Harmadnapig mulattak az asszonyságok együtt Blumevitzné házában Lőcsén.
Negyednap reggelre volt elhatározva az együtt utazásuk Pozsonyba.
Elutazás előtti estén egészen magukra voltak.
Löffelholtzné többször kérdezősködött Juliannának a férje után, és hogy
mi történt közöttük?
Julianna egész hosszú mesét gondolt ki erről a thémáról, hogy ők már
egészen kibékültek, Korponay János ugyan még Lengyelországban van; de
már irt a feleségének, hogy haza kiván jönni; a király hűségére fog
állni, magának elfogadja az amnestiát, s jószágait a fia számára
visszakéri. Julianna minden órán várja a férje hazaérkezését; egyrészt
az is vezette ide a Szepességre, hogy itt remél vele találkozni.
Mikor aztán legvakmerőbb phantasiával mesél a valósággal szembeszökő
kitalált dolgokat, felnyilik a szobaajtó, s belép rajta az, a kit sokat
emlegetnek: Korponay János, a férj.
Ő az valóban, nem rémkép, nem tünemény; a valóságos Korponay János áll
ott, félvállra vetett köpönyegben, kezében a hiuzbőr süvege.
Legelső, a ki őt fölismeri, Löffelholtzné. (Korponay valamikor a
császáriaknál szolgált, onnan ismerte még.)
– Ah! hozta Isten kegyelmedet. «Farkast emlegettünk, s a kert alatt
kullog.»
Juliannának az egész testét a jéghideg rémület állta el. Pedig ő neki
kellett legjobban örvendezni a betoppanó alak láttára. Hisz épen most
mesélte a barátnőinek, hogy őt várva várja, hogy milyen nagyon
óhajtoznak egymás után.
Erőszakot kellett tenni elzsibbadó idegein és eléje sietni nagy
örvendező repeséssel az Istenhozta kedves vendégnek; ölelésre kitárva
karjait, s ajkait csókra kinálva.
S a kedves férj megölelte, megcsókolta a kedves asszonyát, a hogy
patriarkhális szokás volt hazánkban.
És az ölelő kezében nem volt tőr rejtve, a mit hátulról a szivéig
szurjon és ajkaira nem volt olasz méregfestvény kenve, a mivel a váltott
csókban nejét megmérgezze; inkább nagyon gyöngéden bánt vele; észrevéve,
hogy annak a térdei roskadoznak, oda vezette a karos székéhez, oda
leültette és aztán szépen kezet csókolva a tábornoknénak és a házi
asszonynak is, gavallérosan oda támaszkodott a szék támlányára.
– Mi jó szél hozza ide kegyelmedet? kérdezé Löffelholtzné.
– Engemet valóban igen jó szél hozott, felelt rá Korponay nyugodtan. Az
a szél, a mely átfujta hozzánk Lengyelországba a hirét, hogy az új
magyar király a hazatérőknek amnestiát adott. Én már torkig laktam a
lengyel barátsággal s nem kérek belőle, se eczettel, se mazsola
szőlővel, többet; hazasiettem, hogy az amnesztiában részesüljek.
– No azt nagyon bölcsen és okosan cselekedte kegyelmed, helyeslé a
mondottakat Löffelholtzné, ennél helyesebbet nem tehetett. Biztosítom
kegyelmedet, hogy a mi tőlem és az uramtól telik, mindent el fogunk
követni, hogy kegyelmed a birtokába minél előbb visszahelyeztessék.
– Hiszen épen egyenesen oda akarok menni: az osgyáni birtokomba, s ott
várom be a saját házamban, a mi velem történni fog. Úgy-e te is velem
jösz, kis feleségecském?
Julianna a halál félelmei között rebegé (mosolyogva):
– A hová kegyelmed magával viszen, oda megyek.
– Mi pedig most épen Pozsonyba akartuk vinni a kegyelmed asszonykáját,
hogy bizonyos neki igért donatio ügyét, kedvező lévén rá az idő,
szorgalmazza.
– Nem bánom, szólt Korponay, s még csak a homloka sem vonult ránczba. Ha
másfelé van menetele az asszonyomnak, én beleegyezem.
Julianna alig hallhatóan suttogá:
– Én az urammal fogok menni.
Löffelholtzné elnevette magát.
– Azon sem csodálkozom. Olyan hosszú távollét után az ember újból
vőlegény és menyasszony, s nem adná olyankor a maga csendes kuczkóját a
császár palotájaért. No hát majd ha a második mézes hetek leteltek,
akkor bocsássa fel kegyelmed az asszonyát Pozsonyba.
Ez mind a legszivesebb enyelgés hangján folyt ebben a modorban.
Korponayt a háziasszony ott marasztá szállásra és vacsorára.
Az estebéd végeztével tudatták Korponayval, hogy mint utas ember, ha
elfáradt, felmehet a számára elkészített szobába. Ugyanazon erkélyszoba
ez, a honnan egykor Julianna leste Belleville lovagnak a furcsa
küzdelmét a ráröffent polgárőrökkel, az ablakfüggöny mögül, meg a honnan
Korponay alákiabált a kurucz hajduknak, hogy nem kell megadni magukat,
hanem ütni kell a labanczot. Mind a kettőjükre nézve emlékezetes szoba
volt az.
Julianna most találhatott volna valami ürügyet, hogy a férjét előre
bocsássa, s aztán mint egykor itt ezen a helyen, a hol őt a kardjával
ketté akarta vágni, megfusson előle, és szaladjon, míg a lábai birják,
világtalan világgá, de nem tette azt. Valami halálmegvető dacz
kényszerítette, hogy együtt menjen az urával, karját annak a válla körül
fűzve, fejével az arczához hajolva, kisérve a másik két asszony tréfás
nevetésétől.
Mikor a lépcsőkön felhaladva az emeleti szobába felértek, a hol a széles
menyezetes ágy el volt készítve a számukra, a kandallóban ropogott a
tűz, az álló fali óra fel volt huzva és járt, Korponay letette az
asztalra a kezében hozott karos gyertyatartót, akkor Julianna széttárta
előtte a karjait s azt mondá neki:
– Azért jöttél, hogy megölj? Itt vagyok. Végezd, nem fogok kiáltani.
Korponay megfogta a kezét szeliden, s a másikkal megczirógatta azt.
– Nem, Juliannám. Távol van tőlem ez a szándék. Sőt azért jöttem, hogy
visszavegyelek és veled maradjak. Épen az az ütés, melyet tőled kaptam,
(nézd most is itt a gyűrűdnek a sebhelye, a mit rajtam ejtél) ez győzött
meg felőle, hogy igaz lelkü és becsületes vagy. Akkor szerettelek meg
ujra. És már most rajta leszek, hogy te is szeress engem.
S azzal az ölébe vonta és gyöngéden magához szorongatá, többször
megcsókolva a szép lesütött szemeit.
Julianna szédelgő fejét odahajtá az ura keblére s sokáig úgy érezte,
mintha egy másvilágban volna, magánkívüli gyönyörben, míg egy hideg,
józan gondolat magához nem térítette.
– Oh, én édes lelkem uram. Olyan nagy boldogság volna ez, a mit te én
velem osztasz, hogy magát a mennyországot sem kivánnám helyébe, ha egy
nehéz gondolat nem háborítana. Elhiszem, hogy nem azért jöttél, hogy
megölj, elhiszem, hogy velem fogsz maradni, de azt gondolom magamban,
(ne haragudjál meg érte, hogy titkos gondolatomat megvallom) hogy te
most azért kerestél csak fel engem, mivelhogy összeesküvő társaid így
határozták. Azok félnek, hogy én boszuból vagy haszonlesésből
elárulhatom az ő egész tervüket s ők határozták azt el, hogy te válj ki
közülök és térj vissza amnestiával, és azután őrizz magad mellett, mint
hites férjem és uram, hogy őket el ne árulhassam.
S ez alatt a beszéd alatt úgy figyelt minden arczmozdulatára a férjének.
Ez az arcz csak fanyar boszuságot mutatott.
– Ah, kérlek, hagyd el azt! Van eszében valakinek még összeesküvést
szítani. A kinek még ezt a szót kimondják, hahotára fakad. Hiszen nem én
vagyok az első, a ki az amnestiát elfogadja, hanem találd ki, hogy
kicsoda?
– Ebeczky?
– Feljebb!
– Bercsényi?
– Még is feljebb!
– Nem tudom kitalálni.
– Maga a fejedelem, Rákóczy Ferencz.
– Hihetetlen!
– Én sem hittem, a míg bizonyosságot nem vettem felőle. Nem fog bele két
hét telni, hogy bejön a fejedelem egész parádéval Krakkó felől,
Nagy-Szombatig jön fel eléje Stella császári generális két század
dragonyossal, a kik díszkiséretül csatlakoznak hozzá s azokkal együtt
vonul fel a pozsonyi várba, a hol a nádor és a kanczellár fogadják.
Visszakapja a birtokait, a gyermekeit, a feleségét, meghagyják neki az
erdélyi fejedelemséget, úgy a hogy Apafy Mihály birta, német
helyőrségekkel a várakban, s új korszak kezdődik vele az egész
országban. A Rádayak, Vayak, Eszterházy Dánielek, Ebeczkyek, Csákyak,
Andrássyak mind főhivatalokba jutnak, s nagyobb hivei lesznek Károly
királynak, mint a milyen rebellisei voltak Lipótnak és Józsefnek. A
kurucz nevet lemossuk magunkról szappannal.
S oly őszintén nevetett hozzá, hogy az asszonynak el kellett hinnie,
hogy igazat beszél.
S a mit el nem hitt a szavainak, elhitte a csókjainak. Nem! Ilyen forrón
nem csókol az, a ki a szive fenekén haragot hordoz.
Mikor kora hajnallal Julianna felébredt, azt hitte, hogy csak egy
varázsálom volt, a mit keresztül élt. A mint az ágy kárpitját
félrevonta, a betörő napsugár a csendesen alvó férj arczát világítá meg.
Hát ébren is tart még ez álom?
A férjnek a feje azon a szarvasbőrvánkoson nyugodott, a melybe a
veszedelmes levelek voltak bevarrva.
Julianna megcsókolta annak az ütésnek a helyét s hagyta őt tovább
aludni.