A szépnek az a formája, melyet kellemnek neveztünk, képezhet-e bizonyos
körülmények között tragikus mozzanatot? Lehet-e az a kiválóság, mely a
tragikai jelenségeknek egyik jellemző oldala, kellembeli tökéletesség?
Röviden: átmehet-e a kellemes a tragikusba? Első pillanatra úgy látszik,
mintha ez egyáltalában lehetetlen lenne. Mikép indíthatna bárminemű
meghasonlást az, a minek fő jellemvonása épen a harmonia; ennek
megvalósítása, feltüntetése, éreztetése a czélja? A kellem épen
nyugalmában és elégűltségében mutatja az alakot átható eszmét. A szép,
mely ekként nyilatkozik, egészen magában elzárt, mitsem követelő, a lét
megnyugvását kifejező, magával és mindennel öszhangban levő. A harmonia
jelenségéből hogyan fejlődhetik már öszhangtalanság? Épen az, a mi
magának mértéket, határt tud szabni s teszi ezt nem kényszerből, hanem
jószántából és szabadsága szerint, hogyan keveredhetik ellentétbe az
egyetemessel?
Két úton is: két, természetében rejlő momentumnak kiemelkedése által.
Az egyik épen egyessége, önelégűltsége, elzártsága. Ez a mozzanat, a
természetes fejlődés nyomán, oda vezet, a hol már szemben találjuk az
egyetemessel. Épen magával való öszhangjának teljessége lesz
meghasonlásának forrásává az általánossal, mely külön voltának némi
feladását követeli tőle. Ily helyzetében a kellemest nem az alakjában
nyilatkozó mérséklet oldaláról tekintjük, hanem egyességre, önállóságra
való törekvésében. A nyugalom momentumát a törekvésé váltja fel, s az
érzés, melyet az így mutatkozó kellem ébreszt, megmarad ugyan még mindig
a szeretet alapján, de a zavartalan tetszésből és örömből a nyugtalanabb
féltésbe és szánalomba suhan át. Mert az egyesnek ilyetén
önelhatárolásában már veszélyes mértéktelenség van; Zeising az isteni
bitorlásának mondja. Önelégűltség nyilatkozik benne, mely csak a
mindenséget illeti meg. Ha nem támad is föl az egyetemes ellen s nem
száll is tudatosan szembe vele, de kevésbe veszi, s a nélkül, hogy
jogait és erejét ismerné, maga ellen ingerli. Ez okból lehetetlen
megmaradnia; ezen az úton siet vesztébe a szép. Épen harmoniája s a
magában való öntudatlan bizakodás, melyre a harmonia vezette s a mely az
egyetemes szempontjából elbizottságnak tűnik föl, lesz veszedelmévé.
Alig idézhetnénk találóbb példát e jelenség magyarázatára Melindánál.
Naiv bizalommal, tapasztalatlan jósággal jelenik meg ifjú szépségében az
udvarnál, hol bűnös ármányok, léha és zabolátlan erkölcsök uralkodnak s
bősz szenvedélyek csatája készűl. Ebben meg is törik s menthetetlenűl
elhervad. Miért? Azt gondolta, hogy egyszerű jóságában, nemes
szeretetével élhet külön, magára; hogy tiszta kelleme érintetlen
maradhat attól a körtől, a Gertrud udvarától, melybe kerűlt. Ezt az
udvart nem ismeri; sőt szükségét sem érzi, hogy igazán megismerje.
Ártatlan bizalma nyilatkozik, midőn Ottóval szemben, ki üldöztetését
panaszolja, könnyekig lágyúl, s a leghevesebb ostrom közben is, midőn a
visszautasított herczeg megátkozott jövendőjét emlegeti, nem tudja
elnyomni s elhallgatni szánalmát iránta. E könnyek, e szánalom egy belső
öszhang nyilatkozata, egy gyöngéd, bizalomteljes ártatlanságé, melyben
azonban Melinda romlása foganik meg. Úgy hiszi, vagy inkább érzi, hogy
tisztasága elég fegyver az ő külön léte határainak megvédésére, holott a
világban, melybe sorsa vetette, másféle eszközökre lenne szüksége,
azokhoz mértekre, melyek ott használatban vannak: belátásra, erélyre,
udvari módra. Csalódásából foly tragikus sorsa. De naiv hite,
tapasztalatlansága, bízó törekvése, hogy olyan maradjon a milyen:
mindez, fiatalsága és szépsége mellett, kellemének alkatrésze, mely Ottó
szenvedélyét táplálja, s épen mint ilyen, bukásának forrása. Ez az
okozati összefüggés Melinda kelleme és bukása között, melyre Gyulai Pál
is rámutatott, midőn tapasztalatlanságát majdnem tragikai tévedésnek
mondja. – Kemény Zsigmond Tarnóczi Sáráját mily vonzóvá, bájossá teszi
titkolt szerelme, rejtegetett eszményképe! Szívbeli állandósága, mely
reménytelenűl őrzi titkát, ez a kitartó hűség, ez a félénk elzárkózás,
ez a magánakvalóság, átkává és romlásává lesz magának és mindazoknak, a
kiket szeret s a kik szeretik. Titka: szerelme Mikes János iránt,
áthatja egész valóját, annak részévé lesz. Ha megosztaná valakivel, ha
kilépne elzárkózottságának bűvös köréből, talán megmenekedhetnék; így
sem magát nem tudja megőrizni, sem szeretteit.
A kellemhez, mely magát egyességében, különösségében az általánossal
szemben érvényesíteni törekszik, közel áll egy másik jelenség. Az, mikor
a látszatra kellemes nem öntudatlan természetességgel szigeteli el
magát, hanem ellenkezőleg öntudatos természetlenséggel; mikor
egyességének követelése épen nem önkénytelen. Törekvése abban fejezhető
ki, hogy nem enged helyet annak az eszmének, annak a tartalomnak, melyet
természet szerint befogadnia s képviselnie kell. Távol tartja magától s
ebben áll különössége, szembeszállása a világgal, ellentéte a természeti
szükségszerűséggel. Ez az ellentét amott öntudatlan volt, itt öntudatos.
Gondoljunk a nőre, a ki nem szeret, mert nem akar szeretni. De az ilyen
alakban az öszhang csak látszólagos, melyet a hidegség, nyugalom,
biztosság igyekeznek elhitetni velünk. A kellem épen ennélfogva
elenyészően csekély. A dolog természetéből foly, hogy előbb-utóbb helyt
kell adnia lelke természetes tartalmának. A körülmények kényszerítik,
hogy magába fogadja az eszmét, melynek képviselésére alkotva van. Látni
való, hogy e fejlődés egészen ellenkező irányú a tragikummal: az
összeütközésből, melybe az egyetemessel keveredett, nem
megsemmisűlésére, hanem belső harmoniájának megvalósítására vezet.
Rákosi Jenő Stellájával egy ilyetén ellenmondásnak tragikai irányú
megoldására látszott törekedni; de kénytelen volt félútról
visszafordúlni s az egész, borzalomig csigázott cselekvényt álomnak
tüntetve föl, kiengesztelően végezni meséjét. Mikor ugyanis a
fejtegetett alakok végre befogadják természetes tartalmukat, csak akkor
lesznek igazán kellemesekké; de ugyanakkor magukkal ellenmondásba
keveredvén, többnyire komikusakká. Példát Lope de Vega Donna Juanája a
_Megvetés csodájá_ban, azután Molière _Eliszi herczegnője_ s Moreto
Donna Dianája szolgáltathat.
A kellem azonban még egy más esetben is átcsaphat a tragikumba: teljes
virága, a báj, édes illatával bódítóvá és vészthozóvá lehet. A valójában
rejlő erőbeli elem felülkerekedhetik s megronthatja harmoniáját.
Kifejezésre jut a hódítás vágyában, a rá való törekvésben. De hát nem
jogosúlt-e a szépnek ez a törekvése? Semmi esetre sem akkor, ha legfőbb
hatalom gyanánt kivánván mutatkozni, felforgatással fenyegeti a
természeti rendet, melyben nem ő van hivatva döntő szerepre, s az
erkölcsit, melyet önzésénél fogva alárendeltnek tekint és nem tart
tiszteletben. Szóval a báj tragikussá lesz, mikor mintegy önmagából
kiszállva csábítóvá válik: a csábítás ellenállhatatlan erejével
nyilatkozó báj. Az «arany pohárban nyújtott méregital». A szirének, kik
csábító dalukkal kikerűlhetetlen vészbe csalták a hajósokat, az antik
képzeletben halálgéniuszokká alakúltak; a madárszárnyú és madárlábú
nőalakokkal gyakran találkozunk görög és etrusk síremlékeken.
A költészetben ott van Shakspere Kleopatrája. A csábító bájnak teljes
fegyverzetével, erőszakos czélzatával lép föl mindjárt a búcsúzás
jelenetében a világhódító Antonius, e római Hercules, ellen. Báját,
igéző hatalmát igazi asszony voltának köszöni; egyesűl benne szépség és
szellem, izzó és gyorsan változó érzések ellenmondásai, keleti hazájának
bujasága s korának mesterkélt mívelődése, királyi büszkeség és léha
ingatagság, mohó érzékiség és forró ragaszkodás. Ez arany-szálak
hálójába kerül a hős Antonius, ki «kardjának hegyén bírá a földet».
Kettejök viszonyát mindjárt a dráma legelső szavaiban következőkép
jellemzi Philo:
Nem! a vezér ez őrjöngő szerelme
Túlmegy határin; ama hős szemek,
Mik csatarend és harczi zaj fölött
Lángoltak, érczet öltött Mars gyanánt,
Most szolgalánggal oltároznak egy
Napsütte arcz előtt; a hős kebel,
Mely nagy csaták küzdelmi közt feszíté
Pánczéla kapcsát szerte, meglohadt most,
És legyező- s fuvóvá aljasúlt:
Lehűtni egy czigánynő lánghevét!
Természetes, hogy Antoniusnak, a ki ekként megtagadta magát, vesznie
kell. Kleopatra teszi tönkre: együtt az erkölcsi és hatalmi elvet,
melynek hordozására született, családi életét és uraságát, magán és
közhivatását. Midőn ily rendkívüli erőt ront meg bájával, ez
jogosulatlan hatalommá lesz, melynek szintén buknia kell. Asszonyi
lényéből, melylyel Antoniust behálózta s a mely oly ellenállhatatlanná
teszi, foly árulása Actiumnál, hol az ő hajóinak Octaviushoz pártolása
dönti el a csata sorsát. Antonius vad átkokkal halmozza el s halállal
készűl büntetni hitlenségét. De varázsa még ekkor is él szívén, mert
öngyilkosságának költött hírére azonnal kiengesztelődik iránta s
elvesztésén kétségbeesve dűl kardjába. Schlegel ide vonatkozólag azt a
megjegyzést teszi, hogy: «midőn ők így egymásért halnak, megbocsátjuk
nekik, hogy egymásért éltek». Ez tévedés, mert csak Antonius volt az, a
ki Kleopatráért halt meg; kedvese, kinek csábító szerelme erkölcsi
méltóság híján volt s inkább érzékiségben mint szívbeli hajlamban
gyökerezett, maga miatt és magáért hal. Vesznie kell, midőn oly
hatalommal ütközik össze, melylyel szemben csábító bája tehetetlen.
Ilyen pedig a mérsékelt, okos, megfontolt, hideg Octavius. Rá nézve
Kleopatra nem a csábító asszony, csak a hadi fogoly, kinek a cæsar
diadalmenetét ékesíteni vagy halnia kell. Antonius az «agg Nil
kigyójának» szokta nevezni kedvesét. Romlásának képe, a mi által
elveszett, egyszersmind életének képe: a kigyó. Ez a csábítás legrégibb
szimboluma; Michel Angelo freskója a Sixtina mennyezetén, az első
emberpár esete, a kigyó testét összeolvasztva ábrázolja a női testtel. A
kigyó lett a művészi képzeletben Kleopatra alakjának is szinte
elválhatatlan járuléka: Paolo Veronesetől és Guido Renitől kezdve a mi
országos képtárunk hollandi Bys Jánosáig valamennyi művész oda képzelte
a csábító mellre. _Antonius és Kleopatrá_t Shakspere már életének őszén
írta; de lángesze alig mutatkozik valahol frisebbnek és többoldalúnak,
mint e tragédiában. Egyetlen nőalakja sem tünteti föl a női természet
egész ellenmondásos gazdagságát oly mélyen, a geniális vonásoknak oly
teljességével, mint Kleopatra. Heyse jegyezte meg, hogy alkotásakor
emlékek lebeghettek előtte, talán azok, melyekre szonettje vonatkozik:
A bűnt magát mi bájossá tevéd!
Mely, mint a féreg rózsa szép kelyhében,
Megrágja bájaid jó hírnevét;
Mily szép alakot ölt nálad a szégyen!
A _Götz von Berlichingen_ csábító Adelheidja is a szóban forgó
jelenségek közé tartozik. Az ő csábító szépsége csalja vissza
Weislingent Götztől a bambergi püspök részére, árulóvá teszi jegyese és
barátja iránt s gyalázatos végre is juttatja, midőn őt, kinek később
felesége lett, szeretőjével megmérgezteti. Ferencz, ez az őrjöngő
gyermek, sem kerűli ki sorsát: «a méreg, mely urát sírba vitte, őt is
utána küldi». A bűbájos asszony megbabonázza (a dráma első
kidolgozásában) még a fejére mondott itélet végrehajtóját is; a vágy,
mely ez emberben Adelheid ellenállhatatlan hangjára és tekintetére
ébred, elfeledteti vele tisztét, mígnem az asszony, tőrt vonva ellene,
maga emlékezteti rá. Ezen, már-már a démoniba áthajló csábításnak, mely
a maga körében megsemmisíti a nemesebb erőket, Kemény Idunája is
jellemző példája.
Ugyanebbe a körbe tartozik, bár olykor másféle vonásokkal van is
vegyítve, a franczia társadalmi drámának és regénynek kedvelt s
minduntalan ismételt női típusa. Dumas Clemenceaunéja, Augier
Seraphineje és Olympiája, Daudet Rislernéje, Sardou Odetteje, Ohnet
Jeanneja s a többiek. Külső szépségök, melynek nem felel meg lelki becs,
végzetessé lesz környezetökre és magukra. Végzetes épen az
öszhangtalanságnál, sőt ellentétnél fogva, mely testök és lelkök között
mutatkozik. Ez teljesen jelentéktelen, amaz meg túlságosan is fontos.
Csábító, lebűvölő szépségök a fulánk, melyben gyilkos méreg rejlik a
maguk és más számára. Tévedésöknek, vétköknek ez szolgáltatja alkalmát
és ez adja meg az árát. Ezzel nyernek meg mindent s ebben mindent
vesztenek. A modern Helenák csupán ezzel akarják a mi lelkünket is
magukhoz kapcsolni, vonzódásunkat és szánalmunkat fölébreszteni. Azonban
épen mivel szépségök az egyedűl értékes, a mi elpusztúl velök, bukásuk
soha sem lehet annyira megdöbbentő vagy csak megható sem, mint ha
nemesebb erők vesztét látjuk, melyek tiszteletünket és részvétünket
teljesebb mértékben voltak képesek felkölteni. Antigone feláldozó
kegyeletével, Lady Macbeth nagyravágyásának démoni erejével, Phædra
szerelmének őrjöngő lázával, Melinda nemes ragaszkodásával: ezek
mindegyike szól lelkünkhöz is saját lelki életének valamely elemével,
mely félelembe ejt és szánalomra indít bennünket, s midőn fejökre
zúdítja a megsértett egyetemest, megrendít és kiengesztel. Ez a benső,
lelki momentum gyakran hiányzik az újabb franczia drámák nőalakjaiból,
vagy legalább fölötte gyöngén s nem első sorban ható tényező gyanánt
nyilatkozik bennök. Sorsuk csakis a külsőn, a testen, ennek szépségén
fordúl meg; történetök minden kanyarodásánál ez mutatkozik döntő oknak.
Julia tragédiája is azon indúl, hogy Romeo szeme megakad szépségén; de
innen aztán egészen más motivumok vezetik: szerelmének mámoros
rohamossága és meggondolatlan kizárósága. Othello Desdemonát hő
szánalmaért szereti meg, melylyel kalandjait hallgatja. A merő testi
szépség lehet az új franczia dráma hősnői sorsának alapja és irányzója;
de nem igen lehet azé a bensőbb, mélyebb viszonyé, melybe a költő hősét
hallgatójával összefűzni törekszik. Íme a szóban forgó színművek és
regények legnagyobb részében találunk látszatra tragikus elemeket, s
mégis hiányzik belőlök az igazi tragikai hatás. Megvan az egyesnek
bizonyos kiválósága, melyből küzdelme és bukása következik. De e
kiválóság külső természetű: a küzdelemben mindig valami külső küzd, a
halálban mindig valami külső vész el, mint a világ szép asszonyánál
Erdélyi népmondái között. Az egész jelenség oly felfogásból látszik
fakadni, mely a női lélek erkölcsi elemét, nagyobbra hivatottságát ép
oly kevésbe veszi, mint a férfi öntudatos erejét. Innen hatása is inkább
külső: izgató és bágyasztó, mint mélyebb: megrendítő és fölemelő.
Nagyra hivatottság és erő: e fogalmak már kifelé utalnak bennünket a
kellem területéről, hol két tragikai mozzanattal találkoztunk: az
önelégűltség s a csábítás mozzanataival. Mind a kettő csak kivételkép s
elvétve avatja a kellemest a tragikumba, mely igazi alapját a szép másik
területén, a fenségesen, nyilatkozó kiválóságban találja. Greguss Ágost
a kellem tárgyaltuk tragikai megjelenéseit is abból magyarázza, hogy
fenségi elemet rejtenek magukban, a mennyiben szeretetreméltó csak az
lehet, a mit kissé tisztelünk is. Magunk is rámutattunk a csábító bájnak
erőbeli, tehát félig-meddig már fenségi jellegére; de bizonyos, hogy sem
az egyik, sem a másik jelenség hatásának nem jellemző alkatrésze a
tisztelet, mely ennélfogva alig is szolgálhat tragikai szerepök
igazolására.