Az út csakugyan elképzelhetetlen rossz volt a Nyirségen keresztül, a
földárja tengerré változtatta az egész sikságot, a miből nagy távol
Tisza-Eszlár tornya meredt elő. Azután feltünedeztek a sik láthatáron a
többi tornyok (egyedüli útmutatók) Nyiregyháza, Nagy-Kálló, Nyir-Bátor,
végtére Nagy-Károly. Ha az ember néhol szárazföldre talált, a hol nem
tolta a tengely a sarat, ott az utasok leszálltak pihenni, s gyalog
jártában igyekezett kiki egymáshoz illeszteni megint a szekér
döczögéstől szétrázott porczikáit.
Még mindig nem érte utól Korponaynét a kanczellár futárja. A patkót soha
nem ismert szabolcsi lovak, meg a bőséges borravalók csodákat míveltek.
Éjjel-nappal szakadatlan tartott az utazás, még ha szakadt is a zápor.
Nagy-Károlytól aztán határozottan keletnek fordul az út s kezdődik egy
messzeterjedő szikes avar.
Gyönyörű lefesteni való kép! A föld olyan fehér, mintha hóval volna
borítva; ujjnyi vastagon takarja a szikpor, a miben zegzugos vonalakat
rajzolnak a vízi gázlók, meg a rókák sétanyomai; egy-egy kajla nyir
ereszti búnak a virgácstermő ágait valami emeltebb buczka tetején, hanem
a messze rónaság tele van hintve apróbb nagyobb tömpölyökkel s azoknak a
partjain díszlik aztán a buzogányos nád, az élesmosó sás, s a zsurlók és
páfrányok mindenféle nemzetsége. Az alkonyodó ég lángvörös, s annak a
visszfényétől a pocséták országa biborpiros színben ragyog vissza,
melyből a vízi növények dárda levelei feketén meredeznek elő.
Julianna is egészen szépnek találta ezt a látványt, egy tárgynak a
kivételével. A hátrahagyott kanyargó úton fel-feltünt előtte, amint egy
hepehupás halomra felkapott, egy magányos lovagnak az alakja; nem
lehetett már közöttük nagyobb a különbség egy magyar félmértföldnél.
Kitalálta, hogy ez az ő embere!
Volt dolga a boros kulacsnak, hogy a kocsis kedve el ne aludjék
valahogy.
Az északi láthatáron látszott közeledni valami rejtélyes sötétség, a mit
még az alkony biborfénye sem volt képes megszelidíteni: az az ecsedi
láp. Kelet felől mered föl hegyesen Domahida kakasvégű tornya.
– Csak odáig elérjünk még éjszaka előtt! Hajtson bácsi, hajtson!
biztatja a vén hajdufuvarost Korponayné, szivreható szóval.
– Odáig eljutunk, gyémántom! Hanem hogy aztán a vármegye gátján hogy
gázol kegyelmed keresztül ezzel a szekérrel? azt én meg nem mondom.
A nap egészen lenyugodott, mérges sugárküllőket lövellve végig a
háromfelé vágott égen; már a kaszáscsillag is ragyogott, s az ég még
mindig sávokra volt osztva, az egyik kék volt, a másik opálsárga.
Egyszerre aztán rögtön beállt a sötétség, a láthatár eltünt, csak a
fekete vonal a fehér szikesföldön mutatta, hogy merre van az út.
Julianna gyakran tekintgetett hátra a szekér bőrernyője alul. A vén
hajdu kitalálta, mit néz?
– Az «ipse» is oda igyekezik úgy-e? kérdé fogai közé szorítva a makra
pipát.
A hallgatást feleletnek vette.
– «Német?» kérdé aztán kis vártatva.
Megint olyan választ kapott.
– No hát majd segítünk az «ipsén», csak azon a hidon túl legyünk la!
Az ecsedi lápnak egyik lefolyása fölé építtetett a vármegye egy dobogó
hidat, a mi jó magas ívre volt alkotva, hogy a vízáradás el ne vigye.
Mikor Korponayné szekere túljutott a hidon, azt mondá a vén hajdu
kocsis:
– No nagyasszonyom; már most hagyjuk abba az imádkozást s tegyünk magunk
valamit. Ha tud segíteni, hát csinálhatunk egy kis tréfát.
Julianna leszállt a szekérről s visszament a kocsissal a dobogó hidra.
Az bizony tiszta kriminalitás volt, a mit az öreg tréfának nevezett; de
azért csak megtették. Négy padlógerendát kiemeltek szépen három lépésnyi
közökben a hid közepéből, s azokat a mellvéd mellé rakták. A sötétben
utánok jövő lovasnak valamelyik résbe csak bele kell botlani, s akkor a
lova menthetlenül kitöri a lábát.
Olyan egyszerű ez, mint a Columbus tojása.
Akkor aztán felültek megint a szekérre s nagy lelki nyugalommal
csörtettek a sötétségben arra felé, a honnan egy kivilágított ablak
vezérfénye pislogott eléjük.
Az a vármegye gátja előtti fogadónak az ablaka.
A fogadós egyúttal bérlője is a vármegyének, a ki vámot szed az
utasoktól, a miért az ecsedi lápon át szabad nekik menni szekérrel. Az a
hír van felőle, hogy ő nála előfogatokat is lehet kapni; mely hirnek a
valósága azonban egészen a körülményektől függ.
Korponayné megérkeztekor például egészen ellenkező körülmények voltak
napirenden.
A hosszú, nagy istállóban egyetlen egy ló sem volt található. Az okát is
megmondták. Tavaly nem lehetett szénát takarítani a sok esőzés miatt: a
boglyák, kupaczok most is ott úsznak a vízben, fenékig elrohadva; az
eleség mind az utolsó szalmaszálig elfogyott a télen, a lovakat, ökröket
mind ki kellett csapni a füre: azok legalább is két óra járásnyira
vannak kinn a karámnál. Idehaza nincs más, csak a bivalyok: azok
megeszik még a siskát is, csak legyen. De nem is viszi ám át a szekeret
most semmi más négy lábú állat a vármegye gátján, csak a bivaly.
Szép kilátás! Bivalyvontatta szekérrel ragadni el a verseny pálmáját.
Korponayné megkisértette a vén hajdu kocsist lekenyerezni, hogy ha a
lovai kipihenik magukat, vigye őt tovább Szathmárig.
– Nem ettem bolondgombát, dohogott az öreg. Hogy lovaimmal neki vágjak a
vármegye gátjának, hiszen mind az öt lovamnak a bőrét hoznám haza a
hátamon.
Nem is volt tovább beszélgetésre bírható. Vette a bundáját, békóba tette
a lovait s kicsapta a fűre, maga ott rakott tüzet csereklyéből s
lefeküdt melléje.
Hát így is majd megélünk, mondá Korponayné. Be kell hát fogni azokat a
bivalyokat szaporán a szekerembe. Hány van itthon? Nyolcz? Tehát mind a
nyolczat!
– Még az éjjel tetszik? kérdé a korcsmáros.
– Hát természetesen.
Azután elővette az irószerszámját Korponayné s hirtelenében néhány sort
irt egy darabka papirra, azt összehajtotta, lepecsételte s czimezte
Pálffy János nádornak.
Azután suttogva szólt Krisztinához:
– Fogd ezt a levelet kicsikém; aztán ülj fel a szekérbe, ne félj
semmitől. A mint megérkezel Szathmárra, siess vele a nádorhoz és add át
neki.
Krisztina csak elhült erre a megbizásra.
– Nos! Csak nem bánt talán a félsz? Hiszen hajtottál te már ennél
merészebb megbizást is végre. Emlékezzél csak a lőcsei földalatti útra.
Gondold, hogy most is úgy üldöznek mind a kettőnket.
– Nem magamért vagyok megijedve. De mi lesz veled? Te itt akarsz
maradni?
– Itt bizony. Már most akarom, hogy az az utánunk vágtató úr utolérjen.
Kerüljünk hát egy födél alá! Azért válunk mi most ketté. Te előre mégy,
én hátramaradok.
A vendéglős komolyan hozzálátott a bivalyok befogatásához az utazó
szekérbe. Úgy látszik, nem új dolog az ilyen éjszakai gyors utazás ezen
a tájon. Fáklyavivő béresek is vannak készen, a kik majd elől mennek
gyalog, s megvilágítják az utat, az ecsedi lápon keresztül.
Az alatt Korponayné szétnézett a tágas ebédlőben, a minek az egyik
szegletét a bormérő söntés foglalta el, a másikat meg egy nagy
kandallóforma tűzhely, a melyen tőzeggel tüzeltek.
A vedlett falakon üvegtelen rámákban képek voltak felaggatva: Rákóczy,
Tököli, Bocskay István, rikító szinekkel kifestett rézmetszetek; egy
arczkép fejjel alá felé lógott le a szegről: ez volt Ocskay Lászlóé, az
árulóé. (Andrássy István szerencséjére nem került oda.)
De legnagyobb tisztességben részesült az a kép, mely a benyiló ajtajára
volt felszegezve: az volt Pintye Gregor képmása, a hirhedett
rablóvezéré. Ez volt a legtarkább színekkel kipingálva; a mint félmázsás
buzogányát a feje fölé emelve tartja az egyik kezében, a másikban pedig
azt a húsz fontos lánczos golyóbist, mivel az üldözőit szokta
meghajigálni.
A talitarka kép alá gyönyörüséges szép versek voltak irva, a mik a nép
ajkán örökké élő hőst, a nagybányai barlanglakó vitézt megéneklik.
Korponayné tisztában volt már egészen magával.
Mikor a korcsmáros lépteit közeledni hallá, odaállt Rákóczy arczképe elé
s a szemét törülgette.
– Szegény urunk! sóhajta nagyot a csaplár hallatára.
– Szegény urunk! dörmögé oda a vén csaplár: miért volna ő szegény? Nem
mult még el a diószegi vásár. Lesz még szőlő, lágy kenyér! Annyit a
kerék fél, a hányat alá!
– Hiszen csak az én irásomat kaphatnák meg a magyar urak oda át,
hamarább, mint a bécsi staféta ideér, tudom, hogy lenne még egyszer
országos dáridó. Mormogá fogai közül az asszony.
– Hát talán az ifjasszonyka izenetet hoz a mi urunktól? Ugyan mondja
meg, mi van benne? Én nekem megmondhatja. Igazhitű hajdu ember vagyok,
ha ketté fürészelnek, sem veszik ki belőlem.
– Nem is kell azt titokban tartani, de bár egy akkora trombitám volna,
hogy az egész hajduságnak egyszerre elkiálthatnám vele, hogy nem kell
hinni a németnek. Vége van már a hatalmának. A franczia háború megint
kitört, a császár kénytelen minden hadait kihivni Magyarországból s a
mint az meglesz, jön Lengyelország felől a muszka a segítségünkre, csak
minket le ne vegyenek addig a lábunkról.
– De szeretem az ilyen szót hallani. Eszem a lelkét az ifjasszonynak.
Hát ezt irta meg a levélben? Na, ha azt tudom, magam megyek a szekérrel
s úgy elviszem azt a másik ifjasszonykát, hogy a lába sem éri a földet
Szathmár-Némethiig. De hát lelkem, maga mért akar itt maradni?
– Hát azt is megmondom. Azért, mert itt jön a nyomunkban a császár
hirmondója, a ki azt hozza a pecsétes levélben, hogy meg kell kötni a
békét a kuruczokkal minden áron, akármibe kerül; igérni kell nekik
mindent, csak hogy tegyék le a fegyvert. Azok le is teszik, ha biztatást
nem kapnak.
– De hát azt megkapják; már arról felelek. Azt a kurirt meg úgy
lesomodorintjuk itt a nádasban, hogy a kutya sem ugat többet felőle.
– Azt nem jó lenne tenni, mert magunknak csinálnánk bajt vele. Inkább
hadd járja meg a bolondját. Én teszem őtet meg. Van-e kegyelmednek
valami szolgálója, a kinek a ruhája rám illenék?
– De van bizony egy menyecske leányom; annak a gunyáját mintha csak a
termetére szabták volna az ifjasszonynak. Gyere elő Tercsa! Add rá az
ünneplő ruhádat erre az úri asszonyságra.
Mire a szekér előállt a nyolcz bivalyos fogattal, Julianna is ki volt
öltözve kaczkiás hajdu menyecskének; a sárga haja bekötve tarkaszélű
piros keszkenővel, patkós piros csizma a lábán, két-szél kötény a
csipejére kötve.
Mindjárt hozzá is látott a tésztagyuráshoz, úgy illett a kezébe a
sodrófa, mintha mindig azt forgatta volna. Olyan hamar megteremtette a
Terka segítségével a vacsorát, a paprikás csirkét meg a turós
csipedettet, hogy kivánni sem lehetett gyorsabban. Csak azon
serénykedett, hogy a Krisztina vacsoráljon meg hevenyén, aztán induljon
Isten hirével. A pinczetokot az asszúborokkal hagyják itten.
A csaplár meggyujtatta a fáklyákat, s maga ment el vezetőnek egy darabon
a szekérrel, megmutatni a dülő utat, a merre a veszedelmes kátyút ki
lehet kerülni mindjárt a kezdetén a vármegye gátjának.
Korponayné ott maradt a csárdában, s vigan dalolva mosogatta el a
tányérokat a vacsora után: az a másik menyecske alig jutott tőle valami
dologhoz.
Hát a mikor már éppen a tüzet betakarni készülnének, nagy dobogás támad
odakinn a tornáczban; valaki azzal a hangosan nyilvánított véleménynyel
közeledik az ajtó felé, hogy ezt a világot az ördög teremtette.
Julianna veszi az asztalon álló drótozott lámpást s az ajtón
kaparászónak eléje világít.
Ő az, a várva várt. Senki más, mint Andernach lovag. Siralmas egy alak.
Ha a fülén tul volna valamije, még az is sáros volna. Csak úgy fujtat
elpilledve a nagy fáradtságtól. A hosszú egyenes kardját mankónak
használja; az egyik vállán czepeli a nyerget, a másikon a zsabrákot, meg
a kantárt.
– Ördög teremtette pogány országotok. Azt hittem, soha sem jutok el
idáig. Hol van a korcsmáros? Adjatok valamit innom, kiszakad a gégém!
Julianna szaladt a söntésbe s hirtelen előhozott a szomorú vendégnek egy
korsó sört.
– Hát a lova hol van? kérdi tőle nagy gondoskodással.
– Hol hát? Ott van a pokolban, az átkozott lyukas hidatokon. Beleesett a
hézagba, kitörött a lába. Magam czepelem egy mértföldről a hátamon a
nyerget, hogy az isten nyila…
– No no, lovag uram, minek az a káromkodás. Hát hiszen megesik az más
emberen is, nem kell azért mindjárt úgy ungorkodni.
– Te meg ne trécselj! Hol van a gazdád?
– Kérem! Én vagyok a korcsmárosné.
– No hát, tekintetes korcsmárosné, hallja kend! Hol van az ura?
– Az bizony elment annak a nagyságos asszonynak a szekerét elvezetni a
vármegye gátjáig, a ki még az éjjel tovább akart utazni Szatmárnémetibe.
– Nagyságos asszony, úgy-e? Minden lovat magával vitt?
– Nem vitt biz az, lelkem. Nem járják lovas hintóval ilyenkor az ecsedi
lápot. Nyolcz bivalyt fogtak a szekerébe, úgy vontatják.
– Bivalyfogattal? Akkor frissen nekem egy hátas lovat ide!
– Ejnye no! Hát még csak vacsorálni sem akar nálunk?
– Lesz szalonna, kenyér; elköltöm az úton. Rögtön akarok tovább indulni.
– Abból pedig semmi sem lesz édes lelkem, mert egy ló sincs a háznál.
Mind kinn vannak a karámnál.
– No hát ki kell futtatni egy szolgalegényt a karámhoz, hogy hozzon be
nekem egy lovat; nem bánom ha táltos lesz is.
– Az ám, galambom, nyalka kurir, de egy teremtett férfilélek sincs a
háznál, mind elment, ki bivalyt hajtani, ki fáklyát vinni a nagyságos
asszonynyal; magunk vagyunk ketten idehaza a Tercsával; meg az öreg
Dorka nénő! de bizony mi egyikünk se kódorgunk ilyen sötétben ki a
pusztára. Már csak meg kell kegyelmednek várni, míg az uram, a kocsmáros
hazakerül a gát mellől; nem soká tart az, régen elment. Addig bizony el
is készíthetem a jó paprikás csirkét.
– No hát csak szaporán.
– Gyere Tercsa, lámpással. Segíts csirkét fogni a félszerben.
Andernach lovag ezalatt, a míg a két menyecske a csirkét vadászta,
rikatta, koppasztotta, ráért az unalmát üzni, s a hogy tudta, végig
nézegette a falra aggatott képeket, leszótagolta a kés hegyével
felkarczolt mondatokat a falról; végig nézegette a korcsmáros albumát,
már t. i. azt a hosszú keresztlábu asztalt, a mibe a vendégek
belefaragták a neveiket, utoljára megakadt a figyelme a benyiló ajtajára
szegezett pikturián, Pintye Gregor képmásán.
Végig olvasgatta az egy szál faggyugyertyánál azokat a szép verseket, a
mik a népies Herakles tizenkét facinusát (jelent hőstettet is, meg
gonosztettet is) elzengedezik. Egyik hihetetlenebb, mint a másik, s mind
igaz történet.
– Du verfluchter Kerl! dörmögé Andernach lovag, a csodálkozás és bámulat
önkénytelen támadó kifejezésével.
S aztán a míg egymagában volt, s hangosan fütyörészve járta végig a
hosszú ivószobát, minden fordulónál megállt a rabló hős képe előtt
fejcsóválva: «De jó, hogy már meg vagy lőve!»
Az asszonyok nem sokára előkerültek a koppasztott csirkével. Egy
görbehátú vén banya, a kit Julianna Dorka nénőnek szólongatott, egy
nyaláb tőzegpogácsát hozott utánuk, új tűz élesztésére.
– Aztán hallja kend, vén anyó! kiálta a visszaczammogó öreg után
Andernach lovag. Odakinn van a tornáczon a nyergem, zsabrákom,
lószerszámom, csupa sár mind, tisztogassa meg kend.
A vén banya bizonyosan süket volt, nem felelt rá semmit.
A sörös kancsó ez alatt kiürült, a lovag bort akart inni, elmondva a
példabeszédet: «Sörre bor mindenkor: borra ser soha sem.»
– Átkozott rossz vinkó! mondá rá, mikor megkóstolta.
– Hát biz a nyiri máslás ilyen! tréfált vele Tercsa.
Ezalatt meg Julianna a tűzhelyhez látott, s nemsokára kellemes,
zsírbahányt hagyma illata tölté be az ivószobát, a mi messziről is
behivja a vendéget.
– Szereti a galuskát is a paprikás csirkéhez? kérdé Julianna a lovagtól.
Szeretett az most mindent, mert agyonéhes volt. De a közben az is szemet
szurt nála, hogy ej de szép gömbölyű karjai vannak ennek a
korcsmárosnénak!
Egyszer csak hangzott aztán a nagy kutyaugatás odakünn. A komondorok
mind elmentek a gazdával, azért jöhetett be a lovag olyan észrevétlenül;
most megint jöttek vele vissza, mint az avantgarde, előre rohanva.
– Itt az uram! mondá Julianna a lovagnak.
Az nagyon meg volt lepve, mikor a betoppanót megpillantá. Ejnye, ugyan
hogy kerülhetett egy ilyen rücskös pofáju, bibircsós orru vén
salabakterhez egy ilyen csinos menyecske feleségül?
Julianna szóhoz sem hagyta jutni az öreget.
– Ennek a kurir úrnak egy hátas ló kell a ménesről! kiálta eléje vágva,
s azért félbe sem hagyta a galuskaszakgatást.
– Most? éjszaka! Hát aztán ki legyen az a ló, a ki azt a lovat elhozza?
– Kelmed maga! igazgatá az asszony. Ennek az úrnak nagyon kell, megfizet
érte.
– Ötven aranyat adok egy lóért, innen Szatmárig, ott visszakapja kend,
sietett az igérettel Andernach lovag.
Ötven arany! Az nagyon szép pénz.
Az öreg kurucz hajdu minden szilárd elvei bomlásnak indultak az ilyen
nagy igéret előtt. Aztán a Julianna is odavágott neki a beszédes
szemével, hogy csak menjen.
– «Másnak» száz aranyért se tenném meg! De hát ha a császár parancsolja!
(Hát a mi urunk mit szól ehhez?)
Azzal csak vette megint a hosszú nyelű fokosát, nyakába veté a karikást
s kettőt a komondorok közül magával szólítva, kiindult a pusztára.
Julianna aztán szépen felterítette a veres csíkos abroszt az asztal
végére, czíntányért, kalázlit, sótartót rendén odakészített s még
egyszer megforgatva a paprikás csirkét a galuskákkal együtt a tejfeles
levében, odaállította azt bográcsostul a lovag elébe.
– No most lelkem, kurirocskám, vacsoráljon meg kegyelmed egész
ápitussal; elég ideje van rá. Megtart két óráig az uramnak kiczammogni a
pusztára; a míg ott egy lovat elfognak, a míg azzal előkerülnek, lesz
másik két óra, bizvást lefekhetik kegyelmed addig a paplanos ágyba, jól
fog esni a fáradt testének.
Andernach lovagnak valami villámlott az agyába, talán ennek a
menyecskének a hamis két szeme sugára? A gazda vén toprongyos, a
menyecske fiatal, tűzről pattant Éva leánya: lehet ebből kellemetes
kaland. Az elkésés úgy is megvan, a helyrepótlás úgy is meglesz, lóháton
a bivalyfogatot megelőzni, ha hat órai előnyben van is, nem lesz nagy
mesterség. A mit Isten adott, azt el kell fogadni.
– No hát gyönyörűséges szép korcsmárosné, ide nekem a legjobb borából!
Aranynyal fizetem.
– Hej én is «számlálatlan adom, számlálatlan veszem!» Dalolt csapodár
negéddel a szépséges szép asszony s hozott neki abból a borából, a mi a
pinczetokban volt: az igazi tokajiból; azzal traktálta meg. Izlett a
lovagnak! Mind a vacsora, mind a bor, mind a szép asszony enyelgése, a
ki odaült mellé a padra s nem haragudott érte, ha a lovagnak a keze a
csipeje körül tévedt.
Andernach lovagnak pedig kezdett a feje egyre nehezebb lenni.
Vajjon a közé a megivott ser, bor közé nem tévedt-e egy pár a doktor
Kornidesz cynoglossum labdacsaiból?
Száz fortélya van az asszonynak!
Hogy megdalolt, mikor a paplanos ágyat megvetette a lovag számára:
«Nem fekszem én nyoszolyára,
Mert elalszom éjszakára»,
«Ne félj, majd felköltlek jókor;
Éjfél után egy órakor.»
Nagyon tetszett a lovagnak ez a nóta!
Ennél szebb idyllt már a poéták sem tudnának kigondolni.
Nem sokára horkolt a lovag a tarka dunnák közé eltemetve, de Julianna
nem dalolgatott az ő édes álmai felett. Hanem más egyebet végzett, a
kurir uram tarsolya körül, a mihez még az ajtót is bezárta, hogy a
Tercsa se lássa. Egyszer aztán lódobogást hallott közeledni. Kisietett a
kis ajtóba.
Két lovas volt kivehető a felkelő hold világánál; erősen ügetve jöttek.
Nagyon is hamar megjárta a csaplár az utat, mintha igazán fiatal
felesége volna otthon.
A másik lovas egy fiatal csikós legény volt.
– Itt vagyunk la; dörmögé az öreg, a lóról leszállva. Hol van az a
kurir?
– Alszik az most, mint a bunda. Hadd horkoljon. Én viszem el azt a
lovat.
– Hogyan?
– Hát úgy, hogy felülök rá.
– De hát az én ötven aranyam?
– Én adok kendnek a lováért százat.
– Isten áldja meg a mi urunkat! Tudtam én, hogy nem szolgálja az én
lovam a császárt soha. Azért is hoztam kettőt. Az egyiken megy a fiam,
útmutatónak.
Julianna egy oldalpillantást vetett a fiatal lovasra. Igazi eredeti
betyáralak volt, csigákban leomló fekete hajjal, karikára pödört
bajuszszal, lobogó ingujjakkal, tulipános szürrel, rézgombos
rájthuzlival, hosszúnyelű rézfokos a jobb kezében, darutoll a süvege
mellett.
– Hát csak szaporán hozza ki a nyerget, meg a kantárt, ott van az
ambituson, aztán fel kell szerszámozni a lovamat.
– De hisz a nyereg, meg a kantár azé a kuriré odabenn.
– Hát bánom is én akárkié! Nekem szükségem van rá; ott veszem, a hol
kapom.
A csaplár a tenyerébe csapott.
– De szeretem, hogy egy hiten vagyunk!
Az ő tíz parancsolatában is így volt az megirva.
A fiatal legény még jobban pödörgette a bajuszát; neki is az volt a
nótája: «Isten adta, nem vettem, szép szerivel szereztem.»
Az öreg bement a tornáczba, kihozta a nyerget, lószerszámot, felszerelte
vele a bojtorjános rémondát.
– Ez se hitte volna, hogy ilyen uraság éri.
Ezen asztán mind a hárman nevettek.
– Hiszen ha még csak a nyergét emelném el a jámbornak! Dörmögé
bizalmaskodva az úrhölgy a csaplár fülébe.
Az elértette, hogy miről van szó.
– Hát már is megvan! Teremtucscse derék asszony! Kezet csókolnék neki,
ha a hitem nem tiltaná, hogy valakinek kezet csókoljak. Hát csak előre
«hopp hirével». Szép holdvilág süt.
Julianna egy szökéssel fenn termett a lovon; férfi módra ülve meg a
nyerget. Nem tesz semmit, hogy a piros csizmaszáron fölül a hófehér
lábikrákból is kivillog egy tenyérnyi. Annak baj az, a ki meglátja.
Egész jártas férfi módra szedte a bal markába a kantárt, megtapogatta a
nyeregkápákat: ott vannak-e a pisztolyok; a kulacsot megtöltette a
maradék aszuval, a kengyelszijat rövidebbre húzatta s aztán onnan a
magas lóhátról adta oda a száz aranyas tekercset a csaplárnak az elvitt
lóért. Az még csak a süvegét sem billentette meg köszönet fejében; hanem
a helyett nagylelkűen átengedé a merész lovag nőnek a saját karikás
ostorát, megtanítva rá, hogy az nem a lovat ütögetni való, hanem csak
sebesen vágtatás közben kell kiereszteni s nagyokat kongatni vele; ha
például a komondorok a pusztán, vagy a csikasz farkasok a berekben
üldözőbe vennék: «Aztán te kölyök úgy vigyázz ám rá, mint a két szemed
fényére.»
Julianna a fiatal lovashoz fordult most.
– Hát fiacskám, nem tudnál-e az ecsedi lápon keresztül egy rövidebb
utat, a min a vármegye gátját el lehetne kerülni?
– Dehogy nem!
A két férfi jelentésteljes összekacsintást váltott.
– Hát a «gyih te lopott! tolvaj hajt!» útja? dörmögé az öreg, rábólintva
a fejével, mintha helyeslését adná rá, hogy «ennek» szabad azt
felfedezni.
– Tíz arany borravalót kapsz érte, mondá Julianna.
A legény kétfelé törülte a pörge bajszát.
– Jobb szeretném, ha kilencz aranyat kapnék, meg egy csókot.
– Ej ha, fiacskám, hisz így te eltékozlod még az apád mentéjét is, ha
egy aranyat adsz egy csókért. No hát vedd szaporán. A kilencz aranyat
majd megkapod, ha oda át leszünk.
S onnan a lóhátról megadta a betyárnak a kért csókot, nagyot is nevetett
hozzá, mint a ki jó vásárt csinált vele.
Arra aztán a legény szilaj jó kedvében neki is indult a vágtatásnak,
csak úgy duzzadt a lobogós ingujja, mint két fehér vitorla. Julianna
biztos kézzel fékezve a keményszájú lovat, robogott utána; nem sokára
eltakarta mind a két alakot a parti rekettye bozótja.
Az a rejtett út, a mit csak a beavatottak ismertek, folyvást bozóton,
nádason vezetett keresztül, s neve gyaníttatja, hogy ezen szokták egyik
vármegyéből a másikba áthajtani azt a lovat, azt a marhát, a mi gazdát
cserélt az első gazdája akarata nélkül.
Éjfél után volt az idő, szép holdvilág sütött, nagy csend ülte a
mocsárvilágot, csak a bölömbikamadár mély hangja búgott a zsombékból; a
fiait szoptató farkas vonított néha a berekben, s a mocsár fülemüléje, a
nádiveréb patvarkodott rikongatásaival az éjszakában. A nádas még nem
nőtt ki magasra, tavaszi idő volt, a tukorcza (a friss nádhajtás) még
most hegyesedett ki, a télen levágott nád nagy kúpokba rakva ágaskodott
a dombos hegyeken: egy-egy sánczforma földturáson buslakodott egy félig
kiégett, félig kizöldült törzsü reves fűzfa.
A gyepes út folyvást czuppogott a lovak lába alatt, a fű gyökere mind a
vizet éri. Néhol ingadozik a talaj, s az előre baktató csikóslegény
figyelmeztette az utána jövő amazont, hogy maradjon hátra: bürü
következik; így hívják azt a nádgyökérből, zsombékból, szederinda
szövevényből századon át összetömörült pallót, mely mintha ruggyantából
volna, lobbálódik a rajtajáró teher alatt; alatta mély mocsárvíz,
fölötte zöld moha, mellette fehérlő lófejek, ökörkoponyák, állatok
maradványai, a mik valamikor ott vesztek a dágványban.
– Nem kell semmit félni! dörmög hátrafordulva a csikós.
Nem is fél ez az asszony semmitől sem; még tőled sem fiacskám!
A gönczölszekere már egészen fölfelé fordult a saroglyajával, a fiastyuk
magasan járt az égbolton, a mocsárvilág ébredezni kezdett, közel volt a
hajnal. Vadkacsa hápogott, kócsag sikoltozott, daru, gém durrogott a
sáserdő mélyén, a hold körül szivárványos udvar szérüje ivellett,
kisértetes világot terjengetve az emberlaktalan világ fölött. Egyszerre
csak egy széles viztükör állta el az utat.
– Itten van a Kraszna! mondá a vezető legény, megfordítva a lovát a
rekettyés parton, melyen túl a nymphæa széles bőrleveleivel s az
urticularia apró sárga virágaival bekerített víztükör kezdődött.
Az innenső parton volt egy hátahoporjás halom, azon épült egy nádkunyhó,
befuttatva földi tökkel és alkekengivel; körülötte nyiltak a nadálytők
és gólyahirek, egymásra hullatva rózsaszin és aranysárga
tavaszvirágaikat. A kunyhó háta mögötti lapályon egy csoport tüneményes
láng tánczolt; lidérczfény, bolygótűz: a mocsárvilág rejtélyes meteorja.
Az egész partmentét a tavaszi nyárbokor, vadánis és gyökönke friss
hajtásai lepik, éjszaka kipárolgásukkal valami édesen kábító illatot
terjesztve szét a légben.
– Itt meg kell pihennünk. Mondá a csikós Juliannának.
– Miért? Ki van elfáradva? kérdé Julianna.
– Előttünk a Kraszna.
– No hát legyen mentül előbb a hátunk mögött.
– Nehéz ám éjszaka a gázlót eltalálnunk.
– Ha el nem tálaljuk, majd keresztül usztatunk rajta.
A csikós szemei úgy villogtak, jobban, mint a lidércztűz, jobban, mint a
«pásztorcsillag»: odaléptetett Julianna mellé.
– Mondok, hogy szép asszony! Szeretném én az én díjamat előre: azt a
kilencz aranyat, de fölváltva: egyszerre, kilencz tüzes csókra
fölváltva!
Julianna csendesen, nyugodtan húzta elő a nyeregkápából azt az egyik
pisztolyt s odairányozva a legény villogó szemének, azt mondá neki nagy
szeliden:
– Kapsz, fiacskám, csókot; de tüzeset pedig, ebben a nyomban, hogy soha
se kivánsz többet, ha még egyszer hátra mered fordítani a pofádat
hozzám. Most fordulj és vezess!
– Az ördög látott ilyen asszonyt! dörmögé a csikós. Azt gondoltam, hogy
fenékig tejfel.
Azzal meggondolta magát, az arany még is jobb, mint az ólom. Boszujában
elővette a pipáját, kicsiholt, rágyujtott.
– No hát tessék utánam sétálni.
S csak azért is a legmélyebb viznek vezette az utitársnéját.
Az nem törődött azzal, hogy a lónak szügyéig ér a hullám, csak a
pisztolyokat őrizte a felázástól.
Mikor a szétterült lomha Kraszna vizén keresztül gázoltak, már virradni
kezdett. A mocsárvilág egyszerre fölzendült. Mikor a sík rónán
szétlövelt a fellegbontó napsugár, a madárkiáltástól, békabrekegéstől
még a szatmári harangszót sem lehetett hallani.
A mocsár véget ért; Szatmárnémeti tornyai ott meredtek már a keleti
láthatáron.
Julianna nagyot sóhajtott a derült égre, czélnál volt már.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Andernach lovagot is felkölté mély álmából a nagy ludgágogás.
– Hu, mi a menykő! kiálta, kikeczmelegve a sok tarka dunna, vánkos
közül. Én ugyan elalvám.
S kezdte homályosan tájékozni magát, hogy mint került ide, s mik
történtek vele tegnap óta.
Legelső dolga volt az uti táskáját megvizsgálni, nem hiányzik-e belőle
valami? Nagy megnyugvására mindent rendben talált: az öt pecsétes levél
ott volt sértetlenül.
– Héj korcsmáros gazda!
– Mi baj, kurér uram?
– Miért nem költött fel hamarább az úr?
– Költöttem; de ha nem ébredt.
– Átkozott máslása! Hogy elaludtam tőle!
– Máslás! Nyiri máslás? tisztelem a torkának a garatját, ha a
karczosunkat is máslásként öntögette fel rá.
– Hát van-e már ló a számomra?
– Hogy ne volna? Éjfél óta itt áll a sövényhez kötve.
– Akkor csak siessünk!
Andernach lovag hirtelen összeszedte az uti holmiját s sietett ki a kis
ajtóba, a hol a lóval várt reá a gazda.
– No hát frissen a kantárt, meg a nyerget.
– Miféle kantárt, miféle nyerget?
– Hát a magamét, a mit ide hoztam.
– Hol van hát?
– Oda tettem le a tornáczba.
– A tornáczba? akkor azt a kantárt, nyerget úgy hivják már, hogy
«szervusz neked!» Régen lába kelt már annak! Máskor, ha az úr az ecsedi
láp szélén reggel is akar még beszélni a nyergével, tegye a feje alá
este, úgy aludjék rajta. Ellopunk itt mindent, a mi le nincs szegezve.
– Jól van! Köszönöm a tanácsot, majd máskor úgy teszek; hanem már most
teremtsen kend nekem frissen más szerszámot.
– Elébb gondolkoznom kell, hogy hol vegyem? A kuruczok mind elvitték a
háboruba.
– No hiszen majd visszaadják nem sokára!
A csapláros kerített aztán a lovag számára valahonnan a padlásról valami
pókhálós szerszámot, a mi aligha a tatárfutásból nem maradt hátra: a
nyeregnek két nagy bolond szarva volt előlhátul, a kengyelvasat meg
valami fapapucs pótolta.
De azért még a lovag tartozott köszönettel, hogy ötven aranyért ráadásba
még lószerszámot is kapott.
Nem bánta már, akármilyen volt a paripa és a készség, csakhogy egyszer
megindulhatott alatta.
A soha embert nem hordozott csikó ugyan kipróbálta eleinte a lovasát, ha
nem dobhatná e le a hátáról, karikába forgott vele, hanem azután, mikor
látta, hogy emberére akadt, csak kötélnek állt, lesunyta a két fülét s
ment, a merre hajtották. Egy darabig a kocsmáros maga is segített a
lovagnak elindulni, egy hosszú fűzfaruddal hátul biztatva a kanit.
A kani külömben nem volt rossz ló; ha bele melegedett, úgy vitte a
lovasát, mint a táltos; s tudta már, hogy ott legjobb a járás, a hol
legnagyobb a sár.
Délfelé Andernach lovag utólérte a vármegye gátján az ekhós szekeret.
A sárból készült töltés fenékig volt ázva; a bivalyosoknak minden száz
lépésnyire státiót kellett tartani s bicsakkal lefaragni a kerekekről a
sarat, a mi minden küllőt egymáshoz tapasztott. Akkor aztán hozzáfogtak
újra a bivalyok mozgásba hozatalához. Ostor nem használt ott semmit,
csak a vasvilla.
Még akkor épen csak a Kraszna hidjánál voltak. Az épen fele útja lehet
Szatmár-Németinek.
Andernach lovag tehát mégis csak diadalmaskodott a bécsi
versenyfuttatóján: egy egész lóhosszával, meg a maga hosszával.
Mikor az ekhós szekér előtt elment, kiváncsian bekukkantott az ernyő
alá. Látta, hogy egy asszonyság ül oda bent. Ez az a bizonyos. Az arczát
nem láthatta; mert le volt fátyolozva.
– Karsamadiner, madám! kiáltott oda neki gúnyos udvariassággal.
Szerencsés utat kivánok.
Meg is verte nyomban az Isten, mert a mint a kocsit kikerülte, úgy
belesüppedt a lova a sárba, hogy nem tudott belőle kivergődni; utoljára
is le kellett szállnia a hátáról s úgy vontatni ki a kantárjánál fogva;
a bivalyosok segítettek neki ruddal kiemelni a kanit.
De hát azért mégis csak ő ért be hamarább Szatmár-Németibe, mint az
ekhós szekér.
Szatmár-Németi akkoriban még kerített vár volt, híres a sokáig kiállt
ostromáról Rákóczy ellenében; azután is nagy hadszálló hely, püspöki
város, s mind a mellett két kálvinista templom fenntartója. Andernach
lovag már a város kapujában őrtálló tisztnek elmondá, hogy kinek a
küldötte, s hogy haladéktalanul a nádorhoz vezessék.
Pálffy a Károlyi kastélyban volt szállva, fényes kiséretével együtt.
Andernach lovag azon módon sárosan, mosdatlanul bevezetteté magát a
magyar főurak és diplomaták legfinomabbikához, a ki őt elfogadó termében
várta.
A nádornál császári tisztek és kurucz főtisztek vegyest voltak jelen;
egy pár asszonyság is volt látható, hátrább huzódva, a kik valószinűleg
valamelyik főúrhoz tartoztak, bécsi divat szerint öltözve.
Andernach lovag, minden gavallérsága mellett sem törődött most az
asszonyok szemügyelésével, hanem egyenesen a nádorhoz sietett, s a
magával hozott ötpecsétes levelet kivette a tarsolyából.
«Illustrissime Domine, Comes Palatine! Kanczellár ő excellentiája
megbizásából van szerencsém ezen stafétát átszolgáltatni. Andernach
lovag a nevem.»
A nádor átvette a levelet, ollót kért az asztaláról, azzal felmetszette
a pecséteket s kivette a levél tartalmát.
Minden ember feszülten leste a nádor arczán a hatást. Mit fog megtudni?
Csak Andernach volt bizonyos a maga dolgáról. Ő tudta, mit adott át a
nádornak. A visszahivatásáról szóló decretumot: a császár halálának
rémhirét. Ez lesujtó hatásu lesz.
És Pálffy nádor, a mint kibontotta az összehajtott papirost, először
elámult, szeme szája nyitva maradt, aztán meg elkezdett hahotával
kaczagni.
Szegény főúr! mondá magában Andernach lovag, a nagy csapás elvette az
eszét: megtébolyodott!
Hanem aztán a többi urak is, a kik a nádor háta mögött álltak, s
beleláthattak a széttárt ív papirosba, szintén mind elkezdtek ki
csendesen, ki hangosan nevetni; a szerényebbek a markukba fojtották a
kiprüsszenő jó kedvet.
Andernach lovag csak bámult, mint egy álomjáró.
– Hát mit jelentsen ez, lovag úr? kérdé a nádor a szétbontott ivet a
tartalmas oldalával a sürgönyhozó felé fordítva.
Az a decretum – Pintye Gregornak az arczképe volt, a hozzáirt versekkel
együtt, a hogy az a domahidai csárda ajtajára fel volt valaha szegezve.
Andernach lovagnak az ajkait ez önkénytelen visszatérő szavak hagyták el
e látványra:
– Du ver – fluchter – Kerl!