Andrássy István azóta, hogy Krasznahorkára hazatért, hirt sem hallatott
magáról.
A dandár, a melynek brigadérosa lett volna, masirozhatott, a merre neki
tetszett, több napiparancsot ő tőle a tisztek nem láttak.
Megirhatták a szathmári békekötést, s meg eldobhatták, azt sem bánta.
Bécsben, Pozsonyban talán nehezteltek is rá, hogy a nagy kegyelmet nem
sietett megköszönni, s további szolgálatait felajánlani, talán elő is
léptették volna egy rangfokkal, ha jelenti magát, de feléjük sem ment.
Otthon, Gömörben a legtarkább hirek szállongtak felőle. A vára, mint
minden magyar főuré, mindig nyitva állt a vendégek előtt, akárki jött a
hajdani jó barátok közül látogatóba Krasznahorkára, azt a szokott
szivességgel fogadták a várnagy és a kulcsárok; ételben, italban,
kényelmes szobákban nem volt fogyatkozás. Hanem a házi gazdához nem
jutott be senki.
Lehetett a vendég uraknak vadászattal is mulatozni, a vadászmesternek
utasítása volt e végett; meglőhették a medvét, a szarvast, a vadkant;
Andrássy abban sem vett részt.
Ihattak a házi gazda egészségeért jó nagyokat, nem jött elő az áldomást
visszaköszönteni. Egészen félrevonultan élt abban a lakosztályban, a hol
egykor a felesége lakott, s a honnan a magán kápolnába lehet jutni. A
kiknek bejáratak volt hozzá, azok voltak az orvosa, a papja, meg a
tiszttartói. Azokat a czimerteremben fogadta, ha szüksége volt rájuk. A
fiai, a tanítójukkal a hálószobájában találkozhattak vele mindennap. Egy
benyilóban pedig volt a kanczellistája, az vitte ki az üzeneteit a
cselédeknek a pitvarba.
Levél utján is hasztalan volt vele valami érintkezést kezdeni, mert
minden hozzáérkező levelet az iródeákjának adott át, hogy készítsen
belőle kivonatot s neki aztán csak a lajstromot mutassa be diákul.
Abban az elenchusban aztán fordultak elő ilyenforma kivonatok.
«Domicella N. de N. contra Stephanum baronem Andrássy de Csikszentkirály
et Krasznahorka: In causa cordis ruptae Impetratur restitutio in
integrum.»[2]
Erre az a marginális jegyzet veresplajbászoztatott, hogy «ad acta
ponendum.»[3]
Majd meg jött egy ilyen kivonat.
«Dominus collonellus kurucensis, X. de Y. adversus baronem, generalem
Stephanum Andrássy. In causa perditæ patriæ. Proponit neoaquisticam.»[4]
«Comburendum.» Felelt rá a veres plajbász.
«Elégetendő.»
Csak az olyan iratokat olvasta el a szövegük szerint, a mik valóságos
ügyekre vonatkoztak. Olyan is fordult elő elég.
Hanem a gyöngéd nem egészen ki volt zárva a közelségéből. A vasrács
ajtón még cseléd alakban sem bocsátott be a portán fehérszemélyt hatvan
esztendőn alul.
Mivel tölti hát az idejét?
Azt mondják: philosophiai munkán dolgozik. Ez is csak az íródiák révén
szivárog ki, a kinek a mutató ujja már tyukszemet kapott a sok
másolástól. «Triplex philosophia» lesz czíme a könyvnek. Ki fogja
nyomtatni a lőcsei typhographiában.
Rettenetes gondolat. Mágnásnak, hősnek könyvet irni. Hisz ez rosszabb a
remeteségnél.
De még annál elszörnyesztőbb míveletek is szivárogtak ki elzárt
magányából. Ezeket meg a gazdatisztjei beszélték ki.
Andrássy István rendezi a birtokait. Felviteti magához a tiszttartóktól
a számadásokat, azokat apróra megvizsgálja, észrevételekkel kiséri,
kegyetlen törléseket visz bennük véghez.
Az még csak megjárja, hogy egy nagybirtoku főúr tudós könyvet irjon, de
hogy még kalkuláljon is, s számba vegye, hogy mit vesz be, mit ád ki? ez
túl megy a penitenczián is!
Ezeket a hireket pedig mind meg kellett tudni Korponaynénak, ha az
igéretet, mit az urának tett, be akarta váltani.
A legelső lépés lesz a legnehezebb: bejutni az elzárkózott remete
czellájába, a ki onnan sehova sem jár ki, csak épen a folyosón keresztül
abba a kis kertbe, a hol a felesége által ültetett szegfüvek nyilnak.
Ott sem láthatja őt senki más, csak a vén kertész. Mindennap le szokott
az uraság szakítani két szál szegfüvet s azt magával viszi. Az egyik
szál szegfüvet ott találja az iródeák a nagy könyvek közé lenyomtatva,
hát a másik hová lesz?
A várbeli plébános minden reggel korán misét mond a kápolnában, azt az
úr az elrácsozott erkélyről hallgatja, a kápolnába bejöhet akárki, akit
az ájtatosság odahoz, de őt ott sem láthatja meg.
Még csak annak a módját is nehéz kitalálni, hogy a szép asszony
bejelentesse magát, hogy itt van.
De mégis kitalálta.
Andrássynak volt egy megbizott antiquariusa, a ki számára hetedhét
országról összegyüjté azokat a pandektákat, a mikre annak szüksége volt.
Ezeket a mindenféle kötésü könyveket azután felszállíták a főúrhoz,
mellékelve azoknak a követelt árait. Néha maguk a régi könyvek
tulajdonosai is felfáradtak a várba. Mert a főúr alkudozni szeretett.
Aztán értette a maga portékáját. Tudta, hogy mi az igazi ritkaság? mi az
incunabulum? mi a copia? mi az apocryph? Nem hagyta rászedetni magát a
könyvgyűjtő szenvedélyénél fogva. A mi igazán becses mű volt, annak
nagyon megadta az árát, s más kézre nem eresztette.
Hát egy reggel a felhordott kutyabőrös könyvek között egy czifra tábláju
akad a kezébe, marokinba kötve, türkizekkel kirakott kapcsok a két
sarkán, a mik kulcsra járnak. Szakasztott mása az ő elvesztett
«pantheonának».
De nem lehet felnyitni, hogy megtudhatná ugyanaz-e? mert a kapcsok be
vannak zárva.
– Ki hozta ide ezt a könyvet? kérdi az iródeáktól.
– Az a görög asszony maga, a kié a könyv.
– Hol van az az asszony?
– Odakin van a pitvarban.
– Kérd el tőle a könyvkapocs kulcsát.
– Már kértem, de nem adja. Azt mondja, fél, hogy valami eltalál belőle
sikkadni, mert drága képek vannak benne.
– Fiatal az a nő?
– Én biz a képét elfelejtettem megnézni. (Kitelt tőle! Hanem azt hiszem,
hogy öreg lehet, mert mankóra támaszkodik.
– Vezesd ide hozzám!
«Kip-kop», hangzott a mankó, «klip-klap» hangzott a papucssarok a hosszú
termeken végig, aztán kinyilt az ajtó, s betipegett-tapogott rajta az
összegörnyedt anyóka, szemöldökig érő aranycsipkés fejkötőben, szájáig
körülbugyolálva patyolatkendővel, félmankóra támaszkodva.
– Maradj kinn! mondá Andrássy az iródeáknak.
Mikor aztán egyedül maradtak, a görög ruhás anyóka eldobta a mankót a
kezéből s délczeg sugár termetével felegyenesedett. Mindjárt
ráismerhetett, a ki egyszer látta.
Andrássy a homlokához kapott a két kezével, úgy meg volt lepetve.
– Mégis csak be tudtam jutni kegyelmedhez, suttogá az asszony.
– Mi hozza ide kegyelmedet? kérdé Andrássy oly hangon, a miben több volt
a rémület, mint az örvendezés.
– Hát a bünöm, meg annak a bánata.
– Azóta, hogy egymást utoljára láttuk, nagyon sok változás történt,
vágott eléje a szónak Andrássy.
– Valóban sok, mondá az asszony, elértve az útmutatást. S legjobban
megváltoztunk mi magunk. Nekem úgy tetszik, hogy az csak álom volt. S az
álmodó és a felébredt két külömböző ember. – Hát nem jól tettem-e, hogy
ezt a könyvet visszaszereztem és elhoztam kegyelmednek?
– Megvallom igazán, hogy egy rémtől szabadít meg vele, a mi minden
órában kisértett. A mi rejtett kincs van a földben elásva, mind egy
halomban nem örvendeztetne úgy meg, mint ez a visszakerült könyv. Mit
adjak kegyelmednek érte?
Csalogató szó volt. Vigyáznia kellett a szép asszonynak, hogy mit
feleljen rá? Egy téveteg szemsugár, egy kóbor mosoly az ajkon oly
büvrontó lehet, hogy a feltalált hajdani kedves egyszerre a jégpolus alá
távozik tőle. Nem, azt nem vette elő. Hosszan elhallgatott, fejét
aláhajtva, s kezét ajka elé téve, s aztán vontatott, szakadozott szóval
kezdé el szándékát elmondani.
– Nagy árt kérek érte, nem is sejti, hogy mit? Azt mondá kegyelmed, egy
kisértő rémtől szabadítom meg akkor, a midőn e könyvet visszaadom. Hogy
mit adjon viszont érte? Egyenlő értéket. Az én lelkemnek is van egy
kisértő réme, a ki nyugodnom nem hagy, a ki földönfutóvá tesz, s a hova
menekülhetnék, az Istenhez való utamat elállja. Ajándékozzon meg engemet
ezzel a kisértetemmel!
– Hogyan tehetem azt?
– Volt kegyelmednek egy szent alakja, a kit életében én annyiszor
megbánték, a ki én miattam többet és rosszabbat szenvedett, mintsem a
martyrok. Az a csodaalak, a ki még holtában sem tud megválni attól, a
kit úgy szeretett. Engedjen odamennem, hozzá! Hadd boruljak le a
koporsója elé! Hadd gyónjam meg neki keserves bűnömet, s hadd
könyörögjem ki nemes bocsánatát. Akkor talán az én lelkem is megszabadul
az ő lidérczétől.
Ez az egy érző húr maradt a nagy ember szivében. Hogy rátalált ez az
asszony!
Át, meg át volt hatva.
Valóban tartozott vele annak a halottnak, hogy odavezesse hozzá ezt az
asszonyt: «borulj arczra előtte, s áztasd a lábait könnyeiddel!»
– Legyen meg. Mondá, kezét nyújtva Juliannának.
Julianna a hála örömkitörésével csókolá meg a nyujtott kezet. S azzal
odaszökött az asztalhoz, melyen a «Pantheon» feküdt s mielőtt Andrássy
kitalálhatta volna, hogy mit akar vele? odafutott a kandallóhoz s
beledobta a drága szép könyvet a zsarátnok halomba, a láng körül
összecsapott rajta.
– A kegyelmed kisértetei már hazatértek, suttogá a lángbaborult könyvre
mutatva, mely annyi közös emlékével volt tele visszaidézni nem való
óráknak. Talán vandalismus is volt, hogy azt tette? Hasonlatos ahhoz,
melylyel a latin keresztesek a bizánczi istenszobrokat szétrombolták.
Mit adna most az archæolog világ érte, ha az a képgyüjtemény megmaradt
volna?
– Jerünk innen, jerünk, unszolá a nő a férfit, mintha attól tartana,
hogy az még megsajnálja a tűzbe dobott kincset, s egy-két lapot még
megment belőle. Hadd égjen addig itt magában. Ez legyen a mi lelkeinknek
tisztitó tüze. Lám, csak nehány lépés a pokol ajtajától a mennyország
ajtajáig! Vezessen odáig!
Valóban csak néhány lépés volt az.
Csak két terem esett közbe. Az egyik a czimerterem, az Andrássyak
arczkép-csarnoka később, a másik a hajdani ebédlő, II. Rákóczy Ferencz
emlékezetes diszszekrényével, azután jön az előpitvar, abból nyilik a
hálószoba, hol Serédi Zsófia tanítá gyermekeit Istent imádni. Még most
is tanítja.
Ott a hajdani nyoszolya helyén állt egy fekete bársonynyal bevont
ravatal, s azon egy diófa koporsó, egészen egyszerű (hiszen ostrom
idején készült) csak az a rendkívüli rajta, hogy a teteje üvegből van.
Ez üvegfödél alatt szunnyadta a tulvilági álmot Andrássy Istvánné.
A hold is nyolczszor megujult azóta. A fák kivirágzottak, a virágból
gyümölcs lett, lehullott, és ő még mindig alszik.
Nem tudja, mi a halál?
Enyészet?
Annak nincs fölötte hatalma.
A vonások szelidek, nyugodtak, fönségesen andalító az egész arcz
tekintete, a szempillák félig nyitva, mintha figyelnének a szemek, az
ajkakon a fájdalmas mosolygás, a gyöngysor fog tündököl ki közöttük. S a
jobbkéz félmagasan felemelve, mintha hivni, ölelni, inteni akarna
valakit. Hosszú fekete haja keblére omolva.
Az alsó vánkosa tele van rakva szegfüvekkel. A tegnapiak még frissek,
illatosak, a régiebbek hervadtak, aszúk.
Ezek az aszúvirágok beszélnek.
Nagyobb csudák is vannak a világon, mint a miket a teremtő természet
talányul ad fel az emberi észnek.
Hogy változik meg az emberi lélek a multja hangulatával egészen
ellenkező valamivé? Egy férfi sziv, mely tárva nyitva volt a világ
mámorító örömeinek, hogy zárkozik be, mikor ez örömöket nem tiltja senki
többé! Aki annyiszor hűtelen tudott lenni az élőhöz, milyen hűséges tud
lenni most a halotthoz! Mindennap elhozza neki a kedvencz virágát!
Ezért zárkózik el az egész világtól. Ezért nem bocsát be magához dőzsölő
czimborát, dévaj asszonyfélét, hogy meg ne háborítsa senki az ő
titokteljes találkozásait az ő elmulhatatlan egyetlenével.
Most már egyetlen neki!
Nem az égé, nem a földé, egyedül az övé csupán.
Nem várja az angyalokat, csupán őtet.
Julianna reszketve rogyott térdre e koporsó előtt.
Nem szólt, nem sírt, csak reszketett.
Szót, sírást, mind be lehet tanulni. Zokogás, jajgatás, önátkozó beszéd
mind kitelik egy nagy szinésznőtől, ki valaki számára játszani akar, de
ezt a reszketést nem lehet akarva csinálni. Erre csak egy ismerhetlen
hatalom kényszerítheti az embert, a ki hivatlanul jő és láthatlan
jelenlétével kiforgat minden lényünkből.
Úgy reszketett, hogy egy szót sem tudott kimondani.
Szemei, mint az álomjáróé, meredtek az alvó tüneményre, ott az üveg
koporsóban.
Mikor idejött, talán azt hitte, hogy majd beszélni fog hozzá, hogy
gyónni fog előtte; mikor meglátta, elállt a szava, elfeledett
gondolkozni.
Andrássy felemelte a koporsóról az üvegfedelet.
Nem áradt abból más, mint az aszu virágok illata széjjel.
Aztán megállt a koporsó fejénél, összekulcsolt kezekkel s elnézte
hosszasan azt a kiszenvedett alabástrom arczot.
A hidegnek is van fénye, a mi szétsugárzik.
Julianna félve, borzadva csúszott közelebb a halotthoz. Tétovázva,
rémledezve emelkedett fel térdéről, odahajolt annak a félig felemelt
kezéhez, s áhitattal megcsókolá. Aztán félve tekinte félre az arczára,
nem haragudott-e meg érte? Nem, csak úgy mosolygott, mint az elébb.
Másodszor is ajkával érinté az átlátszó kezet, most már hosszasabban és
még egyszer harmadszor, Serédy Zsófia még akkor is mosolygott megölő
gyilkosára.
Andrássy visszaereszté az üveg fedelet csodahalottja fölé.
Julianna könnyült kebellel rebegé:
– Köszönöm, hogy idevezetett. Nem fogok tőle rettegni többé.
– Most már még egy tilalommal többet ismer kegyelmed, suttogá a férfi.
– Azt fogom a legféltőbben őrizni, sugá vissza a nő.
– Láthatja, hogy szigorúbb vagyok magamhoz, mintha karthausi zárda tagja
volnék. Az én halottam nem lett hamuvá, de én már azzá lettem.
Dicsőségem, hőstetteim, por és hamu. Álmaim a nagyságról, messzelátó
terveim por és hamu. A zászlók, a miket hordoztam, a zászlók, a miket
eldobtam, fonállá szétszedett gubancz. Undorodom a jókedvű emberektől, s
a kaczaj felháborít. Boszant a gondolat, hogy még lehetnek bolondok, a
kik remélnek valamit. Csak azzal próbálgatom magamon, hogy élek-e még,
hogy keresgetem, mi fájna még az életben, a mi bekövetkezhetnék rám.
Arra se találok. A nagyobbik fiam, a kit már azért is nagyon szeretek,
mert szakasztott képmása az anyjának, valami olyan bajban szenved, a
miben bizonyosan meg kell neki halni. Akkor kapta ezt meg, a mikor a
testvérem unszolására a kis ágyujával rám czélzott s a hintómat találta
golyójával. Attól a percztől fogva emészti valami kórság, a mi a szivén
támadja meg az embert. Nem lehet meggyógyítani, meg fog halni bele. És
én minden reggel látom őt folyvást gyengülve, fogyva, rosszabb színben.
Már ez sem fáj, hozzá vagyok szokva.
Julianna nagyot sóhajtott. Mi vigasza legyen az oly szívnek, a minek már
nem is fájhat semmi?
(Már pedig, szép asszony! lőcsei fehér asszony! téged azért küldtek ide,
hogy ezt a szivet még egyszer megfájítsd! Ki kell neked találnod annak a
módját, addig búcsút nem vehetsz.)
– Beszéljünk egyébről. Hát kegyelmednek hogy folynak a dolgai mostan?
– Köszönöm szives részvételét. Most otthon lakom az apámnál a kis
fiammal.
– Igen? Szivesen fogadta az öreg? ő nagyon kemény szivű ember.
– Eleinte zugolódott, dorgált, hanem aztán csak kiengesztelődött
irántam.
– Megkapta kegyelmed a fia számára a donatiót?
Erre a szóra könybe lábadtak az asszony szemei.
– Oh, uram, ne említse fel ezt. Én nem keresem a fájdalmat, mint
kegyelmed, mégis rám talál az. S az én szivem nincsen kőből. Nem bárói
korona, nem földi nagy birtok az, a mit én most Istentől könyörgök;
hanem csupán az, hogy tartsa meg a kis magzatomat. Az én fiam is úgy
sinylődik, hogy kétségbeesem, mikor rágondolok, s nem kell nekem
olyankor semmi öröme, semmi dicsősége az Isten világának. Ha a
gyermekemet elveszítem, akkor minek élek tovább magam is? S oh mily
nagyon rettegek miatta!
Andrássy megfogta a nőnek a kezét és önkénytelen megszorítá.
Mégis volt hát valami közös a sziveikre nézve, az egyforma rettegés,
mindegyiknek a maga gyermekéért.
És mind a kettő tudhatta magáról, hogy ez az érzés igaz. Hazugság lehet
minden a világon, ez az egy való.
– Talán kegyelmezni fog az irgalmas Isten! sohajtá a férfi vigasztalóan.
– Talán irgalmazni fog nekem «ő» is, szólt kitörő fájdalommal a nő. A
kis szoba ajtaja be volt már zárva, a hol a halott feküdt, visszafordult
oda s térdre rogyva az ajtó előtt s kezét a rézkilincsre téve, kiáltá
hozzá az ajtón keresztül: «oh ne vidd el az én gyermekemet «is»; óh légy
kegyelmes!»
A férfinak föl kellett őt emelni a földről.
Más tárgyra lehetett átvinni a beszédet.
– Kegyelmed vissza fog térni az atyjához innen?
– Még ebben az órában.
– Hiszen ne siessen. Házam el van látva vendégfogadásra.
– Igen köszönöm a marasztást, de ebédre a váraljai plébánosnál várnak s
a világ nyelvétől őrizkednem illik.
– Mégis maradjon egy kevéssé. Valamit akarok átadni. Kegyelmed is hozott
nekem ajándékot, a minek az értékét nem lehet felbecsülni, azt
viszonozni kötelességem. Andrássy István soha adós nem volt. A
levéltáram régiségei közt van egy sajátkezű levele Zápolya János
királynak, melyben a Garamszegi Ghéczyek ősapját, harczban szerzett
kitünő érdemeiért megdicséri. A kegyelmed atyja sokszor kérte tőlem ezt
a családja büszkeségét képező nevezetes irást, én azonban nem akartam
attól soha megválni, mert régi okmánytáramnak ez egyik legféltettebb
kincse, Zápolya saját kézirása, királyi pecsétjével, a mi nagy ritkaság.
Ghéczy Zsigmond uram, tudva, hogy ilyesmi nálam pénzért nem eladó,
értékes cserét kinált helyette. Egy Pelsőczi Bebek-féle bronz-ágyút; a
mit ő valahol elrejtve tartogat. Én azt sem fogadtam el. Most átadom
kegyelmednek ezt a nagyon becses régi iratot, örvendeztesse meg vele az
öreget. Ezzel rovom le az árát a visszaadott Pantheonnak.
Juliannának duplát villámlottak a szemei.
– Köszönöm, oh uram, rebegé meghatottan, de lássa kegyelmed, ha én ezt a
nagy kincset érő levelet haza viszem az apámnak, azt fogja kérdeni, mi
áron kaptad azt te? s még majd rosszat gondol.
Úgy elpirult hozzá. Azután folytatá:
– Azt meg nem mondhatom el neki, hogy ilyen meg ilyen pantheon nevű
könyv volt a világon, a mi így meg így került a kezembe, a mi megint
kegyelmednek volt ezért meg ezért drága. Hát ezt mind el nem beszélhetem
az apámnak.
– Hát hogy legyen?
– Irjon kegyelmed egy sor irást mellé, a miben felajánlja apámnak, hogy
elfogadja tőle az ajánlott Bebek-féle ágyút cserébe, s küldi helyette a
magyar király levelét, a mit óhajtott megkapni.
– Jó lesz. Azt megtehetem.
A levéltárhoz, ha az udvarra nem akartak lekerülni, a kápolnán,
sekrestyén és azon a virágos kis kerten keresztül lehetett eljutni.
Andrássy elvezette oda magával Korponaynét.
Kicsiny kertecske az, a hol az Andrássyak ősanyjai, szegfűveik
pompájában gyönyörködve, várták hadjáratokból hazatérő uraikat, s
fésülgették ezüst fésűvel fiacskáik aranyhaját, megtakarítva minden
kihulló szálat, hogy fel ne szedje a madár. Alig nagyobb a tér hosszában
húsz, széltében tíz lépésnél. Annak is csak a déli oldala virágoknak
való, mert a másikon árnyékot tart az a tömör bástyafal, a melyiknek a
szegletéről egy Andrássy, Fischer predikátort, az evangelikus esperest
aládobatta.
A szegfü volt az akkori kertészdivat uralkodó virága, ez a rokonszenves,
télen-nyáron mindig virító, állhatatos virág (talán azért olyan nagy
kegyencze a magyar asszonyoknak, hogy annak a jelképét minden
himzéseiknél használták). Egész tudomány volt azoknak a neveit mind
megtartani a fejben. Regényalakok és mythosi nevek, fejedelemnők,
diadalok emlékei voltak neki tulajdonul adva. Csak a vén franczia
kertész tudta elsorolni valamennyit; Apelles, Medor, Daon Royale,
Artamene, Victorie de Mastric, Feu de Ligny, Celimene, Grand Turque.
Többre ment a számuk kétszáznál, a színváltozatok minden pompájában,
szeszélyesen petyegetettek, irombán felemásak, csipkézettek, sávozottak,
sok színben vegyített talitarkák, jászvörösek, a vén kertész elmondta,
melyiket hol termesztették, ki volt a keresztapja?
Julianna úgy járt végig a kis kerten, mint egy álmodó. Arra gondolt,
hogy milyen kegyetlen büntetés lett volna az, ha az első bűneset után a
lángpallosos angyal csak Évát kergette volna ki a paradicsomkertből,
Ádámot pedig benn hagyta volna, egyedül, hogy minden fűben-fában
megtalálja annak az emlékét, a kit elveszített. Egyszer megállt Julianna
egy szegfű előtt, mintha valami megállította volna. Annak a neve volt
«Rose blanche». Tiszta fehér virágú szegfű, mely egészen a rózsához
hasonlított.
– Én ezt találom a legszebbnek, mondá a nő a kertésznek.
– Valóban, megboldogult jó urasszonyunknak is ez volt a kedvencz virága,
viszonzá a kertész.
A szegfüvön csak egy kinyilt virág volt, azt leszakítá a kertész s
kedveskedett vele az urától vezetett látogatónőnek.
Julianna úgy vette azt reszkető kezébe, mintha azt nézné utána, nem
vérezte-e be a kezét a leszakított virág?
A levéltárból, a hol a Ghéczyek családját érdeklő irás előkerült,
visszatértek Andrássy irószobájába. Az iróasztalon állt drágakövekkel
kirakott remek rámában Serédy Zsófiának menyasszonykori miniature képe,
Julianna mikor nem nézett rá senki, lopva odatűzte a rámához azt a fehér
«Rose blanche»-t. A kinek, a míg élt, a szive virágait nem sajnálta
gyökérrel kitépni, most félt e kedvencz szegfüvirágából egy szálat
elvinni magával.
Andrássy István pedig a kandalló tüzébe bámult.
A pantheon egészen elégett már, a kapcsai leváltak, az izzó papirlapok
egyenkint nyiladoztak szét egymástól, a fekete korommá égett lapokon még
futkároztak végig azok a tűzkigyócskák, a mik betüket látszanak irni a
halottá vált papirra. Talán ez a két ember el is tudta olvasni azokat az
ismeretlen tűzbetüket? Nem mondták el egymásnak, mit olvastak?
Nagyon hosszú utat tettek meg mind a ketten azon nap óta, amelyen
legutoljára együtt forgatták kezeikben ezt a közös albumot, a mikor a
szép asszony művészi csinnal rajzolta az előtte ülő arczképét ezen könyv
lapjára. Milyen türelmetlenül várta ő akkor, hogy mikor lesz vége? Most
volt vége.
Azóta körülkerülték a földet, hogy újra összetalálkozzanak.
Azóta Andrássy filozof lett. Az is csak elméletben, a szivében nem
lakott a bölcsészek hideg megfontolása, az élettel leszámolt nyugalom,
hanem az ellentéte az eddigi szenvedélyes hajlamoknak, a méla
búskomorság.
Az olyan éles asszonyi szem, mint Juliannáé, egy körültekintésre
felismerte ezt a változást. A hősből anachoréta lett. A könnyelmű ledér
férfi az elhagyott, elfeledett, halálra kínzott feleség emlékeit gyüjti
maga körül. Mit keres egy bölcsész szobájában egy kerekes rokka? egy
befejezetlen himzet, a rámára felfeszítve? A meghalt nő valószinüleg
idemenekült ezekkel az asszonyi foglalkozásaival az utolsó napokban,
mikor a dervis generális a várat megtöltötte a mezei hadakkal, ezt a
szobát (a könyvtárt!) respektálta a kurucz, s Andrássy István azután
mindent azon a helyen hagyatott, a hol a nő ott feledte, semmihez azóta
hozzá nem engedett nyulni. Valóságos cultus tárgya lett előtte minden, a
mi e házban az elhunyt feleségre emlékezteti.
Hát még aztán a két gyermek?
Még azokat is meg kellett látni Juliannának.
A két fiu czivódva rontott be apjuk szobájába. Nekik szabad bejárásuk
volt hozzá.
Azon czivódtak, hogy a kisebbik nem akarta megengedni a bátyjának, hogy
ma kilovagoljon, mert erős szél fú, megrontja magát, inkább ő is otthon
marad a kedveért s játszik vele türelemjátékot, bástyarakást.
Mikor a szobába berohanó fiuk egy idegen asszonyt megláttak az apjuk
szentélyében, nagyot bámultak. Hogy került ez ide? mit akar ez itten?
Mind a ketten oda huzódtak az apjuk mellé. Talán eszükbe jutott, a mit
egykor a dervis generális bátya beszélt előttük és az anyjuk előtt arról
a szép asszonyról, a ki olyan irgalom nélkül tépi ki az ő anyjuk
szivéből az élet örömeit s gondolták: «nem ez az?»
Mikor ott térdepeltek az apjuk arczképe előtt, mikor azért imádkoztak,
hogy szólaljon meg, védje magát e vád ellen? Nem úgy volt-e? Szótlanul
bámultak a nőre.
Andrássy oda vonta a térdei közé a nagyobbik fiut s megczirógatta a
fejét. Látszott a fiu arczán a titokteljes kór ijesztő kifejezése,
túlságosan piros ajka, viaszsárga arczszine, s valami rémlátó tekintet a
szemekben úgy jósolták a számára megirt balvégzetet. S a beteg kinézést
még aggasztóbbá tette az az önvádterhes fájdalom, a mivel a fiu az apján
csüggött, a hogy annak a kezeit, orczáját csókolta. Minden csók egy
bűnbánat, egy bocsánatkérés volt, azért az önfeledt pillanatért, a mikor
az ágyút az apja ellen irányzá.
Julianna a szemeit törlé.
– Mintha a magamét látnám.
Andrássy elhihette, hogy ezek igazi könyek.
Őszinte érzelemmel nyujtá kezét Juliannának.
– Maradunk ezentúl igaz jó barátok.
– Azok maradjunk, mondá a nő. Talán tehetek is kegyelmednek egy jó
szolgálatot. Nekem is van egy beteg fiam, a kihez le akarom hozni
Lőcséről doktor Cornidest, a hires orvost, a kit kegyelmed is jól ismer.
Az itteni doktorok nem tudják kitalálni a baját.
– Épen mint az én fiamét.
– Ha rá birom venni a tudós doktort, hogy megtegye ez utat Gömörbe,
akkor elküldöm őt kegyelmedhez is Krasznahorkára, ha ugyan még itt fog
akkor a tábornok úr lenni a várában.
Andrássy István félreértette ezt a mondást.
– Láthatja kegyelmed, mondá Juliannának, mennyire nincs akaratom ezt a
helyet elhagyni valaha.
S tekintetével azokra a megholt hitvesétől ott feledett tárgyakra
mutatott, míg végre gyermeke halavány arczán nyugodott meg vele.
– A kegyelmed akarata, tudom, hogy meg nem ingatható, azonban vannak a
fátumnak oly erős hatalmai, a mik a mi akaratunkat megtörhetik.
– Nem ismerek ilyen erőt, mondá a hős vezér nyugodtan s megcsókolgatva a
fiai orczáját, elbocsátá őket magától, gyöngéden sugdosva hozzájuk, hogy
csak legyenek jó testvérek és szeressék egymást, ma ki ne lovagoljanak,
mert erős szél fú; játszszanak inkább tekével.
Azt nem mondta nekik, hogy mikor kimennek a szobából, üdvözöljék ezt az
urasszonyt idebenn.
Aztán odalépett az iróasztalához, melyen megkezdett nagy filozofiai
munkájának ivei voltak elszórva. Julianna ott ült a karszékben az asztal
mellett.
Andrássy hamis nyomon járt.
Azt ugyan föltette erről az asszonyról, hogy csakugyan az érzés hozta
ide, a lelkiismeret nehéz lidércznyomása. Az asszonyszív csupa babona. A
képzelődés ad neki életirányt. Kedélyének szüksége van arra, hogy valami
vezekléssel meg legyen nyugtatva. Ez a csodatevő Boldogságos Szűzhöz nem
zarándokolhat, mert protestáns, tehát itt kellett neki keresni azt a
közbenjáró szentet, a kit saját keble pokolrémei ellen invocáljon.
De ennek mégis kellett valami más okának is lenni az idejövetelre.
Hogy ez a rejtett indok nem a szerelmi epekedés, azt elhitte Andrássy. A
ki ott tudta őt feledni a poprádi vendéglőben s még egy istenhozzádra
sem állt meg a kedvéért, hanem nyargalt egy hiu csalóka ábránd után, az
a nő nem érez mélyen.
Hanem azt hitte felőle, hogy ez most a bécsi udvartól van ide küldve (az
ő jó barátaitól). Azok bizonyosan keveslik az eddig tett szolgálatait,
nem érik be azzal, hogy Andrássy Istvánt a fejedelem ügyétől
eltántorította, még azt is szeretnék, ha rábirná, hogy valósággal az ő
szolgálatukba álljon. Ott most nagy szükség van magyar kiváló főurakra,
ha az országot új alapon akarják rendezni. Ez volt a gyanuja. Nem is
sejtette, hogy az ellenkező oldalról ássák a futó-árkot.
– Lássa kegyelmed, szólt Juliannához, szétszórt irataira mutatva. Ez az
én mindennapi foglalatosságom. Bölcs könyvek, a mik a világot megitélni
tanítanak. Minden hiuság, nagyravágyás oly idegen rám nézve, mint a
chinai szokások. Nincs az a fényes polcz, a miért ezt a könyv dohától
átjárt zúgot fölcserélném. Azokat a szegfüveket nem adnám a Bourbonok
liliomaiért, sem a római pápák arany rózsáiért. S a milyen nagyon
megszokták az udvari marsallok minden reggel megjelenni az uralkodó
levéején, s megkérdezni, hogyan nyugodott felséged? olyan megszokott
utam nekem, minden nap elmennem ahhoz az üvegkoporsóhoz, s megkérdeni:
«hogy aludtál, lelkem?» És ha a csaták trombitáit fúnák az ablakom
alatt, a falra akasztott kardom meg nem rezzenne tőle. Nincs
nagyravágyásom!
Julianna nagyot sohajtott, aztán megszorítá Andrássy kezét.
– Ezt mind tudom. Sőt értem. Az én nagyravágyó álmaim is felébresztett
álmok. Magam is keresem a buvóhelyet, s örülök, ha megtaláltam,
akármilyen szomoru is az. Minden élettelen tárgyban, a mi valami
emlékhez köt bennünket, megtaláljuk a beszélgető társat. Tudom én azt,
hogy mikor a fájó szív igy belenőtt az emlékeibe, olyan mint a
mandragoragyökér, hogy sír bele, ha erőszakkal kitépik. Annál
fájdalmasabban esik arra gondolnom, hogy kegyelmednek ezt a helyet
bizony itt kell hagyni.
– Nekem?
– Rövid időn pedig.
– Mesemondás! Ha én nem akarom? Parancsol nekem valaki?
– Azt hiszem, hogy olyan ember, a ki parancsoljon, akad az országban; a
kérdés csak az, hogy engedelmeskednek-e neki? Nem volna kegyelmednek még
tudomása róla, hogy Bécsben Andrássy Pétert nevezték ki gömöri
főispánnak?
– Az nem lehet! Hisz a főispán én vagyok.
– De miután kegyelmed Rákóczy hive volt, s a capitulatio után nem
sietett fel Bécsbe, homagiumát præstálni, a kanczellár kegyelmedet
szépen skártba tette.
– Engem! Skártba! kiálta a főúr, olyat ütve az öklével a triplex
philosophia közé, hogy annak levelei szerteszét repültek.
Meg is restelte a dolgot, s megint rendbeszedte a megbántott papirost s
nyugalmat erőszakolt magára.
– Hát «fiat piscis!» – «Legyen lud, ha kövér!» Legyen Péter bátyám a
főispán, ha ért hozzá.
– Az pedig ért hozzá, higyje el az uram! Mint jól értesültem, már útban
is vagyon egy ezred sziléziai muskétással, hogy beszálljon Krasznahorka
várába s átvegye kegyelmedtől a vármegye gyüléstermének és az
archivumnak a kulcsait, a mik a főispánt illetik meg. S miután a
sziléziai muskétások és a kegyelmed palotás hadai egy várban meg nem
férhetnek, az egyiknek ki kell innen vonulni. – Kegyelmed maga sem
maradhat e helyen, mert a hatalmas főispán a maga uri vendégeivel, a
karok és rendek seregével, a kik fel fognak gyülekezni, össze nem
szorulhat. – Ez már mind el van végezve s kegyelmed számára ki van
jelölve a betléri kastély, a hová a gyermekeivel együtt kitelepedhetik,
s viheti magával a bölcsesége könyveit, a kertje szegfüveit, még az
üvegkoporsóban alvó halottját is.
– De Szentháromság ugy segélyjen! Azt ők nem érik meg! ordítá fel
haraggal a hős vezér, s olyat rúgott az útjába került kutyabőrös
eklektikuson, hogy az a szögletbe repült.
Odavolt már mindenféle philosophia. Valamennyi bölcs mondásból, a mit
megörökítettek papyruslevelen, viaszktáblán, pergamenen, és obeliszkok
oldalain, csak ez az egy maradt érvényben: «ne bántsd a magyart!» a kard
lapjára beedzve.
– Igen sajnálom, ha megzavartam ezzel a hírrel a kegyelmed nyugalmát,
szólt mentegetőzve Julianna és menni készült.
– De sőt nagy hálával tartozom érte, várjon, míg a levelet megirom
Ghéczy Zsigmondhoz.
Maga sem tudta tán, hogy mit ir ebben az indulatában.
Julianna véghezvitte azt, a miért ideküldték.