A fenségbeli kiválóságot képviselő erő, mely a páthosz alakjában jelenik
meg előttünk, a végetlenre való törekvést jelenti. Épen ez a törekvés
az, a mi fenségessé emeli. Horwicz a fenség fogalmából azt következteti,
hogy a lelkileg fenségesnek mindig egyszersmind tragikusnak kell lennie.
«Mert, azt mondja, ha a szellemi tartalom nem sértené meg alakját
(körülmények, viszonyok, szokás, jog), hanem vele egyensúlyos maradna,
nem esnék a fenség kategoriájába, hanem a szűkebb értelemben vett
szépébe vagy a méltóságéba.» Látni való, hogy e felfogás egyrészt a
fenségnek kisebb körre szorításából ered, másrészt czáfolatát találja a
fenség fogalmi ellenmondásának szubjektiv megoldásában, melyre annak
idején röviden rámutattunk. Bár ennélfogva a kifejtett módon nyilatkozó
fenség reánk is szükségkép a végetlen benyomását teszi, még nem hozza
kikerűlhetetlen összeütközésbe az általa kiváló egyént az egyetemessel.
Az eszme, mely lelkét betölti, pályáját kiszabja és páthoszát sugallja,
lehet épen az általános tökéletesség eszméje. Egyességét ennek
áldozhatja, ebbe olvaszthatja be; föltétlenűl hódolhat neki. Törekvése,
irányában épen azt az elismerését juttathatja kifejezésre, hogy minden
erejét neki köszöni és neki ajánlja föl. Egész pályája megadás előtte,
valamelyik uralkodó hatalom előtt, melyek összesége alkotja az
egyetemest: erény, vallás, család, haza, igazság, emberiség.
Képviselheti ezeket, érvényesítésökre törekedhetik, a nélkül, hogy
egyikök kedvéért megsértené a másikat vagy a többit. Diadalt arathat
vagy elbukhatik; de bukása inkább teljes megdicsőülés, a tökéletessel
való tökéletes egyesülés, mint romlás.
Hunyadi János egész életét a keresztyénségnek és hazájának szentelte;
ezek eszméjét képviselve, hit és hazaszeretet által eltöltött lélekkel,
haladt negyedszázados hadvezéri pályáján diadalról diadalra. Midőn
haditetteinek legfényesebbike, a nándorfehérvári védelem, után
haldokolva vett búcsút fiaitól, ily szavakat ejtett: «Az örökség, melyet
rátok hagyok, isten félelme s a haza szeretete; minden egyéb, a mi
halálom után osztályrészetekűl jut, hivságos adomány, melyet a
szerencsétől nyertek, nem tőlem.» Íme e szavakkal egész fenséges
életének zászlaját hódolattal hajtotta meg az isteni előtt: csak azért
tett s csak annak végtelen erejénél fogva tehetett mindent. – Calderon
Fernando herczege a hit védelmében, harczában esik a fezi arab király
rabjává, ki váltságáúl Ceuta várának átadását kivánja pogány kézre.
Duarte, portugál király, halálos ágyán meghagyja, hogy e váltságdíjat
azonnal fizessék le. Azonban Fernando méltatlannak tartaná magához, hogy
szabadságát a keresztyénségnek bár csak részleges és ideiglenes
hátratételével szerezze vissza. Szabadítójáúl érkezett testvére szavaira
felkiált:
Most király, testvér, ti mórok,
Keresztyének, nap, hold, csillag,
Menny, föld, tengerek, fuvalmak,
És a halmok és vadak,
Mindenek tudják meg: ím egy
Állhatatos fejdelem
Kész katholikus hitét
Dicsőítni és az isten
Törvényének meghajolni.
Az egész mindenség legyen tanúja hűségének az elvhez, melyet ő a
mindenség uralkodó eszméjének érez. Összetépi a felhatalmazást s
nyomorúlt rabságban vész el. De halála csak megdicsőűlés, egyszerű
átmenetel az istenibe, melynek, azonnal kimúlta után, mintegy részeűl,
kijelentésének megfoghatatlan tolmácsáúl jelenik meg, mint a pogányok
ellen érkezett keresztyén sereg szellem-vezére. A kezében tartott fáklya
az isteni világosság jelképe.
Egy lépéssel tovább menve, a páthoszszal nem mint állandóan hódolóval,
hanem mint meghódolttal találkozunk. Ideiglenesen összetűz az
egyetemessel, valója gyarló oldalának felülkerekedése, szívének
elbizakodása, szemeinek vaksága miatt. Feltámad ellene, kiszakítva magát
az általános öszhangból, minden erejének megfeszítésével küzd vele s
maga ellen zúdítja. De az ellentétesség elvét nem képviseli a végsőig:
megtér. A szenvedés téríti magához, melyet fejére idézett, mikor közte
és törekvése közt megtalálja, felismeri az összeköttetést. A szenvedést
méltó büntetésnek, az áldozatokat megérdemlett lakolásnak tekinti s
forrásukat jogosnak ismerve el, törekvését megváltoztatja, az egyetemes
tökéletesség, az isteni felé fordúl, ennek szolgálatába áll. Egy új
eszmének lesz képviselőjévé. Pál apostol legendája példázza ez
átalakulást. A keresztyének ellen dühöngve, az istenség és emberiség
törvényei ellen bősz gyűlölettel indúl Damaskusba. A város kapui előtt
elveszti szemevilágát s csak három nap múlva Ananiás által nyeri vissza.
E jelenetet ábrázolja Dorfmeister szép képe a szombathelyi
székesegyházban. A csapás megrendíti Pált, ki lelki vakságából is
megszabadúlva, az új hit leglelkesebb apostolává lesz. Egészen ebben a
szellemben fogja föl a legendát Michel Angelo freskója a vatikáni
Capella Paolinában. A kép már rendkívül meg van rongálva, de régi rajzok
és rézmetszetek szerencsére megőrizték a kompoziczió teljességét és
részleteit. Az apostolt épen nem a mennyei jelenés elragadtatásában
tünteti föl. Megvadúlt lova levetette hátáról s ő, a legnagyobb
gyötrelem kifejezésével, kínlódva és tehetetlenűl hever a földön. Társai
körülötte föl akarják emelni s egyszersmind védelmezik magukat. Nemcsak
isten csodáját, hanem isten itéletét ábrázolja a kép. A felhők között
Krisztus, hatalmas angyal-alakoktól körülvéve, mint valami királyi sas.
A szenvedély erejével lő alá ellenségére és sújtja porba őt. Erő, mely
fényeskedik és világosít, de büntetve. A megtérítés eszköze: a csapás.
Tágasabb körben ily jelenséget éreztetnek velünk a magyar közviszonyok a
mohácsi vész után. A vad szenvedélyek tusája, pártoskodás, erkölcsi
sülyedés közt, az országot sújtó csapásokat, az idegen hódítást,
köznyomort igazságos itéletnek, méltó büntetésnek hirdeti a nemzet
lelkiismerete, mely a prédikátorok és költők, Tinódi, Balassi, Károli,
Magyari és társaik által nyilatkozik. E felfogásból fakadt a
_Zrinyiász_, mely a szigetvári hős halálát engesztelő áldozatnak tünteti
föl a nemzet bűneiért: a páthosz, mely benne nyilatkozik, nem
ellentétes, hanem öszhangzó az egyetemes tökéletességgel. Mintegy a
megtért, igazulást kereső nemzet megy általa és benne, legnemesebb
képviselőjében, önkéntes áldozatra. Hogy a megtérés eseteiben a tisztán
erkölcsi megoldás, azaz a bocsánat és az egyén boldogulása, melylyel
főkép az úgynevezett érzékeny játékokban, de elvétve népballadáinkban
is, találkozunk, példáúl _Molnár Anná_ban, – hogy az ilynemű megoldás
jogosúlt-e mindenkor széptanilag is vagy sem, erről alább bővebben lesz
szó.
Látszólag az _Ember tragédiája_ is abba a körbe tartozik, melyben épen
mozgunk: a kiválóságnak szenvedések által való megtérítése körébe. Ádám
a végetlenre, a mindenhatóságra, a független boldogulásra törekvésnek,
az istentől való elszakadásnak képe. Pályája bukásról bukásra vezeti,
egészen a kétségbeesésig; itt kénytelen érezni teljes tehetetlenségét:
még meg sem semmisítheti magát, mert mikor az Úr szerető szívet adott
neki, vonzalmat élettársa iránt, biztosította ezzel jövendőjét. «Uram,
legyőztél!» mondja s elismeri tévelygését. Kételkedése még ki-kitör; de
oszladozva a sovár vágyban és megható bizalomban, melylyel a végetlenhez
fordúl. Ez befejezése a drámának, mely voltaképen csak Ádám bukásának
története; kiengesztelésűl az Úrtól elszakadt ember legyőzetését
nyújtja. E legyőzetés, igaz, nem tiszta és egyszerű bukás. Ádám magába
fogadta az isteni félelmet, a szeretetet, a szép iránti fogékonyságot,
szóval a végetlen érzését; de ettől vezettetve, ezt képviselve már nem
Madách tragédiájának hőse. Innen a sok elágazó magyarázat arra nézve,
hogy mi váltotta meg. Ádám története, a mint előttünk áll, valódi
tragédia, azok közűl való, melyeknek hőse, feltartóztathatatlan
bukásában, elismeri az egyetemes jogát magával szemben. Mint ilyen, az
igazi tragikai páthoszhoz utal bennünket. Maga Madách így fejezi ki egy,
Erdélyi Jánoshoz intézett levelében, műve alapeszméjét: «A mint az ember
istentől elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség
legnagyobb s legszentebb eszméin végig cselekszi ezt. Igaz, hogy
mindenütt megbukik s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi
természet legbensőbb lényében rejlik, melyet levetni nem bir (ez volna a
tragikum), de bár kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett kísérlete
elvesztegetett erőfogyasztás volt, azért mégis fejlődése mindig előbbre
s előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem vette is észre
s azon emberi gyöngét, melyet saját maga legyőzni nem bir, az isteni
gondviselet vezérlő keze pótolja, mire az utolsó jelenet küzdj és
bízzál-ja vonatkozik.»