Az életnek és művészetnek minden tragikai jelensége, végső benyomásában,
megnyugtató. Csak végső és határozó benyomásában, mert teljes hatását
egyetlen érzésbe foglalni ép oly lehetetlen, mint általában a fenség
képeiét, melyek a megaláztatás érzelmeiből emelnek föl bennünket a
végetlen eszméjéhez. A tragikai jelenségek is izgató küzdelmeken,
félelmes összeütközéseken és részvétkeltő csapásokon át törekszenek
megnyugtatásunkra és fölemelésünkre. Hatásuk ebben éri természetes
tetőpontját s ebben hangzik el.
És mivel emelnek föl oda, a hol lelkünk felzaklatott érzései
lecsöndesűlnek s helyöket bizodalom, kibékülés, megnyugvás, sőt gyönyör
foglalja el? Oly eszmék érvényre juttatásával, győzelemre vezetésével,
melyeket a természeti és erkölcsi világban jogosan és szükségszerűen
uralkodóknak tekintünk; erőnk fentartóinak, hitünk biztosítékainak,
létünk alapjainak érzünk és tudunk. Legalább a világnak arra a képére
nézve, melyet a tragikus költő vagy művész előttünk feltár, ilyenekűl
ismerünk és elfogadunk. Sophokles Antigone bukásával a közrend,
Kreonéval a kegyelet eszméjét vezeti diadalra. _Romeo és Juliá_ban a
családi kötelék erejének, _Julius Caesar_ban a korszellem
megmásíthatatlanságának, _Coriolan_ban a haza iránti hűség
megtörhetetlenségének gondolata foglalja el lelkünket. V. László
halálával az eskü szentségének eszméje ül diadalt, Bánk bán romlásában a
törvényes hatalomé. Az _Ember tragédiája_ a végtelenben való
részességünk éreztetése által békít ki sorsunkkal. Mindezek az eszmék:
haza és család, állami rend és korszellem, természeti kényszer és
erkölcsi törvény, szabadság és gondviselés: egy közös fogalomra utalnak
bennünket, melynek öszhangos tartalmát képezik. Nem magukban álló,
külön-külön hatalmak, hanem csak elemei, töredékei, nyilatkozásai egy
közös és egyetemes hatalomnak, egy minden irányú, általános
tökéletességnek, mely uralkodik fölöttünk, vezeti lépéseinket, irányozza
tetteinket s kifejezi magát pályánkban. Lelkünket kibékülés és
megnyugvás szállja meg, mint Ádámét, a hányszor csak érezteti magát
velünk. Kénytelenek vagyunk megnyugodni benne, s örömmel teszszük, mert
csak ez biztosíthatja boldogulásunkat. Érvényesűl általunk,
igyekezeteink, cselekvéseink, életünk által, akár szép szerével, akár
törés-szakadás útján. Hódolatunk által, ha egész teljességében lelkünkbe
fogadva követjük; bukásunk által, ha összeütközésbe kerűlünk vele. Ott
Hunyadi János, itt Coriolan; ott Regulus, itt V. László. Győzelme az
utóbbi esetekben az egyes emberrel való bizonyos ellentétességből,
összetűzésből s ennek bukásából ered: a diadal zászlaja romok fölött
leng. Az olynemű ütközés, mely e mozzanatokat kifejezésre juttatja,
keletkezése, folyama és kimenetele az, a mit tragikumnak szoktunk
nevezni.
De hát az az eszme, melyet az egyetemessel szembe kerűlt ember képvisel,
teljes és kizáró ellentéte-e annak, a mely legyőzi őt? Az általános
tökéletességgel a teljes tökéletlenség tűz-e össze? Néhány közönségesen
ismert példa meggyőz az ellenkezőről. Othello, a veronai szeretők, Ágnes
asszony épen nem a szeretetlenségnek, a szív megtagadásának képviselői s
Ádám mindentől távolabb van, semhogy az Úr mindenhatóságával szemben a
tehetetlenséget jelentse. Tarthatja-e valaki Toldit, kinek a
férfi-becsülettel össze nem férő álarczos játéka juttatja magát és
Rozgonyi Piroskát romlásra, férfiatlannak és lovagiatlannak? Sőt
ellenkezőleg: a férfias egyenesség példájáúl idézhetjük őt ép úgy, mint
a hogy Romeóban és Juliában a szeretőnek, Antigoneban a hű testvérnek,
mind a két Brutusban a föláldozó, tiszta keblű hazafinak eszményét
keressük. A mi mindennapi életünk kiváló tüneményeit, kik ez eszmények
felé közeledni látszanak, hasonlatúl az ő nevökkel illetjük. Nincs ez
áldozatra szánt küzdők között egy sem, kiben bizonyos kiválóságot,
emberi tökéletességet ne találnánk: itt az érzésnek, ott az értelemnek,
amott az akaratnak teljességét és rendkívüliségét. E kiválóság nélkül
nem lehet tragikai küzdelem. Épen ez a teljesség, rendkívüliség,
tökéletesség az, a mely egyfelől harczra csábítja őket az egyetemes
hatalom ellen, másfelől képesíti rá.
Azonban ha ez úgy van, mikép érthető akkor a harcz közöttük? Ha az is
megeshetik, hogy az eszme, melyet ők képviselnek, s az, a mely
diadalmaskodik fölöttük, egy és ugyanaz: hogyan keletkezhetik az
összeütközés? Úgy, hogy kiválóságuk mindig valamely gyarlósággal,
tökéletességök bizonyos tökéletlenséggel párosúl vagy nyilatkozik. E
tökéletlenség, mely a veszedelmet rájok zúdítja, állhat lelki életök
egyoldalú fejlettségében, egyensúlyozatlanságában, indulataik túlságos
elhatalmasodásában. Mindezt még végzetesebbé teheti rájok nézve
helyzetök elszigeteltsége vagy visszássága: az emberi tökéletlenségnek
szintén egy oldala. Antigone: igazi eszménye a kegyeletes föláldozó
testvérnek, a szívére hallgató női léleknek; de épen az a cselekvése,
mely ilyenné emeli, tiszteletlennek, tökéletlennek mutatja hazája iránt
való viszonyában. Macbeth tökéletes mint hős, győzhetetlen az
ellenséggel szemben; de képtelen legyőzni saját szenvedélyeit,
tökéletlen mint uralkodó. Romeo és Julia tökéletesek mint szerelmesek;
de minden egyébben vakok s az élet komoly föladataira nem valók. Toldi
derék lélek és nagy bajvívó; de erős egyénisége s rakonczátlan kedve
annál kevésbbé fér meg az udvari élet formáiban, minél újabbak lesznek
ezek; _Estéjé_nek győzelmes fölmagasodása a párbajban s féktelen dühe a
dévajkodó apródok szobájában: szomszédul mutatják kiválóságát és
gyarlóságát. A tragikai hősök bizonyos irányú tökéletességök daczára,
vagy épen ennek következtében, nem bírják magukban azt az öszhangot,
melylyel a világ közrendjébe sorakozhatnának. Tökéletlenségöknél fogva
vagy nem gondolnak vele, vagy fölötte érzik magukat; voltaképen pedig
csak ellenében állnak. Ezzel készen van a szakítás, melyből a küzdelem
és bukásuk támad. Ők a rend ellen; a rendbe sorakozó összeség, az
egyetemes, pedig ő ellenök.
Íme a tragikum két eleme: az egyetemes és az egyén, s az utóbbinak két
oldala: a tökéletes és a tökéletlen, más szóval: a kiváló és a gyarló.
Lássuk mindenekelőtt azt a mozzanatot, mely a tragikai jelenségek iránt
érdeklődésünket megragadja: az egyén kiválóságát.