XXXI. FEJEZET. VISZONTLÁTÁS ÉS JUTALOM.

Rakamaznál meglepetés várt az utazó hölgyekre. Ott találták Blumevitz

ezredest; a ki három hét óta lót-fut a felesége után előre-hátra az

országban, mint a veszett csikó, míg végre rátalál a karmazsinpiros

hintóra a tiszaparti vendéglőnél s ott megragad, várva, míg annak az

utazói megint visszakerülnek a hintajukhoz.

Nem is hagyták azt ott.

Hanem a lovag dühös volt Korponaynéra.

– Én nem úgy értettem azt, mikor kegyelmedre biztam a kis feleségemet,

hogy már most hurczolja magával ungon-berken keresztül, pusztákon,

mocsárokon át, lóhalálában; hogy én majd futó-bolonddá lettem az utána

való szaladgálásban.

Korponayné nyugodtan válaszolt neki; de némi keserüséggel.

– Pedig bizony higyje el kegyelmed, hogy hálával tartozik nekem azért,

hogy a feleségét magammal hurczoltam.

Krisztina is iparkodott a férjét megengesztelni.

– Az atyám megkegyelmeztetése miatt jártunk. Lásd, itt van az

amnestialevele nálam. Ezért fáradtunk.

– Ejh, szólt boszusan Blumevitz, mit nekem a te bolond apádnak az

amnestia-levele? Azért, ha megkapják valahol, ha száz amnestialevél van

is a számára nálad, leütik a fejét.

Erre a szóra sirva fakadt az asszonyka.

Julianna neheztelve szólalt fel.

– No ez ugyan szép gavallérság kegyelmedtől, az első viszontlátásnál

azon kezdeni, hogy megrikatja a feleségét. Már elfelejtette kegyelmed,

hogy mit tett ez a kicsi gyönge portéka a kegyelmedhez való szeretetből,

mikor éjszaka a földalatti úton kiment a berekbe, hogy felkeresse.

– No hisz az az emlékezet meg épen nem tesz hajlandóbbá az öreg iránt.

Elfeledjem talán a Ketterhäuschent? Nem akarta-e lenyakaztatni a saját

leányát? S most ez a megkínzott, halálra üldözött, meggyalázott teremtés

még maga töri magát Pontiustól Pilátusig, hogy egy ilyen eszeveszett

bolondnak a fejét megmentse.

– Ismerje meg kegyelmed e maga kincsét; a ki még akkor sem tagadja meg a

szeretetet, a mikor azt gyülölettel viszonozzák.

– Én pedig nem akarom, hogy a feleségem mást is szeressen, mint engemet;

még az apját sem. Én nem akarom őt tovább a kegyelmed iskolájába

járatni.

– Kegyelmed keresi az összeveszést velem? Kérdé Julianna harczias

tekintettel.

Erre aztán Blumevitz elnevette magát, s kezét nyujtva, mondá

Juliannának.

– Dehogy keresem, szép asszony; hiszen mi régóta jó czimborák vagyunk;

egyik kéz a másikat mossa. Lehet még egymásra szükségünk. Hanem a

feleségemet nem kölcsönzöm ki kegyelmednek többé használatra. Ezt az

egyet bocsássa meg. Ismerjük mi egymást! No nevesse el magát kérem, ne

húzza úgy össze a szemöldökét! Emlékezzék csak vissza arra a bizonyos

légyottra közöttünk. Ezt tudom, hogy nem mondta el a feleségemnek.

Julianna kénytelen volt elnevetni magát. A mire aztán Krisztina

megdöbbenő gyanakodással bámult rá nagyot.

– Az szép kis téte-a-téte volt! folytatá Blumevitz. Igazán tüzes

találkozás! Az istenasszonyok legszebbike azon kezdé, hogy egy kétcsövű

pisztolyt irányzott a homlokom közepének.

Krisztina ijedten takará be a tenyerével a férje homlokát, s zila

tekintettel nézett a kedves barátnéjára.

– Aztán úgy enyelegtünk tovább; ő a pisztoly ravaszán tartva azt a szép

rózsaszínű ujjacskáját, én meg a pisztoly csöveibe kacsintgatva.

– De hát mi volt az? kérdé Krisztina, a ki nem tudta, hogy tréfára

kell-e ezt venni vagy komolyan?

– Hát azt mi tudjuk ketten, szólt Blumevitz, mialatt Julianna, mint

aféle rajtakapott asszony, vonogatta a vállát, – s ha erre

visszaemlékezik kegyelmed, szép tündérnő, akkor egy levelkét hagyott az

asztalon.

– Kérem, uram!

– Hiszen nem mondom el a feleségem előtt, hogy mi volt a levélben. Hadd

higyje, hogy billet doux volt az, s legyen kegyelmedre ezentul

féltékeny. Hanem azt el kell mondanom, hogy ennek a levélnek kegyelmedre

nézve igen messzeható következése lett. A kegyelmed kivánsága belejött a

lőcsei capitulátiós levélbe.

– Ah!

– Igen bizony. Itt van nálam az eredeti conceptusa annak az irásnak, a

hogy azt azzal a másik úrral együtt elkészítettük, minden törlésekkel és

igazításokkal együtt. Erre most már senkinek sincs szüksége; de

kegyelmednek még lehet.

– Nekem?

– Az ám. Kegyelmednek. Mert nem lehet ám nekem azzal a szóval port

hinteni a szemembe, hogy kegyelmed azt a mostani nagy lófuttatást a

feleségem társaságában azért követte el, hogy pályadíjul a vén

Fabriczius buksi fejét megtartsa a nyakához nőve; hanem inkább az én

asszonyom segített kegyelmednek, ki tudja, hogyan? mi módon? a kegyelmed

dolgát nyélbe sütni; a minek az alapja az a bizonyos lőcsei capitulátió.

– No, és ha úgy van? Valami vétket követtem el benne?

– Korántsem. Az egyik asszony az apját, a másik a fiát akarta

megmenteni. Azért szöktek meg az uraiktól. No én már visszakaptam a

magamét, a multakért amnesztiát adhatok. Kegyelmednek pedig, asszonyom,

átadhatom ezt az eredeti egyezséget a lőcsei capitulatióról, a minek a

marginalis punctatiói kegyelmedre nézve olyan fontosak, hanem egy

föltétel alatt.

– Mi az?

– Hogy tőlem a feleségemet soha el nem fogja szöktetni többé.

Julianna nevetve nyujtott kezet Blumevitznek, ki az összehajtott

nevezetes irást átadta neki.

De Krisztina duzzogott érte.

– Látod, te rossz ember vagy. Elszakítasz bennünket, mikor mi úgy

szerettük egymást, mintha egy test, egy lélek volnánk.

– De én csak egyiteket akarlak szeretni. Vagy téged, vagy a másikat.

Válaszsz!

– Eredj! Bohó vagy. Van ő neki, a kit szeressen.

Erre impertinensül elkaczagta magát Blumevitz. A sértő kaczajra eleinte

haragvörösre gyult Julianna arcza; hanem aztán csak ő rá is elragadt a

nevetés. – Hát hadd legyen! «Kinek van; annak van!»

Ezzel aztán helyreállt a régi bizalmasság. Egy alföldi vendéglő

extraszobájában összeszorulva, egész kedélyesen cseveghetett a három

tagból álló társaság mindenféle ügyeiről s a világ folyásáról. Senki sem

itélte meg érte; senki sem tudott a kilétükről.

– Hát már most a sok közül melyiket keresi fel legelébb, szép asszonyom?

kérdezé Blumevitz, lakoma után boros kedvében.

– Még nem tudom, felelt az mosolyogva.

– Korponay János uramat, úgy hiszem, alig-alig…

– Az csak ő tőle függ.

– Maradhat legutoljára, a míg eszéhez tér. Ha addig le nem vágják.

Milyen jól illenék kegyelmednek az özvegyi ruha.

– Rossz órában legyen mondva.

– Egyiket a többi közül már utolérte ez a gyász. Andrássy István

generális uram már özvegy ember lett.

– Ugyan? suttogá Julianna; egyszerre átmelegült tekintettel; úgy nézett

a két karikára felnyitott szemével, mintha két telehold volna.

– A bizony, meghalt ő kegyelmének a felesége. Isten nyugosztalja!

– Mikor?

– Éppen azon a napon, a melyen a generális haza akart menni

Krasznahorkára. Engem hagyott hátra a szomszéd faluban a seregénél s

egyedül indult el a hintajával, minden kiséret nélkül. Aztán nagy

hirtelen megint visszakerült. Nekem nem mondta meg miért? Az öcscséről

beszélt valamit, a ki félbolond, a dervisgenerálisról, s aztán elszaladt

egyenesen Lőcsére. Ott talán látta is kegyelmed? Csak később tudtam meg,

hogy a derék jó Andrássy Istvánné meghalt épen annak a napnak reggelén.

Juliannának egész tenger zúgott végig az agyán.

Tengernél is nagyobb az a mérhetetlen talány, hogy lehessen egy férfi,

olyan nagy lélekkel, mint Andrássy István, a ki azon a napon, a melyen a

felesége meghal, a háza ajtajából egyszerre visszafordul s egyenesen

visszasiet ahhoz az asszonyhoz, a ki még «él!»

Ez több a varázslatnál! Ez az istennők hatalma az emberi szivek fölött.

Büszkeség töltötte el egész lelkét; mint a ki csak most tudja meg, hogy

milyen hatalomnak ura?

S aztán ezt a dæmonoktól eredt lángot hogy nem érezte ő meg a

lobogásáról! Hogy felejtette őt ottan egy egész felgyujtott pokol

közepette a poprádi vendéglőben; még csak meg sem állva a kedvéért, hogy

megmondja neki, mi sietteti e kétségbeesett útra.

Az ijedelem, az önzés olyan fagyasztó erővel bir-e?

Még csak egy pár sorban, egy futó levélben sem értesítette róla, hogy mi

oka volt őt ily hirtelen elhagyni?

A sebes szivdobogás vádolta belül.

Hátha kialudt már ez a láng, s csak a hamuja maradt meg?

– Hol van most a tábornok? kérdezé közönyt szinlelve.

– Én bizony nem tudom. Mert én, a mint Kassa kapitulált s a mi

hadtestünk a Szepességre visszavonatott, siettem fel Lőcsére, a

feleségemhez. Ott hallottam meg, hogy kegyelmed elvitte magával az

asszonyomat Bécsbe; azóta mind a nyomukat kergetem. A míg Lőcsén voltam,

Bellevilletől hallám, hogy a generális a poprádi erdőkben medvére

vadászik. No ha őt nem, hát Bellevillet mindenesetre ott fogja találni

kegyelmed.

Julianna boszusan csettentett a nyelvével.

– Van is nekem Bellevillere gondom!

– Ez nagy megnyugtatás a lőcsei puskaporos tornyokra nézve! példálózék

az ezredes.

Krisztina nem tudta, hogy mi nevetni való van ezen?

– Ha pedig egy várossal odább megy kegyelmed, szép asszonyom, teszem föl

Kézsmárkra, ott megint megtalálhatja kegyelmed egy másik imádóját: a jó

Czelder Orbánt. Hanem akkor jó lesz sietni, mert az alatt meglehet, hogy

hűtelen lesz kegyelmedhez.

– Hogyan? Talán házasodik?

– Olyanforma történik vele.

(Czelder Orbán tudniillik halálra volt itélve, fejét készültek venni; ez

volt az az «olyanforma».)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csakhogy már Eperjesen megtudá, hogy a tábornok nincs többé a

Szepességen, hazament Krasznahorkára.

A donatiós levelének a kihirdetését pedig csak úgy eszközölheté, ha

előbb a magyar kanczellária meghagyását elhozza magával; a nélkül az

alispán a jószágba igtatást nem eszközölheti.

Juliannának tehát most a legsürgősebb dolga az lett volna, hogy a

legegyenesebb úton siessen Eperjesről Bécsbe. Azonban ehhez már most az

egész asszonyi fegyverzetére volt szüksége: a Lőcsén hátrahagyott

drágaságaira, fényes öltözeteire, a mikre az úton semmi szüksége nem

volt; de annál több lesz Bécsben, a hol ez alkalommal nem az esedezők

gyászköntösében, hanem a kegyosztásért hálálkodók rangbeli pompájában

illik megjelennie.

Lőcsén, a Thurzó-házbeli szállásán már nem találta Löffelholtznét.

Doctor Cornidestől megtudta, hogy a tábornokné Kézsmárkra költözött át,

a hol a férje főparancsnok a szepességi császári hadtestnél. Blumevitz

felment Marmarosba, a hol még az utolsó kurucz vár ellenállt, annak az

ostromában résztvenni (csak szinleges ostrom volt az már), a feleségét

is oda vitte magával.

Hogy a békekötés a császáriak és a magyarok között már alá van irva, s

hogy annak a szövege mit tartalmaz, még ezen a vidéken nem tudta senki.

A Majthény alól hazaballagó csapatok csak annyit mondtak el, hogy

lerakta a sereg a puskát meg a zászlót; de hogy ezt valami rendes

szerződés előzte volna meg, ezt minden hazatérő vitéz tagadta. Árulás

volt az! Hogy ismerné el a közkatona, hogy ő kapitulált! Elárulták a

tisztjei!

Lőcsén pedig még mindig Belleville volt a térparancsnok.

A beszédes doctor Cornides azt is elmondá Korponaynénak, hogy a szegény

Czelder Orbán ugyancsak megjárta. Mivelhogy fegyverrel a kezében

fogatott el, s mert korábban a császári hadseregnél szolgált, mint

szökevényt a haditörvényszék elé állították s halálra itélték. Hogy még

le nem vágták a fejét, csak annak köszönheti, hogy a két generális,

Löffelholtz és Heister, összeveszett az illetékesség fölött; az egyik

Kassán, a másik Kézsmárkon akarja kivégeztetni.

Ez a hír megzavarta Julianna útitervét.

Szegény Czelder Orbán! Ez is egyike volt a hét planétának. Eszébe

jutott, hogy mennyit mulatott furcsaságain ennek az ő leghivebb

imádójának! Annak a veszedelme fölött elfelejtette a saját ügyének a

sürgősségét. Hiszen ő megmentheti ennek az embernek az életét! Könnyelmű

asszony volt. Akármelyik imádóját ott tudta felejteni a szerelmi

találkán, ha más tréfája akadt; hanem ha egy közülök halálos

veszedelembe került, azt nem tudta elhagyni.

Nem sokat gondolkozott rajta, hogy mit tegyen. A bécsi útja előtt

átrándult Kézsmárkra Löffelholtzékhoz.

Löffelholtz tábornok, egy régi német nemesi család ivadéka, a ki

különben is sógorságban volt a magyarokkal, Absolon Dávidnak, Zrinyi

Ilona titkárjának a leányát birva feleségül, a többi császári vezérek

között a legösszeférhetőbb kedélyű katona volt, a ki a pallost nem

örömest használta hátrakötött kezű emberek ellenében. Korponaynénak

egyébiránt nemcsak a lőcsei furfangért, mely Löffelholtznak a

generalmajori állást szerezte meg, hanem azért is jóakarója volt, mert a

feleségének leánykori barátnéját ismerte benne.

Korponayné előmutatta a tábornoknak a szathmári békekötés másolatát, a

mit ő Pálffytól kapott meg. Löffelholtz ebből értesült először a

megkötött békességről.

Julianna figyelmezteté a tábornokot a békeszövetségnek arra a pontjára,

mely teljes bocsánatot biztosít minden fogságban levő kurucz tisztnek, s

az amnestiát kiterjeszti a császári seregből átpártolt tisztekre is.

– Remélem, hogy kegyelmességed rögtön intézkedni fog, hogy a fogoly

Czelder Orbánt azonnal szabadon bocsássák! sietett azonnal az

inditványát megtenni a szép asszony.

A tábornok csóválta a fejét.

– Madame csak úgy früstökre kéri tőlem mindjárt a gavallérja fejét.

– Inkább azt kérem, hogy hagyja meg neki! Nem vagyok én Heródiás.

– Ugyan mit kap ezen a csuf madárijesztőn?

– Hát azt én tudom.

– Furcsa gusztus! – Egyébiránt én nem tartoznám tudomásul venni ezt a

békeszerződést, a mit kegyed közölt velem, mert nekem hivatalosan még

meg nem küldetett, s ha akarnám, azonnal kivitethetném Czelder uramat a

piaczra a vesztőkő elé, s úgy tehetnék vele, mint Krayval tett Heister,

hogy leüttette a fejét, mikor már jött a staféta a megkegyelmezéssel.

– De azt a tábornok úr nem fogja tenni, mert kegyelmességed először is

nem Heister, azonkivül pedig sokkal lovagiasabb ember, mint hogy énnekem

szomoruságot akarjon okozni.

– Tehát igazán örömet csinálok vele a madamenak, ha a kuruczvezért futni

hagyom?

– Nekem örömet, a Heisternek boszuságot, s ez dupla ár.

– Maradjunk csak az első rubrikánál. A madame kedvéért tudomásul veszem

a szathmári békeszerződést, s azonnal szabadon bocsátok minden kurucz

foglyot, a ki az én kezem alatt van, köztük Czelder Orbánt is.

– Örök hálára fog vele lekötelezni tábornok úr. Kegyelmességed tudja azt

jól, hogy ennek az embernek a vére az én lelkemet terhelné.

– No e miatt ne legyenek lelkiismeret-furdalásai, madame. Ez az ember

előbb-utóbb el fog szaladni a fejétől. Ha ma nem, holnapután. Nem az az

ember, a kit érdemes megajándékozni a saját fejével. Nem fog nyugodni, a

míg azt viseli. Ezúttal hadd köszönje a megmaradását kegyelmednek. Hanem

egy dologra kérem a szép asszonyt. Ne találkozzék a kurucz ezredessel a

kiszabadulása után. Én ugyan elhiszem, hogy kegyed ideálját találja

ebben a telegrafkelephez hasonlatos lovagban, de azért mégis türtőztesse

az indulatát s ne tartson vele semmiféle találkozót.

– Azt se tudassam vele, hogy én szabadítottam meg?

– De éppen senkivel se tudassa ön azt. Nem lenne hasznára. Kegyelmednek

nagy pozicziója van az érdemek könyvében feljegyezve, arról legyen

bizonyos, de ha kegyelmed apródonkint kiszedegeti a kegyelmet, majd

egyszer azt veszi észre, hogy nagyon kevés marad benn a kapitálisból. Ha

ennek és annak kéreget kegyed az udvarnál hol egyet, hol mást,

elkoptatja vele a szükséges jó indulatot odafenn. Azért még egyszer

figyelmeztetem rá, hogy elhallgassa mindenki előtt, miként eszközölte ki

a kurucz vezér kiszabadulását. Arra is gondoljon, hogy ez a tüzesfejű

ember minden bizonynyal bele fogja magát ártani valami galibába a mint

kiszabadul, s akkor az azután történtekért nagyon rosszul fizetnének meg

a barátságos kiszabadítónak.

Hanem azért Julianna e bölcs tanács daczára sem állhatta meg, hogy

legalább akkor, a midőn a foglyokat a börtönből kibocsátják, a

hintajával oda ne hajtasson a börtön közelébe.

Sokkal inkább asszony volt, semhogy megállhatta volna, hogy mikor azt

mondják neki valamire, hogy «ebből ne egyél, mert megárt!» hát azt meg

ne kóstolja.

Neki látnia kellett azt, hogy az ő pártfogoltja miként lép ki a

börtönajtón.

Ez magában nem lett volna baj, hanem az is meglátta őtet.

S aztán őt meglátni és minden haragot, gyanút, keserűséget,

megkínoztatást, hűtlenséget, árulást elfelejteni, az egy dolog volt.

A kuruczvezér megint csak az imádott napját látta maga előtt, a kinek

üstökös csillagává szegődött. Az üstökösnek nagy elliptikus útja van,

mégis visszatér a maga napjához. No a lőcsei kapu küszöbétől a késmárki

vesztőhely grádicsáig való pálya szintén elég nagy ellipsisnek

nevezhető.

Czelder Orbán, a mint a hintajából kikandikáló szép asszonyt megismerte,

felkapta a süvegét a fejéről magasra a másik kezével meg a tarkójához

kapott, léczalakjával valósággal azt a figurát képezve, mint mikor a

régi módi távirókelep azt jelzi: «fegyverbe az őrség!» s odakiáltott az

imádott szép hölgynek:

«Mire megujul a hold: a nap is meg fog ujulni!»

Ez pedig olyan szó, mint az a csodálatos mustármag, a miről a biblia azt

bizonyítja, hogy pálmafa nő fel belőle.

Julianna hátravetette magát a hintajába, valami eszes állat (a mi nem

lakik az emberben, csak úgy körüle kóvályog) azt sugdosta neki, hogy

nagy hiba volt ezt az ő kedves barátját nem engedi szétvágatni.

Azzal aztán sietett a maga dolga után, fel Bécsbe.

Ezt Löffelholtz tanácsolta neki, a ki megértve a váratlan fordulatot,

előre látta, ami arra következni fog. Ő jól be volt avatva az udvarnál

folyó cselszövényekbe. József király halálával egészen más kezekbe kerül

az ország ügyeinek vezetése. S az irott papiros nem sokat ér, ha azt az,

a kinek a kezébe kellene venni, a talpa alá teszi.

Azzal a nehány nappal, a mit Czelder Orbán kiszabadításával töltött el

Julianna, elszalasztotta az időt, a míg hatalmas két pártfogóját,

savoyai Eugen herczeget és Wratisláw cseh kanczellárt Bécsben

feltalálhatá vala.

A bécsi kormány, a magyar szabadságharcz megszüntével nem szorult többé

a hős hadvezér kardjára: itthon pedig egy ilyen magas piedestálon élő

szobor nagyon alkalmatlan. Elküldték Angliába, a britt kormányférfiakkal

értekezni. Mutassa meg, hogy hát a szájával milyen hős tud lenni?

Wratisláwot pedig felruházták teljhatalommal, s elküldték Csehországba.

Bécsben a magyar főuraké maradt a tér.

Semmi sem volt természetesebb, mint hogy a nagy nemzeti háború

bevégeztével azok a magyar főurak kerüljenek az ország kormányára, a kik

az egész hosszu háború alatt folyvást hűségesen a trón körül

csoportosultak. Hanem még a főhivatalok magas székeivel nem volt rajtuk

segítve. Őket a hadjárat alatt a kuruczok kizavarták birtokaikból,

kastélyaikat felprédálták, istállóikat kiürítették, jobbágyaikat

katonákká tették; jövedelmeik nagy része oda veszett, nevöket a

proscriptionális táblákra irták fel, s gyalázattal tetézték. A boszu

szomjas és éhes. A németekkel csak kibékültek a magyarok, de nem a

magyarokkal, a bécsi magyarokkal.

Julianna a Vág völgyén végig utazva, minden ismerős kastélyban, a hová

píhenőre beszállt, csupa aggodalmas arczokkal találkozott, a

suttogásokból kiveheté, hogy rossz hirek szállongnak, a háborúból

visszatért urakat kastélyaikból éjszaka elhurczolják, hasztalan

hivatkoznak az általános amnesztiára, viszik őket Pozsonyba, az

itélőmesterek elé állítják, s úgy elzárják, hogy a hozzátartozóik nem is

beszélhetnek velük. A mi foglyokat Löffelholtz, a német generális,

szabadon bocsátott, azokat otthon házaiknál fogdostatja össze Illésházy,

a magyar főkanczellár.

Ezek a rémhirek előéreztették Korponaynéval, hogy mi vár ő rá, ha a

bécsi főurak grácziájára talál szorulni.

Rossz sejtelme növekedett, a mikor Bécsbe érve megtudta, hogy sem

savoyai Jenő, sem Wratislaw nincsenek a rezidencziában, a magyarországi

ügyekkel mindenkit a magyar kanczellárhoz utasítanak, Illésházy

Miklóshoz.

Hogyne ismerte volna Korponayné Illésházy Miklóst? Ők egy tekintetben

riválisok voltak. Ugyan két ellenkező pályán, de hasonló sikerrel

futának.

A hogy a szép Korponaynéról hirlelé a fáma, hogy minden férfit, a kivel

összetalálkozik, menten rabszolgájává tesz, s nincs előtte sem magas,

sem alacsony, herczeget, diákot egyformán meghódít, éppen ilyen szép

hire volt Illésházy Miklósnak az asszonyi szivek ellen folytatott

hadjáratában. Ő róla is az a hir járt, hogy minden virágot leszakaszt,

akár pálmafán nyilott az, akár tüskebokor alatt.

És így némileg versenytársak voltak. Úgy lehettek, mint két hires

birkózó, a kik közül az egyik Európában, a másik Amerikában nem talál

ellenfélre, a kit le ne gyűrjön, s végre vágyat kap egymással

szembekerülni, s koczkára tenni győzhetetlen hirét.

Illésházy Miklósnak még a rámában levő arczképe is tanuskodik róla, hogy

korának egyik legszebb férfia volt. Délczeg, daliás termet, athléta

vállakkal, azon egy igazi Jupiter fő, csakhogy szakáll és bajusz nélkül,

s fehér bodros parókával, szép metszésü szája, öntetszésselteljes

szegleteivel, hódító szemöldökei, varázsló sötét szemei, kevély nagy

boltozatos homloka még így festve is elárulják azt a nagy büverőt, a mi

ezt, a hajdani köznemesből grófi rangra, s az ország legmagasabb

méltóságára emelkedett férfit, egykor ellenállhatatlanná tette.

Hanem ha a másik dalia, Andrássy István mellé állítják a képet, ott

minden előnye kárba vesz. Illésházy szépsége kihivó, mesterséggel ápolt,

cziczomázott; Andrássyé természettől eredt, egyszerű, keresetlen: azért

leigézőbb; Andrássy arczát az ábrándos rajongás, Illésházyét a követelő

önzés jellemzi. És aztán Andrássy a valódi magyar nemzeti typus

képviselője, míg Illésházy idegen; amannak az öltözete a kaczagányos

kurúcz jelmez, ezé az udvaronczszabásu divat-viselet, a min csak a

paszománt nemzeti. Andrássy Istvánban még a harczi dulakodás után is, ha

portól be van lepve, még a tivornya közepett is, ha bortól el van ázva,

meg lehet találni az igazi nemest, a kit a szive jóságánál a gyermek is

megfoghat, míg Illésházy Miklósban ott van az udvari ünnepélyek

ragyogása közepett is az erőszakoskodó, dölyfös kastélyos úr.

Korponaynénak előre be kellett jelentetnie magát a hatalmas

kanczellárnál a kért kihallgatásra. Köszönettel tartozott érte, hogy

nagyon meg nem várakoztatták.

Ellátta magát nemcsak a szépséget emelő piperével, hanem az igazaihoz

tartozó mindennemű okiratokkal is.

Illésházy kanczellári palotája előtt egész sora állt a hintóknak és

gyalogszekereknek, mikor Julianna megérkezett a kihallgatásra. Sokan

megelőzték.

Mindamellett az elsők között volt, a kik a várakozási teremből a

kihallgatásra bebocsáttattak.

A magyar kanczellár kihallgatási terme ugyanazon gobelin szőnyegekkel

volt feldiszítve, a mik mostanság a magyar delegáczió gyüléstermét

ékesítik: mythologiai képcsoportok, Venus és a grácziák, Ariadne és a

bacchansnők, fürdő nymphák a szerelmeskedő istennőkkel, csak hogy akkor

még elevenebb szineik voltak, a butorzat luxuosus és luxuriosus, a mely

két szót gyakran összetévesztik; nehéz granátszin selyemdamaszt

függönyök az ablakokon, a mik a szobát félhomályban tartják,

hasonlószinű kárpitok takarnak egy mélyebb alkovent, felbuggyant redői

alól kitündöklő aranyozott fehér butorzatával; az oldaltálló velenczei

tükörből egészen a fenekéig látni a vakszobának, a falon levő Danae

képpel, a rokoko iróasztalon a hátrafelé néző Vénusz márványszobra, az

iróeszköz zománczozott bronzremekmű, miniatur remek festésekkel, benne

kékre, rózsaszínre festett tollak, a padlót vastag, puha szőnyeg fedi, a

butorzatról lefüggő csillár üvegprizmái, az ablakon át belopózó

napsugártól szivárványszínű bolygó tüzeket vetnek szerteszét a szoba

félhomályába, a mik előre-hátra tánczolnak, szineiket váltva. És az

egész szobát eltölti valami keleti füstölőnek mámorító éd-illata. Ez nem

egy államférfinak, hanem egy élni tudó gyönyörvadásznak a szobája.

Ide lépett be Julianna, két duplaajtón keresztül, a mik közül a külsőt

alabárdos testőrök strázsálják.

Rajta és a kanczelláron kívül még két élő személy volt a szobában. Nem

éppen emberi lények, de azokhoz legközelebb állók, egy majom és egy

papagáj. Ha a tudósok feltalálták tetteinkben a családi eredetet a

majomtól, követelhetjük, hogy ugyanazt keressék föl beszédünk alapján a

papagályoknál. Egy ős még nem nemesít meg: legyen kettő.

A madárember pompásan tud fecsegni, jó tanítója lehetett, legkedvesebb

szójárása az, «Sei nicht spröde! Frau schöne! Ein Kuss thut nicht weh!»

s akkor elkezd csókolni a csókzene minden fiorituráin keresztül. A

négykezű ember eleinte azzal mulatja magát, hogy egy kicsiny sípláda

tekerőjét forgatva, a divatos behizelgő franczia chansonokat

hangoztatja, de majd később odamegy a szép asszonyhoz, s leülve a lába

elé, tolvajkodó kézzel babrál a czipője szalag-csokrán s vigyorgó

pofával sandalog fölfelé.

Az országhirű szép asszony szemközt állt a világhirű szép férfival. Mind

a kettő azzal a szándékkal volt, hogy a másikat lefegyverezze. Ez a

fagyos önérzet volt kifejezve arczaikon.

A kanczellár megkínálta udvariasan a hölgyet a kerevetre üléssel,

Julianna megköszönte azt.

– Kérelmező vagyok, állnom illik.

S azzal röviden, világos mondatokban, minden affektanczia nélkül előadta

ügyét. Úgy beszélt, mint a ki egy befejezett ügyet ad elő, a minek az

elintézéséhez már semmi szó nem fér; csupán a végrehajtása van még

hátra, annak az elrendelését kéri a kanczellártól.

Illésházy éppen olyan jéghideg tudott lenni vele szemközt.

– Igen sajnálom, nagyasszonyom, hogy kérését nem teljesíthetem. A mi a

bárói czímet illeti, azt gyermekeknek nem szokták osztani, hanem

férfiaknak, kitünő érdemekért. Ha a kegyelmed fia atyjának vannak ilyen

érdemei, azokat előadhatja, méltatva lesznek. A sztropkói uradalom

iránti igényei pedig nagyon kétségesek. Azt az uradalmat pedig hárman is

impetrálják, először a Pethő család, melytől azt Rákóczy elkobozta,

azután az özvegy Ocskay Lászlóné, a kinek férjét, mivel áttért a király

hűségére, a kuruczok Érsekujvárott lefejeztették. A harmadik megint

kegyelmed. És én mondhatom, hogy a három közül egyik sem fogja megkapni,

mert az ilyen gazdátlan uradalmakra mások is tarthatnak igényt, a kik

nem későn, bünbánva tértek meg a trónhoz, mikor már a felkelés ügyét

hanyatlani látták, hanem a kik eleitől fogva rendületlenül megállták a

hűséget, s itt őrzék a trónust akkor is, a midőn Rákóczy hadai Bécs

város kapuit döngették a fokosaikkal.

Korponayné láthatta, hogy az apocalypsis legrettentőbb unicornisával áll

szemközt: az önzéssel. Minden más fenevadnak van szíve, ennek nincs,

ennek csak gyomra van.

Még sem hagyott fel a tusával.

Elővette iratai közül a szathmári békeszerződés másolatát, s allegált

belőle a kanczellárnak, akár egy fiskális. Ráolvasta, hogy minden birtok

azé marad, a kinek azt a király legutoljára adományozta, és semmi

korábbi jogczímen az ellen pert indítani nem szabad. Ez volt a legtovább

vitatott kérdés, a mihez a kuruczok ragaszkodtak, s csak ennek a

részükre történt eldöntése után kötötték meg a békét.

Erre nyers dölyffel válaszolt a kanczellár.

– Ezen az iráson bátran kalácsot süthet a nagyasszony! Mert az egész

úgynevezett szathmári békekötés erőtelen és haszontalan. Pálffy János

jogtalanul kötötte azt meg, s a diaeta meg fogja semmisíteni. A mikor e

szerződést aláirta Pálffy, valamint a kegyelmed donacziós levelét, már

akkor I-ső József császár és király a megdicsőültek sorában volt, s

Pálffynak a visszahivatása megküldetett Bécsből.

– De Pálffy jóhiszeműleg kötötte meg a békét, s egész bona fide élt a

királyi teljhatalommal, mert a visszahivatása dekretumát nem kapta meg.

– Hogy tudja ezt kegyelmed?

– Úgy tudom, hogy akkor épen ott voltam kihallgatási termében,

Szathmáron, a mikor a futár megérkezett hozzá, a hozott levélben nem

volt semmi dekretum, hanem holmi allotriák.

A kanczellár látta, hogy az elenfele jól tud parirozni.

– Hát majd ezen nagy kérdések felett dönteni fog az országgyülés. Addig

várhat kegyelmed a prætensióival.

– Bocsánatot kérek, de nem akarok odáig várni, sem az országgyülés

határozatától a magam igazait függővé tenni. Nekem semmi közöm ahoz,

hogy elismeri-e a magas kormány és a tekintetes Karok és Rendek a

szathmári békepontozatok érvényességét: az én igazságom a lőcsei

kapituláczió pontozataiba van foglalva, a miket bátor vagyok

excellencziádnak ime bemutatni, az eredeti fogalmazásban. Ez még József

császár életében lett aláirva, a császár meghatalmazottja, Löffelholtz

tábornok által. Ennek az erejét se kormány, se országgyűlés meg nem

gyöngítheti. A stipulacziók között ott van, hogy Andrássy István

tábornoknak Lőcse átadásáért minden birtokai visszaadatnak, s ugyanott

van a kegyadomány, a mivel én jutalmaztatom. Andrássy István meg is

kapta a királyi kegylevelet, s minden birtokába be lett helyezve, pedig

Lőcse átadásának nehéz munkájában enyém volt az oroszlánrész, ő csak

tűrte, a mivel kénytelen volt, de a kényszerítés én valék!

A kanczellár megdöbbent, hogy most mindjárt legyőzik. Kénytelen volt egy

lépést hátrálni a támadás elől.

– Andrássy István csak azt kapta vissza, a mi az övé volt: a maga ősi

birtokait. Ha ez jutalom, úgy abban kegyelmed is részesülhet. A lázadó

férje, Korponay János s a hóbortos apja, Ghéczy András birtokait nem

háborgatja senki.

– Oh kegyelmes uram, az csak a mesében járja, hogy a jutalmat kérő

gólyának, a miért a farkast a torkán akadt csonttól megszabadította, azt

válaszolja a megmentett: «Köszönd meg, hogy le nem haraptam a fejedet,

mikor a fogaim között volt.»

S egy kis kalk nevetés is hangzott e ripost után.

– Hm! dünnyögé a főember, csipőjére feszítve a kezét. S ezt a

nagyasszony csakugyan nem tartja kegyelemnek? Hogy a hatalom megbocsátja

a korábbi vétkeket, azoknak egész hosszú sorát egyetlen későbbi

érdemért? Ámde még ebben sincs kimondva az «amen». Megmondhatja

kegyelmed Andrássy Istvánnak, hogy a győrvári vereséget nagyon soványul

takarja a lőcsei kapituláczió, hogy a mi a királyi kegylevélben nincsen

megemlítve, a gömöri főispánság nem is száll rá vissza, hanem a bátyja

Péter, a mindig hű királypárti fog helyette a székbe ülni, s ő tartja a

gyüléseket Krasznahorka vármegye termében.

Julianna belevágott a főúr szavába s nem hagyta tovább beszélni.

– Ha izenete van excellentiádnak Andrássy István generálishoz, küldje el

postával; én sem kegyelmességednek, sem ő kegyelmességének

izenethordozója nem vagyok. Én ügyemet előadtam, kértem, a mihez alapos

igazságom van; több szavam nincsen kegyelmességedhez.

A végszót erősen megnyomta, hogy értse meg belőle a kanczellár, mi

mindenre képes ez az asszony? Ez képes az új királyt is felkeresni,

mikor az még kívül jár Németországban, s informálni fogja a bécsi és

magyarországi állapotokról.

Ha így bocsátja el Korponaynét maga elől, akkor ő lesz a megvert fél.

– Maradjon még nagyasszonyom, szólt, nyájasságot erőltetve arczára. Még

nekem van egy szavam kegyelmedhez. De már most kérem, foglaljon helyet

itt a pamlagon, míg az irataim közül valamit előkeresek.

Korponayné letelepedett a pamlagra, s a kis kapuczinus majommal

enyelgett, a ki oda kuporodott melléje, s bujósdit játszott a karját

körüldudorló csipkefodrok között, el-eldugva azok közé ocsmánykedves

pofácskáját; a kanczellár ez alatt az iróasztala kihuzott fiókjában

keresgetett valamit. Vártatva rátalált.

Aztán egy karosszéket odahuzva a pamlag elé, a hol a hölgy ült, kibontá

a megtalált iratot.

– Itt van, nagyasszonyom, a kegyelmed rubrikája. Meggyőződhetik belőle

kegyelmed, hogy mind az, a mit cselekedett, nincs a feledékenység

szeleibe szórva. Ezeket a jegyzeteket maga Wratislaw irta fel, az ő

titkos archivumából lettek a «hungarica»-k között hozzám átszármaztatva,

mikor ő excellentiája Prágába áttette lakását. Tehát itt van: «Korponay

Jánosné». Érdemei és jutalmaztatása, egész chronologice datálva. Itt van

a «lőcsei capitulatio», «Andrássy István» stb. stb., nem kivánja, hogy

részletesen felolvassam? Veres tintával aláhuzott recommendatio. Azután

ápril 17-én (épen ő felsége halála napján) Korponay Jánosnénak ezer

darab arany.

Julianna megrettent az 1000 darab arany szóra. Arcza elsápadt, mint a ki

vívás közben sebet kapott, s még nem tudja, hogy halálosat-e?

A kanczellár észrevette a hatást s elég kiméletlen volt a kapott előnyt

felhasználni.

– Itt áll: ezer darab arany. Ezt nem fogja kegyelmed eltagadni.

Wratislav sajátkezű irása.

– Az az ezer darab arany… hebegé Julianna zavarodottan.

– Nos? Kezéhez jutott-e kegyelmednek vagy sem?

– Igen, de amaz ezer arany…

Nem állhatott elő vele, hogy az neki mi czélra lett adva? Hogy ezt azért

nyomták a kezébe, hogy minden áron, minden vesztegetés felhasználásával

előzze meg a cabinet futárát, a ki a visszahivó decretumot viszi

Pálffynak; hogy ez neki sikerült is, de a siker mellett az összeg

jóformán el is lett használva. Hisz ha ezt felfedezi a kanczellárnak,

akkor annak a leghatalmasabb érvet szolgáltatja a kezébe az egész

szathmári békekötés felforgatására, s ezzel elveszt óriási nagy

dolgokat, helyreállt békességet, magas pártfogóit s azonkívül saját

magát is. Neki nem szabad arról az ezer aranyról beszélni.

– Kevesli talán a nagyasszony a tett szolgálatért azt az összeget? kérdé

a kanczellár. Én mondhatom, igen szép summa pénz. Kegyelmed ezzel igen

jól meg lett fizetve.

Megfizetve!

Buzogánycsapás nem sujthatott volna le kegyetlenebbül, mint ez a szó.

Megfizetve! A hogy egy világ leányát, a hogy egy árulót szoktak

megfizetni, s aztán nem ismerik többé! A világ forogni kezdett szédülő

agya körül; keze a szemei előtt járt, ajka egyszerre száraz lett és

szederjes, a szivdobogása majd megfojtotta. Az ájulás kezdé környékezni.

Az előtte álló alak s a pompás úri terem helyett a majthényi síkot látta

maga előtt, a kaszált buzarenddel, s annak a folytatásával, a lerakott

fegyverek soraival, és azt a kaszás embert, a ki átkozódik, s homályos

rémarcza Fabricziuséhoz hajaz. De erőt tudott venni magán, összeszorítá

a fogait és az ökleit, hogy megrázkódott bele. Nem szabad neki

elveszteni az eszméletét! Kényszeríté a szemeit, hogy hagyják ott azt a

kaszált tarlót, azt az átkozódó rémet s lássák meg azt a másikat, azt a

mosolygót.

A főúr most már mosolygott kegyesen. A legyőzöttet megilleti a kegy.

Közelebb huzta székét a szép hölgyhöz.

– Megbocsásson szép asszonyom, hogy ily őszintén nyilatkoztam.

Kegyelmednek a multban levő érdemei már meg vannak jutalmazva. Ha többre

vágyik, szerezzen magának új érdemeket.

S az a sovár tekintet megmagyarázta, hogy mik legyenek azok az új

érdemek.

A papagáj ott a rézkalitban úgy csattogtatta a csókokat, keverve az

asszonyi rimánkodás, nyafogás jól utánozott hangjaival.

Juliannának egyszerre lángveres lett az arcza.

Szép festék az az ifju női arczon!

S csak egy mozdulata a szempilláknak kellett volna hozzá, hogy e lángtól

égő arcz a bűbáj varázsával legyen elárasztva; csak a szemérmes

gyöngeségtől kellett volna aláhanyatlania azoknak a hosszú selyem

pilláknak a kék szemekre, a mikben ilyenkor éjsugáros kék ég borong, s

meg lettek volna szerezve az új érdemek. Hanem a szempillák nem azt a

mozdulatot tették, de felnyiltak kerekre, s ilyenkor ezek a szép szemek

zöldek, mint a dúvad szemei; a lángban égő arcz, ezzel a szilajon

felnyitott szempárral, nem igéző, hanem fenyegető.

A nő felállt és fejét büszkén fölemelte.

Haragtól tompított, keserűségtől reszkettetett hangon rebegé:

– Fogok új érdemeket szerezni!

S azzal, még csak az etiquettszerű bók-görnyedést sem végezve, kisietett

a kanczellár szobájából.

A várakozási terem tele volt instáns néppel. Jámbor öreg matronák álltak

és üldögéltek, irásaikkal kezeikben.

A kilépő szép asszony tekintetéből rossz előjeleket olvashattak le. A

hol így lángol az ég, ott vihar következik. Mankós lábú hadastyánok

dörmögék magukban: «Si hoc in viridi, quid adhuc in arido?» (Ha a zöld

ág is így jár, hát akkor a száraz ágra mi vár?)

Meg is bukik ma minden esedezés, a mi ő kegyelmessége keze ügyébe kerül.

Julianna futott a kapott sebével, mint a megnyilazott szarvas. Kereste a

magányt, hogy tanácsot üljön magával, valjon kigyógyulhat-e ebből?

Még nem akarta elhinni, hogy beteljesült a fején amaz öreg ember szava:

«mikor legmagasabbra eljutottál, onnan essél le!»

Nem tudta kiszakítani szivéből azt a nyilat: «meg lettél fizetve!» Ha

igaz volna is, és ha ezernyi-ezer lett volna az összeg; ez a szó

«megfizettünk!» kavicscsá változtatná az aranyat, a milyenné Szent

László változtatta a kunok elszórt pénzét.

Első gondolatja az volt, hogy Wratislawot keresi fel; hanem aztán jobban

megérlelve letett róla: annak a pártfogása most csak rontaná az ügyét.

Az új király elé is hasztalan vinné a panaszát, az ismét csak a magyar

kanczelláriához utasítaná vele.

Az eltagadhatatlan ezer arany miatt le kell tennie a lőcsei

capitulatióba foglalt igényéről s ragaszkodni egyszerűen a Pálffy által

a király nevében aláirt adománylevélhez, a minek a jogosultsága a

szathmári békekötés pontozatain nyugszik.

Ez pedig olyan alap, mint a gránit.

Tehát Pálffy Jánoshoz kell fordulnia oltalomért a kanczellárral szemben.

Azt tudta jól, hogy ezek ellenfelek, mert versenytársak.

Egy közös országos titok: a visszatartóztatott decretum comœdiája,

mindenkor igényt ád az abban főszerepet vitt tényezőnek magas

pártfogójára és szövetségére apellálhatni.

Csak azt kellett még megtudnia magas összeköttetései nyomán, hogy hol

találhatja most meg a bánt?

Annak még a szathmári békekötés után jó darab munkája volt, Munkács vára

ostromával, melyet Rákóczy utolsó hű vezére, Sennyey István védelmezett

az utolsó ágyúkkal.

No de azok is elnémultak már; Pálffy János megkapta Munkácsot, s a

várral együtt a nagyteremben halomra rakott százhatvankilencz császári

zászlót, a mit a kuruczok harczaikban elfoglaltak.

Most már Kassán van Pálffy s ott hozza rendbe a dolgokat.

Hogy micsoda dolgokat hoz rendbe a bán? S miféle eszközökkel? azt nem

mondták meg Korponaynénak; őt sem nagyon érdekelte, hogy ezek felől

kérdezősködjék. Sietett utazni.

Korponayné Gömörön keresztül utazott Kassára.

Mikor Rozsnyótól Szomolnok felé haladt az országuton, csak egy

kürtfuvásnyi távolban maradt el mellette a hatalmas várkastély,

Krasznahorka.

A míg csak láthatta ezt a várat, le nem vette róla a szemeit. Miket

érzett? miket gondolt ez alatt? Csak egyet nem, azt, hogy kitérjen

utjából s felhajtasson egy látogatásra oda.

Pedig tehetné, Andrássynak nincs már felesége, özvegy embert látogatni

szabad szép asszonynak, szalmaözvegynek.

S ennél meg is találhatná azt a hatalmas pártfogót, a ki könnyebben

segíthetne a baján, mint saját maga. Andrássy Istvánnak nem kerülne az

nagyobb fáradságába, mint elhagyni a sziklafészkét, felmenni Bécsbe, ott

az olyan főurat tárt karral fogadják, a mit kimond, ezt kivánom, már meg

van adva. Csak tűrnie kellene a kitüntetését s az magától hullana az

ölébe. Ha megmondaná neki valaki, mennyire várják odafenn, szinte

neheztelnek érte, hogy oly soká késik magát prezentálni. Akkor aztán az

édeskedvesnek csak egy elvetett szava kellene hozzá, hogy a szép asszony

követelése erősebb alapot nyerjen minden békekötéseknél és

capitulatióknál. Talán a szive is beszélt valamit.

De még sem tehette, hogy felmenjen hozzá. Ez az egy ember volt, a ki

előtt szerette titokban tartani igazi ábrázatját, a ki előtt óhajtott

annak látszani, a minek a világ tartja: könnyelmű asszonynak. Inkább

higyje róla azt, hogy a midőn őt szerette, szivből vétkező volt, mintsem

megtudja azt, hogy minden ledérségeinek indoka egy rögeszmévé izmosodott

vágy volt: egyetlen fiából nagy urat csinálni.

Lehetetlen, hogy ő Andrássy Istvánnak elmondja ezeket.

– Emlékezel-e rá, mikor a szófán a te nótádat vertem, a kedvest? mikor a

hajamat a hajaddal összefontam, az aranyost? mikor az éjjeli órát

siettettem a ráakasztott kulcsokkal? emlékezel-e még arra a forró

csókra? Akkor csak arra gondoltam, hogy a vasketrecz kulcsait

megkaphassam tőled s kiszabadíthassam azt a leányt, a ki Lőcse

földalatti bejáratát el tudja árulni. Fiamra gondoltam és az árulásra;

te magad csak egy súly voltál a mérlegben, a mely az enyimet magasabbra

nyomja. S nézd, hogyan megcsaltak! Nem adják meg a díjt, a miért

annyiszor vétkeztem, annyit elárultam! Még tégedet is hozzá!

Nem. Andrássy István előtt soha sem lesz szabad neki elmondani ezt a

panaszát. Inkább higyje őt elkárhozott szerelmes asszonynak; de ne

felejtse el a szerelmét! de ne gyógyuljon ki a szive fájásából.

És talán ő maga is igazán szerette ezt az embert?

A krasznahorkai vár bástyaormán egy férfi alakot lát állni, a ki

mozdulatlanul néz a távolba. Talán ő az? Talán ez is azt a hintót nézi,

mely a fehér úton végig felveri a port maga után? Talán, ha a hintóból

kihajolna s fehér kendőjével feléje intene, az a mozdulatlan alak is

vissza intene rá. Azt sem tette, kiverte a fejéből a szerelmes emlékezet

izzó csalképeit s futott tovább a rögeszméje után.

Mindig azzal édelgette a kis fiacskáját: «majd hozok én neked aranyos

hintót; ez az aranyos hintó futott előtte mindenütt szárnyas

hyppogryphoktól röpítve; néha már azt hitte, hogy elérte, megfogta s

megint elragadták előle a griffparipák.

Mennyire szerette ezt a kis porontyot! s mégis úgy el tudta hagyni, hogy

már fél év óta hírt sem hallott felőle. Az az öregapjánál volt

Garamszegen, s oda nagy okai voltak Juliannának, ez idő szerint, el nem

látogatni. (Az öreg úr fanatikus hive volt Rákóczynak: maga is vakmerő

seregvezető, a míg egy villámcsapás idegkórossá nem tette, azóta még

szenvedélyesebb ellensége mindennek, a mi a császártól jön.) Magánál sem

tarthatta a kedves fiát Julianna. Ahhoz a nagy hajszához, a miben ő

álomképe igért kincseit kergette, a gyermek nagy teher lenne. Egyre

változtatnia kellett a szerepét. Vakmerő kalandornő, cselszövő

diplomata, csapodár világhölgy, hős amazon, czifra divatbáb, paraszt

korcsmárosné, tündér, boszorkány, minden lehetett ő, csak anya nem, a ki

kis fia ágyacskája mellett virraszt s meséket mond az aludni nem

akarónak.

De ha egyszer meg lesz az «aranyos hintó»!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap este, Krasznahorka után eljutott Korponayné Kassa alá.

Az akkori Kassát ma hiába keresné az ember. Magán a gyönyörű

székesegyházon s a Szt.-Mihály templomán kívül csak néhány középület és

főúri palota az, a mely eredetét ezen korig felviszi.

A krónikák Magyarország öt királyi fővárosa között Kassát nevezik rangra

elsőnek (Buda, Pozsony, Székes-Fehérvár, Nagyvárad a másik négy.)

A hatalmas várnak, mely évekig tartó ostromokban egész seregek rohamát

visszaverte, még csak egy köve sem látható már. S a város maga még

hatalmasabb erősség volt, mint a vár; hármas kőfallal körülkerítve, mik

ágyúkkal voltak megrakva. Megtörtént, hogy az ostromló éjjeli

meglepéssel elfoglalta a várat, de még azzal Kassát le nem győzte; akkor

a város harczolt a vár ellen.

A hatalmas falaknak is alig van már nyoma, itt-amott, mint kerítés,

támaszfal tűnik elő az új házsorok közül egy-egy időkormozta

bástyadarab: a tornyos kapuk felvonó hídjaikkal eltüntek. Hát még a

vízárkok sánczkarózataikkal! de még az a patak is, mely kétszáz év előtt

Kassa városát szigetekre osztá, hogy harmincz hidon át kellett egyik

utczából a másikba járni.

Már messziről uralkodó méltósággal emelkedik ki a csupa palotákból

alkotott belváros symmetricus tömbje, párkányos bástyáinak rámájában

megkoronázva a Szent Erzsébet egyház monumentalis remek épületével. És a

palotáknak nincsenek tetejeik. Magas rizalithfalak takarják a

homlokzataikat s azokon belül lapos födélzetek vannak, ólommal, márvány

lapokkal fedve. Fölül mind erkélyekkel ellátva, úgy, hogy a háztetőkön

sétálni lehet. Az ostromlók tűzgolyói nem árthatnak nekik. A székes

egyház harangtornyának teteje dúsan aranyozott réz, jegenyeként magasra

emelkedő, felül az arany kakassal. (Ma már ez is változtatta alakját.)

A külvárosokat tágas pázsitterek választják el a belváros

bástyafalaitól, a glacis-kon szokták tartani a hetivásárokat, a mikre a

vármegye minden népe felsereglik.

Mikor Julianna a szőlőhegyek alá ért, az itató kútnál megállíttatá a

hintaját, szokás szerint. Az utasok itt pihenőt szoktak tartani –

tájékozás végett.

Mert Kassán nagy a rend!

A városnak két kapuja van: keleti és nyugati. De egyszerre soha sincs

nyitva mind a kettő. Nehogy árulással lophassa meg a várost az ellenség,

vagy a «martalóczság». Mikor az egyik kaput kinyitják, akkor a másikat

bezárják. Mindenik kapunak két zárja van, az egyiknek a kulcsa a

főbirónál van letéve, a másikat a katonai parancsnok birja. Mikor a zárt

kaput ki akarják nyitni, száz katona vonul ki fegyverben s ugyanannyi

polgár, buzogányokkal kezében, zeneszó mellett, s ezek őrzik ott a kaput

és egymást, éjjel-nappal. Nem lehet itt árulást elkövetni.

S hogy a heti vásárra jövő nép már a város alatt tájékozhassa magát,

valahányszor az egyik kaput felnyitják, a toronyőr a harangtoronynak

azon kapu felé forduló erkélyén egy óriási dobon mennydörgő nagyokat üt,

hogy annak puffanását Gönczig is meghallani. Erről aztán a vásáros nép

megtudja, hogy a két vásártér közül melyiken telepedjék le a szekerével?

A belvárosba pedig behajtatni nem szabad. Oda csak hintónak engedtetik a

bejárás. Magát a gyalog népet is csak csoportonkint eresztik be a kapun,

s a mi ütő, vágó eszközt hoz magával, azt a kaputornáczban lerakatják

vele.

Ezen a napon a nyugati kapu felől hangzottak a jeladó dobütések, mely a

székesegyház homlokzatával szemben nyilik. A dobütések után a torony

öreg harangja kezdte rá a kongást, mély, búskomor, zúgó hangjával, még

pedig úgy, a hogy tűzvész alkalmával szokott kongni a harang, csak a

féloldalát ütve.

Valami veszedelem van odabenn.

Korponayné látta, mikor a vásártéren végig hajtatott, hogy a vidékről

feljött vásáros nép odahagyja a szekereit, s tódul a megnyitott kapu

felé, alig tudott a hintajával lépésben haladni a sokaság között.

A felvonó hidnál aztán épen megtorlott a tömeg, a drabantoknak úgy

kellett furkósbotokkal utat nyitni a hintó előtt, hogy a kapun keresztül

mehessen.

Valami veszedelem van itt; pedig füst nem látszik, hogy tűzveszély

volna.

– Mit jelent ez a harangfélreverés? kérdé Julianna a kapuőrség

parancsnokától.

Az régi ismerős volt, hajdani kurucz hadnagy, most pedig hadnagy a

császáriaknál, nevén szólítá Korponaynét. Ő is a lőcsei kapitulatio

alkalmával szegődött át, hogy ne ismerte volna a «lőcsei szép asszonyt»?

a kié az oroszlánrész ebben a munkában; de inkább igen nagy tisztelője

volt.

– Nincs semmi veszedelem, nagyságos asszonyom! Csak tessék igyekezni a

szentháromság piaczra, épen jókor fog érkezni a nagy parádéra. Ugyan

sajnálom, hogy nem lehetek kisérője. De nekem itt kell rostokolnom ezen

az átkozott vártán, hogy el ne lopják a várost, de majd rendelek

kegyelmed kocsija mellé két drabantot, hogy szabadítsanak utat a népség

között. Hej, hogy én nem láthatom azt a czifra dolgot.

«Nagy parádé! Czifra dolog!» Most már maga Korponayné is kezdett

kiváncsi lenni, hogy mi lehet az? s igen kedves szolgálatnak vette, hogy

a két drabant az alabárdjaival megkönnyíté az előhaladását az egyre

sűrűbbé tömörülő néptömeg között.

Úgy látszott, mintha az egész vidék felcsődült volna a kassai főutczára,

a mit a hajdan emlegetett patak hasított kétfelé, közepén egy kis

szigetet képezve. Ezen a helyen áll most a pestis emlékére, királyi

bőkezűségből emelt szoborcsoportozat, abban az időben pedig egy lánczos

kolonczokkal körülfogott emelvény foglalta el a helyet, öt széles

kőlépcső talapzatán egy három oldalon mellvéddel zárt négyszögű márvány.

De sok vér csorgott le hajdanában a négyszögű kövek eresztékei közt:

bűnös kalandorok, vétkes szép asszonyok, vitézlő szabadsághősök,

hitbuzgó vértanúk kiontott vére. Ez volt a vesztőhely.

Ha valaki összeszedné a történet lapjaiból a rémjeleneteket, a mik e

szinpadon lejátszattak, mióta Nagy Lajos király vérhatalommal ruházta

fel a várost!

Oldalt e szomorú sziget mellett állt III. Ferdinánd király palotája,

melyből Rákóczy alatt kiüzték a jezsuitákat; az utolsó harcz alatt

ugyanazt a kassai főkapitányok használták; nemrég még a kuruczok; most

már a császáriak. A palotának a kapuja felett izmos oszlopokon nyugvó

kőerkély volt, a minek kőpaizsáról a czímert lekopácsolták valamikor; de

a kőoroszlán ott tartá körmei közt a bíborszín zászlót, a kétfejű

sassal; a miről mindenki tudhatta, hogy ott maga lakik Pálffy János, a

főhadvezér.

A hol a főutcza piaczczá szélesül, ott négyszöget képezve zárja be a

tért három sor muskétás és katona. A székesegyház felőli téren s a

főhadparancsnokság épülete előtt pedig két erős csapat dragonyos

lovasság van felállítva.

Az utcza két oldalát képező épületek ablakai tömve vannak kiváncsi

nézőkkel, minden ház teteje tarkállik a néptől; az egész város itt van,

a falusiaké az utcza.

Korponayné hintójának lehetetlen tovább hatolni, az Arany bárány

vendéglő bejáratát elzárta a lovasság; kénytelen ott maradni a

népsokaság között.

És még most sem találja ki, hogy mi lesz az a czifra dolog, a minek

annyi bámulója csődült össze?

Talán most hirdetik ki ünnepélyesen a szatmári békekötést?

Csak akkor támadt előtte világosság, mikor a körül csoportosuló nép

elkezd kiabálni: «Ott jönnek már! Az az! A medvebőrsüveges!»

Még csak a medvebőrsüvegét látni, de majd nem sokára látható lesz a

skarlátvörös palástja is, a mint az emelvény kőfokain fellépdegél; a

vörös dolmánya, s a bőrtokba dugott hosszú nagy pallosa. Ez a hóhér!

Utána hozza két csamangó az alacsony tölgyfaszéket, a minek kurta lábai

és támlánya vasszorítókkal vannak ellátva.

Itt kivégzés készül.

Juliannának erre a látványra zúgni kezdett az agya. Nem volt ő

elkényeztetve: gyakran látott csatákban vérontó jeleneteket; a szeme

láttára harczoltak néha azok, a kiket szeretett; s azután az akkori idők

megszokott halálneme volt az, hogy a nagy emberek fejét levágják, mint,

hogy ha azt halljuk, hogy a hajós a vízbe fuladt. – De azért mégis

zsibbadás szállta meg eszét és idegeit, mikor megtudta, hogy ez a

vesztőhely itten, s hogy nem menekülhet innen: végig kell várni, a míg

le lesz játszva a «czifra dolog.»

A hóhér levetette a palástját s lehuzatta magáról a legényeivel a veres

dolmányát. Látszott a tekintetén, milyen büszke arra, hogy őt most

annyian nézik és rettegik.

«Ott jönnek az urak!» kiabált most a népség, a palota erkélye felé

mutogatva.

Korponayné odanézett s az erkélyre kilépegető urak között több ismerőst

talált, azok között volt Pálffy János maga, aranytól ragyogó

díszöltözetben; ő maga az erkély közepén áll, a többiek körüle

sorakoznak.

Most trombitarecsegés hangzik: a kapu előtt álló lovasság kétfelé

bontakozik s a szabadon hagyott térre a kapugádor alól előjön egy

csoport férfi, a kiknek csak a fövegeit látni; egy közöttük fedetlen

fővel van.

Annak az egynek az arczát nem láthatja Julianna; mert az elitéltet

háttal vezetik a vesztőhely felé.

Most újabb trombitaszóra egy hivatalos zamatú hang olvas fel valamit: az

bizonyosan a halálitélet. Nem érteni belőle semmit; csak az hallik, hogy

valaki nagyon kiabál.

Az itélet felolvasása alatt a polgárok leveszik a fövegeiket.

Mikor vége van, egy katona jön az erkélyre Pálffy Jánoshoz. Ez a

szokásos kegyelemkérő, a ki a fekete pálczát nyujtja.

A főparancsnok ketté töri a kegyelem botját s ledobja az utcza

kövezetére.

Ekkor felzendül a lovasságtól körülvett tér közepéről valami mélabús

karének, a lutheranus diákok éneklik a gyászdalt a halálra-menőnek.

«Nostrast végeznek ki!» jegyzi meg Julianna magában.

Az a névtelen iszonyat, mely egész testét reszketésben tartá, úgy

készté, úgy kényszeríté, hogy vesse magát hátra hintaja belsejébe, huzza

be a bőrfüggönyöket, rántsa a fejére a palástját, hogy ne lásson és ne

halljon többet semmit! – De a kiváncsiság erősebb volt a rettegésnél.

Addig csak takarva tudta tartani a szemeit, a míg a gyászének hangzott;

hanem a mint annak vége szakadt s a népzúgásból kivehette, hogy a nap

hőse ott áll már a halál trónusán, erőt vett rajta az ösztön, s egy

pillanatra oda tekintett a vesztőhelyre.

Felsikoltott. Az a férfi, a ki ott a vesztőhelyen áll, Czelder Orbán.

Olyan szép most az alakja! Nincs asszony, a ki most belé ne szeressen

ebben a pillanatban! Olyan délczeg, méltóságteljes, az arcza ragyogni

látszik.

A nép zúg, az ablakokból sírás hangzik; e nagy zajban ki hallaná, mit

sikoltoz ez az idegen asszonyszemély, a ki a tömeg közé szorult

hintajából kihajlik s oda kiabál az erkélyen álló főurakhoz s a két

kezében egy szétterjesztett irást lobogtat feléjük. «Kegyelmes úr! Te

Pálffy bán! Itt van a szatmári békeszerződés! Te irtad alá. Amnestiát

adtál mindenkinek! Megesküdtetek rá! Él az Isten, a ki meghallotta!

Kegyelmet! Igazságot! Emberek! Nagy urak! Erős Isten! Ne hagyjátok a

vérét ontani! Hát nincs Isten? Nem hall ég, föld, senki!?»

Dehogy hallgattak rá! Hiszen ilyen kiabálást más asszonyok is szoktak

produkálni, az az ő virtusuk.

Most az elitélt a magas emelvényről a néphez kezd szólani. Csak egy pár

szavát hallani: «szabadság! haza!» a dobok repedésig recsegnek,

elnyomnak férfihangot, asszonysikoltozást, el a szörnyűködés kitörő

zúgását.

Valami villámlik a levegőben.

A napsugár villant meg a hóhér pallosa tükrén.

A másik perczben aztán elégedettség morajává alakul át a néptenger

zúgása. «Nagyon szépen levágta!»

A halál szolgája üstökénél fogva emeli fel magasra a hirhedett

kuruczvezér fejét.

Az az asszonyszemély ott a piros hintóban rongyokra szakgatja a kezében

hánytorgatott irást, marokkal szórja azt arra felé, a hol az ő hatalmas

pártfogója ott az erkélyen – most épen hátat fordít.

A szathmári békekötés másolata volt az az írás. A szél, mely

tudvalevőleg minden kivégzésnél fel szokott támadni, szerteszét

repkedteti az iratrongy libegő pilléit: – a halál boszorkánypilléit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hová és merre most?

Közöttük a tenger! Ő és hatalmas pártfogója között. Nagyobb veres

tenger, mint a milyenen Mózes átvezette a népét: – Czelder Orbán

kiontott vére!

Nem akart érzékeinek hinni, nem akarta a szemeinek, füleinek elhinni,

hogy ez valóság lehetett, hogy az a legmagasabb polczon álló magyar

főúr, Pálffy János, a ki nemzete kibékítését oly merész felhasználásával

minden lehető és lehetetlen eszköznek sietett végrehajtani, a legelső

lépését azzal kezdje meg, hogy vérpadra hurczolja azokat a

szabadsághősöket, a kiknek az arany függő pecsétes királyi szerződés

általános bűnbocsánatot biztosított; hogy ugyanazt a Czelder Orbánt, a

kit a német tábornok, a külföldön született idegen, a szigorú tábori

regulától elkérgesült szívű zsoldos, szabadon bocsát, egyszerű

előmutatására annak a békeszerződésnek, a minek a létéről ő tudomást sem

tartozott venni, hogy ugyanazt a derék hőst, a kuruczok bálványát, a

csatamezők daliáját, maga az a Pálffy, a ki azt az országos szerződést

aláírta, hitetlenül elfogassa, és rendes birái nélkül az ország

törvényei kigunyolásával kivégeztesse!

Kit védelmez hát meg akkor az a telefirkált papiros?

Azt ugyan Korponayné megtudhatta volna, ha felmegy Pálffyhoz, hogy mi

oka volt neki Czelder Orbánt lenyakaztatni, de mégis jobban tette, hogy

nem kérdezte.

Igen rossz órájában találta volna a bánt.

A vitéz kurucz ezredes mondott valamit akkor, a midőn a börtönajtóban

azt kiáltá a hintajában ülő megszabadítójának: «mire megujul a hold, a

nap is meg fog ujulni.»

Voltak, a kik ezt a szót feljegyezték, voltak mások, a kik értelmezni

tudták és aztán megint mások, a kik utána jártak.

Mert Czelder Orbán az a makacs ember volt, a kit holmi olyas

csekélységgel, mint a saját visszaajándékozott feje, nem lehetett

lekenyerezni. Azért, hogy a vérpadot átugrotta, ő soha egy órára sem

szünt meg ott folytatni, a hol elhagyta.

A «Fekete hegyektől» a «Fehér hegyekig» nagyon sok szép regényes tájék

van. Azoknak a rejtekeit mind jól ismerte a kurucz vezér. Tizenkét

esztendeig mind azt tanulta. Hol őt kergették ott, hol ő kergetett mást.

Szétverték a seregét? Eltünt az egyszerre, mintha a föld nyelte volna

el. Mire megujult a hold, megint talpon volt a sereg, mintha csupa

lepkebábból pattant volna elő. S fegyvere volt elég: ki tudja hol vette.

Évtizeden át folyt ez a mulatság. Ismert ő már ottan minden falut, a nép

szájait, a verekedésre kész nemes legényeket, a hadakozó papokat, a

kibékíthetetlen csizmadiákat. A bibor és paszománt pacificálva van már,

de még a darócz szűr nincs megfordítva! a sarkantyús csizma leszállt már

a kengyelből; de még a bocskor talpon van! Az urak és uraságok, a

főméltóságok hadd alkudozzanak; a nép «veto»-ja még hátra van.

Alig, hogy a késmárki börtönnek hátat fordíthatott, sietett a fekete

hegyek közé, felbiztatta, feleszelte a falvaiba hazatért hajduságot,

rendezte az új népfelkelést, összeakadt egy magához hasonló kurucz

ezredessel, Pongráczczal, Ocskay Lászlónak hajdani vitéz alvezérével;

ketten együtt merész tervet koholtak ki: Pálffy bánnak volt az szánva.

Csak egyben számították el magukat: azt nem vették eszükbe, hogy az

ellenség, a kit meg akarnak lepni, maga is magyar; a királypártra áttért

kurucz maga is érti a régi stratagémát, a merész vállalatnak siralmas

vége lett. Czeldert megrohanták a maga erdejében, Pongrácz elmenekült a

kelepczéből; ő pedig magára maradva, foglyul esett; úgy vitték el

lánczok közt Kassára. S biz a jámbor kuruczok, a kik arra vártak, hogy

zászlóval a kezében jön közéjük s akkor mellé állnak, a labanczra

másznak: azt is csak eljöttek megnézni, mikor a hóhér megsuhintja a

híres vezér feje fölött a pallost, s azt mondják rá: «ugyan jól

leütötte!»

Tehát nem hitszegő módra végeztette ki a békekötésben biztosított

amnestia daczára a vitézt Pálffy János, a hogy Julianna, s vele együtt

az egész világ hitte, a ki a felolvasott itéletet nem hallotta; hanem

egy újabb felkelési kisérletért; – és ha Korponayné ezen a napon a bán

elé járult volna, daczára a szépenkérő szemeinek, biztatás helyett a

legkiméletlenebb szemrehányásokat kapta volna; mert ő volt az egyenes és

közvetlen okozója ennek a veszedelemnek, a ki Czelder Orbánt a késmárki

börtönből kikönyörögte s ezzel a diadalával úton-útfélen minden

ismerősének eldicsekedett, nem gondolva Löffelholz bölcs óvásával, hogy

erről mélyen hallgasson. Most ezzel még Löffelholznak is boszúságot

szerzett.

Így állt a szekerével ott rekedve a néptömeg közepett a kassai piaczon.

Máskor legalább a lelke tudott repülni és látni, most az is béna volt és

vak.

Mikor ezt a csupa emberfejekből álló tengert látta, hallotta, érezte

maga körül, azt képzelte, hogy neki ebbe a tengerbe bele kell fuladnia.

S hol ennek a tengernek a partja?

A milyen széles az ország, olyan széles ez a néptenger; s annak minden

hulláma ellensége a benne kétségbeesetten uszónak.

Ő az egyedüli hajótörött rajta.

Mit küzdött, mit áldozott azért, hogy a czélhoz jusson!… Hitvesi

hűséget, családi boldogságot, az otthon édes nyugalmát mind koczkára

tette… s a mit nyert helyébe, tiltott boldogságot, lángoló szerelmet,

azt is utána dobta… okos emberekből őrjöngő bolondokat csinált… egy

ártatlan lánykát, ki hozzá gyermekül ragaszkodott, megátkoztatott a

saját apjával, s az átokból maga is kivette a részét, beleavatkozott az

óriások harczába s bálványokat segített ledöntögetni… s szerzett magának

utoljára olyan nagy hírt, nevet, hogy minden ajtót becsapnak előtte, s a

piaczon ujjal mutogatnak rá, s még a világtörténetben is ott fog az

maradni, a hol legsötétebb a folt.[1]

És mind ezt miért? Mit nyert vele? Egy kártyavárat, a mire ráfujtak s

összedült.

Hát ezért kellett egy tél, tavasz, nyár évadján keresztül nélkülözni

annak az édes csevegő gyermekajknak mindennapi csókját?

Csevegő gyermekajk!

A parttalan nagy ellenséges tenger közepett van még egy kis sziget, – a

mit az a gyermek játékszereivel körülrak; itt egy pálczaló, ott egy

zengő körte, meg egy doboló nyul, aztán egy fakard, egy tábornokkalap

czifra papirosból, a varázskör egész zodiacusa.

Az aranyos hintót nem hozzák el a játékszerek közé, hanem hoznak

helyette egy összetört, kifacsart, minden hitétől, és minden reményétől

megfosztott nyughatatlan szívet.

Korponayné még az nap elutazott Kassáról, a nélkül, hogy az egész

városban egy uri emberrel is szóba állott volna.

Mikor kihajtatott a kapun, még egyszer találkozott egykori imádójával.

Oda volt neki a feje tűzve egy hosszú póznára. Erős szél fujt, a fej

köszöngetve bókolt, agyiő szép asszony!

XXXII. FEJEZET. EGY EMBER, A KI SENKITŐL SEM FÉL, CSAK AZ ÚR ISTENTŐL S

EGY GYERMEK, A KI SEMMITŐL SEM FÉL, MÉG A HALÁLTÓL SEM.

Garamszeghi Ghéczy Zsigmond volt az az ember, a ki arról volt nevezetes,

hogy senkitől sem félt a világon.

Minden forradalomban, összeesküvésben, a mi csak Bethlen Gábor óta

lefolyt Magyarországon, ott kellett neki lenni.

A Zrinyi-Nádasdy összeesküvés leveretése után egy odvas fából nézte,

mikor a vezértársát, Köröskényi Gáspárt Kobb Farkas, császári vezér,

huszadmagával karóba huzatta; ő lett volna a huszonegyedik, ha

rátalálnak.

Azt mondta rá: «csigavér!» A mint kimenekülhetett az egyik

veszedelemből, sietett a másikba, fel az öreg Tökölyhöz, Árva várába,

annak az egész ostromát végig kiállta s mikor már elfoglalták a várat, ő

volt az, a ki a fiatal Tököly Imrét földalatti pinczeboltokon keresztül

megszökteté s aztán az embernemjárta hegyszakadékon át az üldözők

seregei közül kimenekíté.

Akkor az erdélyi összeesküvők közé állt, azoknak az izeneteit hordta a

portához, folyvást két pallos között válogatva, hogy melyiknek jobb az

éle, a török szultáné-e vagy Apafi Mihályé. Épen csak a szele érte mind

a kettőnek, mikor elugrott előle.

Épen úgy nem törődött vele, mint a hogy nem törődik az ember egy

mellette elhajtó kocsival, a mi bizony elgázolhatta volna, ha el nem

ugrott volna előle.

Hogy egy pár vértörvényszéknek a halálitélete, mint az eperjesié, meg a

kassaié, ő kegyelmének a fejvétele végett, minden város kapujára ki van

szegezve, az már csak az álmát sem rontotta el; hiszen minden vételnél

kettőn áll a vásár.

Egyszer megcsipték már éjjel, bujdostában, Fügedi Nagy Endre házánál s a

pozsonyi törvényszék elé hurczolták a szállásadójával együtt. Kettőjük

közül az egyiknek a fejét ott kellett hagyni. Az övé volt súlyos

vádakkal terhelve, Fügedyé csak azzal, hogy őt szállásra befogadta.

Azonban Fügedynek nagy dominiuma és sok pénze, kincse volt, ő neki pedig

csak egy udvartelke és a rézbányája, a min nem lehet a biráknak

megosztozni, tehát levágatták Fügedynek a fejét, az övét pedig futni

hagyták a maga lábán.

Még ez a csere sem gyógyította ki a vakmerőségéből. Ha a császár ellen

nem mehetett, neki fordult a papoknak. Feluszította a népet a

templomfoglaló váradi püspök, Várady György ellen s azt Turalukán

félholtra verette. Ezzel aztán magára vonta az egész papság és jezsuita

rend haragját.

Ekkor volt csak elemében!

A míg a császári vezérek Kendével, Szuhayval dulakodtak a Sajó mellett,

ő felbiztatta a lutheránus tótokat Árvában s azokkal megrohanva Árva

várát, azt nagy hirtelen elfoglalta s onnan kezdte el a

Pilátus-kergetést. Árva várát ugyan nemsokára visszafoglalták a

császáriak, de Zsigmond úr szépen kimenekült a várból egy megölt Pálffy

ezredbeli muskétásnak az öltözetében s fittyet vetett az akasztófának, a

mire aztán helyette a jámbor Pika Gáspár birót huzatta fel Spork

tábornok.

Hát hiszen a kit megkaphatott, ő sem sajnálta azt válogatott

halálnemével költöztetni ki ebből a világból: az elfogott jezsuitákat

csalánban, tövisben hengergetteté meg, csupaszon az utczákon végig

tánczoltatta korbácsütésekkel, a meztelen sarkaikra patkókat veretett s

hátukon dohányt vágatott (a hogy ezt a katholikus rendek a soproni

országgyűlésen felpanaszolták.) Ha ezért némely társai szemrehányást

tettek neki, azt mondá: «hát mikor az oláh elevenen nyuzza meg a

kecskét, hogy porhanyóbb legyen a husa!» A kecske pedig csak kiméletre

méltóbb állat, mint a labancz.

Ő vállalkozott Absolon Dániellel (akkor még nagy jó barátjával) Varsóba

kimenni s ott az osztrák követnek csaknem a füle hallatára, megkötni a

szövetséget a francziával, a minek aztán meg is lett a gyümölcse: a

Tökölyi Imre-féle támadásban.

Zsigmond úr ezt is végig verekedte. Egynehányszor úgy vágta magát

keresztül hatalmas öklével, kardjával az ellenség sorain, mert soha sem

akarta elhinni, hogy a kuruczok elvesztették az ütközetet; de ez nála

veszedelem számba sem ment, ez csak mulatság volt. S ha sebet kapott,

hát ez nála csak helyettesíté az érvágást, a mivel úgy is tartozik

minden okos ember a diæteticának minden æquinoctiumkor.

Hogy Zentánál egy egész éjszakát a halottak közt fekve töltött: ezt

számítá a legédesdedebb álmai közé, s mikor aztán a hold lementével

előbujt a hullagarmadából s keresztül úszta a Tiszát, a míg ellenséges

őrök golyói mellette csapkodtak le a vizbe, ez rá nézve csak egy kis

fürdői sport volt.

A híres Józsa István prédikátort, a kuruczok hatalmas vezérét, a kit a

labanczok elfogtak s Kassán fogva tartottak, ő szabadítá ki vakmerő

furfangossággal a börtönéből, s akkor e népvezérrel együtt megrohanta a

bányavárosokat s azokból a császáriaknak tömérdek ezüstjét, aranyát

szekérszámra elzsákmányolta. Rövid időn aztán Józsa István árulóvá lett,

elpártolt a hiveivel együtt a királyiakhoz; Ghéczy Zsigmondot ez sem

hozta zavarba, meg maradt hiveivel utána ment a hűtlen jóbarátnak s azt

Tállya körül utolérve, megtámadta, seregét szétverte, őt magát megölte,

a sok ezüst, arany kincset elrejté valahová, úgy, hogy azt meg nem tudta

senki. Mivelhogy a maga szükségére nem adott ki több pénzt, mint

akármely napszámos, csak ha háborura, zenebonára kellett, akkor nyult az

elrejtett kincsekhez.

Mikor Tököly Imre Teleki Mihálylyal összejött Somlyón, barátságos

lakomára, a minek kibékülés volt a czélja a két magyar fővezér között

(mivelhogy Tököly visszaküldé a jegygyűrűt Teleki Mihály leányának), hát

akkor mind a két nagy úr igen gyanakodott a másikra, s nem mert a

lakomán a feltett boros kupához nyulni, pedig ugyancsak tele voltak

töltve a «verejtékes» ezüst kancsók, azt hitte mindenki, hogy a bor meg

van mérgezve: hát akkor egyedül Ghéczy Zsigmondnak volt az a «disznó

szive», hogy felragadjon egyet a rettegett kupákból, s azt fenékig

ürítse a jó barátságra. Ezzel a bátor tettével lett aztán megtörve a jég

a két főúr között.

De még jobban bebizonyítá Ghéczy Zsigmond semmi látható és láthatatlan

lénytől nem félő természetét, mikor a nagy háború közepett kitört a

keleti dögvész az országban: úgy hullott az ember, mint az őszi légy.

Maga Ampringen uram, a híres kormányzó is szedte a sátorfáját s úgy

elinalt az országból, mintha soha proclamátiót nem adott volna ki; hát

akkor Ghéczy Zsigmond csinálta meg azt a tréfát, hogy a mely városból a

labanczok a dögmirigy miatt kénytelenül kitakarodtak, ő abba rögtön

beköltözött a kuruczcsapatjaival, s nem félt lefeküdni abba a

nyoszolyába, a miből előtte egy nappal egy labanczvezér szállt alá

poklokra.

De hogy mennyire erős szive vagyon, s hogy nem fél semmi teremtett

lélektől, azt a két háboru közti interregnum alatt bizonyítá be

legjobban: a Tököly és Rákóczy közötti időszakban.

Ekkor már ötven esztendős volt s ilyen idős korában szánta rá a fejét,

hogy megházasodjék.

Ez már a vakmerőségnek az igazi netovábbja.

Ebbe a merész vállalatba aligha bele is nem törött Ghéczy Zsigmondnak a

fejszéje. De annyi bizonyos, hogy a Garamszegi Ghéczy családfa levelei

között e név után: I. Zsigmond, nem áll ott parenthesisben, a hogy

minden többi névnél szokás, a hitves társnak a neve; hanem csak alája

van írva, hogy a leánya volt Julianna, Korponay Jánosné.

Azt sem tudni hová lett az asszony, a ki Juliannának az anyja lehetett?

Megölték? Elzüllött? Semmi szó nincs róla.

Ellenben azt tudni, hogy Juliannát kora gyermeksége óta Absolon Dávidék

nevelték, együtt a saját leányukkal; azt az apja, saját veszedelmes

kalandozó életmódja mellett magánál nem tarthatta, Absolonéknál pedig

igen jó nevelésben részesült, ők a fejedelmi pompával ékeskedő Munkács

várában laktak, a családfő Tököly belső titkárja, megbizott embere,

Zrinyi Ilonának legbuzgóbb híve volt, a míg el nem árulta.

Munkács vára és Zrinyi Ilona elárulása után Ghéczy Zsigmond hazavitte a

leányát Absolonéktól, akiknek az egész pereputyjukkal együtt örök

halálos boszut esküdött, megtagadva minden eddigi jó barátságot egymás

között.

Otthon Gömörben a szép hajadon, a ki már akkor tizenhat éves volt,

megismerkedett a szomszéd Murány vár kapitányával, Korponay Jánossal, a

ki beleszeretett, s megkérte a kezét.

Ghéczy Zsigmond azt a föltételt szabta a kérő elé, hogy térjen át a

Rákóczy pártjára.

Hogy Korponay János otthagyta a császári zászlót, s átpártolt a

fejedelemhez, azt szó nélkül megmagyarázzák Julianna veszedelmes szép

szemei. A labancz vezérből kurucz lett, egy kacsintó szempillavágásért.

Ghéczy Zsigmond már akkor közelebb járt a hetvenhez, mint a hatvanhoz.

Szép, hatalmas öreg ember volt, egész sátort képző sűrü, fehér hajjal,

nagy, hullámokban aláomló, ezüst csillogású szakállal.

Az eretnek kuruczok, a kik a szentségeket nem igen respectálták, úgy is

hitták maguk között, hogy az «öreg úr Isten». Neki magának is tetszett

ez a titulus, s nagy önelégültséggel szokta végig húzogatni a tíz ujját

a hosszú szakállában, s szándékosan is odaállt a pápista templomban az

oltár elé, hadd tünjék fel, milyen nagy a hasonlatossága az ő halandó

fejének azzal a képpel, a melynek jelvényében a teremtőt tisztelik.

Pedig hát nem jó az Istennel komázni!

Három évvel a lőcsei catastropha előtt történt az az eset az öreg kurucz

vezérrel, hogy egy juliusi délután ágyuöntéshez való rezet szállított

társzekerekkel a sztraczenói völgyön át Kassa felé, s a zivatar útban

kapta, kezdte záporral, folytatta jégesővel, Zsigmond úr káromkodása

versenyzett mind a kettővel. Mikor legjobban osztaná az instructiókat a

mennydörgő mennykőnek, hogy hová csapjon le, az egyszer csak kapja

magát, úgy bele csap abba a szekérbe, a melyen maga Zsigmond úr ült,

hogy ő már csak azt a recsegő hangot hallotta, a mi a lecsapó

villámütést megelőzi, s a mi hasonló ahhoz, mintha ezer deszkaszálat

repesztenének egyszerre szilánkokká. Jó szerencséje, hogy a szekér tele

volt rézrudakkal, a villám azokon oszlott szét, őtet csak a lángja

perzselte meg, a tigrisbőr kaczagánya volt a vállán s a mennykő a

macskaszőrt nem szereti. Hanem azért mégis alig tudták magához téríteni,

s a teste a jobb vállától a sarkáig, olyan fekete lett, mint a pukovai

posztó.

Ettől a villámcsapástól fogva nagyot változott az öreg úr természete. Az

előtt lármás kötekedő volt, most hallgatag gyanakodó lett, senkinek sem

hitt; fürkésző, kételkedő tudott lenni, a ki máskor hebe-hurgya, és

nyiltszivű volt, s a rettenthetlen férfinak voltak órái, a mikben

gyávaság lepte meg.

Mikor valami zivatar közeledett.

Azt ő előre megtudta érezni. A villám ütötte váll olyankor sajátságosan

bizseregni kezdett. Ilyenkor nem lehetett vele emberi dolgokról

beszélni. Egy csinyt tett gyerkőcz megfenyítésére nem volt elég erélye.

S ha a mennydörgést meghallotta, a hangja egyszerre megvékonyodott,

olyan lett, mint egy kappané, arczkifejezése a tehetetlenség makutyi

mélaságába lágyult bele, nem tudott egyebet, mint az istennyilától

félni.

Még akkor azt hitték, hogy a villám afféle Zeus által használt

zsebpisztoly. Aristoteles nyomán a tudós világ égékeny levegőnek

tartotta, a mi a felhők surlódásától meggyullad. Még akkor Franklin nem

született.

Tehát az lett az egyedüli félelme Zsigmond urnak: az «Isten haragja».

Ő azonban tudós ember volt: kitanult bányász és chymista; dobsinai

bányájában, rézen kivül, piskoltot és kénesőt is termelt s azokkal

messze külföldre elpályázott. Az ilyen tudós tudja a módját, hogy kell

magát a halandó embernek a földfeletti hatalmak ellen megvédeni.

A mennykőnek már akkor is kitanulták a sympathiáit és antipathiáit.

Tudták, hogy mik azok az elementumok, a miket a villám perhorrescál.

E czélból Ghéczy Zsigmond egész stratagémát készített magának, a mivel

megvédje magát a rettegett Isten haragja ellen.

A legbelső szobája közepén volt egy gömbölyü asztal lignum sanctumból,

annak a teteje be volt öntve gyantával, azon volt egy embermagasságú

kalitka üveglemezekből, a mik spanyolviaszszal voltak egymáshoz

ragasztva, fölötte pedig egy selyemernyő volt kifeszítve halcsont

bordákra.

A mint egy villámlást meglátott, vagy egy mennydörgés moraját meghallá

Ghéczy Zsigmond, egyszerre abba hagyott minden dolgot, discurzust, édes

álmot, nyakába keríté a fekete macskabőrből varrt palástot s beült az

üveg kalitkába.

Innen az «insulából» várta végig a zivatar elmultát.

Fenyegethették ott akár tüzzel, akár vassal, nem félt ő semmitől, csak

az úr Istentől.

Itt aztán igazán tréfás alak volt: egy Jupiter, a ki fél a mennykőtől.

Pedig ez a rettegés nála igen komoly betegség volt. Tudta jól, hogy

mennyire erőt vett az idegein, s gyülölte s rettegte saját magát, a

miért ebben az egyben úgy el lett gyalázva. Csak télen volt élő ember, a

mikor a mi klimánk alatt nincsenek zivatarok, nyáron holt ember volt.

Tudta jól, hogy Szentgyörgy nap után nem vehet kardot a kezébe, mert a

mint egyet dördül az ég, el fogja dobni a kezéből, nem ülhet lóra, mert

az a végzetes villám a minap még a sarkantyut is leszakította a

sarujáról.

Pedig ha valamikor, most volt egy egész világ terhe a vállán.

Eddig is ott volt, csakhogy az eddig egy fennálló világ volt, könnyü

volt emelni, de most egy összeomló világ lett belőle!

Voltak, a kik nem hitték el, hogy vége mindennek. Ujra is lehet azt

kezdeni.

A kibékülhetetlenek őse, tanácsadó lelke volt Ghéczy Zsigmond.

Elrejtőzve a gömöri hegyek egy olyan szakadékában, a mi félre esik

minden hadjárás útjából, maga a lakóháza egy mély völgy fenekén,

elrejtve régi bányahordás kupjai közé, toronymagas fenyőfák sűrüjébe, a

honnan annyi lik-luk vezet hegyoldalba vájt tárnák folyosóiba, hogy

azokba egy dandárt el lehet rejteni, minden fajta szökevénynek menedékül

szolgált a háza; hát ha a szomszéd Dobsina meg volt is rakva

labanczokkal, a kik az erdők útjain éjjel-nappal portyáztak, azért az

öreg Ghéczy Zsigmondnak mégis módjában volt a szétzüllött kuruczokkal

folyvást összeköttetésben maradni. Hozzá jöttek külföldről a bujdosó

vezérek utasításai, s azokat ő közölte az idebenn lappangó hivekkel, a

kikkel tele volt erdő, berek, hegyszakadék. Erre a feladatra csak ő volt

alkalmas.

Csak ne félt volna attól az egytől: a villámtól!

Ide jött haza Julianna: a fehér asszony, a ki feladta Lőcsét a

császárnak.

A míg a felföldi hegyvidéken végig utazott Julianna, tanulmányozhatta az

emberek köszönésmódjából a nép hangulatát. Eleinte csak hangzik a

falvakban a hintón utazó elé az «adjon Isten», a válasz rá «fogadj

Isten!» (a kálvinistáknál), a «dicsértessék» – «mindörökké» (a pápista

helyeken), hanem a mint beljebb nyomúl az erdő közé az út, ott már a

palóczok humorizálnak s az «adjon Isten» mellé, a szép asszonynak azt

ragasztja a legény «engem kendnek!» s a «dicsértessék» után a fogai közt

azt mormogja: «a szép asszony». – Ezek már kuruczok voltak.

Még odább következnek a tótok, de nem az «indios fideles»-ei a magyar

felsővidéknek, a jámbor tótok, a kik messziről leveszik a kalapot az

utazó uraság előtt, s a háta mögött mondják el a «pan Boh dájt»-t; ezek

az «indios bravos»-ok, a nem köszönő tótok, a kik vasvilla tekintettel

néznek a malomkő karimáju kalap alól az idegenre s el nem árulnák, kogy

beszélni tudnak; a házaikat is úgy építik, hogy azt a kert, meg a

felfutó tök eltakarja a szem elől, a templomukat eldugják a völgybe, s

az országutat a helységen keresztül úgy hagyják, hogy azon

tengelytöréssel jár az átvádolás.

Otthontalan, kényelmetlen érzés üli el a keblet, mikor egy ily haragos

falu záródik be az utazó háta mögött, s a mi utána következik, még

szomorúbb otthon. Egy félig elpusztított falu, a mit a hadjárat alatt

vagy ellenség vagy jó barát felpörkölt és kirabolt. Csupa koldus lakja.

Rongyos nép, a ki az utazó elé kicsődül az utczára, elállja az útját,

belekapaszkodik a hintajába, sirva, rimánkodva, fenyegetőzve,

szitkozódva unszolja az alamizsnát; egy csoport félmeztelen gyerek,

rongyos asszony félmérföldnyire elüldözi a hintót, mint az éhes

farkassereg, azért a keserves rézfillérért szerencsétlenkedve.

Még mélyebben a hegyek közé hatolva, aztán egy egészen elpusztult faluba

kerül az utas, a mit nagyon régen porig égettek már s azóta nem szállta

meg senki. A házomladékokat benőtte a laboda, a tetőtlen torony

ablakából aláhajlik a vadszeder; valami nagy emeletes épület üres

ablakain keresztül kasul látni az eget; a piaczot benőtte a bogáncs, a

lósóska, az utczai kút kankalinjáról egy emberkoponya függ alá, a

kútkámva csontokkal megtöltve, egy fenekével felfordított kőkoporsó oda

van dobva az út közepére, a kocsijárás kikerüli azt kétfelől, mint egy

közbenmaradt szigetet. A sekrestye ablakából egy rókacsalád kandikál

elő, – az övék a patronátus, az egész helység fölött lármázó varju,

holló sereg zavarog: – az övék az allodium. A neve nincs már feljegyezve

a falunak sehol. A hogy a piacz közepén elkezdődik az a buja

rekettyebozót, úgy folytatja azt a mező, egy elsemlyékesült patak

mentén, embermagas virágtermő ligetet verve föl a völgy lankaságán, a

min keresztül sötétzöld vassalakból vert országút vezet, elárulva a

közelben levő vasbányákat.

Ez volt az utolsó falu, nem emberlakta hely, a nagy világ és Julianna

szülötte helye között.

Julianna atyja nem abból az ágából volt a Ghéczy családnak, mely az ősi

prædicatumos birtokot, Garamszeget birta. Ezeknek csak a dobsinai

bányabirtok jutott. Egy másik Ghéczy Zsigmond unokatestvére, szintén

ezredese volt Rákóczynak, de korán megtért a király hűségére, hanem

azért elég alkalma volt összetévesztetni az unokabátyjával, Zsigmond

urral s nem egyszer megülte ő kegyelme helyett a pozsonyi koronatorony

tömlöczét, míg kiderült a veszedelmes személycsere, Zsigmond úr pedig az

alatt olyan biztosan ült otthon a maga odujában, hogy ha csak hadsereget

nem küldtek ellene, őt ugyan ki nem fogták onnan.

Az elpusztult falutól kezdve a hegyoldalak egyre meredekebbé tornyosulva

húzódnak tölcsér alakúan össze, míg egyszer csak elzárja a völgyet egy

rézsut keresztbe fekvő sziklafal, melynek megmászhatatlan oldalaiból

magas fenyőszálak nyúlnak ki egyenest, póklábforma gyökereikkel

megkapaszkodva a sziklahasadékokba.

Emberi tudomány nem alakíthatta volna ennél külömb remekét a

hadépítészetnek. Ez egy bevehetetlen sáncz, a mi egy egész vidéket

elzár.

A sziklafal fenekén, egyenlő magasban az úttal, tátong egy

természetalkotta kapuboltozat, alig tágasabb, mint hogy egy társzekér

keresztül férjen rajta, ez a híres sztraczenói sziklakapu.

Mélysége nem több, mint egy átjáró házé, a tulsó völgy mint egy rámába

foglalt tájkép tünik ki belőle.

Ez a völgy a sztraczenói sziklaszoros.

Két oldalt meredek sziklafalak emelkednek a magasba, csak egy keskeny

égszalagot láttatva odafenn, melyen a mint keresztül szaladnak a felhők,

az érzékcsalódás azt hiteti el a feltekintővel, hogy a sziklafal lódult

meg.

Egy rohanó hegyipatak zuhog végig a völgyön, majd zöld, majd vörhenyes,

a milyen sziklán végig vágtat, mélyen alávágva a kőfalat, úgy, hogy

néhol egészen eltünik a bércztömeg alá, s másutt tör ismét harsogva elő.

A kanyargó sziklafolyosó festői szépségben váltakozva bontakozik tovább,

mint egy fölséges cyclorama.

Ha ötven elszánt ember fölteszi magában, hogy a sztraczenói sziklakapun

be ne eresszen egy egész hadsereget, hát bizvást ura maradhat a

fogadásának.

Mikor Julianna keresztűl hajtatott a bérczfolyosón, a minek homlokfalára

két keresztbe tett kalapács van festve, a bányászok jelvénye, a kapu két

oldalán innen is, túl is a fűben heverésző emberek ütötték fel a

fejeiket, a kiknek az orczáikba nem láthatott a nagy kalapkarima miatt,

úgy látszott, mintha ezek a kapu őrei volnának. Mikor azt látták, hogy a

hintóban nem ül más, csak egy asszony, megint visszaheveredtek a fű

közé.

A belső folyosón azonban egy gubás alak szegődött a hintaja mellé, a ki

a süvegéről itélve hevér lehetett, csakhogy a gubája alól kikandikáló

puskacső épen nem tartozik a bányászok eszközei közé. Ez belefogózva a

hintó bakjába, nagy lépésekkel tartott együtt a koczogó lovakkal, s a

közben mindenféléről beszédbe elegyedett a kocsissal, honnan jönnek,

hová igyekeznek? aztán egyszer csak eltünt a sziklák között egy

kanyarulatnál; s rövid időn ott látta ez alakot Julianna fenn a

sziklafal ormán előbbre haladni: ki tudja, hogy jutott fel oda?

Ez a vidék volt az ő szomorú hazája.

Soha sem szeretett itten lakni, olyan volt az, mint egy természetalkotta

börtön, a hol az emberek nagy része a föld alatt lakik, a bányákban.

Mindenütt látszanak a hegyoldalban a turzások, letarolt erdők aljában a

kőtörmelékből garmadolt kuphegyek, patakok, a mik gálicztól kékek,

vasrozsdától veresek, salaktól feketék; őserdők, a miknek döbbentő

magányában a medve és vadkan tanyázik, s ez az örökös dobogása az

érczzuzó kallónak, mely a mély völgyből felhangzik, ez a golyvásnyakú

köznép kínos beszédjével, és ez az egész összeszorított vidék, a hol már

ebéd után beáll az est, nyári gyümölcs csak késő őszszel érik, mind

olyan kellemetlen emlék volt rá nézve. Talán még egyéb is. A

visszaemlékezések a gyermekévekre. Talán a viharos jelenetekre az apa és

anya között? Aztán a titokteljes árván maradás, a miről nem volt szabad

beszélni, a félelemben eltöltött éjszakák, a miken a poroszlók jövetelét

lesték, a kik az összeesküvőket elfogdosni jönnek, s még az asszonyok

szobáit is felkutatják. Egyetlen egy kedves emléke sem volt, a mi őt a

szülői házhoz csalogatta volna, mind csupa szomorú rémledezések.

Csupán csak a gyermeke hozta vissza.

Arra is készen kellett lennie, hogy az apja, a mint eléje lép, az első

dühében fog egy pisztolyt és keresztül lövi, vagy még azt sem várja,

hogy belépjen a házba, hanem a mint megismeri a hintaját, még a

tornáczajtóból elkezd rá puskázni.

Kitelik az attól, a milyen hevesvérű.

S magában azt mondta, hogy meg is érdemli, mert bizony nagy gyalázatot

hozott a fejére.

Hanem hát mikor egy asszony a fejébe vette, hogy valakit meglásson, a

kit szeret, az akkor nem becsüli semmire a veszedelmeket: átmegy az a

borotvahidon is! Hát még ha ez a valaki a kis fia?

Addig el tudta őt magától hagyni, a míg az aranyos hintót hajtotta fel a

számára; most aztán, hogy minden reménye álommá foszlott szét, annál

erőszakosabban tért vissza a szívébe a megtagadott érzés. Nem csinált

belőle nagy urat, nem nagyságos urat: megmaradt kis emberkének,

ölbevaló, csókolgatni való kicsiny emberkének.

Meg akarta látni, bármi lesz az ára.

Eszébe jutott, hogy ő most a kis fiát jő látogatni és semmi ajándékot

sem hoz a számára, erre nem is gondolt. Pedig milyen hires a kassai

mézeskalács. Nem volt akkor arra gondja. Pedig üres kézzel érkezni nem

lesz szép.

Mikor a sziklák utján haladt a hintó, visszaemlékezett rá, hogy itt

valamelyik bérczvápa napos oldalában, mint gyermek leány gyakran talált

nemes gyopárt (Edelweisz), tán most is tenyészik az ottan? Egy kis

ruhaszaggatással jár biz oda felmászni; de azért megtette,

felkapaszkodott az ismerős sziklafalon, s rátalált a nemes gyopárra,

épen virított az.

Sok időt is el talált ezzel tölteni.

Kocsisa, a kinek ez alatt az uton várni kellett, figyelmezteté az égen

tornyosuló felhőkre, hogy jó lesz sietni, mert zivatar jön, nehogy itt

kapja az útfélen. Azt mondá neki, hogy csak menjen előre az országúton;

a míg a hintó az egész völgyet körül kerüli, addig ő az ismerős hegyi

ösvényen gyalog hazatalál a kastélyba.

Csokorba kötötte a virágot, a minek levele, szirma, kelyhe csupa ezüst,

s aztán a hintót előre bocsátva, maga egy ideig a patak partján haladt

gyalogolva, majd egy karfátlan gyaloghidon átkelve, egy buja

növényzettel fedett réten keresztül vágott, a hol fel kellett akasztania

a ruháját, hogy össze ne harmatozza.

Hogy ez a szép séta itt a virágos réten keresztül halálos utja is lehet,

azt sejtette, de nem gondolt vele.

Csak azt főzte magában, hogy láthassa meg a kicsikéjét.

A tornyosuló fellegek nyomásától oly forró lett a lég az összeszorult

völgyben, mint egy érczolvasztó pitvarában. Ilyenkor a gyermekek

bizonyosan odakinn játszanak a kertben, katonásdit vagy kapókövet; ott

leghamarább meg fogja kaphatni a kis fiát.

A réten túl következett egy hatalmas szál erdő háromszázadlátott

bükkfákból; az be sem volt kerítve; annak az oldalában volt a palánkkal

körülvett kastélykert, a min keresztül folyt a patak: itt még

kristálytiszta volt a vize, tele ficzkándozó pisztrángokkal, csak alább

került az érczmosók közé, a miket a szál erdő takarva tartott. A kert

rendbeültetett gyümölcsfákból és bogyárbokrokból volt rendezve,

szőlőlugasokkal, a miken sohse szoktak megérni a fürtök.

Gyümölcs egy szem se volt a fákon; az első májusi fagy itt is

leszüretelt; annál több volt a hernyó, azok úgy lógtak le hosszú

pókfonalaikon a fákról. Julianna arra emlékezett, hogy hányszor

összeégette a nyakát ebben a kertben az az átkozott méregszőrü féreg.

Nem hallott semmi gyermeklármát a kertben. Persze nincs gyümölcs: mit

vágyna ide a gyermek?

Megállt a csalánnal végig nőtt kerti ut közepén és hallgatózott.

Egyszer aztán valami szomorú dudolást kezdett neszelni, mintha temetési

dalt dudolna gyermekhang. A kert egyik szögletéből jött az.

Arra felé törtetett a bokrokon keresztül, s csakugyan ott találta a kis

fiát, egyedül, magában.

Hogy megütötte a szive! Ki hinné, hogy idegen ököl nem tud olyan nagyot

ütni, mint az a szív ott belül.

Mivé lett az a gyermek, a mióta nem látta! Hogy megváltozott!

Hová lett az a piros alma kép: az a nevető, fecsegő, csókosztó száj,

azok a ragyogó szemek? Most a gyermek olyan sápadt, az arcza majd

átlátszik; halántékain keresztül kéklenek az erek, ajkai elvékonyultak;

s azok a mindig ragyogó szemek, a mik a duzzadt pofáktól folyvást

nevetésre álltak, most, mintha megnőttek volna, kerekre nyilva néznek és

bámulnak.

Még akkor is bámulnak, mikor az édes anyát látják, olyan hosszú idő óta.

Nem fejez ki ez a tekintet se örömet, se meglepetést, csak csodálkozást;

s a gyermek nem ugrik fel a földről, hogy eléje szaladjon, nem hagyja

abba se a dudolást, se a játékot.

Micsoda játék ez?

A kertfal és a palánk szögletében épített a gyermek mindenféle tarka

kövekből, érczsalakokból egy kriptát, kápolnát tornyocskával, valóságos

kis remekmű volna az; de milyen szomoru ötlet! A családi sirbolt

utánzása. Építészi lángész nyilatkozik ebben a gyermekben. De miért épen

kriptát?

– Mit csinálsz itten kis fiam? kérdi Juliánna megdöbbenve.

– Temetést csinálok.

– Temetést? Hát te avval játszol?

– Mivel játszanám? A gyerekek rosszak, lármáznak, verekszenek. Nekem nem

kellenek. A selyembogaraim most kötik be magukat. Azokat elnézem. Ha én

is úgy beköthetném magamat! Mikor egy meghal belőlük: csinálok neki kis

koporsót s idehozom a kriptába. Egy egész sor kicsi koporsócska volt már

végig rakva a kis sírboltba, tarkára festett apró kis koporsók, a miket

a gyermek maga faragott zsindelyből.

– Micsoda szomorú mulatság ez? szörnyedt el Julianna, a gyermek mellé

telepedve a pimpimpárévirágos fűbe.

– Jaj, anyókám, itt minden szomoru.

Julianna magához ölelte a gyermekét, összevissza csókolta annak halavány

arczát; az csak türte, de nem adta vissza sem a csókot, sem az ölelést.

– Hát nem szeretsz engem? kérdé Julianna, nyugtalan, esengő szóval.

– Nem.

– Nem? Te nem szeretsz engem?

– Senki sem szeret téged.

– Miért nem?

– Mert te sem szeretsz senkit.

– Ki mondta azt neked? Nagyapád mondta?

– Senki sem mondta. Magamtól tudom. Szeretnek engem a selyembogaraim.

Rámásznak az ujjamra, mikor etetem őket. Szeretnek engem a fecskék.

Odajönnek énekelni hozzám az ablakvasra. Szeret engem a Cziczke kutyám.

Oda fekszik a lábamhoz, nem hágy el, ha enni hívják sem. Tudom én, hogy

ki szeret engem!

Julianna szemei megteltek könynyel.

– Hogy mondhatod azt nekem, hogy én nem szeretlek téged? Egyetlenem!

Azért, hogy olyan soká távol voltam tőled. Hisz csak teérted jártam a

világot.

– Hát mit hoztál nekem? kérdé a kis fiu, egy ötven éves philosophus

egoista tekintetével.

Ez ám a fogas kérdés! hát mit hoztál a kis fiadnak? Hetedhét országról?

Hol a vásárfia? Az «aranyos hintó»? Elrepültek azzal a bagolyfejü

pillék!

Julianna kivette a kebléből az ezüstgyopár csokrot s azt nyujtá a kis

fiának.

– Hm! mondá az, azzal a bölcs biráló tekintettel szemlélve meg az

ajándékot, a milyennel a hozzáértők szokták felbecsülni a kapott kincs

értékét: igaz-e az, vagy hamis?

Aztán csendesen bólintott a fejével.

– Köszönöm szépen. Ez épen jó lesz ide az én kriptámhoz koszorunak az én

kis halottaim számára.

S odatüzte a kis gyopárcsokrot a kis épületke homlokfalába.

Julianna kétségbeesetten kulcsolta össze a kezeit.

– Fiacskám! kis angyalom! Mit játszol te a halállal? Nem félsz tőle?

– Nem, anyókám. Nem félek én semmitől. Látod, mikor elküldtél magadtól:

kis leánynak öltöztettél, azt mondtad maskarába megyünk! Jaj de rossz

dolog volt! Ha te azt megtudnád! Majd megfagytunk; majd éhen elvesztünk.

A farkasok is kergettek. Azután sokáig feküdtem az ágyban. De sokat

kiabáltam utánad éjszaka, mikor rémitettek! iszonyukat láttam! De te

csak nem jöttél! Aztán csak elpihentem. Azt mondják, meghaltam. Már a

kis koporsómat is megcsináltatták. Megláthatod, ott van a tornáczban.

Nem olyan rossz ám az! Mikor halva voltam, nem álmodtam rosszat. Nem is

tudom, minek költöttek fel? Nézd: a szép hajam, hogy ott maradt a

másvilágon.

Ezek voltak aztán azok a gyilokdöfések, a mik keresztül járják azt a

dölyfös, nagyravágyó lelket; ezek a fulánkok, a mik beleszakadnak abba a

ravaszsággal, kiszámitással teljes szivbe! Hát van-e a heraldikának

annyi águ koronája, a melyik kárpótlást adjon azért az aranyhajért, a mi

e gyermekfőről eltünt? A világ minden fénye, gazdagsága mentségnek

elég-e egy elmulasztott éjszakáért a beteg gyermek kórágya mellett?

Julianna a földön fetrengve sirt, és a homlokát verte a kezeivel.

A gyermek pedig nem segített neki sirni.

Gondosan betámasztá egy nehéz kővel a miniatur kripta nyilását, hogy

sirdúló bogarak be ne törhessenek, s aztán nagy okosan rátámasztva az

állát az öklére, ilyen bölcs reflexiókkal oktatá az anyját:

– Én nem félek a haláltól, anyókám; de te félhetsz tőle. Előre

megmondom, hogy vigyázz magadra. Nagyapó azt mondta, hogy a mikor

meglát, rögtön meg fog ölni.

– No hát lásson meg. Rebegé Julianna és felkelt a földről.

A kis bölcs férfiu azonban megfogta a köntöse ránczát és visszatartá:

– Várj még. Ne siess. Ott jön egy felhő. Villámlik. Várd meg, míg

mennydörögni fog. Nagyapótól akkor nem kell félni. Akkor ő fél. Bebujik

az üveg kalitkába. Én meg nevetek rajta. Én nem félek a villámlástól,

mennydörgéstől. Egész éjjel elnézném. Ő meg fél tőle. Várj addig. Én

aztán majd odavezetlek.

S mint a ki bölcs tanácsadása után még arról is meg van győződve, hogy

magas pártfogása mennyi sulylyal bir a jelen esetben, felkérezkedett az

anyja ölébe, s átkarolta annak a nyakát – protectióból.