Azzal sajátkezüleg két levelet irt: az egyiket a parabolána apáczák
fejedelemasszonyához, a másikat Wratislaw osztrák kanczellárhoz. Ez is a
kibékülés híve volt, a ki azt magával Rákóczyval is megkisérté, még I.
József trónra jutásakor, az érsekujvári nevezetes találkozásnál, de
sikertelenül. Julianna a titkos levelekből megértette, hogy Wratislawban
is legjobb pártolójára fog találni.
Akkor Jenő herczeg a saját hintaját fogatta be a számára, hogy gyorsan
eljárhasson a dolgában.
Mikor elváltak, megszorítá Julianna kezét. Köny ragyogott a szemében.
– Szivem szerint kivánok önnek legjobb sikert, asszonyom. Ön egy hősnő!
Szerelmes menyasszony nem sietett nagyobb örömmel a lakodalmára, mint
Julianna az ajánló leveleivel a rettenetes halállal adott találkozóra.
Krisztina reszketve követte.
– Te nem jösz oda velem, kicsikém, mondá neki Julianna. Nem! Te nem való
vagy az ilyen csatába. Te félsz. A halál harapós kutyái azt, a ki
megszalad előlük, megmarják. De én rájuk kiáltok: «juhoz kormos!» s
elkotródnak. Engem ne félts! Ha felfordítottam Lőcsét, felfordítom én
még Bécset is. Megmutatom én azt, hogy még két villámsugárt is csomóra
kötök, s nem égetem meg vele a kezemet. Te csak maradj veszteg a
vendéglődben, míg a diadallal a kezemben érted jövök. Én elhozom a te
apád amnestia-levelét is, ha Isten megsegít!
És volt gyémántkemény szíve megtenni mind azt, a mit agyában kifőzött.
A parabolána apáczák köntösében behatolt a halálkínt szenvedő király
fekhelyéig. Ott virrasztott rettenetes éjszakákat keresztül. Keblébe
dugva tartá az iratokat, a miktől gyermekének sorsa és Fabriczius élete
függött. Az bálványa, ez ellensége volt; de megigérte Krisztinának, hogy
apját megmenti, s a mit asszony asszonynak igér, azt megtartja.
Csak órákra engedte magát felváltani, s akkor is a haldokló melletti
szobában heveredett le, rövid álomra, meghagyva a helyettesítő
apáczának, hogy a mint a szenvedő király magához tér, világosan beszél,
őt hijja be.
Maga is mindent elkövetett, hogy a király betegségében a kedvező
válságot előidézze.
Ő ujítá meg a fekélyektől elcsufitott arczon a hűsítő borítékokat, ő
adta be neki arany kanálkával az orvosi kotyvalékot, a mit gyógyszernek
neveztek.
Az orvosi tudomány tehetetlen volt.
Az egész fakultás bölcsesége sem birta itt marasztani ezt az egy életet,
a kire annyi népnek szüksége volt!
A király folyvást hagymázban volt, iszonyu látványokkal harczolt,
kínzott agyának rémei végtől-végig betöltötték a nyitvahagyott ajtaju
termeket s kiszálltak az ablakon, a hogy a beteg rémkiáltásai szárnyra
kelték őket. Futott e szobákból minden élő lélek s még a kapu előtt őrt
álló granátosnak is tetőtől talpig reszketett minden ize, mikor ezeket a
hangokat hallotta; csak Julianna maradt meg a helyén rendületlenül, s
számlálta a beteg üterén, mikor kezd az érverés csillapodni?
Egyszer aztán megjött az óra, a mikor az ér lüktetése halkabb lesz. Itt
a forduló válság.
A király föleszmélt, lázálmai megszüntek. Szomjat érzett. Julianna
odatartá égő ajkaihoz a kristálypoharat a mandulatejjel.
– Ki van itt? kérdé a haldokló király.
– Isten szolgálója, mondá Julianna.
– Add kezembe a feszületet.
Julianna előhozta a kis elefántcsont feszületet, mely mindig a király
ágya előtti asztalon állt, s odatette azt a kezébe.
Most már egészen eszméleténél volt a király, most lehetett vele
beszélni.
De annak mással volt beszéde mostan.
Imádkozni kezdett.
«Mi atyánk, ki vagy a mennyekben.»
Julianna utána rebegte az Ur imáját.
«Amen!» sohajtá a király.
«Amen!» rebegé utána az ápoló hölgy.
A király a két összetett kezében tartott feszületet szájához emelte, s
Jézus képmását erősen szorítá ajkai fölé.
«Fölséges királyom!» rebegé Julianna.
Már akkor az nem volt többé király; maga is ott állott az ő királya
előtt, a csillagok fölött.
Julianna egy holt emberhez beszélt.