Semmi kétség, hogy Korponay Jánost az az indító ok hozta haza, a mit
Julianna gyanakodó esze olyan hirtelen kitalált.
Hogy az ő titoktartását biztosítani lehessen, erre ez volt az egyetlen
mód, visszatérni hozzá a férjnek, a ki a nőnek egyedül jogosult őriző
pásztora, s aztán ki nem bocsátani őt többé keze közül.
Valóban az összeesküvők dolga volt az, hogy Korponayra rámérték ezt a
feladatot.
Esküjök kötelezte őket, hogy a czélbavett feladatért, ha küldik, a
pokolba is elmenjen mindegyik.
Ez pedig nagyon hasonlított a pokolhoz.
Egy olyan szigorú, büszke jellemnek, mint Korponay, oda törni meg magát,
hogy hazajöjjön, kegyelmet kérni, hogy megsüvegelje az apró
potentátokat, a kik az útjába akadnak, s ha a régi czimborákkal
összetalálkozik, beszéljen velük az időjárásról, meg a cserebogarakról.
És aztán mindennap egy asztalhoz ülni azzal az asszonynyal, a kit jobban
gyűlöl, mint a labanczot és mindennap inni abból a pohárból, a miből már
más valaki ivott! Édelegni, andalogni, boldogságról beszélgetni azzal a
nővel, a kit emlékezetéből ki kellene tépnie! Viselni a homlokán annak
az ütésnek a helyét, a mit tőle kapott, s ez még nem a gonoszabbik emlék
a homlokán, a mit miatta visel. És most csókolgatni azt a kezet, mely őt
megsértette, azt a kezet, mely Lőcse kapuját az ellenségnek megnyitotta,
azt a kezet, mely az árulás bűndíját elfogadta! És csókolgatni azt a
hűtelen csalfa szép száját, nehogy elárulja a titkait! És óvni azt az
embert, a ki őt meggyalázta, hogy el ne árulja azt az ő felesége, ő neki
őrködni kell Andrássy élete fölött, a kinek halálát kellene kivánnia,
mert az a kiszemelt fővezér! És most még csak el sem taszíthatja ez
asszonyt magától, mert a magyar törvény szerint, ha a férj a hűtlen
feleségét egyszer visszafogadta, többé ellene semmi panaszt nem emelhet.
Korponay úgy tett, a hogy rábizatott.
Az a hír Rákóczy visszatértéről is az összeesküvők által szándékosan
terjesztett vaklárma volt. Ezzel takargatták el a rejtett útjaikat, a
királypártiakat ezzel áltatták el. S a vaklárma nagyon jól sikerült, tán
a szándékon túl is. Elhitte minden ember, hogy Rákóczy csakugyan a
király hűségére tért s haza jő, birtokait átvenni. Erre aztán a még
eddig agyarkodó apró kurucz kolomposok, faluszájai is ágy alá vágták a
piros csákós süveget, meg a kerecsentollat, felvették a birkaprémes
sapakot s siettek csapatostul fel Pozsonyba, hogy ki ne maradjanak
valahogy, mikor a kegyelmet osztják.
Julianna maga is egészen elhitte ezt a mesét. Ezt is, meg a másikat is,
hogy ő vele most a férje boldog.
Hisz ő is minden tudományát az asszonyi szívnek előveszi, hogy a férjét
boldogítsa. A kis fiát is hazahozatta a nagyapótól az osgyáni kastélyba,
s egész napját annak a gyügyögtetése foglalja el.
Talán Korponay is elhitte azt a másik mesét, hogy egy asszony, mikor
csókol, nem gondol másra, csak erre a csókra.
A boldog idyllt hát nem zavarta meg más, csak a prózai gondok. Korponay
birtoka még mindig zár alá volt vetve, s a felmentés késett. E miatt a
jövedelem nagyon összeszorult.
Julianna többször említé a férjének, hogy jó volna felmenni Pozsonyba,
Pálffyval meg Illésházyval beszélni, de Korponay huzódozott tőle, hogy ő
átall a nagy urak ajtaján kopogtatni.
– No hát kopogtatok én. Engedd meg, hogy én menjek hozzájuk.
Korponay azt mondta neki rá: «eredj, én majd itthon maradok, – a kis
fiunak pépet főzni».
Julianna nem annak örült jobban, hogy minő sikere lesz majd az ő
pozsonyi útjának, mint inkább annak a bizalomnak, hogy őt a férje
magában elereszti.
Nem bizalom volt az.
Még volt valaki más is, a ki ő reá vigyázott. Ott volt Pelargus.
Abból, a mit ez az ifjú az utóbbi években Felső-Magyarországon
elkövetett, egy hősköltemény telne ki magából. Nekünk azonban csak azt
kell belőle megtudnunk, a mi Julianna történetével van kapcsolatban.
Az akták szerint kilenczszáz embere volt Pelargusnak, a kikkel ezen az
egész vidéken rendszeres statum in statu tudott fentartani.
Egyszer-egyszer felbukkantak s rémületbe hozták a felső vármegyéket. Ha
megéheztek, raboltak, soha sem mást, csak enni valót.
Mikor Julianna felutazott Pozsonyba, Pelargus és társai mindenütt
nyomában voltak.
Pozsonyban már akkor olyan volt a sokadalom, a tömérdek instantiahozó
vendégseregtől, hogy a fogadóban csak nagy könyörgésre tudott Julianna
egy szobácskát kapni, a hintaját pedig haza kellett küldenie, mert a
lovak számára istálló nem volt kapható.
És azután beletelt három nap, a míg Pálffy Jánosnál audientiát tudott
nyerni. Úgy látszik, nagyon elfelejtették már a nevét.
Mégis csak bejutott nagy nehezen, a kegyelmes úr rá is ismert, ha nem is
fogadta valami kitüntető módon.
Julianna előadá, a miért idejött, a férje birtokainak a lezárolás alóli
felmentéseért; a főúr megbiztatta, hogy csak viselje magát Korponay uram
csendesen, ha az ő dolgára kerül a sor, majd azt is elintézik.
Korponayné azonban fel akarta használni az alkalmat, ha már egyszer
idáig jutott, hogy azt a másik dolgot is emlékezetbe hozza: a fiának
igért donatiót.
– Hja asszonyom, mondá erre Pálffy kitérőleg. Az most nehezen megy. Mi
is a kegyelmed titulusa erre az impetratióra?
Már elfelejtették!
– Lőcsei capitulatio! mondá a hölgy, előkeresve a tarsolyából a rá
vonatkozó iratot.
– Úgy? Tudom, tudom. De azért már kegyelmed kapott egyszer egy ezer
aranyat.
Juliannának fejébe futott a vér.
– Azt legjobban tudja kegyelmességed, szólt keserüen, hogy ezt az ezer
aranyat nekem Wratislaw adta, abból a czélból, hogy a kanczellár
futárját minden áron megelőzzem, a ki kegyelmességednek a visszahivó
decretumot vitte. S én ezt a feladatot végre is hajtottam.
– Igaz biz az. Hanem ezt az érdemét az asszonynak nem igen lehet
felhordogatnom a kanczellár előtt, sőt kénytelen volnék a magam részéről
eltagadni, hogy tudomásom van róla. Már ebben csak nyugodjék meg
kegyelmed. Az a lőcsei história olyan csekély dolog most már, hogy azt
senki fel nem veszi a földről. Azt sem tudják már, hogy mi volt az a
Lőcse? A háborunak vége. A kuruczok seregestől jönnek az ajtónkra
hűségüket contestalni, a nagy loyalitási chorusban a kegyelmed kérelme
úgy elhangzik, hogy senki sem hallja meg.
Erre a szóra valami alvó ördög ébredt föl az asszony szivében. Ördögnek
kellett lenni, más nem is lehetett, mert jótétlélek ilyen szót nem
diktált volna neki.
– Vigyázzanak, kegyelmes uraim, mert még lehet egyszer más világ is.
Megbánta mindjárt, a mint e szót kimondta, visszavette volna, ha
lehetne. – Átkozott szó volt ez.
Az ország zászlósura e szóra hirtelen odalépett hozzá, haragtól szikrázó
szemekkel s megragadva a nő kezét, azt kiáltá a szeme közé:
– Mit tudsz erről! Te asszony.