet, Bánk és Petron Maxim a boszú jogát a becsületen ejtett
sérelem miatt. De ezt a hatalmat aztán úgy képviseli, hogy minden mást
semmibe sem vesz, elemészteni s szétrombolni törekszik. Egy bizonyos
tekintetben nem ismer urat maga fölött. Üdvét nem az öszhangban keresi,
melyből kiszakítja magát, hanem az öszhangtalanságban, mely fölött
tehetetlen s a melyben el kell tévednie és vesznie. A maga képére akarná
átteremteni a világot, a mely jól meg van teremtve. Ez a korlátlanságra
való igyekezet, ez a törekvés: az egyéni akaratot, érzést, czélt, tudást
egyetemes érvényre emelni, általánossá tenni s mégis egynek maradni: ez
a fenségi eleme minden igazán tragikai jelenségnek.
Már a gondolat ébredése a fenség tényezőihez, nagysághoz és erőhöz, van
kötve: a nagy költők tudják, mily szoros összeköttetésben van ezzel a
tragikai benyomás. Macbeth diadalittasan közelg a fifei csatából. Hogy
mit tett ott, elmondja Rosse thán:
A norvég király maga
Töménytelen haddal s az áruló
Cawdori thántól támogatva, kezdé
A bősz csatát; míg Macbethünk szilárd-
Bizton, Bellona vőlegényeként,
Csapott reája, nem alább való
Erővel; ott kárt kárra, bősz aczélt
Aczélba vágva, megtöré azok
Kevély daczát; – egy szóval a miénk
A győzelem.
Így jelenik meg Macbeth, a győztes hadvezér dicsőségében, hatalmával és
nagyságában, Fores alatt, hol a boszorkányok s ezekkel a nagyravágyás
szédítő gondolata feltünik előtte. Mily emésztő, mily vészterhes és
fenyegető fájdalom az, mely Hamletnek legelső monologjában borong! Bánk
bán épen országjárásból tér meg az udvarhoz s egy egész elnyomott
nemzetnek fojtott kétségbeesését rejti lelkében: belegyűlt mintegy mind
az az erő, mely országszerte kitörni készűlt az idegen, zsarnoki és
tobzódó udvar ellen. Mennyivel erősebben ragadja meg lelkünket már e
mozzanat által, mint Teleki hőse, kiről megjelenésekor csak annyit
tudunk, hogy derék senator, jó konyhát tart, fiatal felesége van s
olykor bölcselkedni is szokott.
Így van már a tragikai kitámadás gondolatának megszületése is mintegy a
fenség tényezőihez kötve, melyek aztán még megragadóbbnak mutatják az
egyén fenségbeli kiválóságát a kihítt és kitartott küzdelemben. A
gondolat első megvillanásától, küzködésén át, egész romlásáig kísérik az
embert. A bukásban ép úgy megőrzi és kifejezi magát kiválósága, mint
pályájának bármely mozzanatában. Tragikuma fenségében született,
fenségében hal. Tragikai hős nem veszhet kisszerűen, megernyedt
akarattal s nem alkudhatik gyáván a halállal, mint valami kivégzett
gonosztevő. Ez lealacsonyúlás lenne s ő utolsó lehelletéig nem lehet
hűtelen saját nagyságához. Hogyan halnak Rikhárd és Macbeth? Mindketten
a csatatéren hullanak el. Amaz a harcz dühének elragadtatásával,
sárkánymérgével, mint tajtékzó véreb; emez hősi fölemelkedéssel,
iszonyodva a megadástól s e pillanatban legyőzve még életének egyetlen
kínzó gyöngeségét, a gonosz jelektől való babonás félelmet is:
szembeszállva a megindúlt birnami erdővel s a nem-anyaszülte Macduffel.
Coriolan és Othello, mintegy felmagasztosúlva önmaguk fölé, maguk
mondják ki s hajtják végre halálos ítéletöket. Shakspere szereti a
tragikai hősök bukását az általános romlás szó-képével fejezni ki s
nagyszerűségét ezzel is éreztetni. Midőn Octavius hírt vesz vetélytársa
elvesztéről, ily szavakban tör ki:
Antonius halála
Nem egyesé; e névben a félvilág
Feküdt.
Julius Caesar megöletésén pedig így keserg Antonius:
Nagy Caesar elesett.
Oh mily esés volt az, jó honfiak!
Elestem akkor én, ti, mind,
Míg véres ármány kérkedett felettünk.
A tragikai veszedelem e megrázó képeivel szemben mily kisszerű Ponsard
Galileijének bukása, ki családja érdekében megalkuszik a szent
inquiziczióval, fejet hajt előtte s legalább életét vásárolja meg
szabadsága árán. Nem érezteti a megtérésnek fentebb említett
megnyugvását sem, mert voltaképen nem térhet meg: a hatalmat, mely előtt
meghajlik, jogtalannak kell tartania. Bukásának módja, körülményei nem
erejét, hanem gyöngeségét teszik nyilvánvalóvá.
Az emberi lelket eltöltő érzések, gondolatok, erők különfélesége szerint
az egyénnek korlátlanságra törekvése is igen különböző irányú és
tartalmú lehet. Érzelmeink és gondolataink közűl sok hatalmasodhatik el
a többi fölött, hathatja át egész valónkat s törekedhetik ez által
egyetemes érvényre. Az általánossal meghasonlott s vele szembenálló
egyéni páthosz ennélfogva számtalan változatot, módosulást, eltérést,
fokozatot mutathat. De valamennyi nyilatkozata, különféleségök daczára
is, két fő osztályba sorozható, melyek közűl az egyik magát az
akaraterőt, másik meg az érzést tünteti föl korlátlanságra törekvésében
s az egyetemessel meghasonlásában.