– Három nap alatt összeboronálták a dolgot. Éjjel-nappal tanácskoztak,
lélekzethez jönni sem engedtek senkit. Most már odaát vannak: holnap
utoljára lövik ki az ágyúkat, puskákat, salve gyanánt az eltemetett
dicsőségre.
– Ki sugalhatta ezt nekik?
– Hát ki? Az, a ki a király halálhirét Bécsből hamarább meghozta, mint
te.
– Hamarább, mint én?
– Három nappal hamarább, mint te.
– Hisz én éjjel, nappal, hóban, zivatarban vágtattam; három lovat agyon
hajtottam.
– De az repült!
– Akkor ördög volt, ha engem meg tudott előzni!
– Jól mondod. A feleséged volt.
Korponay a fogait csikorgatta dühében!
– Ha én egyszer még azt az asszonyt a tőrömnek a hegyével elérhetném!
A mocsár tulsó oldalán meg Andernach lovag dühöngött ellene.
– Ha én egyszer még annak az asszonynak, a ki nekem paprikás csirkét
főzött, a selyem kendőjét a nyakán a markomba kaphatnám.
Szegény asszony! De nagyon készülnek ellene!
Május első napja volt, a midőn Nagy-Károlyban, a gróf Károlyi-palota
termében, nyitott ajtóknál felolvasták azt a korszakalapító okmányt,
melynek szathmári békeszerződés a neve. A czím a kuruczoknak tett
engedmény volt, az ő főhadiszállásuk volt Szathmár-Németi, a császáriaké
Nagy-Károly.
«Mi első József, Isten kegyelméből stb. stb.» kezdődik az okmány.
I. József már akkor a díszravatalon feküdt, bebalzsamozva, a lobogó
viaszgyertyák vetették rá sárga világukat. De bizonyára az ő akarata
volt az: hogy kizöldüljön a fű a kiontott vér helyén egész országszerte.
Azt a tizennégy napot, a mi alatt egy koronás halottnak ott kell
feküdni, országai czimereivel felpompázott ravatalán, jól felhasználta a
halott: kibékítette az országait. A mit elkezdett élve, bevégezte
holtan.
Nagy esemény volt ez: millió és millió embernek öröme, ugyanannyinak
keserűsége, a legtöbbnek együtt keverve mind a kettő. A napok megszüntek
fényesek lenni, de az éjszakák sem olyan sötétek: nincs remény, de
rettegés sincs. Nincs győztes, de nincs legyőzött sem.
S hogy senki se maradjon az országban, a ki az 1711-iki május elsejét
meg ne emlegesse, maga a felséges természet, a szent geodæmon is
megörökítette azt a maga hozzájárulásával. A május első reggelére
virradó éjszakán olyan általános fagyot eresztett az országra, hogy a
Kárpátoktól a Vellebitig minden növény gyümölcse virágjában elromlott.
Az idén nem lesz se buza, se bor. Siessen minden ember haza, alászántani
a leforrázott vetést s tönkölyt, tatárkát, tengerit vetni, a míg lehet.
A felkelő nap előtt dértől megőszült rónák terülnek el; a zuzmarától
csillogó lombok lankadtan csüngnek alá a gyümölcsfákról. Épen ilyen
lankadtan csüngnek a zászlónyeleken a lobogók, a «pro libertate»
aranyfakó betüivel.
Tizenháromezer kurucz vitéz áll ezredekre sorakozva a majthényi rónának
egy négyszögű terén; utolsó maradványa annak a hadseregnek, mely
tizenkét éven át egy darab világtörténetet csinált.
Ma irják meg az utolsó lapját ennek a történetnek s aztán porzót
hintenek rá.
Nincs fegyverlerakásról szó; ez nem capitulatió, ez szabad akaratú
békekötés. A tizenháromezer kurucz vitézt nem fogja körül ellenséges
tábor, nincsenek ágyuütegek ellene fordítva, a király személyesítője,
Pálffy bán, csupán egy escadron savojai dragonyostól, mint
díszkisérettől követve, jön ki Nagy-Károlyból a sereg elé s ott szemben
jön reá egy, az ő díszkiséretét számra meghaladó fényes lovagcsapat:
Károlyi Sándor vezér, a kurucz tisztekkel.
Sokszor összecsengett ezeknek a kardja amazokéival, nem fog csattogni
többé.
Ezek azok a kurucz tisztek, a kik még tegnap letették a hűségi esküt, a
szathmári gyűlésteremben Pálffy titkára, Pulay János előtt; a kik eddigi
rangjukban most már a királyi zászlók alatt fognak szolgálni.
Károlyi bemutatja őket névszerint Pálffy bánnak, s akkor ő maga is a
szabad ég alatt, fedetlen fővel leteszi a hűségi esküt Pálffy bán
kezébe.
Akkor aztán felolvassák a hadirendben álló kurucz sereg előtt a
békekötés levelét.
Közbocsánatot kap minden ember, a kicsinytől a legnagyobbig. Maga
Rákóczy Ferencz is visszakapja birtokait, túszul tartott gyermekeit;
csak a fejedelmi czímét veszti.
Visszaadják mindenkinek az elkobzott vagyonát, megerősítenek kit-kit a
fejedelem által adományozottakban; az özvegyeket, árvákat üldözni nem
engedik, senkit a multakért kérdőre nem vonnak.
Helyreállítják az ország szabadságát, a vallásszabadságot; az elvett
templomokat visszaadják.
Összehivják az országgyűlést s a mi sérelme van a nemzetnek, ott azt
mind megorvosolják.
És végtére nem kivánják a kurucz seregtől, hogy fegyverét lerakva, kard
nélkül az oldalán világ csúfjára oszoljon szerteszét; mindenki megtartja
az ősi kardját, a magyar viselet kiegészítő alkatrészét, csak a
karabinokat rakják le; azokat sem capitulatióképen, hanem tisztességes
árban, minden lőfegyverért kap a tulajdonosa hat rénes forintot; a mi
árnak igen tisztességes.
Az átadás előtt ezredszámra lövik ki vezényszóra a karabinokat, végső
tisztességül, mint a temetésnél, s azután lerakják szép sorban egymás
mellé.
Igazi festői látvány, minőt soha a világ egy rakáson nem fog találni
többé, ez a kurucz sereg. Mindenik ezrednek más az egyenruhája: zöld,
piros, kék, narancsszinű dolmányok, más-más szinű nadrágokkal és
csizmákkal, a mikből csak a zöld szín hiányzik (ez megbélyegző volt); a
kalpagok, kucsmák, csákók és sisakok formája is annyifelé változik; a
dolmány zsinórzata fehér, vagy fekete. Az ezredek nagy zászlói, a
kornéták, majd biborpirosak, majd fehérek, majd zöldek, rajtok az ország
czimere, a Rákóczy czimer, vagy a Boldogságos szűz, s az aranyhimzésű
szavak: pro libertate; azután minden ezrednél a századoknak külön
lobogóik, a miknek csikjai azon ezredek egyenruháinak szineit
képviselik: arra valók, hogy a harczi zűrzavarban a szétrobbant vitézek
oda találjanak megint a saját zászlóikhoz. Ennek a szép tudománynak mind
vége van most már. A tárogatók utolsó takarodót fújnak.
A vezérek eskütétele után leszállnak a zászlótartók lovaikról, s leütik
a földbe a zászlónyeleket; a zászlók mögött következik a sorba lerakott
karabinok rendje, olyan az, mint egy lekaszált gabonarend, középett a
nagy kereszttel, a kornétával, körülrakva a tábori rézdoboktól, azok sem
jelzik már többé a riadót.
A két csoport, a kurucz tisztikar s a császári lovas kiséret egybe
vegyül, egy csoporttá gomolyodik, s megindul Nagy-Károly felé, s ezzel
ki van adja a nagy jelszó: «mehet kiki a merre lát!»
A nemzeti hadsereg a szélrózsára van bizva. Az ezredek csapatokra
bomlanak, megszünt a parancsszó, a fegyelem; nincs tiszt, nincs
közlegény többé; az a kérdés, ki, mely vidékre tart? A Szathmár felé
fordulóknak keserves a dolga. Az ecsedi láp gázlóin nem lehet most
áthatolni, mert ott ujjnyi vastag jég fagyott a vízre, a mi a ló alatt
beszakad s a lábát összemetéli, csak a vármegye útján kell végig
hatolni, a hol a felturt sár göröngyei csonttá vannak fagyva. Van nagy
káromkodás!
S aztán a lovas csapatok után egy másik tábor kezd hozzá a
kibontakozáshoz, a szekerek tábora. Ezer meg ezer kocsi, hintó, szekér,
tele menekült néppel, asszony, gyermek, öreg ember, a ki a visszavonuló
kurucz sereggel együtt futott, minden mértföldnél növekedve, mint a
lavina, bomladozik most már szerte-széjjel s keresi az utat, melyen
hazájába visszatérhet.
A szekértömeg közt poroszkál előre, meg-megakadva, a torlaszban az ekhós
szekér is, mely a két asszonyt viszi, Juliannát és Krisztinát.
Ők még Majthényben ebédeltek meg, a gazdag mezővárosban, melyet
itt a hajduvilág közepében csupa német gazdák laknak, hires
gyümölcstermesztők. Innen keltek útra alkonyatfelé, mikor már a
szétoszló nemzeti sereg lovasai, a kik a keleti országrész felé laktak,
elvonultak az uton; addig a Majthénynál álló szekértábor nem indulhatott
meg.
Akkor pedig, mihelyt szabad lett az út, ugyan indulni kellett, mert
Majthény már ki volt élve.
Ötezer szekér volt egy rakáson! Egész tábor!
Annak futni kellett saját maga elől egy várossal odább. S a mint azt
megszállták, megint hamar odább, az éhinség elől, míg a tenger
apródonkint szét nem oszlik apró folyamaiba.
Korponayné ugyan jól ellátta magát élelmi szerekkel, az ismeretes
közmondás szerint: «télen kenyeredet, nyáron meg ruhádat el ne hagyd»,
mert a vendégszeretet egy egész tábor megérkezésekor még Magyarországon
sem gyakorolható.
Eddig a két asszony nem sokat gondolt éhséggel, szomjusággal. Bámulatos
az, hogy ebben a tekintetben mennyit képesek az asszonyok kiállni.
Azután a gond, az aggodalom nagyon jó asztalnok és pohárnok, úgy jól
tudja tartani az embert, hogy nincs olyan vendéglős. Hanem most már
ennek a gyomorterhelőnek mind vége van. El lett érve a czél, megkapták,
a miért fáradtak, van nagy öröm s az öröm étvágyat csinál.
Hát hiszen erről gondoskodva van; hanem fenmaradt egy másik baj: a
takarmány kérdés. Az utazóknak lovaik is vannak. Szénának, zabnak, s
egyéb abrakfélének hire sincsen. Azon is segített a véletlen. Itt a sok
elfagyott őszi vetés. A szép tábla rozsvetések most már nem valók
egyébre, mint lekaszálni, fölétetni. Az egész út mentében aratnak,
kaszálnak, mint derék nyárban. Szomoru aratás: nem köt kévét senki!
Az út mellett, Majthényon túl, egy nagy rozstábla szélében kaszál egy
pőrére vetkőzött nagy szál férfi. Kettő vagy három a tábla tulsó oldalán
heverész a levágott rend végében, mint a ki napi munkáját végezte már;
ez az egy még vágja erősen az embervállig érő vetést. Mögöttük egy egész
tarló látszik már, a melyiket a ledöntött gabona hosszú sorban takar.
S a hol a levágott rozs megszünik, kezdődik egy másik tarló. Egy nagy
négyszögű parlag mezőt végtől-végig betakarnak az egymás mellé rakott
karabélyok, a miket a kurucz sereg ottan hagyott. Miként egy lekaszált
tarló! A hajdani dicsőség tarlója. Ez is a mult éjszaka fagyott le. A
sorba lerakott fegyversor mintha csak a folytatását mimelné a kárbament
rozs kaszált rendének. Hát azok a póznák ott a közepén minden sornak
micsodák? azokkal a fecskefarkkal végződő rongyokkal? Madárijesztők!
Valamikor zászlók voltak, a mik repültek a szélben, mikor diadalra
robogtak, körülöttük a felrugott dobok, üres edények!
Ez az a hires majthényi síkság, a min azóta olyan nagyot nőttek a fák. A
tizennyolczadik évtized járja már, hogy ott terül e földdarab körül
árkolva, egy darab senki földje. Senki sem nevezi magáénak, ingyen sem
kell, nincs gazdája. Fák, bokrok, összevissza nőnek a területén sűrű
bozóttá, soha azokat emberkéz nem irtja, nem hordanak belőle tüzelőnek
valót: még egy ostornyelet sem vágnak a gesztjéből. Minden vadnak biztos
menedéke, oda vadász nem megy: ez a majthényi puszta, a hol a nemzeti
sereg a fegyvereit a földre lerakta.
A nap le volt már alkonyodva, de az ég csupa arany volt még; az
alkonyfényben a két tarló között állt mereven az a férfi, az a nagy szál
ember, s a kaszáját fente. Háttal állt a nyugati égnek, arcza és alakja
feketének tünt fel, mintha vasból volna.
Korponayné megállíttatá a szekerét, s a kocsisának azt mondá, hogy jó
lenne ezt az embert megszólitani: talán adna jó pénzért abból a most
lekaszált rozsból a kiéhült lovak számára egy jó kötélre valót.
– Hej atyafi! kiálta a kocsis onnan az ülésből.
A kaszás ember rá sem ügyelt, mintha nem hallotta volna. «Tán nem tud
magyarul? sváb lesz az istenadta.»
Ekkor Julianna maga hajolt ki a kocsiernyő alól s odakiáltott a
kaszásra, csengő, hizelgő hangjával.
– Ugyan édes jó barátom, nem lenne szives ide fáradni egy szóra?
A megszólított férfi erre vállára vetette a kaszáját, s átugorva az út
melletti árkon, odasietett a szekérhez s ott megállt és a szeme közé
nézett a szép asszonynak.
Az a rémülettől eldermedve veté magát a kocsi hátsó ülésébe vissza, a
hol barátnéja, a másik instansnő aludt csendesdeden. Ennek a kaszás
embernek az arcza olyan ismerős volt! Mintha Fabriczius volna, a lőcsei
biró.
Hogy néz rá mereven!
Vagy tán csak álom ez? Hallucinatio. Érzékek káprázata.
Úgy tetszik, mintha beszélne. Mintha azt mondaná, kaszájával arra a nagy
négyszögű pusztára mutatva, a sorba rakott fegyverekkel, a rongyos
zászlókkal:
«Hát hogy tetszik az aratás? A te vetésed ez! Nézd csak! Ez a te
dominiumod! A míg a világ világ lesz: el nem veszíted ezt. A mi rajta
terem, száz meg száz éveken át, örökké, mindig a tied lesz. Nézd, milyen
nagy uraságod van.»
Julianna reszketve húzta magát a kocsi mélyébe, arczát eltakarva e
félelmes tekintet elől; de hallania kellett, a mit ez ember mondott,
akárhogy elburkolta előle a fejét. Az az ember őt megátkozta.
– Verjen meg az Isten a magad kezével! Ott bűnhödjél meg, a hová
legjobban sietsz. Mikor olyan magasra hágtál, a mennyire vágytál, onnan
legyen meg a lebukásod. Az öljön meg, a kit legjobban szeretsz. Azért
halj meg, a kit elárultál.
Julianna menteni akarta magát; de nem jött a szó a nyelvére, barátnéját
hítta védelmére, mutassa fel az atyjának a megszerzett amnestialevelet;
hisz ő érte is fáradtak, neki is megszerezték a bocsánatot, visszakapja
a vagyonát, nem ütik le a fejét, mint leütötték a kézsmárki biróét! De
Krisztinát nem tudta fölébreszteni, az olyan mélyen aludt.
Az átokmondás után nagyot kaczagott a kaszás férfi, s az a kaczaj még
rettenetesebb volt a mondott szavaknál is. Julianna nagyott sikoltott s
a mellette ülő Krisztinára vetette magát.
– No, mi baj kedveském? kérdezé ez fölébredve.
– Nem láttad őt? kérdé Julianna.
– Kit?
– Azt az embert, a ki ide jött a szekerünkhöz. Az apád volt az,
Fabriczius!
– Nem, kedvesem, én szundikáltam.
Julianna félve húzta széjjel a kocsiernyő bőrkárpitját, kikémlelve a
nyiláson: előtte terült el a majthényi róna, a hosszú rakott rendek, a
karabélysorok, a letüzött zászlókkal, odább meg más dült rendek, a
learatott fagyverte rozs. Az árokparton állt egy magas szál férfi,
fedetlen fővel s egykedvűen köszörülte a fenőkővel a kaszáját.
Julianna egész testében reszketett, talán az esteli hideg harmat miatt?