A magyar föld természeti ritkaságainak Kohinoorja, a dobsinai jégbarlang
még akkor csak kevés ember előtt volt ismerve. A kik tudtak róla, nehéz
eskü alatt kötelezték magukat nem beszélni felőle másnak, mint a
híveknek.
Itt e hegy mélyében lakik az egyik demiurgus, a földszellem, a ki jégből
alakít. Aeonok óta foly a munka. Kezdi mint bányász, mély üregeket váj,
vízzel, szénsavval, azután folytatja mint építész, óriási boltozatokat
emel a mélységek fölé, rengeteg oszlopokkal jégből, építészi remekeiben
utánozza a zuhatagot, a lugast, a szőnyegeket, nem kellenek neki a
doriai, a korynthi módok. Aztán oltárt emel, magasat, széles
grádicsokkal. Nem feledkezik meg a boltozatos folyosókról sem, miknek
karzatain csak párosával lehet áthaladni, vannak szép tündér grottái,
alvó szobácskák talán, czirádákkal, czikornyákkal felcziczomázva, aztán
egy-egy fejszédítő harántlap, csapinós eséssel mélyed alá a sötét
végtelenbe, mint egy pyramid oldala, óriásoknak való szánkapálya, a
mesebeli üveghegy, hanem a főtermében a tükörpadlaton egész mulatozó
emberi társaság számára van elég hely. Azután beáll kárpitosnak,
ezüstművesnek, a colossusi építményeket betakargatja drága szőnyegekkel,
mik a légben függnek, egymást emelik, fentartják, finom jégkristályból
szőtt, font, filigránozott, zsinegmódra tekert czafrangjaik le a
padlatig érnek, rengeteg sátorok csupa kristálytűkből. Mikor épít,
vakmerő, mint egy titán, mikor diszít, gyöngéd, mint egy tündér.
Mikor a földlakók itt ünnepet tartanak, ezernyi mesterséges fénynyel
világítva be a barlang üregeit, akkor az egész isteni alhambra átlátszó
lesz, át meg át ragyog az óriási jégdóm, mintha gyöngyházzal volna
kirakva, szivárvány töréseket tündököltet, a kárpitok ezüstje összefoly
a merész zuhatagok átlátszó zöldjével, a belül üreges oszlopok, az
oltárok tovább adják a keresztül törő fényt. Kívül felczifrázva
fantasztikus képletekkel, a mik virágot, madarat, lófarkat, csipkézetet
mimelnek; áttört ötvösmunkával, gyöngyfüzérekkel pazaron befonva. És a
látogató elkezdi számlálni az óriás jégfalon, mely mellett elhalad, az
évek sorait. A hány esztendő, annyi réteg. Mint egy nagy könyv egymáson
fekvő lapjai. A meddig a világosság eléri, talán ezerig is el lehet
számlálni. De hát a mi a jégpadlón alul van, hány ezredévet számlálhat
az?
E jégbarlang bejárását a Gölnitz-völgy felől rég ismerték a dobsinaiak.
Azt is tudták, hogy ott jég van. Nyári mulatságaik alkalmával
odaeresztették le a seres hordóikat, de leszállni bele csak e század
utolsó évtizedeiben mert két fiatal tudós, a ki azután ez isteni remeket
a világ előtt feltárta.
A Rákóczy hadjárat idejében ez volt a találkozási rejteke a kurucz
összesküvőknek.
Rendesen ott a barlang előtt ütöttek össze egy lábtót fenyőszálakból, a
miken leszálltak a barlangba, s mikor visszajöttek, a lábtót
összetörték, elégették.
Hogy a gölnitzvölgyi szádán kivül még egy másik bejárata is van a
jégbarlangnak, ez csak a Ghéczy titka volt.
Mikor a közelmult években e barlang hirre kapott, egy dobsinai vén lakos
felemlegeté, hogy ő is volt már ebben a barlangban fiatal korában; de
egészen más nyiláson jutott bele, a «Hanneshöhe» oldalán. De nem tudott
a helyre rávezetni többé.
Ez volt az a bejárat, melyen keresztül a Ghéczy Zsigmond kastélyából ide
lehetett jutni, a hegyoldalból előtörő patak mentén lóháton.
Mikor Ghéczy Zsigmond az ő hajdan kedves czimboráját, Józsa István
prédikátor-kapitányt áruló átszökése után azon forrójában utolérte s
agyonverte, egyúttal azokat a kincseket is prédára ejté, a miket ők
együtt Körmöcz- és Selmeczbányából elhoztak, sok hordóra menő arany- és
ezüstpénzt. Ezt ő akkor hazahozta a gölnitzvölgyi kastélyba, s aztán
zsákokba töltögetve áthordta a hanneshöhei üregen át a jégbarlangba,
ottan dugdosta el. Nem mind egy helyre. Fiókokra osztá. Számozva voltak;
ennyi ezer itt, annyi amott. Ez volt az igazi Wertheim-pénztár! Hatalmas
egy szekrény: igazán felnyithatatlan. A jégtündér már az első
esztendőben betakarta a rejteket egy réteggel; minden évben egy új lapot
borított rá. Nincsen ennek a zárnak kulcsa. – Ha majd egyszer szükség
lesz rá, ha minden segítség elfogyott, akkor előadja Ghéczy Zsigmond az
eldugott kincset. Addig érjék be a jó czimborák azzal, a mit a
rézbányája keres. Ő maga beéri szalonnával, kenyérrel.
Hát most itt volt az idő. Újra kellett szervezni a szétzüllött
kurucztábort. Izeneteket kellett hozni jószágaikba visszatért hajdani
vezérektől, s az országon kivül történtekről; aztán csoportba gyüjtött
lappangó hadaknak fentartásáról gondoskodni. Fel kellett nyitni a
pénztárt.
Ez hozta ide a régi bajtársakat, a kiknek egyike jött Lengyelországból
Rákóczytól, a másik Temesvárról, a török nagyvezértől, a harmadik
Erdélyből, a többi innen-onnan az erdőkből, a pusztákról, a
Fehérhegyekből, az ecsedi lápból, a hol még fegyverfogásra kész ezrek
lesik a jelszót; mind valamennyinek egy utasítása volt: ezen napon,
holdújsággal délután a gölnitzvölgyi jégbarlangban megjelenni, s ott
várni Ghéczy Zsigmondra, a ki átadja a kincseket, s a kincsetérő
leveleket a kurucz főuraktól.
Ezeknek már hajnalelőtt, mikor még sötét volt, át kellett vonulni az
erdőkön, hogy a dobsinai labanczok figyelmét kijátszszák, s
elhelyezkedni a jégbarlangban. Hoztak magukkal bundát, nem fagytak meg.
Tüzet rakniok nem volt tanácsos, mert a kiszüremlő füst elárulta volna,
hogy itt emberek vannak.
Lehettek valami huszan. Közöttük volt Fabriczius, a ki most járta be a
Szepességet, Pongrácz, a ki a Czelder Orbán catastrophája elől menekült,
s újra összeszedte a szétrebbent hajduit, Korponay János, a ki a
fejedelemtől érkezett, és a többek között Pelargus, valamennyinek a
közös izenethordója. Ez most is parasztleány ruhában volt, a többiek
mind gölnitzvidéki hevérnek öltözve.
Három szál viaszgyertya tartott világosságot a sátorban, a hol
letelepedtek. Most «beduinsátornak» hivják azt a jéggrottát.
Az urak, untokban, a jövő terveit fejtegették egymás előtt. Mind
nagyszerü volt az, és mind kivihető, csakhogy mindegyikhez pénz kellett.
Azt pedig honnan venni? A «libertás» rézforintoknak még az anyamintáit
is összetörték már, s ki lett hirdetve, hogy a szabadságpénz egy
fabatkát sem ér többé.
Azalatt Pelargus egy jégtaburetten ülve, jegyezgetett valamit egy darab
pergamentre.
– Mit kalkulálsz, fiacskám? kérdezé Korponay.
– Azt számítom össze, hogy a jelenlevő uraknak a fejeire, kire mennyi
díj vagyon kitüzve. Ha a fejeinket úgy el lehetne adnunk, a mennyire
azok becsülve vannak, mindjárt nem kellene a fejünket törnünk, hogy hol
vegyük a pénzt?
Jót nevettek a tréfán. – Igazán kellemes érzés egy olyan társaságban
lenni, a hol minden ember azzal a tudattal hordja fenn a fejét, hogy
erre száz, erre meg kétszáz arany van kitüzve. Legtöbbet ért a
Korponayé, mert az háromszáz aranyat képviselt.
– De mégis legtöbbet ér az én buksim, enyelgett Pelargus, mert ha
kevesebb is, de minden városban van rá feltéve valami. Hol ötven, hol
száz tallér. Ha összeszámítom, megüti az ezret.
– No, majd meghozza a nervus bellit a Zsiga bátyánk.
Csakhogy a Zsiga bátya nagyon soká váratott magára. Fabriczius ezüst
órája már mutatta a holdújságot. Jönni kellene már neki. Itt a
jégpalotában nem kellemes a várakozás. Csak a lengyel pálinka
melegített. Aztán meg valami más. – Bolondság!
Már erősen zugolódott minden ember. Beszéltek cserbenhagyásról,
gyávaságról, egy mormogó hang árulást is emlegetett. Egyszer csak
megneszeli Pelargus éleshalló füle a föld felett dühöngő vihar moraját.
– Zivatar van odafenn. Akkor mi szépen süthetjük itt a makkot, mert az
én Zsiga bátyám neki megy ugyan minden ördögnek, még az olyannak is, a
ki a farkát a fején viseli, de az úr Istentől szertelenül retteg. A
tizenkét zsidó patriárka, szent Dáviddal a hegyében, együtt nem félt úgy
a Zebaóth Istentől, mint a jó Ghéczy Zsigmond, a mióta a tüzes
mennykővel megczirógatta. Az most nekünk ki nem jön az üvegkalitkájából,
ha mi adunk is neki annyi aranyat, a mennyit ő tőle akarunk kapni.
Lett erre nagy káromkodás.
A kurucz különben sem igen szokta kapiczányon tartani a nyelvét, mikor a
mennybeli hatalmakkal kellett feleselni, most pedig épen tehette, mert
itt nagyon biztos helyen volt a jégbarlangban.
S a zivatar csak nem akart mulni. A körül fekvő hegyek belseje csupa
vas, azzal pedig a villám szeret csókolódni; minden mennykő a
hegyoldalba csap le, s a sujtott szikla fenékig megrendül.
Az összeesküvők türelmetlensége chorusban tör elő; az az istenesebb, a
ki jobban átkozódik.
Egyszer aztán egy olyan földrengéssel járó zuhanat rázza meg az egész
jégbarlangot, hogy a kristályfalak és oszlopok megrendülnek bele; a
villám oly apocalypticus hatalommal sujtott le a «hegyes bérczre», hogy
betörte annak a tetejét, keresztülfúrta magát a sziklákon, lehatolt a
jégbarlangba, egy pillanatra túlvilági ragyogványnyal árasztva el a
felséges kristályépületet, minden oszlopaival, boltozataival, hogy e
káprázatos fénytől a szem elveszté világát; a következő pillanatban
aztán sűrű sötétség lett, a miben rémséges zuhanatok hosszantartó
dörgése rémíté el a szivet; a hegytető beomlott.
(Ez a hegyomlás ma is látható fenn a tetőn s alant a barlangban a
lezuhant tömérdek sziklatömeg.)
S az iszonyu légnyomás eloltotta mind a három gyertyát.
Addig, a mig a lezuhanó sziklák robogása hangzott, miknek némelyike a
száz ölnyi mélységbe gördült le (a mit most «pokol»-nak czimeznek),
addig emberi hang nem szólalt meg ide lent. S mikor már a zuhanatnak
vége volt, még sokáig lehetett rá lesni, hogy pendülnek, kondulnak meg a
jégkolosszok, meg-megrepedezve, hogy cziterázik a magasból aláhulló
jégkristályok permetege a jégtáblákon.
– Meg kellene gyujtani a gyertyákat, suttogá valaki a sötétben.
Erre a szóra többen elővették a tűzszerszámaikat; azt mindenki magával
hordta; volt hozzá kénfonal is. De nem lehetett kicsiholni. A tapló úgy
meg volt nyirkosodva, hogy nem kapott bele a szikra. Utoljára mind
valamennyien elkezdtek a tűzkővel, kovával dolgozni… Olyan volt az,
mintha dæmontábor szórná a szikrákat maga körül, pokoli sötétség
közepében. Semmi sikere nem volt. A kioltott gyertyákat nem lehetett
újra meggyújtani.
Most következett el még csak a rémület ideje.
A kik ide lenn vannak, e vak sötétségben, soha ki nem találnak a
jégtömkelegből az Isten világára.
Kétségbeeshettek.
Előttük a csúf halál, a mi ellen semmi ész, semmi erő nem való a
védelemre.
E szívzsibbasztó csüggedés közepett úgy tetszik, mintha a barlang
mélyéből valami derengés hajnallana fel.
Pelargus vette azt legelőször észre.
– Világosságot látok! kiáltá, oda mutatva.
– Az a Ghéczy Zsiga! mondák a kurucz urak s elkezdének happ-happot
kiabálni, hogy észrevegye őket a sötétben a közelítő. S aztán megint
elővették a tűzszerszámaikat s nekieredtek a csiholásnak, hogy hollétük
helyét észrevétessék a jég Bábelben.
Mert nem olyan könnyü annak az alsó részéből a felső emeletébe
áthatolni. A feljárás meredek és tükörsima, megszakgatva széles
rianásoktól, mik feneketlen mélységet mutatnak.
A világosság azonban közeledett. Már ki lehetett venni az emberalakot,
mely azt magával hozta.
Férfi alaknak látszott, bányász öltözetben. A világosságot egy szál
viaszgyertya terjeszté, mely magas, nemezből készült süvegébe volt
tüzve, mint egy tartóba. Hogy miért nem hozott magával inkább
bányászlámpát, a mit a bőrövre akasztanak, azt megmagyarázta a sűrű
előre-hátra bukdosása a sikos jégúton; estében kialudt volna a lámpa,
míg a süveg felül maradt a gyertyával.
Keserves küzködése volt, a míg a jégbarlang felső emeletébe fel tudott
jutni; félig meggörnyedve haladt felmentében a párkányzaton végig,
vaskampós botjával meg-megkapaszkodva. Térdeire kötött vaskarmokkal
kúszott fel egy meredélyen, gémberedő kézzel fogózva a jégkolonczokba, s
szeges talpu saruival akadályozva lecsuszamodását.
Már odáig jutott, hogy csak egy meredek, kürtőforma mélyedésen kellett
felhatolnia. Itt egy kötelet leoldott a derekáról, s azt a végére kötött
vaskapocscsal felhajítá a párkányzat orgonasíp alaku jégcsapjaira, s
aztán a térdvasai segélyével elkezdett egy faderék vastagságu jégcsapon
felfelé kúszni.
– Ez nem a Ghéczy Zsiga! dörmögé Pelargus. Nem látom a nagy fehér
szakállát.
– Csak nem őrült meg, hogy másra bizza a titkainkat! mondá rá
Fabriczius.
Korponay azonban segíteni akart a felmászással küzködőnek, s kampós
botjával lenyulva a horgával megkapaszkodott kötélért, annálfogva
elkezdte azt felfelé vontatni.
– Ez nem az öreg Ghéczy! dörmögék valamennyien, a mint az alak a
mélységből fölmerült. A mint a kezével megkaphatta a jégmellvédet, egy
pattanós szökéssel fölveté magát a sík jégpadlóra.
– Nem! Hanem a leánya, suttogá fuldokló hangon a megérkezett, lekapva
fejéről a bányászsüveget az égő gyertyával: szép sárga haja izzadságtól
csapzottan hullott lángoló arczába.
– Árulás! ordítá Fabriczius, s rohant a jégsátorhoz, hogy valami
fegyvert kapjon a kezébe.
Korponay János pedig ugyanazt a kötelet, a melyen felhúzta a feleségét,
hirtelen annak a nyaka körül keríté s úgy nézett annak az arczába, mint
egy őrült. Nem szólt neki semmit, csak a szemeivel ölte, a kötél két
hurokszálát egy markában tartá összeszorítva.
Julianna még csak egy mozdulatot sem tett a védelmére.
Ha azt a kezében tartott süveget gyertyástól a földhöz vágja, hát azzal
eltemeti magát is, meg valamennyit a pokol sötétjében. Akkor aztán az
jár jobban, a kit hamarább megölnek.
De nem tette. Odanyújtá a legközelebb állónak az égő gyertyát, s a
legcsendesebb hangon szólalt meg.
– Itt vagyok, uraim. Apám küldött. Nektek hoztam üzenetet. Hallgassátok
azt meg, aztán tehetitek velem, a mit haragtok rám mért.
– Meg ne hagyd szólalni a kigyót, Korponay! ordítá Fabriczius a
jégsátorból; fojtsd bele a szót: mert megront, ha beszélni hagyod.
Korponay még szilajabb dühvel nézett Julianna szemébe s kezdte
szorosabbra húzni az öklébe szorított hurkot.
– De biz azt a bolondot nem teszed! kiáltá Pelargus, s odaugorva
Korponay mellé, sarlóforma éles késével kettévágta a kötelet s kirántva
az asszonyt az ura kezéből, odaállt eléje, saját testével védve azt
mindenki ellen. «Hozzá ne nyuljon valaki az én asszonyomhoz, mert akkor
nem ismerek sem Istent, sem embert! – Hát megbolondultatok, hogy
megakarjátok ölni, a ki minket megszabadít? Az üzenethozót. Pongrácz
ezredes úr! parancsoljon kegyelmed a kapitányoknak, vagy vér folyik
köztünk!»
A kurucz vezérek csakugyan közbevetették magukat, hogy a dühöngő
Korponayt félreczibálják, s az átkozódó Fabricziust elcsitítsák; amaz
szidta a tacskó Pelargust, mit avatkozik az ő felesége dolgába, holott
még szeretője sem volt, csak üvegen keresztül nyalta a mézet: az asszony
bolondja.
– Bolond az, a ki kihallgatás nélkül itél! vágta vissza Pelargus. Eddig
csak vádolták, de nem védte senki! Igazság ez? Egy gyönge asszony ellen
annyi férfinak összeröffenni! Leventeség ez? A hitves asszonyát a saját
urának elrágalmazni! Becsület ez? – Nem bánom, mondjatok bolondnak: én
nem hiszek el felőle semmi rosszat! Csak az irigyei találtak ki rá
minden csihést a szépsége miatt!
Julianna megsimogatta a gyermekhős fejét.
– Köszönöm jó Pelargus, hogy védelmemre keltél, magad vagy ebben a
világban. – Hagyd abba, s azzal odalépve a férfiak csoportjába, megállt
közöttük nyugodtan, ölébe leeresztett kezekkel: «Uraim! Biráim! Nincsen
mit tagadnom. Hogy elkövettem az árulást az ország ellen Lőcsén, azt
bevallom. Hogy vétkemet megbántam, azt bizonyítja az, hogy itten állok.
Hogy helyre hozhatom-e azt? itéljétek meg, ha azt, a mi rám lett bizva,
átadtam és elvégeztem. Ha úgy találjátok, hogy a jó, a mit ügyetekért
teszek, felér azzal a roszszal, a mit ellene tettem, akkor feloldotok; –
ha abban állapodtok meg, hogy marad fenn tartozásom: itt vagyok:
végezhetitek életem; senki sem sirat meg. – És aztán, ha ti föl találtok
menteni, még marad itt egy birám, ki fölöttem itél: az én hites uram. A
mi közöttünk van, az nem dolga senkinek, csak a mi kettőnké. Ti
hagyjatok bennünket kettőnket hátra, mikor eltávoztok a gölnitzi szádon.
Az uram majd később utánatok megyen. Hogy én merre mentem el: jobbra-e,
balra-e, lefelé vagy fölfelé? Azt csak az Isten tudja meg.
A daliák e nyugodt beszéd által egészen meg voltak nyerve. Maga
Fabriczius és Korponay is elhallgattak, hanem azért egymás mellé álltak,
kezüket egymás vállára téve. Pongrácz ezredes volt köztük a fő; neki
mondá el Julianna Ghéczy Zsigmond üzeneteit; az ő kezébe tette le a
leveleket, a mik a hajdani kurucz főuraktól jöttek. És azután, atyja
kipéczézése nyomán rávezette őket azokra a rejtekekre, a mikben a
bányavárosokból elhozott arany- és ezüstpénz el voltak dugva. Minden
előkerült. A kezdethez elég. Annyi kincs, hogy minden itt levőnek jut
belőle czipelni való.
– Bevégeztem küldetésemet, szólt Julianna, mikor a rejtekekből
előhordott pénzes zsákok egymás mellé voltak rakva, s azzal egyenesen
Fabriczius felé fordult. Kegyelmed főbiró uram, ezen hivatalában
legtudósabb, mondja ki rám az itéletet.
De bizony a jó Pelargus nem hagyta azt megtörténni, hogy itéletet
mondjanak ki – prókátor közbejötte nélkül, odafurakodott Fabriczius elé,
s az egyik kezével megfogta a biró vállán a puffos bányász mándlit, a
másikkal pedig hevesen hadonázva, magyarázva, s a biró mellét ugyan
ütögetve, megtartá a competens védőreplicát az ő imádott szép asszonya
mellett.
– Hát ti urak, hogyha birák akartok lenni, ismeritek a just, ismeritek a
logikát, ismeritek a principiumokat. Tudjátok, hogy mi az «in dubiis
charitas». Ha tudna azzal az angyalarczczal, azzal a galambtekintettel
asszony oly szörnyü árulást elkövetni, a milyennel őt ti, a férje, az
egész világ és az ő saját szája is vádolják: hát nem módjában lett volna
százszorta nagyobb és sulyosabb árulást elkövetni most, a midőn egy
intés, egy szó kellett volna csak tőle, hogy mindnyájunkat a hóhér
kezére adjon, hogy egy új felkelés tervét még a csirájában elfojtsa? Ha
lehető volna, hogy ebbe a szivbe a hitszegés beleférjen, hát nem
siethetett volna az a rábizott levelekkel egyenest az ellenségeinkhez, s
felfedezve az összesküvésünket, nem vihetett volna-e annyi főurat a
vérpadra, hogy ugyancsak válogathatott volna a birtokaik közül vérdíj
fejében? Ha ennek az asszonynak itt, csak úri pompa, fényűzés,
duskálkodás gyönyörködtetné szivét-lelkét: így állna-e itt most
közöttünk, sáros, tépett hevérruhában, összekarczolt kezekkel, hogy
nekünk rejtett pénzbányák oduit fedezgesse fel, holott elhordhatta volna
innen azokat a kincseket a maga gyönyörüségére, úgy hogy még a kakas sem
kukorítana utána? Ilyen ábrázata van a bűnnek? Így festik-e a rossz
lelkiismeretet? – Ime, nem csúsz-mász térdepelve előttetek, kezeit
tördelve; nem vagdalja magát a földhöz, a hogy a bűnösök szokták. – Itt
áll nyugodtan, mint egy martyr a római circusban az oroszlánok között.
Nem hivogat sem szenteket segítségül, sem élőket tanubizonyságul, nem
szépíti tettét, nem magyarázza, nem tagadja. Azt mondja, a mit tettem,
megtettem. Nagy okai lehettek rá. Magában áll-e? Nem! Százan, ezren
tették azt, a mit ő. Hittek a csábító szónak, biztak az esküvésben, a
hatalmasok pecsétes leveleiben. Hány férfi, hány fővezér közülünk tette
le a zászlóját egy ilyen mézes-mázos szóért. S ő, a gyönge asszony
vétett volna csupán, mikor ráhallgatott? S mi az elpártoltat, ha
megutálja tettét, s ismét hozzánk tért, tárt karral fogadjuk. Itt a
leveleik a kezeinkben, áhitattal olvassuk, gyönyörködünk a
megtérésükben; kérve-kérjük, jertek vissza, legyetek újra vezéreink,
tanácsadóink; emeljük őket a fejünk fölé. Csak ezt az egyet dobjuk le a
mélységbe? Azért mert asszony? azért, mert gyönge asszony? Azért, mert
szép asszony? A mennydörgő ég odafenn, s ez a jégpokol idelenn úgy
tartson meg és úgy veszítsen engem, a hogy esküvel bizonyitom, hogy ez
az asszony ártatlan és igaz, mint ez a szűz jégoszlop itt előttünk.
Fejemmel állok jót érte!
Az ifjú trubadur lángja elharapózott a többi keblekbe is. Az urak
helyeslő mormogása hangzott közbe. A birói serpenyő mérlege valóban a
szép asszony részére hajlott. Az érdemei súlya lenyomta a bűneiét. A
megtérőt be kell fogadni, kivált a ki ily erős próbát kiállt, miként ez.
Az öreg Fabriczius intett a kezével, hogy legyenek csendesen. Ő maga
leült egy jégkolonczra, mint valami birói karszékbe, a többiek
körülállták.
Valamennyi gyertyát meggyujtottak már most, a jégsátor egész világos
lett bele.
Fabricziusnak egy kasza volt a kezében, ő kaszás hanáknak volt álczázva.
Úgy nézett ki vele, mint a vén Kronosz. Azzal, ha akarta, le is üthette
a nyakát az előtte állónak.
Megszólalt, nehéz csend után.
– Halljad a mit mondok, te, kinek nincs neve, «lőcsei fehér asszony».
Nem mondok én te rád itéletet. Az az Isten dolga. El is fogja hozni. De
elveszem fejedről fenyegető kezemet s azt mondom, senki se bántson. Nem
tudom, ki vagy? Nem ismerlek. Elfelejtem, hogy valaha utamon keresztül
mentél. Te emlékezni fogsz rá, hogy miket vétettél, más ne emlékezzék.
Nem azért, a miket ez a nederes fiú beszélt a védelmedre, nem azért a
csengő érczekért, a miket kezünkbe adtál, nem azért a gyertyavilágért, a
mivel bennünket a pokoli sötétségből megváltottál, a ki nélkül veszve
lettünk volna, nem ezzel váltottad meg magadat. Hanem azzal, hogy az
apádtól küldve jösz most ide. Csak egy embert ismerek a világon, a ki
nálamnál törhetlenebb szivű, csak egy embert, a ki hazáját irtóztatóbb
lélekkel szereti, mint én, az a te apád. S csak egy ember van a világon,
a ki ellen nagyobbat vétettél, mint én ellenem, mert nagyobb csorbát
ütöttél a czimerén, mint az enyémen; s a ki ezért téged jobban keresett
a halálra, mint a hogy én kerestelek: ez az apád. Ha te meg tudtad venni
Garamszegi Ghéczy Zsigmond szivét, ha ő te rád bizta azon titkait, miket
soha senkinek el nem mondott: akkor valami varázslat jár veled, a mibe
az én véges eszem be nem tud hatolni. Térj vissza apádhoz, a mely uton
jöttél, s vidd el neki azt a levelet, a mit neked adok, nem sok szó lesz
benne, de elég: «leányod betölté küldetését».
Fabriczius papirost kért a körülállóktól, mert nála nem volt. A többinél
sem volt. Pelargus oda adta neki azt a darab pergament, a mire az imént
társai nevét felfirkálta, utánuk téve a fejeikre kitűzött díjakat.
– Ez jó lesz, monda a biró. Már a neveink is rajta vannak.
Azzal a pergamen elejére felirta azt a három szót.
A pergamen sorra járt; mindegyik vezér oda írta a neve után: «vidi».
Szándékosan hagyták Korponayt utoljára.
Ő nem irta a neve után a «láttam»-ot, hanem bedugta a pergament a
köntösébe.
Igaz. A nagy hazafiak, a törhetlen szabadságharczosok elintézhették a
maguk perpatvarát azzal, a ki őket egyszer elárulta. Ha másszor jó
szolgálatot tett: ki van egyenlítve a rovás. De hát a férj számadása ki
van-e?
Az még nehéz egy szó lehet.
Nem mondtak ellene. Összeszólalkoztak. Kiki felvett a vállára a pénzes
zsákok közül; fogta a gyertyát s indult a jégbarlang kifelé vezető
sikátora felé. A távozó alakokat egyenkint eltakarták a jégkárpitok, a
bolygó fények eltünedeztek az átlátszó falak mögött. Csak két gyertya
maradt hátra: Korponayé és az asszonyáé.
Ott álltak egymással szemközt: körülöttük a fehér éjszaka, a csillámló
jégpokol. A padmalyról perczenkint egy-egy vízcsepp hullott alá a
jégsátorra, mint egy folytonos óraütés számlálva az örökkévaló időt.
Julianna a férfiöltözetben is tökéletesen asszonynak látszott most:
kérő, esdeklő meghajlása, összekulcsolt kezei, mik térdeit érinték
meghajoltában, lecsüggesztett feje, árnyékvető szempillái alól kisugárzó
szemei rávallottak, hogy asszony.
Szava nem volt, csak azt tette, hogy az összefogott két kezét felemelé
lassan s úgy nyujtá ki karjait ama másik alak felé, a kinek még a
jégfalra vetett árnyéka is tudatá, hogy férfi.
Visszautasítólag intett a kezével.
– Ne szólj hozzám. Mind hasztalan volna. Ha ezt az egész jégbarlangot
meg tudnád is olvasztani egy lehelleteddel, engem nem olvasztanál meg
benne. Nincs közöttünk semmi közös érzés: még a gyülölet sem.
– Elfelejthednéd-e kis árva gyermekünket? rebegé az asszony.
– Ne hozd elő, mert még megátkozom az órát, a mikor született.
– Az volt a vétkem, hogy őt oly nagyon szerettem.
– Tudom. Azért akarnám elfeledni, hogy fiam van. Mert jobban tettem
volna, hogyha szétzuzom a fejét, minthogy keresztvizre tartám, mert az
én dicsőségem az, hogy egy poronty született, egy Antikrisztus, a ki nem
megváltója, hanem elvesztője lett a világnak! Ott lesz a nép
imádságaiban: «fogantatott a gonosz lélektől!» örömhír lesz rám, ha azt
hallom, hogy meghalt.
– Az Isten szerelméért! Hogy mondhatod ki ezt a szót?
– Térjünk másra. Hisz nincs nekünk semmi okunk a czivakodásra.
Megcsaltak, úgy-e? A kik arany hegyeket igértek. Hogyne csaltak volna
meg? Hisz Fabriczius leányát is kiforgatták az apja birtokából; pedig
azt császári tiszthez adtad, hitét elhagyattad vele; apját, szülővárosát
elárulni te tanítottad meg. Most az is földönfutó, mint te.
Ez egy új nehéz kő volt Julianna szivére. Hát az ő kedvenczét is
szerencsétlenné tették azok, a kikben bizott? Ez is az ő lelkére támadó
vád, az ő álmainak réme?
– Értelek már most egészen, mondá Korponay. Csalva vagy, sértve vagy,
semmivé vagy téve. Magad üldözöd magadat. Dehogy kergetlek, dehogy állom
el az utadat; hagylak magad elől futni. Velünk egy uton futsz most, azt
látom; el is hiszem; belekerültél abba a forgószélbe, a mi bennünket
sodor magával. Boszut akarunk állni, mink is, te is. Ebben találkozánk s
még úgy jöhet, hogy sokszor fogunk egymás jöttére várni, a hogy ma
vártunk s az is meglehet, hogy egyszer a hóhér a fejeinket egy kosárba
dobja. De az én ajkam a tiedet megcsókolni még ottan sem fogja. Rám
nézve nem vagy asszony, nemnélküli lény vagy. Úgy beszélek hozzád.
– Hallgatok csendesen.
– S felelsz egyenesen. Még én nem irtam alá az elbocsátó leveledet,
elébb meg kell alkudnod velem. Mondd meg, hova tüntél akkor, a mikor még
annyira tele volt veled a szivem, hogy haragomban meg akartalak ölni?
– Ott voltam a közeledben, a fali tükör mögött levő rejtekben.
– Az volt a titkos átjáró a szomszédházba?
– Igen.
– A honnan «ő» is átjöhetett te hozzád, te is «ő» hozzá, a mikor
tetszett?
– Igen.
– Mikor előlem menekültél, oda mentél ő hozzá?
– Akkor nem, mert a vezérek és a senátorok ott voltak nála s a
capitulatióról tanakodtak. Hanem korábban voltam ott. A mint a
császáriak megrohanták a szobájában s kelepczébe keríték. Akkor
segítségére siettem.
– Hát e szerint a tábornok nem tud semmit az árulásról?
– Semmit sem. Mikor a rejtett átjárót felnyitottam, akkor épen karddal
készült magát életre-halálra védelmezni a császári katonák ellen, a kik
szobájába tódultak.
– S te hogy segítettél rajta?
– Pisztolyt szegeztem a főtiszt homlokának s arra ő kiparancsolta a
szobából a muskétásokat s azután tanácskozhattak egyenlő sors mellett.
– S hogy nem menekült «ő» ki azon az uton, a melyen te bejutottál hozzá?
– Mert kényes volt az én asszonyi becsületemre.
– «Ő» az volt, te nem! Tehát Andrássy egész tudatlan volt a lőcsei
árulásban? Te voltál az, a ki őt elcsábítottad; a te mézes szavad, a te
sugáros két szemed, a te varázstudó ajkad volt az a titkos hatalom, a mi
őt megfordította. Nem arany gyapjuval, hanem arany hajszállal huzták ki
a helyéből.
– Úgy van.
– Hát ez «úgy van». Már most hallgasd meg, a mit mondani fogok én, urad,
birád, gyilkosod, czimborád, a hogy akarod, választhatsz. Te
elcsábítottad a magyar hadsereg egyik legjobbik vezérét, a győrvári
viadort, a hősök mustráját, hogy eltántoruljon a nemzet zászlajától s
átbukjék az ellenségei közé; most eredj oda hozzá és csábítsd őt vissza.
– Hogyan? kérdé a nő, elsápadva szörnyen.
– Hogyan? Azt te tudod! Ugyanazokkal a mézszavakkal, ugyanazzal a
varázslattal, csókkal, öleléssel, a mivel a tévutra vitted, hozd az igaz
utra vissza. Adj neki mindent, a mit a szív kiván, hozd mámorba, tedd
őrjöngővé, hogy kövessen megint, a hova te viszed. Vedd elő azt az arany
hajszálat, mivel őt tőlünk elkötözted, s lánczold vissza hozzád.
Julianna arczra veté magát és elkezdett zokogva sirni.
– Ne sirj itten! Könnyed jéggé válik, a mint kihull. Hideg dolgokról
beszélek én most. Nincs ebben semmi érezni való. Adunk és veszünk.
Veszszük, a mire szükségünk van, s adjuk érte azt, a miért az
megkapható. Nekünk Andrássy Istvánra szükségünk van. Őt tartjuk a
legalkalmasabb fővezérünknek, ő van egy hatalmas várnak a birtokában,
fegyverrel, ágyúkkal ellátva. A régi kuruczság még most is bálványozza
őt. Ha ő kezébe kapja a zászlót, az egész ország, mint egy tábor
sereglik körüle. Őt nem vehetjük meg pénzzel, megveszszük tehát egy
asszony csókjaival. Kelj fel hát és emeld a fejedet magasra. Dicsőséges
dolgot mivelsz majd.
Sértő, szivig bántó volt mindenik szava tanubizonysága a hideg
megvetésnek; a nő megszünt sirni, fölállt, összefonta karjait s azt
mondá: «jól van, odamegyek!»
– No lásd! Ez okos szó. És már most vedd eszedbe utasításomat. Nem elég
az, hogy odamégy s visszajösz. Bizonyosság is kell felőle, hogy nem
jártál hiába. Ez a tanubizonyság az lesz. Most küldi a bécsi
kanczellária Gömörbe Andrássy Pétert, a legöregebb testvért, az
aulicust, a ki az alatt, míg valamennyi öcscse mind a szabadságért
harczolt, ő maga ott maradt Bécsben s megtartá a hűséget. Most ezt
nevezték ki gömöri főispánnak, a mi eddig Andrássy István vala.
Utasítása van, hogy egy labancz ezreddel szállja meg Krasznahorkát, mert
hisz a megye tanácskozó terme ebben a várban van; az öcscsét pedig, a
megkegyelmezett kurucz tábornokot, szállítsa ki a sikra, betléri
kastélyába. Ha te most elmégy és visszajösz s azután az fog történni,
hogy Andrássy István bezárja vára kapuját az új főispán előtt s
kiutasítja a labancz szállásmestereket, hát akkor ez annak a
tanubizonysága lesz, hogy két csillagnak még mindig van elég bűvsugára.
Arra a két csillagra nehéz szempillák borultak.
– Elvállalom, suttogá Julianna.
– Akkor készen vagyunk, mondá a férfi s elővonva ködmene belsejéből az
elbocsátó lapot, ő is oda irta a neve után e szót: «vidi».
S aztán oda nyujtá a nőnek.
– Már most, ki balra, ki jobbra!
Végezzék dolgukat.
– Kérem kegyelmedet, szólt még Juliánna, segítsen e jégfalon
aláereszkednem.
Igazság! ezt még meg kellett neki tenni.
Mikor a kötelet dereka körül fűzte az asszonynak, mégis csak át kellett
őt fognia a két karjával, de csak még sem szorította őt magához.
Julianna leült a szédületes jégfal párkányára, egészen rábizta magát a
kötelet tartó kézre.
A mint így a tátongó örvény fölött libegve, lassan alászállott, arczát
fölfelé fordítá. Tekintetében az a gondolat tükröződött vissza, hátha
visszahuzza a kötelet, hátha megöleli, megcsókolja, s azt fogja mondani:
«nem mégy oda, hanem jösz én velem, viharok utjain!» De csak nem tette
azt a férj. Azután alácsüggeszté a fejét, maga alá nézve a sötét
örvénybe, a mi a lába alatt tátongott; s talán arra gondolt, hátha
elereszti a kötelet s hagyja őt a mélységbe hullani, utána kiáltva: «nem
oda, nem oda, hanem a halál országába!» De csak azt sem tette.
Nem sokára elérte lábaival azt a keskeny párkányt, mely a jégfalon végig
fut, melyen idáig jött; akkor eresztették el ott fenn a kötelet.
S aztán még csak egy istenhozzádot sem váltottak egymással.
Az egyik gyertyafény távozott északnak, a másik délnek a jég
templomában. A tetőről lehulló vízcsepp számlálta a perczek
örökkévalóságát.