Az öreg Ghéczy Zsigmond kastélya nem olyan volt, milyenek más rendes uri
házak szoktak lenni, a miknél a főszempont a lakályosság. Ez egy
valóságos labyrinth volt, örökké csukott ajtókkal, a miknek a zárait
tudomány volt kinyitni, se kulcs, se kilincs nem engedelmeskedett ott a
rendes erőműtani szabályoknak: azt ki kellett tanulni, hogy mint kell a
kilincset fél kézzel lenyomni, aztán a zárpléhet másik kézzel felemelni,
akkor hirtelen a térddel egyet taszítani az ajtón, hogy felnyiljék.
Azután következett egy hosszú folyosó, a melyiknek a közepén van egy
ajtó. Azt ki lehet nyitni. Van benne egy sok fióku állvány, tele
tányérokkal és csészékkel. Azt az ember becsukja s békét hágy neki. A
folyosó végén van egy szűk lépcső, azon fölmegy az ember, talál maga
előtt egy másik folyosót, annak a közepén van egy ajtó, azon benyit, s
egy fülkében találja magát, mely tele van bundákkal. Ott nem marad:
tovább keres; a folyosó tulsó végén talál egy másik lépcsőt, azon megint
lemehet s ott van, a hol az előbb volt, a bejáratnál. Élő teremtésre
pedig nem talál, a ki megmagyarázza neki, hogy ha ezt meg amazt a
rézkarikát így meg amúgy elfordítja, hát akkor kimozdul a sarkából az
egész tányéros állvány s annak az üregében következik egy igazi lépcső,
a melyen aztán felmehet a ház belsejébe, s ha ott még egynéhány csapó
ajtóval meg tudott alkudni, s az üres, lakatlan szobák, tornáczok
tévesztőin el nem vesztette magát, valahogy elvégre ráakad arra a
donjonforma kerek toronyszobára, a hol az öreg úr megtalálható, ha
csakugyan otthon van. Ennek a toronyszobának vastag pohárfenék üvegekből
készült teteje van, azon keresztül kapja a világosságot, azonkivül három
lőrésforma szük ablaka, egyik szögletében pedig van egy sülyesztő,
melynek fogaskerekü gépezetével a szobából egész a pinczébe lehet
leereszkedni, a honnan aztán kijárás van a rézbánya tárnáiba, s azokon
keresztül az erdők mélységeibe.
Zsigmond úrnak ezen napon különösen szorgos munkája volt. Levelei
érkeztek külföldről, Lengyelországból és Törökországból, a menekült
kuruczok vezéreitől. Azokban fontos utasítások voltak az idebenn bujdosó
kurucz vezérekhez. Új felkelést terveztek. Rákóczy nem ismerte el a
szatmári békekötést, épen úgy, mint a bécsi magyar urak sem. Ő is
folytatni akarta a harczot. Voltak új szövetségesek, a kik ellenállásra
biztatták, az orosz czár, I. Péter és a török szultán. XIV. Lajos is
igért, a mit igérhetett. Több volt mind ennél az elkeseredés ide benn, a
mit a bécsi urak garázdálkodása okozott. A fegyvert lerakott sereg fő-fő
emberei meg voltak sértve büszkeségükben, fenyegetve, elmellőzve. Erről
mind értesíté Ghéczy Zsigmond a fejedelmet.
Királya sincs az országnak ez idő szerint, fejetlen az ellenfél.
Az új összeesküvésnek minden szála Ghéczy Zsigmond kezében fut össze.
Ma valami elhatározó lépésnek kell végbemenni.
A kastély kiholtnak látszik, csak az udvar hátulján levő ispánlakban
volt valami élet. Ott lakik az öreg Ghéczy Julianna, Zsigmond úrnak a
nénje, egy évvel idősebb, mint ő, évek óta ágyban fekszik már, hanem
azért az esze most is helyén van, s onnan a nyoszolya dunnái közül
vezeti az egész gazdaságát az öcscsének, aki azzal nem törődik. Ennél
főznek is Zsigmond úr számára, ha eszébe jut az ebéd ideje, de sokszor
elfelejti s napokig beéri egy darab kenyérrel, meg avas szalonnával,
mikor nagyon benne van a munkában.
Ma is csak úgy a kezéből kollácziózgatott, az éles görbe késsel
nyiszálva a szalonnát a kenyérhéjon, miközben a titkos irásjegyekkel
szerzett leveleket betüzgeté.
Finom hallását már régóta ütögeti valami közeledő moraj, de még nem
birja kivenni, hogy mi az? kocsizörej-e vagy égdörgés?
Egyszer aztán közelebb jön a dübörgés. Hintó gördült be az udvarra.
Zsigmond úr az ablakhoz rohan s kikémlel az udvarra. Nem akar hinni a
szemeinek. Ez a hintó? Ez a leánya hintaja! Nem az ő leánya! az ördögé!
A kocsisára is ráismer. Ide mert jönni az átkozott! A «lőcsei fehér
asszony!» Haza mert jönni a kigyó, a dühös oroszlán barlangjába, nem fél
tőle, hogy összetépi?
A hintó megáll a bejárat alatt s nemsokára hallja Ghéczy Zsigmond a
hiradó jeleket, hogy jön valaki fel hozzá. Minden ajtó el van látva
csengetyüvel, a mi megszólal, a mint felnyitják.
Ghéczy Zsigmond első furiájában ökölre fogja azt a görbe kést s úgy
szaladgál alá s fel a szobájában; majd a lőrésen kiabálva ki a
kocsisnak: «Fordulj vissza! ki ne fogj! Takarodjatok innen!» majd meg a
szomszéd szobába a leánya ellen: «Be ne tedd a lábad! Kiontom a véred!
Te pokolvirága! Te Jézabel! Te Goneril! Te gyilkos Darvulia! Puskát
fogok rátok!»
Ekkor aztán jött egy másik dörgés; de ez már nem hintógördülés volt,
hanem a felhők beszéde egymással; a zivatar üdvözlése. S erre a hangra
egyszerre eldobta kezéből az öreg azt a kést, azt a villámvonzó vasat;
elkezdett reszketni, délczeg alakja összegörnyedt, arcza zöldes fakó
szinre sápadt; az ajkai még ismételték a szitokneveket, de már vékony,
félelemtől reszketős hangon: «eh te Jezabel! hej te Darvulia, czudar! s
a közben rakta le magáról, a mi érczféle volt: zsebéből az órát,
derekáról az ezüstcsattos övet, saruiról a felkötött sarkantyukat
oldozgatta le, s aztán sietett, mint a hidegleléstől rázott beteg az
ágyba, a maga menedékébe, a gyantaszigeten épült üvegkalitkába, a hol
összekuporodva meghúzta magát s onnan már most elő nem mer jönni, a mig
csak a zivatar utolsó dörgését visszhangozzák a bérczek.
Az a rettenthetetlen szivű ember, a ki daczolni mert mindennap a
királyok pallosaival, a ki neki rohant a kartácsos ágyuknak, egyszerre
gyávább lett a kisértetmeséktől reszkető gyermeknél, a mint az égdörgést
meghallotta. Már egyszer megkapta az ütését ennek a rettentő
lángpallosnak. Akkor még csak a lapjával ütött rá. De az ütésnek emléke,
a vakító lángoszlop rettentő csapása rabbá tette minden érzékeit. Mikor
villámlott, mennydörgött, hasonlatos volt azokhoz, a kik már a
túlvilágra mentek, az ismeretlen regiókba, s ott állnak az örök itélő
biró előtt; csakhogy ő még ezt a büszke alakot hordozza magával e
rettenetes törvényszék elé, hogy tanuljon reszketni.
Hanem azért nem imádkozik. Védi magát a tudomány paizsával. Az üvegen
nem tör keresztül a mennykő.
Ott kuporog már az üveg ketreczben, mikor a leánya belép a szobájába,
karján a gyermekével.
A mint őt meglátja, csaknem erőt vesz a bőszült indulat az ösztönszerű
félelmen. Közel van hozzá, hogy szétrúgja maga körül az egész
üvegkalitkát, s nem törődve égzengéssel, villámlással, rárohanjon erre
az asszonyra s kitépje belőle a lelket! Azt hiszi, ez most őt boszantani
jön; megtudva, hogy minő igézet alatt tartják ilyenkor az idegei:
felhasználja azt az órát, a mikor az apját erőtlenné teszi az Isten
haragjától való félelem, s gunyolódni akar.
Még jobban elkeserítette az, hogy a gyermekét az ölében hozza. Hát nem
eléggé meggyülöltette ő ezzel a fiuval az anyját? Nem mondta el neki,
micsoda kigyó, micsoda boszorkány az ő anyja, számtalanszor? Elég volt
egy találkozás, egy hizelgő szó, egy ölelés, s újra megszerette?
Megszeretteti ez magát mindenkivel, a kinek gyülölnie kellene őt: még a
kis gyerekével is! Mert varázsló boszorkány!
Hanem egy hatalmas csattanás, mely úgy hangzott, mintha a kastélyba
csapott volna le a villám, egyszerre kioltá az öreg haragtüzét. Az egész
épület rengett, a míg a sziklák visszadörögték a villámcsattanást; s a
mint a zápor egyszerre elkezdett szakadni, éjjeli sötétet támasztva,
ebben a sötétben úgy fénylett, valami rejtelmes, villó derengésben
minden ércztárgya a szobának; és még az is, a mi nem volt érczből: annak
az asszonynak az alakja.
Olyan volt, mint egy rémlátvány, mint egy kisértet.
Odament, a gyermekével karján, ahoz az elszigetelt asztalhoz, a hol az a
félő öreg ember, azzal az öreg Istent ábrázoló tiszteletreméltó fővel
ül, a villámoktól elzárkózva.
S ott letérdepel eléje.
– Miért jöttél ide? kérdi fogvaczogva az öreg. Te bünös asszony!
– Az vagyok! szól Julianna, nyugodt, szelid szóval. Hozzád jöttem, a ki
birám vagy. Elmondok előtted mindent, a mit tettem; te itéld meg mekkora
volt bünöm, hogy bünhödjem érte.
– Hazudsz, hazafutsz, apád mellé kuporodsz, ott is egy nagyot hazudsz!
(Ezzel a mondással szokták a hazug gyermekeket gunyolni.)
– Többet fogok neked elmondani, mint a miket az ellenségeim beszélnek
felőlem: tetteket és járásokat, a miket csak Isten és én magam tudok;
még a titkos érzéseimet is meggyónom, a miket soha meg nem találna a
szivemben senki.
– S lesz bátorságod a gyermeked előtt beszélni?
– Sőt szükséges, hogy ő azokat hallja. Nem fogja megérteni; nem foghatja
még fel, mi volt az mind, a miért meg kellett az anyjának halni? (Mert
bizonyára, ha mindent elmondok előtted, te engem élve nem hagysz; s ha
magad nem, másokkal öletsz meg.) De arra az egyre vissza fog emlékezni,
a míg csak élte tart, hogy a mit vétettem, ő miatta tettem. Én nagy
bolondságaim, én sürű vétkeim, engem kárhoztatnak el; de a miből mindaz
ered vala, az én végtelen nagy szerelmem volt az én szegény kis
árvámhoz. Kérlek, hallgasd végig, a miket elmondok.
Julianna elkezdett vallani. Nyilt szívvel, őszintén, a legtitkosabb
részleteiben elmondta egész életének titkát, a melyről olyan hiressé
lett. Egy-egy égdördülés, egy-egy apaátok osztotta szakaszokra ezt a
rémmesét. Odafenn a jégzápor verte az üvegtetőt, idebenn a fogoly öreg
ember ökleivel a homlokát. A nő folytatta csendesen. A gyermek hallgatva
bámult, s azt gondolta magában, milyen szép ez a villámlás, milyen szép
az ilyen bűnös asszony.
Az öreg a hosszú fehér hajával törülgette a könnyeket szeméből: a
szégyen és keserüség adóját.
Csak a vallomást tevő nem sirt.
Mikor aztán végtül-végig elmondott mindent az apjának, következett a
befejező catastropha, a csalódás.
A kassai téren látott rémjelenetre való visszaemlékezés úgy elzsibbasztá
erejét Juliannának, hogy nem birta azt végig elmondani. Ha csak
színjátszás volna az, a mit most mivel, lett volna elég alkalma a
sikoltozásokra, a rémlátó elmeredezésre, a hajtépő átkozódásra, a
tragikus kitörésekre: semmit sem tett meg abból. Eltakarta két kezével
az arczát s lecsüggesztett fővel rebegé: «ott voltam, mikor Czelder
Orbánt lefejezték».
Ez a nehéz, elfulladó hangon ejtett szó erősebb hatású volt minden
pathetikus előadásnál.
De hisz ő neki a gyermeke álmára is kellett gondolni.
Ghéczy Zsigmond meggyőződhetett róla, hogy a miket a leánya most
elmondott, az mind igaz volt. Sokkal rosszabb dolgokat beszélt el
magáról, mint a miket a leggonoszabb rágalmazói hirleltek el felőle.
Akkor tehát a megbánása is igaz.
– Hát most miért jöttél ide? kérdezé a leányától.
– Hogy a gyermekemet meglássam, és meghaljak.
– A gyermekedet láttad már; hát meghalni hogyan akarsz?
– Most, hogy fiamat látom, szeretnék addig élni, a míg újra egészséges
lesz s aztán megint szeretni fog.
– Látod, hogy mivé tetted?
– Én nagy bűnöm.
– De nem kapod ám őt vissza soha.
– Soha?
– Ha csak az itéleten keresztül nem mégy.
– Kinek az itéletén?
– Mindenikén, a ki csak birád. Birád az ország, az Isten, az apád, a
férjed, még a fiad is.
– A fiam itéletét már megkaptam. Megmondta, hogy nem szeret. Ez még
fájt, a többitől nem rettegek.
– Hát halld meg a többiekét is. Igazán megbántad, hogy oly átkozott
árulást követtél el?
– Az égbe vágytam, s a porba estem, van ennél nagyobb bánat?
– Hallod, hogy dörög odafenn! Engem már lesujtott egyszer az Isten
haragja; pedig én nem árultam el a hazámat, csak az Isten nevét
káromoltam. Az álnokságért harmadiziglen, az Isten káromlásért
ezeriziglen bünteti meg a Zebaoth a gyermekeket. Melyikünknek a büneért
akarod, hogy az ivadékaid lakoljanak? Van-e lelked egy ilyen zimankó
idején kimenni az erdőre, a hol most a villámtól felgyujtott fenyőfák
lobognak, s azt az Istenharagot, a mitől én reszketve bujok el
üvegbarlangomba, a fejedre lehivni?
– Ha elűzesz magadtól, úgy sincs hová mennem, mint a villámos ég alá.
– Dehogy űzlek. Inkább nagyon is szépen kérlek, hogy eredj. Te elmondtad
nekem a magad keserüségét. Elhiszem, keserű. Most én elmondom neked az
én gyönyörüségemet. Te hidd el nekem, hogy édes. Pedig egy dolog a
kettő. Az enyimet úgy hiják, hogy boszuállás. Akarsz belőle kóstolni?
– Hogyan?
– Akarod visszafizetve látni azt a nagy tartozást, a mivel a kevélyek
kapujai alól elkergettek? Megalázni azt a dölyfös hadat, a melyiknek nem
volt elég, hogy a magyar férfiaknak a becsületét csak úgy szárazon egye
meg, még az asszonyainknak a gyalázata is kellett neki hozzá, hogy abba
mártogassa, mint a czvibakot a csokoládéba!
Julianna felugrott a térdeiről s daczosan felemelte a fejét, a szemei
ragyogtak.
– Bizz rám akármit! Bármilyen nagy dolgot.
– No hát «édes?» Azt szeretem. Belehalhatsz, ha beveszed. Mert méreg.
Hát hallgass ide. Nekem ma épen ebben az órában el kellene mennem egy
olyan helyre, a hol az ilyen fajta új poklot készítik, azoknak a
számára, a kik bele valók.
– Új összeesküvés? kérdé Julianna, a kis fiucskát kötényével
eltakargatva.
– Ne féltsd te őtet. Tud ő mindent, s nem fecseg ki semmit. Nem új
összeesküvés, csak folytatása a réginek. Itt vannak a közelben. Én rám
várnak. Az én dolgom átadni nekik az izeneteket a távollevőktől, a kik
velünk egy czélt akarnak. És még más dolgom is van. A cselekvéshez pénz
kell, ingyen a halált sem adják. S azt, hogy hol van elrejtve az a pénz,
a mi a munka megindítására szükséges, csak én tudom. Soha senki rá nem
fog akadni. A hány esztendő elmulik, annyival mélyebben lesz elrejtve.
Ma és ebben az órában kellene azt nekik megmondanom. Ők nem jöhetnek ide
hozzám; mert a labanczok minden utat, a mi a házamhoz vezet, megraktak
kémekkel, vadászaik, dragonyosaik el vannak helyezve az erdőben,
szénégetők, pásztorkunyhók, tárnabejárások közé; az én hiveim a
napvilágon nem mutathatják magukat. Hanem én odamehetnék hozzájuk a
magam buvó útjain. Ők várnak rám. De én nem tudok megmozdulni. Rettegek
a villámlástól. Meg vagyok átkozva. Gyáva vagyok. Árulónak fognak
tartani, s aztán szélylyel mennek; ember soká nem állhatja ki azon a
helyen, a hol ők összegyültek. És én még sem mehetek oda, a míg ez a
zivatar tombol a fejem fölött. Emberi szó nem fejezheti ki azt a
félelmet, a mi engem kínoz. Minden villámlás a szivemen nyilal
keresztül, s a mennydörgéstől olyan a szivem, mintha két malomkő közé
szorult volna. Ha most egy pálczával összezúznád ezt az üveg kalitkát a
fejem fölött, bizony rögtön szörnyet halnék a rémület miá’.
Julianna még a selyemkendőjét is levetette a nyakáról, azt is rátakarta
az üvegkalitra. Tudta, hogy a selymet is perhorrescálja az égi tűz.
– Hát oda mernél menni most helyettem azok közé, a kik rám várnak?
– Oda megyek.
– Ebben a zivatarban?
– Felveszem a «gyöngyösi privilégiumot», nem ázom meg.
(Gyöngyösi privilégiumnak hítták valaha azt a köpönyeget, a min semmi
zápor keresztül nem hatolt; ma már nincsen.)
– Elvinnéd azokat a leveleket, a miket ha a labancz portyázók megkapnak
nálad, egy fokkal magasabbra akasztanak fel, mint a levelek iróit?
– Nagyobbat is végeztem én annál.
– És azután leszállnál egy szál kötélen egy mély oduba, a minél a pokol
kürtője semmivel sem rettenetesebb, hogy ott felkeress eldugott pénzes
zsákokat, a miket a sárkányok őriznek?
– Nem hiszek a rémekben.
– Hát nem hiszesz a rémekben. Pedig elhihetnéd, hogy vannak olyanok.
Teszem: ha csak egyszerre eléd toppanna az urad, Korponay János?
– Az valóban rémítőbb volna rám nézve minden kisértő léleknél.
– Aztán meg az öreg Fabriczius, azzal a hosszú kardjával.
– A hóhér a maga pallosával nem volna rám nézve iszonytatóbb.
– No hát ott, a hová küldelek, megtalálod az uradat, meg az öreg
Fabricziust.
Julianna összeborzadt. Fásultságát megtörte ez a két név. Nem bátorság
volt az, a mi őt biztatta, csak megvetése mindennek, a mi él. Hanem ezt
a kettőt nem tudta megvetni. Ingadozott.
– Ne félj, anyókám, szólalt meg a kis öreg ott mellette. Én majd veled
megyek, a nyakadba kapaszkodom. Nem bánt senki, ha engem meglátnak.
Ez a szó megolvasztá a jeges szivét, odaborult térdre a kis fiu mellé;
elkezdett zokogni: ölelte, csókolta; majd hogy meg nem ette. Hát mégis
csak szereti!
– Nem, pulyácskám, tégedet itt hagylak zálogban a nagyapónál, hogy
bizonyos legyen róla: a mit rám bizott, elvégzem, megint visszajövök. Te
csucsulj el, aludjál addig szépen. Mondja kelmed apám uram, mit
végezzek? Ha az Isten haragjától nem rettegek, az uram haragjával is
majd csak szembeszállok. Ő fogja ereszteni a kötelet, a min a mélységbe
szállok, az öreg Fabriczius pedig mellette fog állni a nagy pallossal.
Mondja kegyelmed a többit.
Azzal elkezdte dönczölgetni a kis fiát az ölében s dudolta neki a
legújabb nótát:
«Hová lettél nyalka kurucz,
Ki kevély voltál, mint a strucz!»
Addig dudolta, addig ringatta, a míg szépen elaltatta.
Az öreg Ghéczy Zsigmond azalatt elmondta reszkető szóval, merre legyen a
járása, mi legyen a mondása? A mennydörgő mennykő csak úgy hullott
jobbra-balra; a dörgés egy pillanatig sem szünt; néha az egész házat
megrázta, hogy az üvegek a háztetőn csak úgy csörömpöltek bele.