Andernach lovag Illésházy magyarországi korlátnoknak a legbizalmasabb
embere volt, tehát nemcsak azt tudta jól, hogy mit tartalmaz az általa
nagy sietséggel küldött levél, hanem arról is értesülve volt, hogy ennek
minő fordulatot kell okozni a két ország történetében? A háborut
folytatni fogják, a mi most már nem végződhetik másként, mint a kuruczok
teljes leveretésével. Az egész kurucz hadsereg nem tesz már többet
tizenhárom ezer lovasnál, a gyalogság a várakba bezárva, vagy
capitulatio alatt, a maradványnyal könnyű lesz elbánni. S akkor aztán
prédára esik mindene a legyőzöttnek: («væ victis!») ingóbingója, még a
hazája is. A hívek meglépesednek!
Nagyon szépen ki volt ez a terv főzve.
Magának Andernach lovagnak is kilátása volt bizonyosan valami bitang
dominiumocskára, vagy talán egy egész mezővárosra, olyanformára, mint
Hódmezővásárhely, vagy Szarvas, vagy legalább is egy olyan falura, mint
Békés-Csaba (akkor még falu volt tízezer lakossal).
És mindezeket a szép légvárakat, légkastélyokat, légfalvakat ellopta a
«du verfluchter» Pintye Gregor.
Életében sokat rabolt ez a hirhedett haramia vezér, de még akkora
zsákmánylást nem követett el, mint most. Aztán ezuttal is úgy tett, mint
hajdanában, hogy mikor egy kereskedő karavánt kifosztott, az elrablott
posztót kiosztotta a szegény parasztok között, rőf hiányában egyik fától
a másikig mérve a sing hosszát.
Andernach lovag sorba bámult a nevető arczokon. No, ilyen nyiltnak nem
képzelte ezt a társaságot, minden embernek beláthatott a szájába, úgy
kaczagtak körülötte. Talán nem kaczagnának, ha megmondaná nekik, hogy a
mi abban a levélborítékban volt, az a császár halálhire! De hátha épen
ezért kaczagnak, mert tudják már és fel vannak rá szabadítva, hogy még
se tudják? Itt a talány!
Nem előzhette-e őt meg mégis valaki? Az a bivalyos szekéren hátrahagyott
hölgy csakugyan egy személy-e azzal, a ki Bécstől Domahidáig ő vele
versenyt futtatott?
Egyszerre megakadt a szeme egy arczon a társaságban, melyre nem ragadt
el a nevetés.
Több hölgy is volt jelen a teremben (a nádor kiséretéhez tartozó főurak
nejei talán, vagy olyan hölgyek, a kiket a nádor közbenjárásra használt
föl a királypártiak s a kuruczok között?) nemzeti viseletben, vagy divat
szerint öltözve. Azok között volt egy magas, karcsú alak, széles
abroncs-szoknyában, bouffantsokkal, szalüppel, toronymagas frizurával, a
haja fehérre beporozva, az arcza etiquetteszabály szerint kifestve, s a
szokásos szépséglegyecskékkel ellátva, szemöldei és szempillái feketék
(lehet, hogy chinai tustól azok), könyökig meztelen karjai a reczés
keztyűn keresztül villogó alabastromfehérek, s kezének ujjai, miket a
félkeztyű fedetlen hágy, azzal az előkelő finomsággal birnak, a mi ritka
adomány; szép arcz, termet mindennapi jelenet, de egy szép kéz tünemény.
S ez az egy nő nem nevet Andernach lovag tréfás helyzetén. Mikor a
Pintye Gregor képmása kézről-kézre jár, ő is átveszi azt azokkal a
visszahajló végű, rózsaszinbe játszó ujjaival, s azt kérdi a mellette
álló dámától hideg ábrázattal:
– Qu’est que cela? C’est drole!
– Pokolra szekerezzek, dörmögé Andernach lovag, ha ez a hölgy nekem a
mult este paprikás csirkét nem készített. Ezek a rózsaszinű, hátrahajló
ujjak! Nagyon megnéztem őket, mikor a galuskát szakgatta a főzőkanállal.
A márványarczú hölgy azonban őt figyelmére sem méltatta; úgy látszik,
neki volt valami komoly oka, hogy részt ne vegyen az általános
derültségben. Instans nő volt! Kiderült abból, hogy a mint a kaczajvihar
egy kissé lecsillapodott, elegáns lengéssel odalebbent a nádor elé, szép
kiejtésű francziasággal ajánlva még egyszer az ügyét ő magassága
kegyelmébe.
A nádor kezet nyujtott a folyamodó hölgynek s igen meleg hangon
biztosítá őt kérelmének teljesítése felől. Számolhat a leghatározottabb
pártfogására. És azután egész a terem ajtajáig kisérte őt s méltóságos
asszonynak czímezte.
– Azért mégis ketten együtt törtük mi el tegnap a paprikás csirkének a
sarkantyuját, gondolá Andernach lovag. Furfangos tréfa biz ez, mondá
aztán a nádorhoz fordulva. Bizonyosan tudom, hogy hol tették meg rajtam
ezt az elcsempészését a hozott levélnek, engedjen magasságod pár napi
haladékot nekem, hogy utána járhassak s az elcserélt iratot
visszakeríthessem.
A nádor egész jóakaratú komolysággal biztosítá a lovagot, hogy
türelmesen fogja várni az elveszett levél előtüntetését.
Andernach lovag sietett bucsút venni. Künn a várakozó teremben
megkérdezte a nádor kamarásától, hogy ki volt az a szép hölgy, a ki épen
most eltávozott.
Megmondták neki a nevét és állását: «Korponay Jánosné, született
Garamszeghi Ghéczy Julianna, kurucz főstrázsamester hitvese».
Most azután még jobban meg volt confundálva a lovag.
Ha ez a kurucz alvezér asszonya: akkor mit keresett volna Bécsben? S ha
nem onnan jött, hogyan tudhatott volna valamit arról, hogy ő mit hoz
Bécsből magával?
A legegyenesebb mód lett volna erre a kérdésre választ kapni, ha
felkeresi Korponaynét és kiveszi belőle ezt a titkot. Csak épen újra
kellene equipálnia magát, mert ilyen sárosan, szurtosan, mint staféta,
prezentálhatja magát valaki a nádornál, de nem tehet látogatást egy
elegáns úrhölgynél. Görög bolt van Szathmáron elég, a hol kész
öltözeteket árulnak. (Bizonyosan Korponayné is onnan kölcsönözte a
divatöltönyét.) Hanem ezalatt elszalaszt valami más sakkfigurát, ez a
bivalyos szekéren utazó hölgy.
Ez okvetlenül azonos azzal a rejtélyes személylyel, a ki Bécstől
elkezdve az egész úton ő előtte futott, akadályokat rakva mindenütt az ő
útján keresztül. Ezzel neki találkoznia kell, mielőtt Szathmár-Németibe
érkezhetnék, még az úton.
Sietett új lovat vásárolni, s a mint az nyereg alatt volt, felkapott rá
s visszaügetett azon az úton, a mit nem rég megtett.
Az echós szekeret csakugyan megtalálta még az ecsedi láp szélén. A nap
forrón sütött, a bivalyokat csipte a légy, belefeküdtek a pocsolyába,
csak az orruk látszott ki belőle; semmi ösztökélés ki nem birta őket
onnan mozdítani.
Az echós szekér künn állt a parton, a zsombikok között, a hová ezt a
béresek kivontatták, a mig a bivalyoknak méltóztatik a fürdést
megelégelni, s a hivatalos órát újra megtartani. Az úrhölgy ott ült az
ernyő alatt, köröskörül tocsogó sömlyék volt, csak úgy ugráltak a ló
lábai elől a békák mindenfelé, a mint Andernach lovag odaléptetett
hozzá.
A lovag azt gondolta, hogy no most mégis csak a kezében tartja egy
fonalát annak a gubancznak, a mibe belekeveredett. Belekötött a
menekülésre képtelen hölgybe.
– Legalázatosabb szolgája, asszonyom! Nem Korponayné asszonysághoz van
szerencsém?
A lovag nagyon csalafinta akart lenni, azt gondolta, hogy erre a névre
majd valamiképen reflectálni fog az a delnő.
Csakhogy Krisztina már akkor kijárta Juliannának az iskoláját, be volt
tanítva minden eshetőségre.
A ki csak hazudni tud, az nem tud hazudni, de a ki az igazsággal tudja
keverni a hazugságot, aztán hol alatta, hol mellette elsurranni, ez
birja az igazi tudományt.
– Nem, kapitány úr! felelt Krisztina, a fátyolát hátravetve, hogy az
arcza még őszintébb legyen. Én Blumevitz császári királyi ezredes
felesége vagyok.
– Tisztelem, urasszonyom. Én pedig Andernach lovag cs. kir. kapitány
vagyok, Korponay Jánosné asszonyságot keresem, a kinek igen fontos
izenetet kellene átadnom.
– Hát csak keresse, kapitány úr.
A lovag nem tágított.
– Ezer bocsánat, urasszonyom! Nem asszonyságod volt az, a ki Bécstől
kezdve folyvást előttem utazott, egész a Tiszáig egy karmazsinpiros
hintón?
– De én voltam az.
– Ugyan örülök, hogy van szerencsém megismerkedhetni asszonyságoddal.
Nem mondhatná meg nekem, miért igyekezett engem olyan halálos sietséggel
megelőzni?
– Őszintén megmondom, kapitány úr. Én azért mentem fel Bécsbe, hogy ő
felségénél szerencsétlen atyámért könyörögjek, a ki fej- és
vagyonvesztésre van itélve, talán nevéről ismeri kegyelmed, Fabriczius
lőcsei főbiró. Kegyelmet kértem a számára. Rémületemre azt a hírt
kellett meghallanom, hogy a császár hirtelen meghalt. Ekkor az a
gondolatom támadt, hogy lesiessek Pálffy bánhoz, a ki a felség
teljhatalmazottja, s tőle kérjem az atyám számára a kegyelmet, a kinek
ezt megadni egész addig hatalma van, a míg vissza nem hívják. Ezért
akartam a kapitány urat megelőzni, mert azt hittem, hogy kegyelmed hozza
Pálffy bánnak a visszahivó decretumot. Sajnos, hogy mégis megelőzött
kegyelmed, s ezzel szegény atyámnak az ügye veszve van.
Krisztina szemében két könycsepp ragyogott. A köny egészen igaz volt,
hanem az alapjául szolgáló indok nem volt az. S Andernach lovagot
megcsalták a könyek.
– Ne keseregjen, urasszonyom. Semmi sincs elvesztve a kegyelmed
részéről. Mehet egész csendességgel a bivalyfogatán Szathmárig, én nem
hoztam Pálffy bánnak semmiféle visszahivó decretumot. Hanem elhoztam
neki a Pintye Gregor figuráját.
Krisztina arczán az az őszinte, tudatlan elbámulás látszott e név
hallatára, a mi kétségtelenné tette, hogy ő sem a névről, sem annak a
viselőjéről nem tud semmit. Azután pedig rögtön az eltitkolhatatlan öröm
ragyogása látszott rajta, egész hévvel kérdezé: «Hát nem hozta kegyelmed
a visszahivó decretumot?»
– Nem ám.
– Menjünk, emberek! menjünk! kiálta Krisztina a heverő hadnak. Sem
ember, sem bivaly nem akart mozdulni.
Azzal Andernach lovag udvariasan üdvözölte a hölgyet s megfordította a
lovát, a vármegye gátja felé.
Ujra meg kellett tennie az utat azon az elátkozott sártöltésen
keresztül.
Megint este lett, mire a domahidai csárdához elvergődött.
Ezuttal bevezette a lovát a pitvarba s odakötötte a kantárját az
ajtókilincshez.
A fogadására természetesen nem jött elő senki.
A fogadósnak dolga volt oda bent, dohányt vágott a hosszú asztalon egy
kettétört fringiával, s tudomást sem igen vett a belépő vendégről.
– Jó napot, korcsmáros! köszönte be a lovag.
– Ha jó, edd meg! dörmögé a bajusza közül a vendéglős.
– Megint itt vagyok ám.
– Bánja a ménkü.
– Hát nem ismer tán kend?
– Ismeri a ménkü.
– Én vagyok az a vendég, a ki tegnap itt hált!
– Vendég? Ezer vendég hál én nálam naponta, mit tudom én melyik a
kesely, melyik a fakó?
– De arra csak emlékezhetnék kend, hogy én vettem kendtől tegnap egy
remonda lovat ötven aranyért.
Már erre a szóra csak kinézett a korcsmáros onnan a süveg karimája alól
a félszemével.
– Hát talán visszahozta az úr a lovat, hogy most meg én vegyem meg?
– Hoztam a gutát. Eladtam én azt még Szathmárban.
– A lócsiszárnak?
– Dehogy a lócsiszárnak, cserzővargának.
– No az jól járt vele, mert több volt azon a bőr, mint más lovon.
– Nem azért jöttem én vissza, hanem a kend feleségével szeretnék
beszélni.
– Az én feleségemmel? Ha csak ez a kivánsága az úrnak, hát az
megtörténhetik iziben. Hej Dorka te! Gyere csak be! A kapitány úr akar
veled enyelegni.
Erre a hivásra csak beállít a terembe az a vén banya, a ki egészen hozzá
illő párja volt a korcsmárosnak.
– Tessék vele diskurálni. Akár magukra hagyom.
– Mi a csoda ez? Hát ez a kend felesége?
– Fájdalom, hogy az! még pedig ötvenhárom esztendő óta.
– De hiszen nem ez volt a tegnapi, hanem egy szép fiatal, karcsú
termetű, kökényszemű, sáfrány hajú menyecske volt, a ki itt danolt,
sütött-főzött, nekem tokaji bort töltögetett.
Erre a szóra a korcsmáros azzal felelt, hogy öklébe szorította a
dohányvágó félkardot s megfenyegette vele a vén asszonyt, olyan haragos
pofával, a miből kirítt a félelem s mérgesen dörmögé:
– Heh! Te fertelmes gonosz csont! Már megint gonoszban törted a fejedet!
No megállj! Feladlak a törvényszéknek, csak bekerüljek Szathmárba!
– De nem erről a vén banyáról beszélek én! szólt, türelmét vesztve
Andernach, hisz ezzel csak annyi dolgom volt, hogy neki adtam oda a
nyergemet, meg a kantáromat, hogy tisztogassa meg.
– Ahun van ni! kiálta föl erre méltatlankodva a fogadós s ledobta az
asztalra a félkardot. Kegyelmed maga hát akkor a hibás! Minek az ilyen
asszonynak nyerget, meg kantárt adni a kezébe? Micsoda rettenetes nagy
hiba volt ez már!
Aközben forogtak a szemei, hányta magára a keresztet s dörmögött
olyasmit, hogy «tüske a talpad alá!»
Andernach lovag nem értette a dolgot.
– No hát mi lesz már?
– Ni, hogy keresztbe állnak már a szemei! dörmögé a korcsmáros, s úgy
reszketett, majd a hideg rázta.
Az igaz, hogy a vén asszony csunyául tudott kancsalítani, az ember soha
sem tudta, hogy melyik szemével néz rá?
– Hát hallja az úr, suttogá a korcsmáros, megmondom az igazat, de adjon
rá parolát, hogy nem mondja odább, egy teremtett léleknek sem.
– No, parolát adok rá.
Andernach lovag odanyujtá a kezét a vendéglősnek, az a mutató ujjával
elébb egy karikát rajzolt a tenyerébe s azután belecsapott csattanósan.
Ezt úgy hivják, hogy «karikás parola», ez a rajzolt kör képviseli a L.
S.-t (Locus Sigilli).
– Már most hát megmondom igazán. Ez az én feleségem boszorkány,
valóságos czéhbeli boszorkány, azoknak is a kapitánya. Ha ennek este,
gyertyagyujtat után, kantár, meg nyereg akad a kezébe, a kinek azt a
nyakába veti, a hátára dobja, abból repülő ló lesz egyszeribe, de hogyha
embert, vagy kutyát, disznót nem kap, a min legörömestebb nyargal, hát
akár egy üres hordót is fölkantároz, az is elrepül vele, csak azt
mondja: hipp-hopp! Ott legyek, a hol akarok! Egy fütty alatt ott terem a
Szent-Gellért hegyen, elhozza magával a bűbájos írt, a mivel aztán ha
bekente magát, egyszerre átváltozik csodálatos szép tündérré, az ember
azt hinné, hogy farsangi új menyecske. Kegyelmed is így botlott rajta
keresztül, köszönje a szenteknek, hogy meg nem ütötte benne a bokáját,
szép szerével megszabadult.
– Dehogy szabadultam! Inkább nagyon is rajta vesztettem. Elbolondított a
danolásával, leitatott a máslással!
– Danolással? A bizony, hollókárogással! Máslással? De bizony nyiri
karczossal! Nem alszik el ettől ember. Halottnak beadják, felébred tőle,
olyan savanyú. Boszorkányság volt az. A csonka hegyről hozta, a hol a
boszorkányok pinczéje van.
– Bánom is én, akárhonnan hozta! hanem az én tarisznyámból kilopta a
levelet, a mit Bécsből hoztam. Egy drága irást, a mire nagy szükség van
Szathmáron.
– Micsoda?! kiálta fel a korcsmáros, kétfelé törülve a bajuszát. Azt
mondja az úr, hogy meglopták? Az én házamban? Tudja meg az úr, hogy én
nemes ember vagyok. Bocskay nemese! Engem ne merjen dehonestálni. Az én
házamnál soha egy gombostűt el nem loptak.
(Gombostűt az igaz, hogy nem.)
– Hát a lószerszámom! kiáltá mérgesen a lovag.
– Azt sem lopták el! Minek adta az úr a boszorkány kezébe? Dorka te,
Dorka! Becsüld meg magad! Szépen kérlek. A Herkópáter nevére! Hozd
vissza a lovag úrnak a készségét. Ne bolondozz!
A vén banya bebújt a kályhalyukba, ott kaparászott, csörömpölt, s aztán
csak előbujt megint, az eltűnt nyerget és kantárt hozva nyalábban.
Odadobta a padra.
A lovag bámulva ismert rá az elveszett holmijára. A pisztolyai is ott
voltak a nyeregkápában, csak az egyikén volt a kakas felhúzva.
(Ezt bizonyosan visszaküldte Korponayné a vezető legény által, a ki a
mocsári úton került előre.)
– Ez hát megkerült volna, dörmögé a lovag, már most bárcsak a levelem is
előkerülne, adnék érte kemény száz tallérokat, a ki visszaadná!
– Száz tallér! A császár levele volt? kérdé a korcsmáros. (A száz tallér
megint nagyot rendített a pártállásán.) Milyen volt az a levél?
– Öt pecsét volt rajta a császári sassal, de hisz a boríték nem is
veszett el, a pecsétek is mind rajta maradtak, hanem a belét vették ki s
mást tettek helyébe.
– No ez már boszorkányság volt! mondá fogvaczogással a korcsmáros. Ehhez
tudnak a boszorkányok. Még a gyereket is kicserélik, mikor a bábaasszony
keresztelni viszi, a maguk porontyát odaváltják a selyemtakaró alá, az
úrfit meg eladják a czigányoknak. Hova tetted, te gonosz csont, a
császár levelét? Add elő mindjárt! vagy négyfelé hasítlak.
(Ellenben a kályháig retirált féltében a gazda.)
– Nem láttam semmit… dörmögé a vén banya, leülve a rokka mellé s
rákezdve a csepüfonást.
– Valld meg mindgyárt, hogy mit dugtál a levél helyébe? vagy cziherre
teszlek, hamuvá égetlek.
– Nem tettem semmit! motyogá az anyóka, térdéig görbítve a lesunyt
fejét.
– Dehogy nem! allegált a lovag. Azt az átkozott zsivány figuráját tette
a helyébe, azt húzta ki a borítékból a Pálffy bán, mikor felvágta a
pecsétet rajta.
– Micsoda zsiványét? kérdé meghőkölve a vendéglős.
– No hát azét a hires rablóét, a Pintye Gregorét, a mi ide volt a
benyiló ajtajára szegezve.
(A benyiló ajtaja akkor épen befelé volt tárva.)
– Azt a verses képet innen az ajtóról? kérdé a gazda.
– Hát persze, hogy azt az ebszülöttét!
Most már még a süvegét is lekapta a fejéről a gazda, úgy hányta magára a
keresztet.
– Szent Habakuk, ne hagyj magamra! s aztán lábhegyen settenkedve
lopódzott a benyilóig, a befelé tárt ajtót kihúzta s odamutatott,
babonás borzalommal. Nézze a lovag úr, hiszen most is itt van.
A biz oda volt kiszegezve most is, az a bizonyos Pintye Gregor, azokkal
a szép versekkel, a miket valami falusi poéta esztergált.
A lovag bámultában leült a padra, rámeresztett szemekkel.
– Du verfluchter Kerl!
(Persze, hogy ez is azon az úton került vissza, a min a lószerszám, a
lovagot megelőzve.)
Most már csakugyan szentül hitte, hogy boszorkányság van a dologban.
Már most hát köttesse be kend a lovamat az istállóba, éjszakára mégis
csak itt kell maradnom ebben a boszorkányos hajlékban. Szólítsa
menyecskeleányát.
– Tercsa te! jer elő. Készíts jó vacsorát.
Még az a halovány reménysége volt a lovagnak, hogy talán ettől a
menyecskétől tudhat ki valamit, hogy ki volt az a tegnapi «czifra
asszony», a kivel ő olyan jól mulatott volna, ha el nem aludt volna?
hanem a Tercsa, ha a fejét lefürészelik, sem emlékezik másra, mint az
«édes szülémre», az pedig tegnap sem volt se szebb, se fiatalabb, mint
ma.
– Igy van ám az, magyarázá a gazda, tudós jártassággal, hogy ezek a
gonosz boszorkányok úgy tudják magukat elváltoztatni, hogy csak az látja
őket bűbájos czifra asszonynak, a kinek a szemeit megbabonázták, a többi
meg mind csak ilyen toprongyos vén csoroszlyát lát maga előtt la.
Ehhez aztán a Tercsa is tódított, a mennyit csak tudott s a vacsoránál
úgy jól tartották Andernach lovagot paprikás bürgével, meg boszorkány
históriákkal, hogy annak a szája égett, a háta meg fázott.
A vén Dorka pedig hallgatta mindezt csendesen, s mekegtette egyformán a
kecskerokkát; a fekete kandur ott dorombolt mellette a kályhapadkán.
Mikor aztán lefektették a lovagot a dunnaverembe s rácsukták a benyiló
ajtaját, akkor összefogóztak mind a hárman: a gazda, meg a leánya, meg a
vén Dorka, s úgy tánczolták hármasban a kalamajkát.
Andernach lovag komolyan elhihette a boszorkány históriát, mert ő jó
nevelésben részesült a vorarlbergi minoriták kolostorában, de ezek itt
czudar, hitetlen eretnekek, a kik nem hisznek semmit, még boszorkányokat
sem.
Másnap reggelig ráért a lovag álmodni róla, hogy mit tegyen már most,
merre felé fordítsa a lova fejét? Elég diplomatiai jártassága volt
felfogni a fatális helyzetet, a mit a decretum elvesztésével okozott.
Hazamenni Bécsbe s megint visszatérni, kétheti időveszteség. Azalatt
Pálffy és Károlyi azt tehetik, a mit akarnak. A bivalyosszekér is
megérkezett azóta, s Blumevitzné tudatta az urakkal, hogy a császár
meghalt. Hivatalos tudomást azonban erről Pálffy nem kénytelen venni s
az időhaladék az ő szövetségese.
Már kora hajnalban sietett nyergeltetni a lovag, azzal a szándékkal,
hogy mégis visszatér Szathmárba és élőszóval mondja meg a bánnak, hogy
az uralkodó egy hét óta nincs az élők között.
A mint azonban a vármegye gátjáig jutott, ott nagy népcsődület állította
meg; száz meg száz szekér, tizszer annyi paraszt, egy egész ezred
granicsár. A szekerek meg voltak rakva rőzsekötegekkel, nádkévékkel.
Lárma, kiabálás volt elég. Lovas szerezsánok segítettek a zürzavart
szaporítani.
Andernach lovag nem birt közöttük előrehaladni.
Nagy nehezen akadt egy granicsár őrnagyra, a ki tudott németül. Attól
megtudta, hogy nem szabad neki a vármegye gátján keresztül menni. A bán
parancsolta, hogy két nap alatt az egész gát, a milyen hosszu, járhatóvá
legyen téve, mert az egész császári hadseregnek, a mi a Kraszna tulsó
oldalán állt, át kell rajta jönni Nagy-Károlyba. Addig pedig senkit a
gátra ráereszteni nem szabad.
Ennek az intézkedésnek az okát aztán könnyű volt Andernach lovagnak, a
politikai helyzettel való ismeretsége mellett, kihüvelyezni.
A királyi teljhatalmazott, Pálffy bán és Rákóczy meghatalmazott
fővezére, Károlyi Sándor, addig az alkudozások alatt, a seregeikkel
együtt farkasszemet néztek egymással, ha az alkudozás félbeszakad, a
verekedésre azonnal készek. Ha Pálffy most a Kraszna jobb partjára
átvonul seregével, egész Nagy-Károlyig, ez azt jelenti, hogy a két
meghatalmazott már megkötötte és aláirta a békét s most már csak a
befejezési parádéja következik a hosszu háborunak. A kuruczok kevély
népek: nem akarják letenni a fegyvert a csatarendben álló ellenség
tábora előtt. Ezért küldi át a seregét az ecsedi láp tulsó oldalára a
bán.
De még egyéb oka is volt annak, a mit Andernach nem tudhatott.
Rákóczy Ferencz odakinn Lengyelországban épen olyan gyorsan értesült I.
József haláláról, s ő is azonnal gyors futárt indított Károlyihoz, azzal
a parancscsal, hogy a fővezér rögtön szakítsa félbe az alkudozásokat, s
készüljön a had folytatására. Ha nincs király, nincs kivel egyezkedni.
A fejedelem futárja Korponay János volt.
Ápril 17-én halt meg József király.
Betegségének sulyos fordulata előtt az özvegy császárnénak és a
miniszterének megküldé irásban azon végóhajtását: hogy ha ő meghal is,
Magyarországot kibékítsék; a nemzettel és Rákóczyval igazságos békét
kössenek, Wratisláw és Savojai Eugen csak az uralkodó végakaratát
teljesíték annak halála után. A becsület az ő részükön volt. A
fondorkodás a Bécsben lakó magyar főuraktól származott. Ezuttal a
becsületes emberek csaltak. Szabad volt nekik: kötelességük volt.
Ápril 24-én érkezett meg Korponay Jánosné a bán főhadiszállására a
király halálhirével és a visszahivó decretummal. Nem lett az
elsikkasztva; eljutott oda, a hova küldve volt. Julianna átadta azt
Pálffy bánnak. Abból megértheté a főúr, hogy felhatalmazása vissza lett
vonva; helyette Cusani tábornok lett kinevezve a császári hadsereg
vezérévé; őt magát Bécsbe hivják: a békealkudozásnak vége.
Pálffy bán zsebébe dugta a visszahivó parancsot, s rögtön futtatá a
megbizottját a kurucz táborba Károlyi Sándorhoz, azzal az izenettel,
hogy ő kész aláirni azt a békeokmányt, a mit együtt szerkesztettek.
Károlyi jőjjön a seregével Szathmárra; ő a császári sereggel
Nagy-Károlyig fog előle visszahuzódni.
Azt is tudatta Károlyival, hogy mit kapott Bécsből.
A két fővezér átlátta, hogy itt egy napot sem szabad elveszteni.
Épen ezen módon dugta el a tarsolyába Károlyi Sándor a fejedelemnek
ápril 19-én Kukizovból kelt levelét, melyben Rákóczy e békekötés
halogatására ösztönzi, s Husztra hivja össze az országgyűlést. Még akkor
nem tudhatta a király halálát.
Ápril 27-én érkezett meg Korponay János Rákóczynak azzal a levelével, a
mit már a király halálhirének vétele után irt. Nagy kerülőt kellett
tennie a marmarosi hegyi utakon keresztül.
Szathmárra utasították.
Már akkor sem a császári, sem a nemzeti hadsereg nem volt ott. Egy nap
alatt úgy megrakták a vármegye gátját rőzsével, náddal, hogy ágyutelep,
lovasság, podgyászszekér mind átkelhetett rajta. Az ecsedi láp tulsó
oldalán álltak már.
Korponay János az elhagyott főhadiszálláson, a szathmári
Károlyi-palotában, csak egy csapat kurucz muskétást talált még. Régi jó
ismerősök voltak, a lőcsei önkéntesek, a kik a város feladásakor vele
együtt törtek keresztül az ostromzároló császári harczvonalon, utolsó
hivei Rákóczy Ferencznek. A parancsnokuk az ősz Fabriczius volt.
A mint meglátták egymást, összeölelkeztek.
– Mit hoztál, fiam? kérdé Fabriczius a kurucz vitéztől.
– A fejedelem parancsát, s a király halálhirét.
– Elkéstél vele, fiam. A vezérek ma irták alá a békekötést. Nincs már
fejedelem.
Korponaynak egyszerre megeredt a szeméből a köny.
Sírt, mint egy gyermek.