Egy pillanatra elzsibbasztá a rémület Julianna minden idegeit.
A halál jelent meg előtte.
Az az oroszlánfejű angyal, a kinek az arczát nem látta ember, mégis
tudja róla, hogy ez az oroszlán, az állatok királya, az embert is
odaértve az állatok közé.
Ha egy gyermeket ragad is el magával, akkor is borzalom az ő láthatatlan
arczába tekinteni, a nem hallott lépteit neszelni, hát még mikor egy
királyért jön el, hogy elvigye innen!
Egy lehellete elég, hogy a kit a holt király mellett talál, azt is
magával ragadja.
De csak egy pillanatig tartott az asszonynál ez a lélekzsibbasztó
dermenet, a másik pillanatban már megint úr volt a lomha idegek fölött a
megfékezhetetlen csodalény, a lélek, ez az örök ellenfele annak az
öldöklő nemtőnek. Csak a sártömeg reszket előtte, ez az aristokrata
izomhalmaz, a mi fél visszaváltozni azzá, a mi volt, paraszt porrá. A
lélek tusára kel vele! A királyi dæmonnal a demagog lélek!
«Juhoz, kormos!»
A másik pillanatban már megszületett az agyában valami uj terv; talán
elébb is gondolkozott már rajta, a hosszu rémséges éjszakákon, a míg a
haldokló király deliriumának hangjai tarták ébren az éjt.
Ha egy csata elveszett, készülni kell a másikhoz.
Betakarta a halott arczát a kámforos borékkal, s kiment a mellékszobában
alvó apáczához, a kinek fel kelle őt váltani. Azt felkölté s ezt sugta a
fülébe:
– A király elaludt, csendesen szunnyad. Ne engedj, testvér, senkit
hozzája bemenni, a míg nem hallod a neszt, hogy fölébredt. Az orvosok ha
jönnek, mondd nekik, hogy a király csendesen alszik, magához tért; inni
kért, imádkozott, úgy aludt el.
Ezzel a kegyes hazugsággal nyerni remélt hat órai időt.
Lesietett a svájczi lépcsőn keresztül a vár udvarra, s onnan ki az
utczára.
Vehette észre, hogy az utczán járó közönség hogy oldalog el mellőle, s
igyekszik át a tulsó gyalogjáróra, a mint a parabolánák köntösét
meglátja rajta. Minden ember tudja, hogy ezek ápolják a himlőbetegeket.
Mikor hazaért a vendéglőbe a «veres háztetőhöz», be sem eresztették,
hanem a mint megmondta, hogy ő ideszállt vendég: egyenesen a
fürdőszobába vitték, ott le kellett vetnie az öltönyeit, magának egy
kámforos eczettel telitett fürdőbe beleülni, úgy hozatták le a szállásán
hagyott ruháit, hogy oda felmehessen. S ez nagyon helyesen történt így,
mert a rettegett apáczaköntösben máshová sem nyerhetett volna
bebocsáttatást.
– Készülj rögtön az utra, mondá Krisztinának; fogass be, s hajts a
kocsival a karinthi kapu elé; ott várj reám, míg megérkezem. Csomagolj
össze sok ennivalót az utra; mert hosszu utunk lesz, s a körmünk közül
kell élnünk. Egyebet most ne kérdj.
Azzal sietett Wratislawhoz.
A kanczellártól kapott passe partout mellett rögtön bebocsátották az
államférfihoz, ki az ő jövetelére kituszkolt az ajtón egy pár
excellencziást és Durchlauchtot, a kik nála voltak; olyan nevezetes
személy volt előtte ez az asszony.
– Nos, ifjasszony! Mi hir a császárról? kérdé tőle, midőn egyedül
maradtak.
– Meghalt.
A kanczelláron észrevehető volt az összerezzenés.
– Tudja már valaki?
– Rajtam kívül még senki sem. A virrasztó apáczának azt mondtam, hogy a
király alszik, ne hagyjon hozzá senkit bemenni, még az orvosokat sem.
Ezzel öt-hat órai időt remélek nyerni.
– S mit nyer az ifjasszony ezzel az időhaladékkal?
– Megelőzhetem a futárt, a kit a király halálhirével Szathmárra fognak
küldeni.
– Ah! – Az államférfi érzeni kezdé azt a meleget, a mi ennek az
asszonynak a szemeiből kisugárzik.
– Ön Szathmárra akar innen futni! Gyorsabban, mint maga a staféta?
– Kegyelmességed érteni fogja, hogy miért. A király halva van: ő nem
szentesíthet többé semmit, sem azokat a nagy országos szerződéseket, sem
az apró emberek kegyleveleit, a mik tőle várták valósulásukat. De van
még egy ember, a ki a király személyét képviseli: Pálffy nádor, a király
teljhatalmazottja. A mit ő szentesít, mielőtt a király halálhirével
együtt a teljhatalmat megszüntető parancsot megkapja, az szent marad.
Kegyelmeteknek még öt-hat órájuk van, hogy két ország béke és háború
kérdését befejezzék. Bizza rám: én odasietek vele s megelőzöm az
ellenfelei küldönczét.
– Egy asszony akar versenyezni egy férfival?
– Ah mit! Ha férfi is az, csak ember!
(Nem egészítette ki a mondást: «én nem asszony vagyok, hanem dæmon.»)
A helyett természetes magyarázatul tevé hozzá:
– A futárt csak a kötelessége fogja siettetni, de engemet a
kétségbeesés, a fiam boldogsága, az anyaszeretet lángdühe korbácsol a
futásban.
Wratislaw rábólintott a fejével.
– Hát az ifjasszony sietni fog Pálffyhoz, hogy a királyi kegylevelet ő
vele irassa alá.
– A hogy a többi magyar urakét is, a kurucz fővezérekét. Mind, mind ő
nála vannak. Csak egy intő szóra van szükség kegyelmességedtől és minden
tökéletessé válik.
A kanczellár kezdte hinni, hogy az asszonyi akarat az első nagyhatalom a
földön.
– Hát lássuk, hogy kezd az ifjasszony hozzá?
– Legelőször is azonnal útra indulok, a hintóm már itt áll a karinthi
kapu előtt; az első állomáson hat lovat fogatok eléje, s a gänserndorfi
postának valamennyi lovát felfogadom a szomszéd helységekbe küldve.
Onnan túl azután vágtatva sietek, éjjelt nappallá téve, keresztül a
Szepességen, s minden postaállomásnál magammal viszek minden rendelkezés
alatt levő fogatot.
– Ez az ifjasszonynak sok pénzébe fog kerülni. Engedje meg, hogy én is
járulhassak hozzá.
Azzal a kanczellár a szekrényéből kivett öt darab tekercset. Ezer arany
volt azokban.
– Ezzel segíthet magán az út közben. Tehát csak tegyen úgy, a hogy
mondta. Foglaljon le minden lovat az állomásokon: ne engedjen magának
pihenést. Ha szerencsésen megérkezik Szathmárra Pálffyhoz, mutassa meg
neki a tőlem kapott passe partout, s azután mondja el neki élőszóval, a
mit megtudott és azt is, hogy egy másik futár jön a nyomában a
visszahívó rendelettel. De hátha az a futár utól találja az ifjasszonyt
érni valahol az ecsedi láp feneketlen utain?
– Az annak lesz baj, nem nekem!
Ehhez a mondáshoz olyan ördöngős fenyegető arczot tudott mutatni az
asszony, hogy a kanczellár hinni kezdett abban a fogadásában: «én még a
kettészakadt villámsugárt is csomóra fogom kötni!»
A villámsugár pedig ugyan ketté volt szakadva!
– Nincs veszteni való pillanat: én bucsuzom kegyelmességedtől a
viszontlátásig.
– Ne siessen még, ifjasszony. Egy kérdés még függőben van. Hátha
Illésházyék a hirmondójukat nem azon az útvonalon futtatják végig, a
melyen kegyelmed elindul?
– Adná a magasságos ég, hogy azt tennék. Vajha a bölcs tanácsuraknak az
az áldott spuriusuk jönne, hogy a mappát vegyék a kezükbe s czirkalommal
mérjék ki, melyik a rövidebb útvonal s azon eresztenék el a
stafétájukat. Mert azt mondja a magyar példabeszéd, hogy «arra közelebb;
erre hamarább». A hosszabb út a Vág mellékén vezet végig, Liptón,
Szepesen át Lőcséig, onnan le Kassára. Tokajnál átvisz a Tiszán; onnan a
Nyirségnek, Nyiregyházának, Nagy-Károlyig. Az egész Felső Magyarországon
mindenütt csinált kőutak vannak, a Nyirben tavaszszal még barátságos a
homok, csak a Szamos közelében, az ecsedi lápon keresztül lesz keserves
az utazás. Aztán ezek itt mind meghódolt vidékek, vendégszerető nemesi
házakkal. De a rövidebb út, Pesten, Szolnokon át egész Debreczenig, a
Hajduságon keresztül, az most csak annak való, akit halálért küldenek.
Ha ott nem vész a sárban, bizonyosan agyonverik a hajdúk. A Tiszán túl
nagyobb bátorságot ád az asszonyköntös, mint a császári uniformis. Engem
nem bántanak se a hajdúk, se a betyárok, ha közéjük tévedek, eléneklem a
nótájukat, iszom a kulacsukból, s még ők fognak a pusztákon, nádasokon
keresztül elvezetni.
– No hát, Isten segítse az ifjasszonyt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Arra nem jól számított Korponayné, hogy a király halálát öt-hat óráig
nem fogják megtudni. Az orvost nem lehetett a király fekhelyétől
visszatartani, s az mindjárt megtudta, hogy az az álom az örökkévalóság
álma. Hanem más körülmény jött a segítségére az előresiető asszonynak.
Az özvegy császárné, Eleonora, midőn az országnagyok, a császár
halálhirére, odasiettek hozzá, hivatalos állásaikat rendelkezésére
bocsátani, midőn Wratislaw is letette a kezébe az ország pecsétjét, –
nem fogadta el a leköszönésöket, hanem arra kérte az urakat, hogy kiki
maradjon meg a helyén, míg a trónörökös, Károly megérkezik, s a
kormányzat iránt intézkedik. Károly akkor Spanyolországban volt. Előbb
őt kellett tudósítani bátyja váratlan haláláról, a ki után ő következett
a trónra. – Csak ennek az elintézése után lehetett arra gondolni, hogy
Pálffy nádort is értesítsék a király kimultáról, s teljhatalma
megszüntéről.
Hanem ekkor a békét ellenző főurak épen a tulbuzgóságukkal rontottak a
stratagemájukon; ők azt akarták, hogy Pálffyt rögtön hívja vissza az
anyakirálynő, s szakítson félbe minden alkudozást a magyar fölkelés
vezéreivel. E fölött aztán hosszu vita támadt, melyben Wratislaw és
Savojai Jenő herczeg is részt vettek. A hős vezér talán valamennyi
csatája előtt nem tartott annyi beszédet, mint most e szóharczban. Az
mind Korponayné javára vált. Végre Eleonora császárné azzal vágta ketté
a vitatkozást, hogy Pálffynak csupán az iránt kell dekretumot küldeni,
hogy függeszsze fel a békekötést a trónörökös haza érkeztéig. Ezt a
határozatot Illésházynak, mint magyar korlátnoknak kellett elkészíteni,
s az özvegy királyné aláirásával elláttatni.
A míg ez mind rendbejött, az alatt szépen beesteledett, úgy, hogy a
dekretumot vivő megbizott csak angelus harangszó után ülhetett a
csézájába.
A megbizott futárt Andernach Wilibald lovagnak hitták, kapitány volt a
veres sisakos furirezrednél: bátor és ügyes fiatal ember.
Andernach lovagot már az első állomáson meglepte, hogy a postaházból
minden lovat elvittek előle, s minden hatalmaskodása mellett is egy pár
órai késedelembe került, a míg a városban magánosoktól drágán
megfizetett fogatot kerítettek a számára.
Azt a barátságot azonban még nem tette meg Korponaynénak, hogy más utat
válaszszon Szolnok és Debreczen felé, hanem haladt mindenütt a nyomában
a biztos útvonalon.
Tudott segíteni magán. Ha a postaháznál nem kapott lovakat, kiállt az
útszélre s a legelső utazót feltartóztatta, felvont pisztolylyal a
kezében, kifogatta a lovait annak a hintójából, a saját kocsija elé
köttette. A császári stafétának ehhez kegyetlen privilegiuma volt.
Ilyenformán minden pénzvesztegetés, borravalóosztás és szép szóval
könyörgés mellett is alig volt több megnyert egérutja Andernach lovag
előtt Korponaynénak, mikor Lőcsére megérkeztek, mint mikor Bécsből
kiindultak.
Andernach lovag útközben csak annyit tudott felfedezni, hogy előtte
«egy» asszonyság utazik (a másik nem mutatta magát) a ki az összes
istállókészletet elviszi előle, s annak is felsőbb rendelete van, a mit
érvényesít. Hanem még arra nem jött rá, hogy ez neki versenytársa.
Mikor Julianna Lőcsére megérkezett, egyenesen Alauda háza elé hajtatott,
valamit irt egy czédulára s azt felküldte a kocsissal a biróhoz.
Korponayné ki sem nézett a hintó ablakán, hanem odavárta Alauda uramat;
az beült hozzájuk a hintóba s ott maradt addig, míg a friss lovakat
befogták a hintóba, akkor kiszállt onnan s sietett a városházára.
Már innen kezdve nem ért semmit az a fogás, hogy a postalovakat mind
kiárendálják; mert Lőcsén elkezdődött a császári seregek pivotja, s azok
mindenütt el vannak látva elégséges vonó állattal; a császári staféta
könnyen segít magán: rekvirálja a podgyászszekerek fogatait.
Tehát itt valami mást kellett kigondolni.
Korponayné és Blumevitzné déli harangszókor hagyták el Lőcsét, a nélkül,
hogy Alaudán kívül valaki látta volna őket; hat lóval vágtattak odább.
Hat órát kongta, mikor az ókapun berobogott Andernach lovag csézája. Az
sem sokat időzött a városban; a mint a friss fogat gyeplűben, hámban
állt, tovább indult. Hanem a kaput, a min bejött, zárva találta maga
előtt.
Azt gondolta, hogy ha nagyon kiabál, hát mindjárt kinyitják.
Mondták aztán neki, hogy senki sem süket itt: soha se rontsa a tüdejét;
a kapukon nem szabad kimenni egy teremtett léleknek sem holnap reggelig.
A biró parancsolta így.
– Mit nekem a biró! pattogott Andernach lovag. Hol van az a biró? hadd
beszéljek a fejével.
Az biz a városházán volt a kis tanácsszobában földszint.
– Melyik itt a biró? Az úr az? Hogy meri az úr a város kapuját bezáratni
előttem, a ki a császár stafétája vagyok?
– Azt akárki mondhatná, szólt Alauda uram. Hol az irás?
Az irás kéznél volt: Illésházy kanczellár nyilt parancsa minden útbaeső
előljárókhoz, hogy a stafétát vivő futárt elősegítsék, feltartóztatni ne
próbálják.
Alauda uram elővette a szemüvegét, megnézte közelről is, távolról is az
irást, azután a nagyító üveget hozatta ki a kanczelláriából, azon
keresztül vizsgálta meg az iraton levő pecsétet nagy figyelemmel.
– Nos! Eléggé megtanulta már kegyelmed, hogy mi van abban a levélben?
Kiáltá rá nyersen a lovag, erősen boszankodva, hogy a filiszter még őt
birálgatni meri.
– Még nem eléggé, szólt Alauda, s a kiterjesztett irást az ablak felé
tartá, hogy a viznyomatot tanulmánya tárgyává tehesse. – De ebből
hiányzik a személyleirás.
– Úgy? No hát azzal is szolgálok. Itt a bécsi rendőrfőnök passe par
toutja. Tessék kielégíteni a kiváncsiságát.
Alauda uram leült az asztalhoz, s annak a fiókjából egy összegyűrt
czédulát vett elő s aztán a két iratot úgy olvasta össze, hogy hol az
egyikbe, hol a másikba tekintett.
– Üm, ühm! Dünnyögött a biró. Ez bizony egészen összecsappan. Hallja
csak, lovag úr! Ma reggel kaptam ezt a titkos jelentést legmegbizhatóbb
kútforrásból: «E napokban fog Lőcsén keresztül utazni Péter czárnak egy
titkos megbizottja, Rákóczy izenetével, a kinek feladata a Szepességet
insurgáltatni.»
Következik a személy leirása.
«Fej: alul keskeny, felül széles.»
«Arcz: sovány.»
«Szemek: szürkék.»
«Száj: többnyire nyitva.»
«Fogak: nagyok.»
«Szemöldök: láthatatlan.»
«Haj: szőke. Allonge-parókát visel.»
«Bajusz, szakáll: kenderszin.»
«Termet: magas.»
«Különös ismertető jelei: egyik lába golyólövéstől merev.»
– No az én vagyok.
– Ez az úr, valósággal. Itt ebben a másikban is így van leirva. Beszél:
magyarul, németül, tótul, francziául – az egyik leirás szerint. A másik
leirásban hozzá van téve még: oroszul és lengyelül, az idegen nyelveket
lengyel kiejtéssel.
– Veszszek el, ha csak a csizmám talpa is tud lengyelül csikorogni!
– Beszéd! Beszéd! – Azt majd mindjárt kitudjuk. Mondja az úr utánam ezt
a phrasist: «Weine nicht mein lieber Löwe.»
– Mi a mendergetett mennykőnek?
– Csak mondja utánam az úr. Majd abból megtudjuk, hogy miféle nemzet.
Andernach lovag hát elmondta azt az öt szót.
– Ott van ni! kiálta fel diadalmasan Alauda uram. Minden szóban elárulja
magát a lengyel accentus: «vájnye nyicht majn lyiber lyőve».
– De ezer szakkerment! én nem ejtem úgy ki, hogy «vájnye nyicht mein
lyiber lyőve!» Én becsületesen ejtem azt ki, a hogy mi Stájerországban
szoktuk, odavaló vagyok! Soha se beszéltem lengyelül.
– Nem használ semmit. Az úr gyanus személy. Más császári staféta
rendesen föl szokott jönni a városházára, mikor Lőcsére érkezik, s itt
átadja a szathmári stafétának a paksamétáit; az úr csak úgy suttyomban
akart keresztül osonni a városon. Nekem a titkos feljelentés
következtében kötelességem az urat átadni a hadbiróságnak, hogy ejtse
meg a vizsgálatot.
– Ezer milliom ördög! Ez ellen én protestálok! Nekem sürgetős küldetésem
van a magas kanczelláriától. Minden óra egy világot ér fel most.
– Majd tessék az úrnak a hadbiróságnál előadni a kifogásait. Nekem
kötelességem az ország békességét megőrizni, s a gyanus személyeket in
flagranti deteneálni. Tessék az úrnak a drabantok által a
platzkommendáns úr quártélyára vezettetni magát.
Andernach lovagnak még a fogai is csattogtak dühében.
– Figyelmeztetem az urat, hogy a mikor engem letartóztat, a fejével
játszik!
– Az nekem szokásom, felelt Alauda, elpusztíthatatlan humorral. Mikor
kuglizunk, le szoktam srófolni a koponyámat, egyet gurítok vele, s mikor
visszajön, megint visszasrófolom a helyére.
– Ön átkozott élczes, uram!
– Arra nekünk privilegiumunk van, lőcseieknek, Lengyel László királytól
kaptuk.
– Majd én körülmetélem a kendtek privilegiumát.
– Akkor meg épen pogányok leszünk.
– No hát ha meg kell lenni a benevolisatiónak, hát csak végezze az úr
hamarosan! mert az én időm drága.
Hamar bizony!
– Tessék addig odakünn az őrszobában pipára gyujtani, a míg a comitivát
megirom, mondá Alauda uram, s leült az iróasztalhoz és beledugta
pennáját a nagy ólomkalamárisba.
Aztán csak hamarosan!
De bizony azt tapasztalá Andernach lovag, – hogy az egész utazásában a
leghosszabb stácziót a lőcsei biró kalamárisától a névaláirásig való
távolság képezi.
Jó sötét este lett, a mire Alauda uram a rapportot elkészítette a
katonai parancsnokhoz; az pedig ilyenkor már a Heinrich-házban ült és
bankot adott.
Már aztán csak kövesse meg magát Andernach lovag, ha abban az illusióban
él, hogy egy bankadó, olyankor, mikor nagy vesztés után a szerencse
egyszerre megfordul s kezdi regressirozni magát, akárki fia stafétájának
a kedvéért ott hagyja a székét és megretiráljon – az ütközet derekán!
Belleville lovag bizony el sem olvasta addig Alauda értesítését, a míg a
bankját szét nem robbantották.
Akkor meg aztán elképzelhető, hogy milyen mérges volt. Végig nézte a
rapportot. Gyanus embert fogtak. – Muszka kém; Rákóczy küldötte. Kedve
lett volna rögtön főbe lövetni első furiájában.
– Be kell csukni! Várjon a gézengúz!
Aztán még is azt gondolta ki boszujában, hogy azokat a tiszt urakat, a
kik legnagyobb szerencsében voltak, válogassa ki a zöld asztal mellől,
hogy megalakítsa belőlük a hadi törvényszéket, hogy azoknak is elrontsa
a mulatságát. Azok könyörögtek, hogy csak «még egy osztást!»
Éjfél is volt már, mire fixumfertig ott ült a haditörvényszék, melynek
minden tagja nagyon áhítozott vissza ahhoz a másik zöld asztalhoz, a
honnan elzavarták.
Andernach lovag reszketett már a dühtől, mikor az élet-halál felett
biráskodó tribunál elé bevezették. Nem is tett lakatot a szájára; hanem
teljes májából lehordta az egész lőcsei hivatalos apparatust, mely a
császári stafétákat kémek helyett elfogdossa.
A mint Andernach lovag a maga igazoló «docé»-it előmutatta, azok között
a királyné által aláirt decretum öt pecsétes csomagát is, melyre kívül
ez volt keresztbe irva: «cito! cito! citissime! Ibi: ubi!» hát akkor
Belleville ezredes mindjárt átlátta, hogy Alauda uram itten nagy
subscust ejtett; Andernach lovag valóban császári stafétavivő és nem
orosz emissarius; aztán nincs is a kiejtésében semmi lengyeles; de meg a
logikával is tökéletesen ellenkezik, hogy ha valaki kémnek jön be
Lőcsére, itt körül se tekintsen, senkivel szót ne váltson, hanem sarkon
fordulva, rögtön tovább hajtasson. Hisz ezt nem kellett volna galléron
ragadni!
Ekkor aztán Alaudára lett dühös Belleville. Annak tulajdonította, hogy a
Landsknechtnél szerencsétlenségbe került: az az átkozott rapport
elfoglalta a figyelmét; szeleskedett, mikor a contenantiáját meg kellett
volna őriznie.
– Ez impertinentia. Ez hivatali visszaélés! harsogott az ezredes.
Kegyelmednek, kapitány úr, ecclatans elégtételt kell kapnia. Hol van az
a biró? Ide kell czitálni, meg kell neki ünnepélyesen követni a lovag
urat. Satisfactiót kell adni, fényeset, mikor egy czivilista egy
katonatisztet így compromittál; a portepée becsületét fenn kell tartani
a «digák» előtt.
Ezt valóban Andernach lovagnak is minden porczikája megkivánta.
Tisztelet, becsület az államügyeknek; de a magánbecsület s különösen a
katonatiszti becsület még azoktól is megkivánja, hogy álljanak félre és
várjanak sorukra, míg teljes elégtétel fog adatni.
– Hiják ide a birót!
A biró pedig éjfél után két órakor már nincs ezen a világon, hanem a
boldog álomvilág paradicsomkertjében osztja a parancsolatokat az
instantiát hozó angyalkáknak; a kapuja is be van zárva. A míg azt a
kaput nagy dörömbözésre kinyitják; a míg a kapussal meg a belső
drabanttal megértetik, hogy nem arról van szó, hogy tűz van a városban,
vagy az ellenség betört volna a «mészáros toronyba»; hanem hogy a
colonellus úr parancsolja a biró úrnak, hogy azonnal keljen fel és
menjen fel hozzá: idő telik abba. Ez megint egy kis jegyzékváltásra
adott alkalmat. Alauda úr, mint főbiró, és mint minden álmából felvert
ember, haragos volt, s azt izente vissza az ezredesnek, hogy az ő lakása
épen annyi lépés az ezredeséhez, mint az ezredesé ő hozzá. Hanem ezt a
geometriai axiomát megczáfolta az a hajdu, a ki kettőt lépett egy
helyett, mikor másodszor is visszaloholt a biróhoz azzal a categoricus
parancsolattal, hogy ha rögtön nem siet fel a haditörvényszék elé biró
uram, katonapikétet fognak érte küldeni s muskéták között vitetik fel.
Ezzel mégis csak capacitálni hagyta magát Alauda, s felöltözve teljes
hivatalos parádéba, lámpásvivő drabantjai kiséretében átvonult a
főparancsnoki szállásra.
Ott aztán megkapta a mi dukált, a főparancsnok lehordta érdeme szerint;
a többi tiszt urak secundáltak neki.
Alauda úr egész prosopopœiával neki fohászkodott a maga mentsége
előadásának, s elfoglalt állását kellő világításba helyezé.
Előszedegetett tarisznyaszámra igazoló leveleket, melyekben őt a hamu
alatt lappangó tűzre, a kiűzött kuruczok titkos összeesküvésére
figyelmeztetik, s ezekkel kapcsolatban a csalhatatlan bizonyítékait az
orosz beavatkozásnak; mikor már két óra hosszat beszélt és magyarázott,
Andernach lovag az Isten szerelmére is kérte, hogy hagyja már abba:
elhiszi neki, hogy kötelessége szerint cselekedett, nem kiván több
bizonyítékot; inkább ő kér bocsánatot Alauda uramtól; csak ereszsze már
az útjára!
De biz azt Alauda uram aztán el nem hagyta vétetni magától, hogy a
hivatalos buzgalmában elkövetett sértésért megkövető ünnepélyes
bocsánatkéréssel ne szolgáltasson teljes elégtételt egy ok nélkül
megsértett lovag úrnak; s tette ezt a megkövetést az eloquentiának
oly tetézett mértékével, az ornata syntaxisnak és a poétai
hasonlatoknak, nem különben a classicusokból szedett citatumoknak oly
conglomerálásával, hogy annak épen a hajnali harangszó vetette végét.
– Phüh! fujt nagyot Andernach lovag, a ki jobban ki volt fáradva a
hallgatásban, mint Alauda uram a beszélésben, az óráját előrántva a
zsebéből; – én ugyan teljes satisfactiót kaptam; de teljes tizenegy órát
elvesztettem az úti időmből.
No, hogy teljes tizenkét óra legyen belőle: még arról is gondoskodott
Alauda uram.
A bocsánatkérés után ugyanis kezet szorítván egymással az akaratán kívül
sértő és a sértett fél, a barátságos hangulatnak kelle felváltani a
törvényszéki szigor tenorát.
– De már most el nem bocsátom ám kegyelmedet addig, a még a kibékülés
poharát együtt meg nem iszszuk. Úgy sem früstökölt még a kapitány úr.
De bizony nem is vacsorált a lovag. A természet is követelte a magáét.
Belleville és tiszttársai is körülfogták, hogy de bizony, ha már ennyit
késett, még egy kis félórai ráadás nem a világ; a kocsija úgy sincs
befogva, a lovakat bekötötték az istállóba; a míg azokat előhozzák,
addig egy kvaterkára nem árt lemenni a lőcsei híres városházpinczébe.
Ha pedig egyszer már odalenn van az ember, tiszta vétek volna, ha sorba
nem kóstolná az apostolok neveit viselő hirhedett hordókat. Mire
Andernach lovag előkerült a városház pinczéjéből, már jó világos volt.
Alauda uramnak sikerült éppen tizenkét órai haladékot kiszédelegni
Korponayné számára a versenytársa felett.
És Andernach lovag még mindig nem tudta, hogy honnan fázik.
Pedig mindennapra volt gondoskodva a számára valami új meg új
meglepetésről.
Sirokánál a mély hegyi utat a faluvégi vendéglő előtt egészen elzárva
találta fenyőszálakat szállító pemákoktól, akik miatt nem tudott
hintajával odább hatolni. A pemákok minden áron annak az asszonyságnak
az urát akarták benne feltalálni, aki egy nappal előbb ezeket a fenyőket
megvásárolta tőlük s elrendelte, hogy a sirokai szoros útnál várjanak az
utána jövő férjére, aki azokat ki fogja fizetni; adott rá nekik felpénzt
öt aranyat; de a pemákok még tizet követeltek s nem akarták odább
ereszteni a lovagot, amíg a fenyőiket át nem veszi. Utoljára is, hogy
biró elé ne vigyék, kifizette a fenyők árát, s csak úgy tudott
megszabadulni.
Eperjesnél egész sereg mindenféle falusi ember várta egész csődülettel,
akik között valaki elterjesztette azt a hírt, hogy ő az a császári
biztos, a ki azért járja be a vidéket, hogy a hadjárat alatt okozott
pusztításokat összeirja és kifizesse; körülfogták a kocsiját, telerakták
instantiákkal s majd hogy széjjel nem szedték a keserves
rimánkodásaikkal s ez a mulatság tartott rá nézve egész Kassáig,
megujulva minden faluban, ahol csak lovat váltani megállt.
Itt már kezdett olyasmit sejteni, hogy ő előtte aligha nem fut valaki,
mint az ichneumon a krokodil előtt, a ki fellármázza a világot.
Kassa alá érve pedig az a nagy tisztesség érte, hogy az egész katholikus
népség a papsággal és a templomi zászlókkal az élén kijött eléje és
elállta az útját. Kapott egy üdvözlő szónoklatot az egyik paptól, egy
historico-theologico archæologiai értekezést a másiktól, hosszúakat
természetesen, s mikor aztán a türelméből kihozva, rájuk rivallt, hogy
mi a kék csodát akarnak tőle? akkor sült ki, hogy a kassai
székesegyházát féltik tőle, a mit csak most kaptak vissza a
protestánsoktól; az a híre, hogy a békekötéskor ezt ismét vissza akarják
adni azoknak, hát az ellen jöttek protestálni, minthogy az ő rá van
bizva. De bizonyára be sem eresztik Kassára, ha ezt a decretumot hozza
magával. Andernach lovagnak ünnepélyes esküt kellett letenni a kapun
kívül, hogy semmi ilyen decretumot nem hoz magával. Akkor azután
processióval kísérték végig a városon – lépésben, kantárszáron vezetve a
lovait kétfelől.
Most már mégis kezdett élni a gyanuperrel, hogy az ő útjában talán nem
is egészen maguktól teremnek ezek a válogatott galibák.
Annyit már kitudott, hogy Bécstől elkezdve az egész uton végig egy
skarlátszinű hintó jár előtte, a miben egy asszonyság utazik, a ki
bőséges borravalókat osztogat, s a hol megszáll, ilyen czifra híreket
terjeszt az utána jövőről.
A mint Kassán alul Németinél a Hernádon át kanyarodik az út, ott már
kezdődik az áldott buzatermő fekete föld; nagyon jó föld az, csak
utazásra rossz – tavaszi időben; itt már kezdődik az előnye a könnyű
csézának a nehéz uti hintó felett. – Mikor Andernach lovag Tokaj alá
megérkezett, ott ismét meg kellett pihennie, mert az innenső parton nem
talált semmiféle járművet; dereglyék, csónakok, halászladikok mind a
tulsó oldalon voltak; a repülő hidnak a kompja is ott vesztegelt a
rakamazi révben. Azt mondták, hogy elszakadt a vontató kötele.
Alkalmasint újat készítenek helyette, mert napestig sem jön vissza a
hidlás; a tokaji révben már egymás hátán van a sok szekér, a mi át
szeretne menni a Tiszán.
Egy-egy súgva elejtett szóból azt veszi ki Andernach lovag, hogy egy
császári hadtest érkezését várják Tokaj alá, mely átkelendő a Tiszán,
azért van odaát minden vizi jármű. Hát ezt ugyan ki hiresztelhette el?
Egy vigasztalása azonban volt a kényszerített pihenés alatt: az, hogy a
rakamazi révfogadó kapuja előtt ott látta vesztegelni azt a bizonyos
skarlátszinű hintót, a mely őt előtte futtában üldözi (a mi valóságos
ellenmondás az összeállításban).
«Aha! Annak bizonyosan valami porczikája eltörött; kovácsok forgolódnak
körülötte; azt tatarozzák. Most már majd csak megtudjuk, hogy ki ül
benne, s mit visz olyan nagy sietve?»
Végre hát a repülő hid kötele is elkészült, a hidlás átvádolt az innenső
partra. Andernach lovag, hivatalos tekintélyének egész erőhatalmát
felhasználva, szerencsésen kieszközölte, hogy az ő csézáját is
begurítsák a kompba; így aztán Neptun segítségével valahogy csak
átjutott a kivánt révpartra.
A mint a három lovát befogták a csézája elé, egyenesen a révfogadóhoz
hajtatott, a hol a veres hintó állt kinn a szabadban. Két kovácslegény
kalapált rajta kegyetlenül.
– Héj atyafiak! szólt Andernach lovag, elővéve a magyar nyelvtudományát.
Kinek a hintaja ez?
A kovácslegények egymás között szarka nyelven beszéltek, azon felelt az
egyik a kérdezőnek vissza:
«Ergeb kérgédirgi kurgutyarga bárgánjarga».
A lovag nagyot bámult rá: hisz ezek tatárul beszélnek. Pedig azt teszi
az, ha a szarkacsergést kiveszszük belőle, hogy «eb kérdi, kutya bánja!»
Bement a vendéglőbe s előzaklatta a fogadóst.
– Ki annak a hintónak a gazdája odakinn?
Az sokáig nem akarta megérteni, hogy miről van szó? Elébb beszélt neki
egy lengyel úrról, a ki borokat vásárolni megy a Nyirbe (!), azután egy
gazdag zsidó kereskedő jutott neki az eszébe, a ki sertéseket vásárol,
majd meg egy matyó fuvaros, a ki sót szállított Pestre s most
visszatéret diákokat visz Debreczenbe. Míg egyszer aztán egyenesen azzal
a kérdéssel szorítá a falhoz a lovag, hogy «hát az az asszonyság, a ki
ezen a veres hintón jött?
– Úgy? Az a veres hintó. Hát annak bizony eltörött a hátulsó rugója,
aztán meg a ferhéczének elveszett a muttedlije; a kerékagya puskájának
megtágult az egzergáziája…
– Nem bánom én, akármi történt a hintóval, de hol van az asszonyság, a
ki rajta utazott? Azt nekem látnom kell.
– Hát akkor csak vegye elő az úr a perspektiváját, ha van s úgy nézzen
utána, mert az még tegnap elutazott a frajjával együtt.
– A hintaja nélkül?
– Hát ki a bolond indulna neki hintóval a Nyirnek, földárja idején,
mikor ekhós szekéren jár minden okos ember.
Ezzel Andernach lovag is okosabb lett. Az őt megelőző rejtélyes útitárs
megrovott előéletű piros hintaját ott hagyta a parton, hogy az utána
érkezővel elhitesse ottrekedését; bízonyosan ő hiresztelte el a császári
ármádia közeledését is, s fogadni lehet rá, hogy a repülőhid bajának is
ő volt a mestere. Az alatt pedig maga felült egy könnyű, ekhós tetejű
szekérre, s jól elhajtatott előre.
Most már kétségtelen volt Andernach lovag előtt, hogy az a valaki az ő
általa vitt decretum megérkeztét akarja megelőzni. Andernach lovag is
elővette hát egész férfiui erélyét s hozzáfogott a komoly versenyhez az
asszonyi furfang ellenében.
Ő is ott hagyta a rakamazi révfogadóban a csézáját, hátas lovat
requirált, nyereg és lószerszám készen volt nála minden eshetőségre, az
okiratait a nyeregkápába tette, kulacscsal, úti elemozsiával ellátta
magát két napra, s akkor aztán neki indult lóháton versenyt futtatni az
előre kapott asszonynyal.