A dobsinai jégbarlangba leütött istennyila nem gubahitotta meg jobban a
követfujó urakat, mint ez a nem várt ökölcsapás. Erre az egyre nem volt
senki készen. Hogy a bűnbánó Magdolna egyszerre vad furiává alakuljon
át, ez mesemondásba való képtelenség. Mert hiszen azt mindenki érthette,
hogy biz az elég sértő szó volt Korponaytól, hogy a feleségét úgy
meggyalázta ennyi férfi előtt, hogy a midőn az előtte térdepel, és
igazán nagyon meg érdemelve a bűnbocsánatot, azt a jutalmát várja
önfeláldozó tetteinek, hogy a férj kezét nyujtsa neki, felemelje s tán
meg is csókolja, hát akkor az ki akarja őt fizetni aprópénzzel. Mert hát
egy várva-várt csók még ezer aranyra felváltva is csak aprópénz. Biz ez
kegyetlenség is volt Korponay János uramtól, meg bolondság is volt; ha
ez a mód kapna divatra, győznék azt Magyarország aranybányái! Nem
kellett volna az asszonyt (és még hozzá a hű szolgálót) így megsérteni.
S ha a megbántásért az asszony záporkönyekre fakad vala, a haját tépi, a
világot átkozza vala, hogyha még uriasabb szokást követve, ott menten
elájul, s egy óráig engedi magát vízzel locsoltatni, míg feléled, hát ez
egészen rendén következő jelenet lett volna, de ilyen vastag végén
kezdeni a dolgot, mégis csak olyan megfoghatatlan eset, hogy az embernek
a szeme-szája eláll bele.
Azt persze az urak közül senki sem tudhatta, hogy ennek az asszonynak a
lelkében ott bujdosik már régóta egy veszett manó, egy másik «kifizetett
ezer arany» emlékében, s ezt a nyugtatványt az ezer aranyról régen ott
hordja már a markában, s csak az alkalomra vár, hogy kifizesse annak, a
ki rá talál duplázni, ha mindjárt a «kegyelmes» uram lesz is.
Hát épen a kegyetlen uram duplázott rá. Meg is kapta.
A nagy ijedtségben senkinek sem jutott eszébe, hogy ezzel az asszonynyal
valamit kellene tenni. Csak akkor ocsúdtak fel az elhüledezésből, mikor
a vágtató kocsi zörejét meghallák.
Legelőször Korponaynak jött egy gondolatja. Ez a gondolat az volt, hogy
lekapott egy puskát a szegről s utána akart szaladni az asszonynak.
Hanem Pelargus utját állta, s a hátát az ajtónak vetve, megragadta a
férj kezét.
– Mit akarsz, czimborám?
– Eredj az utamból. Meg akarom ölni!
Erre a szóra többen is oda ugrottak melléje, s ránczigálni kezdték, hogy
ilyet ne tegyen.
A kocsi is jó messze zörgött már, azt a golyó nem éri utól.
Korponay halálsápadt volt a dühtől.
Pongrácz ezredes átölelte két karral, s úgy vonszolta el az ajtótól.
– Ne hogy utána lőjj, czimbora, mert akkor elárulsz bennünket
csoportostul.
– Ha most nem ölöm meg, később kell őt megölnöm. Tehetném hazai
törvényeink szerint is. Szent László szabadságot ad a sértett férjnek,
hogy hűtelen nejét megölheti. De nem azért. Nem is azért az ütésért itt,
a kit soha életemben halandó ember csatán kívül meg nem ütött; még az
édes apám sem. Nem azért! Hanem hogy el ne árulhasson bennünket. Minden
titkunk a kezében van. Nemcsak a mienk: fél Magyarországé. Az egész
összeesküvés kapcsai, szálai: minden részvevőnek a neve. Ha ez az
asszony élve marad, mi ne az Istenhez imádkozzunk többé, hanem az
ördögökhöz, hogy el ne vigyenek bennünket.
– Ezt akkor gondoltad volna meg, édes czimborám, szólt közbe Pelargus, a
mikor ily kegyetlenül megsértetted. Ne azt nézted volna, hogy a
feleséged térdepel előtted, hanem azt, hogy a mi leghasznosabb
szolgálattevő közbenjárónk kéri tőled a jutalmát. Mit fecsérled te a mi
aranyainkat, a mire olyan nagy szükségünk van? holott ő csak egy csókot
várt tőled, s bizony nem tört volna ki bele a fogad, ha megadod neki.
– Kölyök! Ne tarts nekem leczkét.
Fabriczius a huzalkodók közé veté magát.
– Azt mondom, czimborák, hogy a veszekedést halaszszuk holnapra, most
pedig szedjük a sátorfát s igyekezzünk a lovainkhoz eljutni! mert
Kézsmárk ide csak egy óra járás, s két óra mulva a nyakunkon lehetnek a
Löffelholtz dragonyosai.
– Az biz igaz! mondá Pongrácz, a hogy a szemeit szikrázni láttam, alig
hiszem, hogy ez az asszony le hagyja menni a napot, a nélkül, hogy
minden dolgunkat elárulja a labancznak.
– De nem fogja elárulni! kiáltá Pelargus. Azt már én fogadom.
– Te? ordított rá Korponay. Hogyan állsz jót érte?
– Megmondom. Nem hiszem, hogy ez az asszony el tudja a rábizott titkokat
árulni valaha! Bármilyen haragért. Hogy egyenkint akármelyikünket
lekéselni képes, azt nagyon elhiszem. A sárgarépához sem ülnék le
vendégül többet, a mit az ő keze főzött. De hogy elárulja, hóhér
pallosának adja a tulajdon édes apját, pedig annak a feje van legfelül,
azt nem hiszem. Sohasem hiszem el.
– Én arra is képesnek tartom, hörgé Korponay.
– Te neked szabad őt nagyon rossznak tartanod, mert te tudod, hogy
milyen jó volt; nekem semmi okom sincs rá, hogy szeressem; tehát nem is
gyűlölöm. Lehetetlennek tartom, hogy egy asszony vérpadra vigye
mindazokat, a kiket szeretett. Ez egy rémalak volna, a milyent a
mythologia sem birt kitalálni. Hanem ez hát csak hit. Én bizonyosságot
akarok ti nektek nyujtani. Magamra vállalom, hogy utána megyek ennek az
asszonynak. Kisérni fogom őt nyomról-nyomra, mint a véreb. Se éjjel, se
nappal egy lépést nem fog tenni, hogy azt meg ne tudjam. Nekem mindenütt
vannak jó czimboráim, a kik segítenek. Úgy körülfogom őt, mintha hálóban
volna. És ha egyetlen egy lépést talál tenni, a mi azt mutatja, hogy
ügyünket elárulni készül, esküszöm az élő Istenre és apám, anyám örök
lelki üdvösségére, hogy akkor én viszem halálra azt az asszonyt, mielőtt
az árulást elkövethette volna. Ti járjatok a magatok utjain, én megyek
az enyimen. Mától fogva nem vagyok ember, csak a szegődött árnyéka egy
másik embernek. Ti gyűlöljétek őt, féljetek tőle, piszkoljátok a nevét.
Én szeretem őt, ragaszkodom hozzá s lemosom a nevéről a szennyet; ha
kell, a saját vére hullásával.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ráhagyták, hogy fusson hát utána; ők, a többiek, futottak a lengyel
határ felé.