Az eszthetika atyja, Aristoteles, költészettanának tizenharmadik
fejezetében, következőleg jelöli meg azt a kiválóságot, melyet a
tragikai felfogás feltételének tart: A tragédia hőse «olyan ember, a ki
nem erény és jogosság által tűnik ki, sem nem gonoszság avagy aljasság
által jut szerencsétlenségbe, hanem valamely vétség által; közelebbről
olyan, ki nagy hírben és szerencsében áll, mint Oedipus és Thyestes s az
ilyen nemzetségekből származó dicső férfiak.» A szerencséből
szerencsétlenségre, változás «ne aljasságból történjék, hanem inkább
nagy tévedése miatt olyan embernek, a minő mondatott, avagy inkább
jobbnak mint rosszabbnak. Bizonyítja ezt a tragikai költészetnek
története is. Eleinte ugyanis a költők sorjában használtak majdnem
valamennyi kinálkozó mesét; most ellenben néhány nemzetségről költik a
legszebb tragédiákat, úgymint Alkmaion, Oedipus, Orestes, Meleager,
Thyestes, Telephosról s ha kik még azonkívül nagyokat tettek vagy
szenvedtek. A művészileg legszebb szomorújátékot ily alkotás teszi.» A
következő, tizennegyedik fejezet elején pedig azt jegyzi meg: «Olyan
legyen a mese, hogy a cselekvény hallgatója beleborzadjon és szánakozzék
a történtek miatt, mint a hogy Oedipus hallgatója érez.» Ugyane fejezet
végén olvassuk: «Nem sok nemzetségről vannak a tragédiák, mert tárgyat
keresvén a költők, a mithoszokban találtak olyasmit, nem művészetből, de
esetből készet: innen találkoznak nehány nemzetségnél, melyekben ily
szenvedések történtek.»
Ez idézetek elég világosan mutatják, mit értett Aristoteles s mit kell
értenünk nekünk is tragikai kiválóság alatt. Szemünkbe mindenekelőtt az
fog ötleni, hogy a kiválóság körét látszólag igen szűkre szabja. Azt
kivánja, hogy a tragikai alak a fényes származás dicsőségében, a
szerencse ragyogásában s a monda nagyító avatásában álljon elénk.
Példái, melyeket felhoz, kivétel nélkül ilyenek. Pelops, Laios és Oineos
nagy fiai, Thebe, Mykenæ és Kalydon királyi nemzetségéből, hírrel,
dicsőséggel és sikerrel koszorúzottak. Részesei a trójai vagy
aranygyapjas hadjáratoknak: a hősmonda alakjai. Már születésöknél,
helyzetöknél fogva nagyoknak tünnek föl, bizonyos magasságban
mutatkoznak, a fenség színét viselik, melyet szerencséjök emel s
régiségök, a monda, túloz. Szerencséjök is, mondtuk, mert a régiek
felfogása szerint ez is érdem, tehát a fenség tényezője: Cicero a jeles
emberek érdemei elsorolásánál nem szokott megfeledkezni szerencséjökről,
s Brutus is magasztalva említi gyászbeszédében Caesar szerencséjét.
A franczia klassziczizmus, mely Aristoteles betűjéből fejtette ki
rendszerét s szorosan ahhoz kötötte a képzelet szárnyait, e tekintetben
is következetes maradt magához. Elmélete és gyakorlata egyiránt
ragaszkodott ahhoz a szűk körhöz, melyet Aristoteles a tragikai
kiválóság számára megvonni látszott. Jodelle _Kleopatrá_jától, az «első
szabályos tragédiától» kezdve, az egész klasszikai dráma tárgyait
kivétel nélkül vagy a klasszikai mondából és történetből, vagy a
bibliából s keresztyén hagyományokból, vagy legalább távoli időkből s
messze és ismeretlen országokból merítette. Corneille és Racine ép úgy,
mint Voltaire és Crébillon. A nemzetit térben és időben közelebb esőnek
tartották, hogysem igazán fenséges lehessen. A mi francziás iskolánk
mindenben híven követte mintaképeit, lelkiismeretesen tisztelte az egész
rendszert, kivéve annak ezt az egyetlenegy pontját. A nemzeti eszme,
mely munkássága fölött oly kiváló mértékben uralkodott, került itt
összeütközésbe a szabálylyal s erősebbnek mutatkozott nála. A
lelkesedésnek, mely a tollat testőreink kezébe adta, legtermészetesebb
tárgya a nemzeti múlt volt. Így lettek Bessenyeinél, mindjárt Ágis után,
Buda és Hunyadi László tragikai hősökké. Hogy nincsen rajtok a magyar
régiségnek saját színe, mint Kölcsey a _Nemzeti hagyományokról_ írt
értekezésében megjegyzi, szerinte sem bizonyít mást, mint hogy: nem
könnyű idegen poézis világából saját nemzeti világunkba visszaléphetni.
Vörösmarty a _Dramaturgiai lapok_ban szintén kiváló súlyt fektet a
történet ismert nagy alakjainak drámai hatásosságára. «Azonban nemcsak a
történet hősei érdemlik az elsőséget, írja; hanem mindazok, kiket a
remek költemények, népregék és mondák személyesítének és alkottanak a
természet örök törvényei szerint. Ezek szinte tulajdonainkká,
emlékezetünk világa lakóivá lettek s midőn mint cselekvők lépnek fel,
felébresztik kiváncsiságunkat, ismeretségök által lekötik figyelmünket.
S mindezen individuumok, melyek hitünk, tudományunk, ismereteink után
emlékezetünkben honosúlva vannak, úgy állanak az egészen költött színmű
embereihez, mint a történet a jövendöléshez, az ismeretes múlt a nem
ismert jövendőhöz, mint amannak élesen s határzott vonalakkal kijelelt
alakjai ennek bizonytalan, árnyék gyanánt lebegő lényeihez.» Látni való,
hogy Vörösmarty okoskodása, mely különben egészen Jean Paulnak
eszthetikai előiskolájában nyilvánított nézeteit tolmácsolja, épen
ellenkező irányú azzal, a mit fentebb mondottunk. Nem azért ajánlja a
régi nagyokat, mivel a régiség és monda által még nagyobbak, hanem mivel
ismertebbek. Igaz, hogy az ő szempontja nem is különösen a tragikai szín
és kiválóság, hanem csak általában a drámai érdekköltés.
Azonban a regés múlt és mondaszerű túlzottság, a fényes származás és
szédítő szerencse: mindez csak emelője, fokozója a fenség benyomásának.
Alapját és lényegét más képezi s a kiválóság, mely csupán ama mozzanatok
által nyilatkozik, még nem elég, hogy az igazi, a mi értelmünkben vett
tragikum természetes tényezője legyen. Képzeletünk az elsorolt
tulajdonságok mindegyikével fölékesíthet alakokat, kik azonban ennek
daczára sem fognak alkalmasaknak mutatkozni tragikai felfogásra. Maga
Aristoteles utal rá egy mellékesnek látszó, de annál fontosabb
megjegyzésével bennünket, hogy hol keressük az eligazodást. A tragikus
költészet számára kijelöli Oedipust és Thyestest, s «ha kik még
azonkívül nagyokat tettek vagy szenvedtek.» Lehet-e máskép értenünk ezt,
mint úgy, hogy az elsoroltak is nem annyira a hosszan fejtegetett
mellékességeknél, mint inkább ama kiválóságuknál fogva lehetnek
tragikaiak, mert ők is nagyokat tettek és szenvedtek. Ez a fő, ez az
alap, melynek a többi mind csak szilárdítására, diszítésére, emelésére
szolgál. S valóban, Oedipus és Thyestes nagyokat tettek és szenvedtek.
Ismételve hódítottak trónokat maguknak: ezen alapszik hírök; vakmerő
kézzel kaptak bele a végzet kerekébe: ebből fakadnak szenvedéseik.
Alkmæon és Orestes atyjokat boszúlták meg anyjokon Eriphylén és
Klytæmnestrán; Oedipus ismeretlenül megölte atyját, Laiost, s feleségül
vette anyját, Jokastét; Thyestes testvérével, Atreussal, saját fiát
gyilkoltatta le s iszonyú boszút látott, midőn Atreus meg az ő
gyermekeinek holttestét tálalta eléje; Meleager anyja testvérének lett
gyilkosa s édes szüléje, Althæa, által veszett el; Telephos sebét
Achilles dárdája ütötte s gyógyította meg. A mit íme nagy tetteik és
nagy szenvedéseik, amazok elkövetése s ezeknek elviselése egyképen
éreztetnek velünk, az: erejök. E felfogás már odavezet bennünket, a hol
a fenség uralkodó vonásait, s ezekben a fenségbeli kiválóság föltételét
találhatjuk meg: a nagyságot s különösen a nagyságban nyilatkozó erőt.
Főkép az erő mozzanata az, mely az egyesnek fenségbeli kiválóságát
leggyakrabban, legkönnyebben és legtermészetesebben avatja tragikussá.
De hát milyen erőt tartunk általában fenségesnek? A szépnek fő formáiról
mondottakból önként következik a felelet. Olyat, mely a körébe eső
erőket annyira felülmúlja, hogy, bár valósággal megvan mértéke, mégis
minden mérték fölé emelkedni látszik. Achillesét, mely nélkül veszve van
az egész görög tábor s a mely magában képes feltartóztatni a győztes
trójaiakat; III. Rikhárdét, melylyel szemben minden ellenállás csak
tehetetlen szenvedélyeskedésnek, súlytalan asszonyi dühöngésnek s
gyámoltalan és következetlen gyülölködésnek mutatkozik, s még a győztes
Richmond személyes jelentősége is eltörpűl. Minthogy az ilyen erő egy
bizonyos körben mindent túlszárnyal, eszünkbe sem jut, hogy valamely más
erő nálánál is nagyobb lehet. Képzeletünk a végetlenig fokozza; végetlen
erőt érzünk benne. A végetlennek tetsző erő természetesen legközelebb ér
a valóban végetlenhez, az egyetemeshez, s legkönnyebben tarthatja és
viselheti is magát igazán ilyenűl. Bitorlásánál fogva leghamarabb
ütközhetik vele össze, legnehezebben győzhető le általa, s küzdelme és
bukása a legmegrendítőbb benyomást gyakorolja. Az agg Simon bán nem
gondolhat rá, testi-lelki erőtlenségében, hogy újjat húzzon az udvarral;
Petur és Bánk bán kitámadása egészen természetes.
A végetlenre való törekvés leghatározottabban az ember lelki ereje,
akarata, szenvedélyei s ezekből folyó tettei által jut kifejezésre. Az
olyan erő azonban, mely csak valamely, tőle idegen akaratnak vak
eszköze, őt magát át nem ható eszme harczosa, kifejtésének forrása magán
kívül van: szóval az erő, mint pusztán szolgáló, nem tarthat fenségre s
ennélfogva tragikai kiválóságra igényt. Eszme és erő itt el vannak
szakadva egymástól. A tisztán zsoldos seregekkel viselt háborúk, az
olasz középkor csataterei, melyeket Macaulay _Machiavelli_jében
jellemez, igen kevés fenséges látványt nyújtanak. Ágnes asszony
szeretőjét, «ki a tettet végrehajtá», alig egy-két szóval érinti a
költő: nem volt alkalmas neki. Mi sem a másnak, hanem a csupán magának
szolgáló, azaz a szabad erőt keressük. Emberi fenségünk szabadságunkból
foly s ez által van föltételezve. Ez alkot minden emberi nagyságot s ez
tesz fenségessé minden erőkifejtést. Az erkölcsi függetlenség, mely maga
határoz, maga tűzi ki czélját s ennek irányában küzdve halad előre,
bukik vagy győz: ez a fenség képe, ilyen a fenségbeli kiválóság, mely az
egyetemessel való összeütközésében és romlásában tragikai hatású. Ezt a
kiválóságot megtaláljuk minden tragikai jelenségben, mélyebb vizsgálat
tisztán láttatja velünk ott is, hol a felületes tekintetnek hiányozni
látszik. A görög tragédiák hősei kijelentett fensőbb végzés szerint
rontják ugyan meg magukat; de a végzés úgyszólván csak a tragikai
helyzetet teremti meg számukra. Tetteik e visszás helyzetekben ép oly
szükségszerűleg folynak jellemökből, testi és lelki valójokból, mint
akár a keresztyén tragédia alakjaié. A mit pedig az ember jellemének
megfelelőleg tesz és tehet: abban emberi értelemben vett szabadsága
nyilatkozik. E felfogás ép oly szabadnak mutatja Antigonet és Oedipust,
Elektrát és Ajast, mint akár Macbethet és Hamletet. Az akarat fenséges
szabadsága érvényesűlhet Prometheus lánczai és kínjai közt is; békóit
szabadsága szerint viseli, mert azt követeli Zeustól, hogy előbb
engedjen. Igaz, szabadságuk nem föltétlen s helyzetök által korlátozott;
de épen nem kényszer. Ha nem azt tennék, a mit tesznek, nemcsak az
istenit, hanem az emberit is megtagadnák magukban, s ekként a szabadság
nem értelmezhető.
Szabad elhatározásuk, küzdelmes pályájok, megrendítő végök: mindez
erejök bizonyítéka. Mértéke pedig ennek az erőnek: a legyőzött
ellenállás. Az ember erkölcsi és anyagi erejét, tehetősségét amaz
akadályok nagyságán mérjük, melyeket legyőzni, meghódítani képes. A
magyar hitrege szerint az elejtett ellenségek a másvilágon szolgáivá
lettek a hősnek: erejének tanúi, vitézségének bizonyságai, fenségének
hirdetői gyanánt vették őt körül. A szemben álló erőknek egymás
mértékeül felhasználása: a művészetnek legrégibb és legáltalánosabb
gyakorlata. Miért festi a költő oly hatalmasnak Szulimánt, oly
rettenetesnek Viddint? Hogy mértékét szolgáltassa bennök azok erejének,
a kik legyőzték őket, s Zrínyit és Árpádot annál fenségesebbnek tüntesse
föl. Az eszme, melyet az ember lelkébe fogadott, a czél, melynek
valósítását maga elé tűzte, felkölti indulatait; az ellenállás, melylyel
találkozik, tüzeli, fokozza, elhatalmasítja őket. Az akarat
szenvedélylyé hevűl az eszme szolgálatában, melynek megőrzésére
törekszik, érvényesítéseért küzd az ellenséges viszonyokkal szemben. A
szenvedély, mely bizonyos erkölcsi czél érdekében az embernek egész
lelkét eltölti s minden nyilatkozását áthatja: a páthosz. Az erő, melyet
képviselőjével, harczosával az eszme végetlennek, legyőzhetetlennek
éreztet. Ily páthoszt fejez ki Szent Katalin vértanui hűsége és Antigone
testvéri szeretete, Luther fenséges haragja és Lear király megrázó
keserve, Zrínyi imája és Coriolan átkozódása. Hegel tartózkodik a
páthoszt szenvedélynek mondani, mert ennek fogalmába szerinte mindig
valami alacsony, sekélyes vegyűl. Azonban magyarázata és példái mégis
oda vezetnek, hogy alig érthetünk alatta egyebet, mint erkölcsi czélért
munkás szenvedélyt. Az istenektől, kik ha harczolnak is, nem komolyan
teszik s czivódásuk mindig inkább szimbolikus jellegű, épen nyugalmok és
szenvedélytelenségök miatt tagadja meg a páthoszt. Hogy ellenben a
görögök mennyire szenvedélynek értették a páthoszt, tanúsítja
Longinusnak egy helye, melyben így festi a pathetikust: «Homér az
_Iliász_ban úgy ront be a csaták zajába mint a szélvész, akár maga
Hektor, ki a láncsavető Areshez hasonlóan dühöng; vagy mint a hogy a
pusztító tűz tombol a hegyeken, az erdő fái közt; ajakát tajték fogja
körül.» Ime együtt, egymás által jellemezve, a költőnek és hősének
páthosza.
A mondottakból lássuk az összevonó következtetést. A belső szabadságon
nyugvó erő, mely a szenvedély hevével tör czélja felé, szóval a páthosz,
uralkodó tényezője és jellemző kifejezése ama fenségbeli kiválóságnak,
mely a tragikum egyik alapvető eleme.