Ő pedig futott, mint a szarvasgim a nyakába harapott hiúzzal.
Ez a szó kergette világgá.
«Fizessünk neki ezer aranyat!»
Épen, a hogy a labanczok mondták:
«Azért, hogy elárultad nekünk a fejedelmet, ezer aranyat kifizetünk.»
És emezek is tudják már, hogy az ilyen szolgálatnak ilyen a jutalma. Nem
becsület, nem szeretet; pengő pénz, a mit erszénybe lehet seperni.
Kihez fusson a panaszával? Ki érti meg?
Az egyik férfi kikomplimentezi a házából, ájtatos, kegyes, philosophus
beszédekkel, a másik kitaszítja gorombán.
«Fizessünk neki ezer aranyat!»
Mi kellene még más?
Csak nem kérdezhetik tőle azt, hogy hát a szived fáj-e?
Ha fáj, ott a doktor, kérjen rá balzsamot. Patikában adják.
Eszébe jutott a doktor. A tudós Cornides Lőcsén. Hiszen tulajdonképen
azért jött ide fel, hogy azzal beszéljen, s rábirja, hogy pakoltassa fel
magát s utazzék le Dobsináig meg Krasznahorkáig, a két beteg gyermeket
megkuruzsolni. Hanem ahhoz pénz kell, sok pénz, mert a doktor nem utazik
ingyen. Lám milyen okos dolog lett volna azt az ezer aranyat behurkolni,
és nem adni nyugtatványt róla.
Az a másik ezer ugyan fogytán van már, tán alig cseng belőle egy pár a
tarsolyban, az egész gazdasága ez a szekér alma. Ha azt eladhatja,
viheti a tót parasztszekéren a finnyás doktort magával.
Szó sincs róla. Csak olyan kódorgó vad gondolatok ezek. Nem gondol ő
most a beteg fiával sem.
Ismét lejtőn fel visz az út, sűrű fenyőerdő között. A nő leszáll a
szekérről, hagyja czammogni a lovait, maga a füves útfélen bandukol
ostorpattogtatva. De nem keres négylevelű lóherét, hanem letépi
bokrétának azokat a haragos kék sisakvirágokat, a miknek kelyhében, Mars
sisakjában egy pár fehér galamb ül, Vénus galambjai. Szép virág, szebb
jelvény: de halálos méreg. «Farkasölő gyökérnek» nevezik a népek. Jól
mondta Pelargus, hogy nem szeretne ahhoz a sárgarépához leülni ebédre, a
mit ennek az asszonynak a keze fog főzni.
Egyszer csak nagy trombitafuvással jön szembe reá egy postaszekér, mit
tizenkét dragonyos kisér, annak a jeléül, hogy valami előkelő rangbeli
személy utazik a hintóban. Van oka a fullajtárosnak olyan nagyon
trombitálni, mert Korponayné lovai már megint legelészni álltak az
útfélre s e közben a szekeret épen keresztbe állították az uton. A
postaszekérnek meg kell állnia, a postás pogányul fujja a trombitát,
hogy előidézze az erdőből a hanyag lóhajtót, a hintó belsejéből két
asszonyság feje dugódik előre, mind a ketten zsémbelnek, erősen szidják
az utjokat elálló parasztot.
Julianna jól ismeri mind a kettőt. Az egyik Löffelholtz tábornokné, a
másik a kis Blumevitzné, a Fabriczius leány: Julianna kedvencz
kicsikéje.
Egyszerre pajkos kedve támadt. Odafut a szekeréhez, s tele veszi a két
markát szercsikával s odaállva a hintóhágcsóhoz, palócz paraszt
kiejtéssel odakiált nekik:
– No hát má nasságos asszonykák, nem vesz keetek egy kis szép aumát?
Azok elszörnyedve csapják össze a kezeiket s felsikongatnak.
– Julianna te! Korponayné!
Ő meg kaczag, csak úgy reng bele a két válla.
– Micsoda komédia ez? kérdé Löffelholtzné, az első ámulásból magához
térve.
– Semmi komédia. Igen rendes dolog. Almát árulok.
– Te almát árulsz?
– Hát valami életmód után csak kell látnom, ha már nagyságos asszony nem
lehetek.
– De te tréfálsz?
– Hogy tréfálnék? Azt tudjátok, hogy az uram birtokait elkobozták; az
apámhoz nem mehetek, mert az agyonüt; valahány úri ismerősöm, módos
atyámfia, az mind eltagadja előlem magát. Sehol be nem fogadnak, hát
csak így az országúton kell éldegélnem.
– Hát Andrássy? kérdé Löffelholtzné. Hiszen mikor itt voltál nálam nem
régiben, s visszakérted a képeskönyvét, a mi neki oly jó hasznára volt,
mert bizony mondom, hogy nagyon segített neki a kegyleveléhez, hát akkor
mondtad, hogy odaviszed hozzá. Azóta özvegy is lett. Hát nem fogadott
jól?
Most kezdett még csak igazán kaczagni Julianna.
– Hahaha! Andrássy! Az én Lovelaceom! Az remetévé lett, könyvet ír:
triplex philosophia a czíme; s minden reggel egy szegfüvet visz a
megholt feleségének, s ott imádkozik naponkint három óra hosszat.
De erre már általános volt a kaczaj.
Hahaha! Andrássy István imádkozik! Zsolozsmát énekel. A hátát
korbácsolja! Bőjtöt tart! Keresztet hány magára a szép asszony
közeledtére! Hahaha! Ezt el kell mesélni.
Az asszonyok kiszálltak a hintóból, összeölelték, csókolták a véletlenül
feltalált barátnét; beleharapdáltak egy pár almájába, s aztán
késztették, hogy üljön be közéjük a hintójukba, majd az almás-szekeret
elhajtja a postaszolga, a ki kerékkötni van itt.
– De biz almáimat nem bizom ebfogakra, mondá Julianna. Mert én az után
élek.
– Ugyan ne bolondozz, unszolá Krisztina, a nyakába csimpeszkedve, nekem
bizony nem árulsz almát faluról-falura, mint a hienczek, odajösz hozzám
Lőcsére, s ott maradsz, soha nem eresztelek el.
– Hiszen te magad is földönfutó lettél, elvették a bécsiek az apád
birtokát a kegyleveled daczára.
Löffelholtzné közbeszólt:
– De már visszaadták. Csak te jer most velünk. Százféle mondanivalónk
lesz, a mi rád nézve is igen örvendetes. Épen tegnap érkezett meg a
nyiltparancs, hogy Blumevitzné a Fabriczius-féle birtokokba
visszahelyeztessék, annak az örömére megyünk most Lőcsére. Alauda, meg
Belleville lovagok várnak ránk nagy ünnepélylyel. Az úton majd elmondjuk
a többit.
– De így csak nem mehetek Lőcsére, ebben a parasztruhában, másféle
öltözet pedig nincsen velem.
– Az sem baj. Adok én az én ruháimból egyet. Tudod, hogy rád illenek az
én öltözeteim, majd itt Poprádon megállunk a Husz apó vendéglőjében, ott
átöltözködhetel.
– Poprádon? Husz apónál? Hahaha! Kaczagott Julianna, s aztán szilaj jó
kedvvel ugrott fel a hintóba. Ez fölséges lesz!
Volt oka így kaczagni; eléggé csiklándozhatta a szivét az a tréfás
gondolat, hogy a nemes kurucz vezérek hogy fognak az ablakon kiugrálni,
mikor őt visszatérni látják azzal a tizenkét dragonyossal.
Nem kérette magát tovább, beült a barátnéi közé s folyt aztán a vidám
terefere; egyszerre mind a hárman beszéltek és mesélték egymásnak, a mi
velük és körülöttük történt, s azért mind a hárman megértették egymást.
Az asszonyoknak megvan erre a különös adományuk.
Juliannára nézve csakugyan fölöttébb érdekes tudósítások voltak azok, a
miket a barátnőitől megtudott.
III. Károly, az új király, Spanyolországból megérkezett s azzal
egyszerre nagy fordulat állt be a bécsi kormányzatban. Illésházy
befolyása helyett Pálffy Jánosé érvényesült. A király megerősítette a
szathmári békeszerződést s annak minden következményeit érvényesíteni
sietett. Összehivta az országgyülést Pozsonyba, követválasztás lett az
egész országban, a királyi meghivók már szétküldettek. A zaklatások
megszüntek, a letartóztatott főurakat és nemeseket szabadon bocsátották,
sok elkobzott vagyont visszaadtak, sok megigértre új kilátást nyitottak.
Így jutott Blumevitzné is hirtelenében az apja birtokába vissza. Az
amnestia újra ki lett hirdetve, a visszatérőknek új időhaladék engedve.
A király azt óhajtja, hogy a nemzet teljesen kibékíttessék, mert az
ország rendeivel családjának örökösödési uralkodását akarja
elfogadtatni.
Ezek mind nagyon «jó» hirek voltak Korponaynénak.
Már tudniillik nem annak a Korponaynénak, a ki lázadást és összeesküvést
ojtogatni, beszemezgetni járt szerteszét az országban, mindenféle
vadonczba, gyékényes paraszt-szekéren, hanem annak a másik
Korponaynénak, a ki a kész érett arany almát leszedni jár, négy lovas
hintóval.
Blumevitzné már megkapta a magáét, Löffelholtzné is erősen biztatva van,
hogy zöld ágra jut; most csak Pozsonyba kell menniök, s a formaságokat
elintézni a hivatalos dicasteriumoknál. Ime együtt mehetnének mind a
hárman, Korponayné is nyélbe süthetné most a maga dolgát.
– Csak megvan a donatiós leveled, a lőcsei kapitulatióból? kérdé
Löffelholtzné.
– Oh azt mindig magammal hordom, szólt Julianna, a keblére tapintva, s
nyomban ijedten kiálta fel: «Szentséges Isten!»
– Mi az? Nincs nálad?
Julianna ki akart ugrani a hintóból, szerencséjére visszatartották.
– Nincs meg a donatiós leveled?
Az megvolt. Hanem erről a levélről más jutott az eszébe Juliannának, a
miről e perczig csodamódon megfeledkezett. Az összeesküvők levelei.
Valamennyi veszedelmes levél, a miket, az apja utasítása szerint csak
akkor kellett lészen átszolgáltatni az urának, a mikor búcsút vesz tőle.
Szép búcsúvétel volt! Azok a levelek mind egy szarvasbőrvánkosba vannak
bevarrva, s ez a vánkos ott maradt az almás szekéren.
– Hova akarsz szaladni? kérdé Löffelholtzné. A fél lába már kinn volt
Juliánnának a felhágón.
– Ott hagytam a szekeremen. Futok vissza érte.
– Minek futnál? Elnyargaltatunk érte egy dragonyost, az elhozza. Miben
volt?
– Nem! Nem bizhatom idegen kézre. Magamnak kell érte mennem.
(Hiszen ha azok a levelek a császáriak kezébe kerülnek, a legelső, a
kinek a feje gurulásnak indul, magáé a szép asszonyé!)
– Hát akkor inkább visszafordulunk a hintóval.
Szerencsére a véletlen kisegítette Juliannát e kétségbeejtő
szorongattatásból. Azaz, hogy nem a véletlen, mert ilyen nincs, hanem a
körülmények logikája.
Az almás-szekérre delegált postalegény ugyanis, miután az ostornyelét
kipróbálta a rudason, meg a nyergesen, hogy azokat gyorsabb haladásra
birja, de minden siker nélkül, vesztében a lógósra talált egy nagyot
huzni, mire az telerugta a szemét, száját sárral, szügyébe vágva a
fejét, elkezdett vágtatni a szekérrel, magával ragadva a másik két párát
is. Így aztán nagyhamar nemcsak utolérte az almás-szekér a hintót, de
még el is hagyta, úgy kellett a bőszült Pegazusnak útját állni fegyveres
erővel.
Julianna sietett is azonnal a szekeréhez. Az alma mind az ördögé lett,
hanem a szarvasbőrvánkos megkerült.
– Hála Istennek. Csakhogy ez megvan.
Azt azután nem is hagyta el többet magától, hanem ráült, vagy a hóna alá
vette, mikor leszálltak.
Poprádra érve, a Husz apó vendéglője előtt nem következett be az a
tréfás jelenet, hogy a kuruczok az ablakon át vegyenek búcsút, azok rég
az erdőben jártak már akkor. Itt azután Julianna átöltözött
Löffelholtzné egyik gála köntösébe; Lőcsére már mint úri asszonyság
tartá bevonulását.
A Fabriczius-ház előtt egész deputatio várta az érkezőket. Alauda biró
úr teljes hivatalos ornatusában fogadta Blumevitznét, bevezetve őt
visszanyert palotájába, s saját kezeivel tépte le a szobák ajtajairól a
sequestráló pecséteket.
Odajött doktor Cornides is, felajánlva a most érkezett hölgyeknek a
konyháját, addig, a míg azok újból berendezkednek.
Még humorizált is a tudós férfiu, mondván:
– Első eset, hogy a doktor konyhájából egészséges emberek számára
præscribálnak.
S a vendégség, a mit a doktor az egész úri társaságnak adott,
becsületére vált az egész orvosi karnak; azt mondták rá, hogy az
egészséges embereket még jobban meg tudja gyógyítani, mint a betegeket.
Ott volt Belleville lovag is (még mindig császári helyparancsnok Lőcse
városában) s ezuttal szabadon udvarolhatott a szép szalmaözvegynek.
Mikor a sok jó étel és ital feloldotta a nyelveket, aztán nem is igen
tartotta senki titokban az élményeit. El lettek fecsegve a várfeladás
éjszakáján történt tarka dolgok. Most már nevetni való tréfák. A ház
fiatal asszonya ott a Ketterhäuschenben! (Minő éj volt az!) A
megszabadítás furfangos bohózata. Léni asszony, a ki az ópium pilulákat
maga itta meg sörben a beteg helyett, s a félholt asszony, a kit a
doktor hasztalan elecktrika-masinázott. Hát még azután a jó Belleville
lovag, a ki a kapukulcs helyett a Ketterhäuschen kulcsait kapta meg s
majd a nyakát veszté a fél várossal támadt küzdelemben.
Alauda uramnak a gombjai pattogtak le a mellényéről a nagy kaczagástól,
mikor ezeket elbeszélték, kiki hozzáadva a maga részéről tapasztaltakat.
Egyszerre csak aztán a nagy féktelen jó kedvből aláesett a szép asszony
a nagy komolyságba.
– Milyen jó kedvem van, tán vesztemet érzem? Még az én jó doktoromat is
hogy kifigurázom, pedig hiszen csak azért jöttem most Lőcsére, hogy
segítséget keressek nála a szegény kis fiacskám számára.
S egyszerre tele lettek a szemei könynyel.
Doktor Cornides minden állapotban kész volt a tudomány hatalmát
éreztetni. Kikérdé Juliannát a kis fiú betegségének jelenségei felől.
Complicált baj! De az orvosi tudomány meg tud küzdeni vele. (A régi
orvosi tudományt értjük, a mostani nem ér semmit.) Egész ív papiros
megtelt a recepttel, a mit a tudós férfiu e veszedelmes baj ellen
összeirt. Olyan arcanumok, a mikről a mostani orvosoknak sejtelmük
sincsen már, a föld öt részéből, tenger fenekéről, retorták mélyéből,
czethalak gyomrából előkerült szerek.
– Ettől meg kell neki gyógyulnia, mondá a doktor az elbúsult anyának.
Hanem egyre figyelmeztetem. Ezt a receptet az egész országban csak egy
helyen tudják elkészíteni, mert sehol másutt porrátört baziliszkszivet
nem kaphatni, azt csak igen nagy urak szerezhetik meg. Azért ez csak
gróf Pálffy János ő kegyelmessége vöröskővári (Bibersburg) várában
elkészíthető, az ottani hires officinában.
– No látod, mondá Löffelholtzné, most egygyel több okod lesz Pálffy
Jánost meglátogatnod.
Julianna azt mondá erre aggóskodva, hogy nagyon sokba kerülhet egy ilyen
hosszú út.
– Apropos! szólt közbe Alauda uram. Kegyelmednek, nagyságos asszonyom,
még valamit át kell adnom, mit a városnál felejtett. Az ám! Nem is
találja ki, hogy mit? Hát mikor Korponay János kapitány úr (még akkor
csak az volt) meg lett bizva azzal a bizonyos expeditióval, a lőpor és
élelembeszállítás végett, a tanács egy kétszáz aranyat nyomó lánczot
decretált a számára jutalmul. Korponay uram akkor ezt, bizonyos okoknál
fogva, nem vehette által. Most meg már aligha vehetné át. A láncz pedig
itt van. Azért én legczélszerűbbnek találom, ha azt a feleségének
szolgáltatom által.
Soha jobbkor láncz nem érkezhetett! Mintha csak az égből esett volna le.
Julianna ismét jókedvű lett. Azt sugta Alaudának, hogy csak adja vissza
azt a lánczot az ötvösnek, az aranyértékben s aztán fizesse ki belőle
azt a tartozását, a mivel egy itteni pipereárusnak csipkefátyoláért
adósa maradt, a többinek majd akad helye. Ime kétszáz arany már
megtérült a visszautasított ezerből. Pedig ezt is Korponay János
kereste!