Eszthetikai szempontból vizsgálódván, az egyesnek kiválóságát
természetesen a szépnek vagy egyik vagy másik fő formájában kell
keresnünk. Ezekben azt a tökéletességet, mely lelkünket vonzza; azt a
kiválóságot, mely képzeletünket meghatja; szóval azt a szépségbeli
mozzanatot, mely érdeklődésünket a tragikai alakok és események iránt
fölébreszti. A szépnek ez a két fő formája: a kellem és a fenség. E két
fogalom valamelyike alá vonható a természetnek és művészetnek mindaz a
jelensége, melyet a szépnek nevezete megillet. A mi csak szép, az vagy
kellemes, vagy fenséges voltánál fogva az. A minek kiválósága
gyönyörködtetve hat ránk, az csak kellembeli, vagy fenségbeli kiválóság
lehet.
E széptani két fő fogalom természetét és területét az a viszony jelöli
ki és határozza meg, mely minden szép dolognak két alkotó eleme, az
eszme és alak, között, különböző jelenségekben különböző módon,
mutatkozik. Attól a ponttól, a hol a merev alakba életre ébresztőn
beköszönt a lélek, egész addig, a hol a kettő között teljes harmonia
mutatkozik: a kellem országa terűl el. Innen kezdődik a fenség területe,
melyben az eszme uralkodóvá emelkedik az alak fölött, s terjed egészen
odáig, a hol nyilvánvalóvá lesz, hogy a kiváló túlsúlyra jutott eszmét
külső kép, alak többé kifejezni nem képes. A szépség birodalma kezdődik
ott, a hol eszme és alak találkoznak, s véget ér ott, a hol teljesen
elszakadnak egymástól. E nagy birodalom egyik szélétől a másikig az
eszme jelentősége szakadatlanúl emelkedik s ezzel viszonya az alakhoz
folyton folyvást módosúl. Kettejök teljes egyensúlya, zavartalan
öszhangja a közepén mutatkozik s itt van a két területnek, a kellemnek
és fenségnek, határa.
A mint az alak merev lekötöttségéből az eszme ihletésére fölenged; a
mint az élet mozdulatai kifejezni kezdik a lelket: előáll a kellem
tüneménye. Midőn e széptani fogalmat Schelling a művészeti fejlődés egy
fokozatának jellemzésére alkalmazza, éles szellemmel világosítja meg
együtt mindakettőt. «A teremtő szellem kezdetben a formába veszve
jelenik meg, hozzáférhetetlenűl elzárkózva s még nagyjában is durván.
Minél inkább sikerűl neki a maga egész teljességét egy alkotásban
egyesíteni, annál jobban enged hovatovább szigorából, s midőn az alakot
tökéletesen áthatotta, hogy elégűlten nyugszik benne, fölvidúl és
gyöngéd vonalakban mozogni kezd. Ez a legszebb virágzás és teljesség
állapota, mikor a tiszta edény tökéletes voltában áll előttünk, a
természeti szellem megszabadúl kötelékeiből s érzi rokonságát a a
lélekkel. Mintegy szelíd hajnali fénynyel, mely az egész alakot
megszállja, jelentkezik az érkező lélek: még nincs itt, de gyöngéd
mozdulatok enyhe játékaival minden készűl már elfogadására. A merev
körvonalak olvadoznak és lágyúlnak. Valami kedves valóság, mely sem
szellemi, sem érzéki, hanem megfoghatatlan, terjed el az alakon, simúl
hozzá körvonalaihoz, tagjainak minden hajlásához. Ez a meg nem fogható s
mégis mindenki által érzett valóság az, a mit a görögök nyelve
charisnak, a mienk kellemnek nevez.» E néhány sor ép oly költőileg, mint
élesen utal a kellem valójára. A külső mintegy önkénytelen tolmácsává
lesz a léleknek s készen és szivesen simúl hozzá. Készsége szabadságot
és rendet egynek mutat; a kényszer s az ebből folyó meghasonlás száműzve
vannak köréből. Hódolata önkénytelennek, hódítása öntudatlannak látszik.
A hol még nem teljes is a harmonia eszme és alak közt, legalább a
megvalósítására való törekvés mindig jelen van. Épen e törekvésben
rejlik a kellem bátorító, üdítő, vidámító hatása, mely magyarázatát
szolgáltatja a plátói mondásnak, hogy: szeretet az, a mivel a szépet
felfogjuk. Mert bármi különbözők a kellem jelenségei s az általok
keltett hatások: ezek mindegyikének alapszinét a szeretet szolgáltatja.
E mozzanatok jelölik ki nagyjából a kellem területét és határait. Itt
találjuk a feslő rózsabimbót, a csörgő patakot, a vadgalamb búgását ép
úgy, mint Beranger és Petőfi dalait; Czuczor falusi kis leányát karöltve
Vörösmarty Szép Ilonkájával; Boëthos játszó gyermekét s a vatikáni Ámort
a medicei Vénus mellett.
A fenség képei már az eszmét és alakot megváltozott viszonyban tüntetik
föl. A kettő valódi egyensúlyának határát elhagyjuk. Az eszme
túlemelkedik az alakon, felsőségre jut fölötte s viszonyuk bomlásnak
indúl. A magamagának határt, a harmonia határát, vető fejlődés mögöttünk
marad. A fenség föléje látszik emelkedni az érzéki világ törvényeinek,
maga alatt hagyni mértékeit. Végetlen eszme véges képben: megmérhetetlen
nagyság s legyőzhetetlen erő. Ki számítja ki a vihar erejét, ki tudja a
tenger határát? Azonban a végetlennek e véges nyilatkozásában
kétségtelen ellenmondás rejlik: a harmonia tárgyi igazsága megszűnik. Ez
az ellenmondás csak szubjektiv megoldást nyer a fenséges dolgok hatása
által képzeletünkre. Midőn szemben állunk velök, a kép végessége,
korlátolt volta eltűnni látszik; az alakot képzeletünk a végetlenig
tágítja ki, hogy alkalmasnak láthassa az eszme kifejezésére. Így áll
helyre s így marad fenn, a meddig maradhat, a harmonia. Krisztusnak
mindeneket magához ölelő szeretete, meghatott képzeletünkben földi
alakját is az isteni mindenhatóság színébe öltözteti, mely az egész
bűnös emberiséget megváltani képes volt. III. Rikhárd ádáz szenvedélye
úgy hat ránk, mintha képes lenne az egész gyűlölt világot kiírtani; ha
idejekorán, mindjárt kezdetben fölmerűlne bennünk ereje végességének
tudata s ebben bukásának bizonyossága: a csodálat és félelem aligha
venne erőt azon a megnyugváson, melylyel a vele szembeszálló s őt
előbb-utóbb megsemmisítő hatalom megjelenését várnók. Midőn a harczos
tábort fölidézi a költő képzelete s olvasói elé varázsolja, «vassá
válnak az emberek, a sok dárda Bakonynyá»: ime a fantáziának szinte
öntudatlan munkája a fenség tényezőinek, az erőnek és nagyságnak,
túlzásában. A természet némely tüneménye segíti képzeletünket s
egyszersmind durván bár, de érthetőn példázza azt a jelenséget, melyet a
fenség elméletére nézve kiváló fontosnak tartunk. A tengerre ereszkedő
köd elmossa a kép éles határvonalát, s a roppant víztömeget mintegy az
ég végtelenségével olvasztja egybe. Az alpesek tetejét borító hó fénye
az égboltozat világosságával játszik össze s az ormokon ülő felhő
eltakarja és képzeletünk előtt mérhetetlen magasságba emeli a csúcsot. A
mennydörgés hallatára úgy érezzük, mintha az egész mindenség fölött
tombolna, a mint távolodó zúgással elmorajlik; holott a mindenségnek
mily parányi részecskéje földünk s még ennek is mily csekély területe
az, melyet a zúgó felhők beárnyékolnak. Uralkodjék bár a fenség képeiben
akár a nagyság, akár az erő, hatalmas benyomásaikra elvesztjük szokott
mértékünket: a képpel összeolvad az eszme, melynek a képzeletünk által
kiterjesztett alak méltó viselőjeűl tűnik föl.
Ilyen a fenség hatása, mely végességünk, törpeségünk, gyöngeségünk
éreztetésén át emel föl bennünket a végetlen gondolatához. Mikor e
gondolatot lelkünkbe fogadjuk, bizonyságát érezzük, hogy részesei
vagyunk. A mit a szellem elgondolni és elképzelni tud: ahhoz
fölemelkedett; a mi eltölti, az az övé. Fordítsuk el némileg Vörösmarty
szavait: «Sajátunknak mondhatjuk, a mit a szív felfoghat magába.» Testi
törpeségünk és gyöngeségünk érzetéről lelki nagyságunk és erőnk tudatára
emelkedünk. «Én is festő vagyok»! tört ki Correggio a sixtina madonna
előtt. Ebben a végetlenhez való, csodálattal és gyönyörrel teljes
fölemelkedésben tetőzik és határozódik a fenség érzete. Területe a
mondottakból kimérhető. Véghatára ott van, a hol eszme és kép
elszakadnak: az alakot a képzelet szárnya sem emelheti föl többé az
eszméhez.
Ez, rövid vázlatban, a kellem és fenség viszonya. Ott az alakba köszöntő
s azt elevenítő eszme, itt a képből kibontakozni készülő; ott a valósúló
harmonia, itt a fenyegetett. A kellem mindig törekvést fejez ki a
harmonia megalkotására, a fenség pedig feloldására. Az szeretetet
ébreszt, mikor tetszik; ez csodálatot és elragadtatást, mikor fölemel.
Ez a szépnek két fő formája. E két formában nyilatkozhatik az a
kiválóság, az a tökéletesség, melyet a tragikum egyik momentumának
jelöltünk meg.