A milyen mankón típegő anyókául jött be a várba Juliánna, éppen olyanul
távozott el onnan. Valódi alakjában csak a vén kertész látta őt és a két
gyermek. Egyik se beszélt a cselédséggel a család titkáról. Korponayné
eltünhetett nyomtalanul.
Azontul aztán folyvást elváltoztatott alakban jelent meg hol itt, hol
amott; Dunáninnen, Dunántul.
A mennyi viharnak a magját ez az asszony jártában keltében elvetette, az
elég volt egy országot felfordítani. És mindezt a nélkül, hogy a
szövevényének a szála valami be nem avatottnak a kezébe került volna.
Andrássy István csakugyan beváltotta azt a szavát, a mit sértett szive
haragjában kimondott. Megizente a Péter bátyjának, hogy a ki
Krasznahorka várába be akar jönni az ő engedelme nélkül, tizenkét fontos
ágyúkat hozzon magával, mert az övéi is olyanok. A jó Andrássy Péter
aztán el se hozta magával Pozsonyból a sziléziai muskétás-ezredet, hanem
elütötte – vétette valahogy a dolgot Illésházynál, hogy hagyjanak békét
az Istvánnak, mert még most nagyon el van keseredve; a mig a
gyászesztendeje tart, ne háborgassák. A dolog aztán abban maradt.
Lehetett Gömörbe præsidiálisokat is küldeni, úgy sem fogadta meg senki.
Követet majd küldenek, ha lesz országgyülés, maguktól is. Ott van az
alispán, Gyöngyössy uram, elvégzi az.
Hanem a kurucz összeesküvők ezt az ellenszegülését Andrássy Istvánnak
gyorsan a maguk terveibe tudták illeszteni. Bercsényi Lengyelországból
azt izente a Rákóczypárti főuraknak és hadvezetőknek, hogy az új
fölkeléshez igyekezzenek megnyerni a győrvári hőst; olyan jó hadvezére
nincs több a magyarnak. – Hogy bezáratta Krasznahorka kapuját a
labanczok előtt, ez egyszerre az egész kuruczság bálványává emelte
Andrássyt. Elhagyták a «korcsmageneralis» nótáját, s mást kezdtek
felőle:
«Andrássy homlokán
Virul a borostyán»
«Esik eső karikára
Az Andrássy kalapjára,
Valahány csepp hullott rája,
Annyi áldás szálljon rája.»
A palóczok meg ezt a nótát énekelték:
«Andrássy lesz a fiskális;
Pöröl az a királylyal is.»
Aztán az összeesküvésnek minden fonala a vén Ghéczy Zsigmond kezeibe
futott össze. Ő levelezett a mágnásokkal. A krasznahorkai siker után
teljes bizodalma volt a leányához. – Nem bánta ő, akármivel hódította is
meg Julianna a hős vezért; az ő dolguk! Nem is kérdezősködött a felől.
Gondolta, bizony nem a «szentek hegedüjéből» énekeltek, mikor magukra
voltak.
Künn Európában is keveredett a világ: új háboru készült
Francziaországgal; a török szultán Rákóczyért küldött. Kedve támadt egy
kis hadakozásra; idebenn meg a bécsi magyar urak minden bölcseségüket
commassálták, hogy mentől több olyan bolondot tudjanak kitalálni, a
mivel a magyar nemzetet jobban elkeserítsék. Elfogatások, elkobzások
napi renden voltak, a becsületest üldözték, a bűnöst futni hagyták; a
vallási villongást ujra felélesztették; az elkobzott vagyon felett
egymás között ortályoskodtak; s mikor valami nagyot akartak tenni, akkor
nevetségessé lettek.
Julianna épen egy veszedelmes körutból tért vissza. Rendre járta a
magyar főurak kastélyait; ott volt a Rádayaknál, Vayaknál,
Esterházyaknál, Ordódyaknál; leveleket hozott valamennyitől. Mikor
azokat a feje alá tette (vánkosába rejtve), mintha csak mérges viperákon
aludt volna! Egy kiszabaduljon belőlük s úgy megcsipi, hogy belehal.
Ghéczy Zsigmond nagyon meg volt elégedve a leánya végzett dolgaival,
mikor ez a mindenünnen elhozott leveleket átadá neki.
– Bonus, bonus! (Ez volt az öreg szavajárása, ha valamivel meg volt
elégedve.) Látom már, hogy megtartottad a hűséget. Nem vagy az anyád
leánya, hanem az apád ivadéka. Az elébbeni dolog legyen megbocsátva.
S hogy a bünbocsánatát meg is pecsételje, előhivta Juliannának a kis
fiát.
– Most már megengedem neked, hogy az anyádat megcsókold. Jó asszony,
szeretheted.
Azt a világért sem tette volna, hogy ő maga adjon egy bűnbocsátó csókot
a leányának. Annyira tán soha sem is fog meglágyulni, csak a kis
porontyot szabadította fel a tilalom alól.
No hát! Már van egy lélek a világon, a kinek szabad őt szeretni. – Talán
még majd a többiek is megbocsátanak.
– Már most még egy utat kell megtenned, szólt az öreg. Ezeket a
leveleket, a miket az urak hozzám küldének, a fejedelem kezébe kell
juttatni. Érts meg, mi módon? – Te azonnal neki indulsz, egész
parádéval, mintha Lőcsére utaznál a régi barátnédat meglátogatni. Onnan
azonban kiosontasz Poprádra és megszállsz a vén Husz vendéglőjében.
Juliannának ideges rángatózás fogta el az ajkait. Mire emlékezett
vissza?
– Az egy jó kis félreeső hely, folytatá az öreg, egészen arra való, hogy
egy pár szerelmes a világ szeme elől elbujva, turbékolhasson benne.
Julianna némán könyörögve kulcsolta össze a kezeit.
Az öreg nevetett.
– No hát nem szép apai gyöngédség ez tőlem, hogy a menyecskeleányomnak
még arról is gondoskodom, hogy a szerelmesével háborítatlanul
találkozhassék?
Julianna eltakarta lángvörösre gyuladt arczát.
Az öreg cholerikus nevetéssel döczögteté a szót.
– Hát bizony van is azon mit pirulni? Hisz az egész világ tudta is,
hitte is, hogy szeretitek egymást. Még nagyobb igazságért ez a kis
poronty is ennek a tanubizonysága. Hát nem te ajándékoztad ezt az
apjának?
– Az uram lesz ott? rebegé Julianna, s egymásután eltünt az arczáról az
a lángvörösség, de a helyébe állott halaványságnak édes mosolygó
kifejezése volt.
– Az uram lesz ott!
– Igen, ő vár ott rád. Lehet, hogy még más valaki is. Vagy pedig te
fogsz ő rá várni, ha hamarább érkezel. Elmondod neki élőszóval, a miket
tapasztalásból tudsz; meg a miket én tőlem hallottál. Elébb az ország
dolgáról beszélsz vele, csak azután a magadéról. Megmondhatod néki, hogy
én kiengesztelődtem irántad. Aztán tégy vele, a mit akarsz. Nem kell
téged arra tanítani. Az anyád is épen úgy tett. Nemcsak engemet csalt
meg a szeretőjeért, hanem a szeretőjét is megcsalta én végettem. Sokszor
ott hagyta a faképnél, mikor legjobban várt reá s hozzám jött – nekem
turbékolt. Olyanok az asszonyok. S a férfiak is arra valók, hogy igy
tegyenek velük. – Nem bánom én: nevetek rajta. Hanem csak arra az egyre
kérlek, hogy a rád bizott leveleket addig ne add a szerelmes urad
kezébe, a míg búcsúzni nem kezdtek. Ez legyen az utolsó.
Julianna engedte ezt a hideg mérget a szivére csepegtetni. Szenvedett az
anyjáért is, meg magáért is. – És el kellett viselnie, mert igaz volt, a
mit az öreg mondott:
«Te kunkora bajuszos dali legény, azt ne hidd valahogy, hogy csak a te
kedvedért csalják meg a deres szakállut! Épen annyiszor csalják meg a te
kunkora bajuszodat a deres szakállért. Gazdag az asszonyszív! Kétfelé
osztva is elég kincs kitelik belőle. Ma nekem, holnap neked! Egyszer a
majmon van a sor, másszor a medvén.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Igaz volt az öreg mondása. Julianna most a férje után vágyott, azt
kivánta visszahódítani.
Összehasonlítást tett a két férfi között, s ez nem ütött ki a titkosan
imádott javára.
Andrássy Istvánnak az egész jellemén a kedély uralkodott, a hangulat
irányozta az egész életét. Egy nemes fellobbanás megdicsőitő hatása
alatt tudott a hősköltemények vezéralakjául kimagasodni, egy másik
kedélyhangulatban pedig lesülyedt a sybarita kéjmámor tunyaságába; –
mikor a szabadság nemtője csókolta meg, akkor félistenné alakult át, ha
a szép mænade ölelte meg, lett belőle szatir. Ennek sem maradt meg. Egy
halott arczától jéggé fagyott, lángjai kialudtak, eldobott kardot,
thyrsust, pán sipot a kezéből, eltemette magát a dohos könyvek közé;
búcsójárójává szegődött egy mumiának, philosophál, flagellálja magát és
hajdani kedvesének erényes prédikatiókat tart. – Most ilyen az uralkodó
kedélyhangulatja. Ez is meddig tart igy? – Mikor a lőcsei kis rejtek
szobában szöghajának egy fürtje össze volt fonva a szép asszony egy
arany fürtjével, hej nem bánta akkor, akárhány labancz muskétás ezred
lopózik is be azalatt a várba, akármi lesz hősi nagy hiréből! és most,
ni hogy elfeledte egyszerre philosoph elveit, ascetai ridegségét, nem is
kellett neki a harczi trombitákat fujni az ablaka alatt, elég volt egy
tollsip, mely büszkesége alvó dæmonát fölébreszté, hogy odadobja a
keztyűt vakmerően a császári udvarnak, és mindezt miért? azért, hogy meg
ne mozdítsák a helyéből azt az üvegfedelű koporsót, s le ne tapossák
azokat a szegfüveket a német pattantyusok. Most megint egy hős lett, de
kinek a hőse? Egy túlvilági alaké, egy halotté. – Az ilyen férfialak nem
lehet eszménykép.
Mennyivel bámulatrakeltőbb az a másik alak, a kit igy hinak: «az én
uram». Az egész jellem abból az érczből van öntve, a min nem fog a
rozsda. Mindig ugyanaz, a ki volt; egy kimondott szavához sohasem
hűtelen. Gondolat, szó és tett ugyanaz mindig nála. A balsors meg nem
alázza, a bukás el nem ejti. Híve marad még az elveszett ügynek is, a
mely eszményképe. Daczol a halállal, s a sötét jövővel. Mily
állhatatosság! Mily igaz tiszta lélek!
Ha még ennek a bocsánatát is ki lehetne érdemelni!
S aztán megosztani vele a viszontagságokkal teljes életpályát! Együtt
futni sötét erdőkön, sivatag pusztákon keresztül, egy közös palásttal
betakarva, őrt állni az álmai felett s lesni az üldözők közelgő dobaját,
ott állni mellette, mikor harczol, s kilőtt fegyvereit ujratöltögetni,
sebét bekötözni, ölében tovább vinni, vele együtt halni.
Ez volt most a legujabb ábrándja.
Ő rajta is épen úgy a kedély uralkodott mindig; a hangulat vezette
tetteit, mint annál a férfinál.
Asszonynak megbocsátják ezt. Azt mondják: gyöngeség a neved.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Julianna nem úgy tett, a hogy az apja mondá, hogy egész parádéval
utazzék fel a Szepességre. Megmaradt az eddigi rendszerénél. Volt egy
gyékényes paraszt szekere, megrakva szercsika almával. Ez a Muraközben
termett, a hol az idei fagy nem pusztított, annálfogva igen kelendő
árúczikk lehetett idefenn Magyarországon. Ezzel járta be az egész
vidéket. Maga volt a kocsis, senkit nem hordott magával. Volt a
szekerébe fogva két rossz dikhencz, a mik csak úgy czammogva húzták a
kisafát, azoknak mindig rángatni kellett szájukban a zablát, hogy
menjenek, külömben félre tértek a mezsgye szélére legelni, hanem a lógós
tüzes fiatal paripa volt, a minek csak egy ostorlegyintés kellett, s
aztán ragadta a szekeret, hegynek fel vágtatva, ha arra került a sor.
Ilyen módon minden feltünés nélkül bejárhatta a vakmerő asszony az egész
országot, csak azok előtt fedezve fel kilétét, a kikhez az apjától
levéllel küldve volt.
Így indult neki a szepesi utnak is.
Teste, lelke hozzá volt edzve az ilyen út kínfáradalmaihoz. Mint a
legjobb, munkához szokott parasztasszony, maga látta el a lovait, ha
valahol megszállt, s mindig künn hált a szekéren. Az utitarisznyából
élelmezte magát. Mindenféle nemzetnek a nyelvén tudott beszélni, s
ismerte a tájat: nem sokat kérdezősködött.
Mikor hegynek fel haladt a szekere, leszállt az ülésből, s gyalog
hajtotta a lovakat. Útközben az erdőn, míg a szekér az országuton haladt
a csengős lovak nyomán, ő maga félretért a pázsitra s négylevelű lóherét
keresett, ezt a sejtelemtől gyötrött asszonyszivek gyógyító irfüvét. A
ki négylevelű lóherét talál útközben, annak a szive meggyógyul.
Négylevelű lóherét keresett s a halállal játszott. Mindannyiszor az
urára gondolt; «ha te koczkára teszed a fejedet egyszer, én fel teszem
tízszer, úgy-e hogy csak méltó párod vagyok?»
A Magas-Tátra már a háta mögött maradt: elérte Poprádot s ott megállt a
szekerével a Husz apó vendéglője előtt. Kivül állt meg az utczán, nem
akart meghálni. Csak onnan a kapuból kiabált fel a veranda alatt ülő
Husz apóra, hogy nem vesz-e almát? Az meg onnan vissza. «Hogy adja?» –
«Vékája két tallér.» – «Nagyon drága!» – «Csakhogy kapni! Slavoniából
hozom.» – «Törődött lesz az már!» – «Kend is törődött már, azért mégis
ember!» – «Nekem nincs már fogam, nem tudom megenni.» – «Nem is a kend
fogára való az, hanem az uri vendégeknek.» – «Jár is ide vendég ilyen
késő őszszel.» – «Bizonyosan most is vannak, érzem a konyhából a
tokányillatot.»
E hangosan folytatott tereferére kinyilt a vendégház egyik ablakszárnya,
s egy férfiarcz tekintett ki rajta. Julianna rögtön megismerte az urát.
– No vegyék kegyelmed szép szercsika almát! Kiáltott fel rá, a tenyerébe
fogva egy párt abból a szép karminnal pontozott grünspanzöld
gyümölcsből.
– Hozzon fel az asszony hát egy vékával, hangzott az ablakból.
– Parancsolatjára.
Azzal a vékát megtetézve almával, a fejére tette s úgy lépkedett fel a
veranda hágcsóin nagy gangosan vele.
A vendégszoba ajtaja kitárult előtte, s az asszony szerencsés jóestét
kivánva, belépett.
Ott várták.
Együtt voltak valamennyien azok, kikkel a jégbarlangban találkozott.
Regulájuk volt az összeesküvőknek, hogy kétszer egymásután soha azon
helyre egymásnak találkozót ne adjanak.
– Beljebb, beljebb! szép menyecske! kiabáltak a belépő asszonyra, s a
mint bezárult mögötte az ajtó, megindult a dévánkodás, a milyen szokott
lenni egy borozó férfitársaságban, a mely közé, (vesztére, vagy
akaratból) egy kaczkiás parasztmenyecske odapottyan az égből. Hangzik
kaczaj, csintalan szó, tiltakozó sikongatás, vihánczolás vékony
asszonyhangon, a borizű férfiröhej közé vegyülve; ha valaki a
kulcslyukon hallgatózik, hallhatja jól. De ezt a dévaj lármát nem a most
érkezett asszony élesztgeti. Komédia az csak kémkedők elámítására, az
asszonyhangokat Pelargus hallatja, s a férfiak úgy kaczagnak, hogy az
arczuk meg sem mozdul hozzá. Maga az érkezett asszony, a nagy mázos
kályha mögé vonulva beszéli el ezalatt halk hangon, a mi izeneteket az
összeesküvők számára hozott. Korponay János veszi át a hireket, hátát a
kályhának vetve, a borozó-asztalnál ül Fabriczius, s egy palatáblára
jegyzi az elmondott titkokat. Ha rajtakapják, a nedves báránybőrsüveggel
egy percz alatt letörülheti az egészet.
A míg a többiek lármáznak, ők csendesen beszélgetnek együtt. A többiek
csak az egyes neveket hallják. «Vay», «Ráday», «Ocskay Sándor»,
«Csajághy». Mindeniktől hozott izenetet a «vihar galambja.»
Dicső munkát végzett! Elvetette azt a magot, a miből fegyveres dandárok
nőnek ki a földből. Derék egy asszony! Talán nem is igaz, a mivel a
lőcsei árulásról hirbe hozták.
Most ez a szó hallik az asztal végéről, Fabriczius dörmögi a társaknak:
– Andrássy István kizárta a labanczot Krasznahorkából!
– Vivát! ordít fel erre, magát elfeledve Kondorossy, s csak akkor veszi
észre, hogy micsoda áruló szót szalasztott ki a száján! de hirtelen
feltalálja magát s hangos csókot czuppant Pelargus arczára, s azt mondja
neki: «adj egy pofont, de csattanóst!» Azt meg is kapja. Akkor aztán az
egész társaság kiálthatja a vivátot arra a pofonra, a mit Andrássy
István adott a labancznak.
– Ez olyan jó hir, hogy el se lehet hinni, dörmögé Pongrácz kurucz
ezredes.
– Ha mondott szónak nem hisznek kegyelmetek, olvassák irásban, mondá
Julianna s elővonta a főkötőjébe rejtett levelet, a mit Andrássy István
írt Ghéczy Zsigmondnak. Ő volt minden levelek őrzője.
A levél kézről-kézre járt; falták, úgy olvasták:
«Vitézlő Garamszeghi Ghéczy Zsigmond, alezredes úrnak.»
«Kedves jó öreg czimborám, vitéz bajnoktársam!
Itt küldöm Te Neked, kedves leányod, nagyságos Korponay János,
főstrázsamesterné asszonyságtól, ki szegény beteg fiacskámnak
meggyógyítására orvosdoktor rekomendálni jő fel vala hozzám: a mennybéli
Isten áldja meg érette; ezt az Általad oly igen óhajtott levelét a
magyar királynak, és erdélyi fejedelemnek: őrizd meg gondosan. Ellenben
szivesen fogadom Te tőled, ha ama derék sugárágyút, a melylyel
biztattál, elküldenéd nekem ide Krasznahorkára: de lafféta nélkül, és
jól beburkolva, nehogy a labanczok, a kiknek ajtót mutaték, útközben
elkapják.
Maradok, a Te igaz hű bajtársad és jó akaród: Báró Csikszentkirályi és
Krasznahorkai Andrássy István, brigadéros Generális, gömöri örökös
főispán és Krasznahorka várkapitánya.»
Ez bizony csalhatatlan bizonyítvány volt. A hány mondás, annyi csapás.
Azt is lehetett hinni, hogy a mit Zápolya Jánosról mond a levél, az II.
Rákóczy Ferenczre értetődik.
Mindenki ismerte Andrássy irását, a kik elolvasták a levelet, mind
megcsókolták utána a leirt nevét.
– Hm! mondá magában Julianna. Itt ugyan osztják a csókokat, hát nekem
jut-e vagy egy?
Pelargus olvasta a levelet utóljára, ő adta azt vissza Korponaynénak.
Azzal felkapott egy poharat az asztalról, s azt mondá:
– No hát urak, nem valót mondtam-e? Hogy a ki mindezt véghez vitte, a mi
asszonyunk oly igaz és tiszta, mint az angyalok a mennyországban. Vivát
a dicső asszony!
A poharak összecsördültek s mindenki utána kiáltá:
«Vivát a dicső asszony!»
De Julianna nem ügyelt arra, a mi a háta mögött történik, ő csak azt a
némaságot leste, a mi a férje ajkait halottá tette. Annak az arcza nem
mozdult meg.
Fabriczius is csak a griflijét nyálazta, minélfogva az épen nem fogott a
palatábláján, mikor irni akart vele.
Julianna oly kérő, oly esdő tekintettel nézett az ura szemébe, hogy
annak bizony e néma tekintetből is meg lehetett volna érteni szive
legtitkosabb gondolatját, de hogy az arcz csak mégsem akart meglágyulni,
hát végre is kénytelen volt az asszony a szóhoz folyamodni.
– Én uram! Én kedves egyetlen egy galambom, drága férjem. Ne nézzen reám
kegyelmed ily kegyetlen hideg tekintettel. Ha nagy volt a vétkem,
százszorta nagyobb volt a bűnbánatom. Ime nem tartottam elégnek, hogy
megbünhődjem érte; meg is fizettem érte. Ha őrült nagyravágyásom egy
rossz lépést botlatott el velem, azért száz mértföldet barangoltam
össze, magam megalázva, hogy helyrehozhassam. Nem féltem vihartól, nem
féltem rémségtől, gyönge asszonyerőmet megsokszoroztam! férfiaktól
rettegett munkát elvégeztem, örömről lemondtam, lelkemet Istennek,
fejemet halálnak ajánlottam: a hová kegyelmed elküldött, nekem a pokol
pitvaránál is rettenetesebb helyre, elvándoroltam; tüzes sárkánytól
őrzött kincs nem nehezebb, mint a mit onnan én elhoztam… Nem érdemlek-e
meg valami jutalmat?
S azzal térdre roskadt, két karját kitárva s könyező, bűnbánó, megtérő
szemeivel férje arczán élve.
Bizony mindenki meg volt hatva e jelenettől.
Korponay János ekkor odafordult Fabricziushoz.
– A tett jó szolgálatok valóban megjutalmazandók, Fabriczius uram.
Fizessen ki kegyelmed a pénztárunkból ennek az asszonyságnak ezer darab
aranyat.
Julianna erre a szóra mint egy veszett tigris ugrott fel a térdeiről, s
olyat ütött az öklével Korponay homlokára, hogy az három lépést
tántorodott hátra, s azzal széttaszigálva a körülálló férfiakat,
felszakítá az ajtót, lerohant a lépcsőn, ki az utczára, felkapott a
szekerébe, rávagdalt a lógósra s azzal, mint a kit veszteni visznek,
vágtatott el az erdők felé. Mindegy, akármerre!