A mi hősünknek nem kellett több kémszemlészet, hogy a haditervét
megállapítsa. Ismerte már a terepet egészen.
Megkerülni az ellenség hadállását és lesbe állni: ez kipróbált kurucz
taktika volt.
Andrássy is nagyon jól ismerte a Husz apó vendéglőjét Poprádon.
Emberemlékezet óta mindig Husz apó volt annak a vendéglőse, öregapa
nélkül soha sem volt a ház; ha egy meghalt, már akkor a fia is öregapó
volt. Ennek a korcsmának már nemessége volt. Bátran folyamodhatott volna
az arany-gyapjas rendért, mert ki tudott mutatni tizennyolcz őst. És
azok mind hiresek voltak a jó boraikról, a kitünő konyhájukról, a
puritán becsületességükről és a souverain gorombaságukról. Szepességi
úr, még ha Felkáról Farkasfalvára utazott is, meg nem állhatá, hogy
ebédre, vagy vacsorára ott ne maradjon Poprádon Husz apónál. S ha
valakinek nagyon sietős volt a dolga, legalább egy itatásra is megállt a
poprádi vendéglő előtt s megtölteté az átalagát igazi hegyaljai
máslással, a milyet messze földön nem kapni.
Tehát Andrássynak az volt a haditerve, hogy ő nem szól senkinek, hanem
felül egy három lovas szánkóra s egyedül, minden szolgakiséret nélkül
előre elvágtat Poprádra, egy nappal hamarább, mint Julianna; ott
megrendeli a szállást, a vacsorát, s az utóbb érkezőt már készre várja.
Elég finom érzéke volt annak a felfogására, hogy ezúttal nagyon kimélni
kell Julianna jó hirét, mert az most Bécsbe megy, a hol most a
legszigorubb erkölcsi nézetek uralkodnak, s a legkisebb botrány annak
minden eddig kivívott sikerét koczkáztatná. Tudniillik, hogy titokban
mindent szabad az embereknek kicserélni, a mi azért adatott kinek-kinek,
hogy mást tegyen vele boldoggá, hanem a nyilvánosság előtt még csak a
keztyütlen kéznek az odanyujtása is bűnjelnek számíttatik be.
Ő tehát előtte való nap úgy tett, a hogy tervezé. A bástya-utczán át
távozott el: nem a saját hintaján, hanem egy iramszarvasbőrös szánon
(még a Szepességen hó volt), jól behúzva magát a farkasbőr bundájába, s
az asztrakán süvegébe, hogy csak a szemei látszottak ki belőle.
Az öreg kapunál azonban megállította a strázsa.
Az őrmester előjött a kapuszobából s meg akarta tudni, hogy kinek hivják
azt, a ki a városból kimenni szándékozik.
Ezt a tábornok jó jelnek vette, hogy a katona nem ismert rá; pedig nem
rég alattvalója volt, ő tudta annak a nevét. A Czelder Orbán német
hajdui közt szolgált, a kik a minapi betörésnél átpártoltak.
«Szentkirályi István, katonatiszt.»
A strázsamester megbiztatta, hogy csak várjon, míg ő visszajön.
Kis idő mulva aztán visszatért s azt mondta, hogy kegyeskedjék a
tisztelt pasasér úr felsétálni a kapitány úrhoz, a ki látni akarja.
Andrássy nagy mérgesen ugrott ki a bundájából, össze adtateremtettézve a
németjét, s kénytelen-kelletlen felment a toronyban lakó kapitányhoz.
Akkor volt aztán a meglepetése tökéletes, mikor azt maga előtt látta. A
kis Serédy volt az a kapitány, az ő távoli sógora.
Nagyon boszus volt rá, hogy minek hivatta fel!
– Hát miért nem tette a nevéhez oda urambátyám, hogy Csik-Szentkirályi?
Akkor tudtam volna hogy ki az, de így nem találtam ilyen nevet sem a
jelenlevők schematismusában, sem a passusregestrumban, hát kételkednem
kellett. Mivelhogy a városunkon mostanság annyi szélhámos, kém és félkéz
kalmár jár keresztül…
– De minthogy én egyik sem vagyok, hát nyittasd ki a kaput s ereszsz
utamra.
– Hát hiszen eresztem. Adja ide a salva guardiáját.
– Micsoda?
– Hát, hogy vidimáljam.
– Miféle salva guardiát?
– No, a Platzkommendánstól valót. Hát nem adott urambátyámnak Belleville
ilyet? Nem is kérte talán? Hja, urambátyám, ne gondolja, hogy most is a
régi Magyarországban vagyunk. Most rendezett államban élünk. Utazni csak
salva guardia mellett lehet.
– De hisz nem utazom én az operentiákra, hanem csak ide a szomszédba.
– És ha nyulat lőni megy is ki urambátyám a kapun, ahhoz is pecsétes
levél kell, azért csak ne sajnáljon visszafáradni Belleville ezredes
úrhoz; most még otthon találja, és vegyen tőle egy pázsurát, mert az én
katonáim addig, a míg azt a kétfejü sast meg nem látják, ki nem eresztik
a kapun.
Andrássy servust sem mondott a kis sógorának, mérgesen vágta be maga
után az ajtót s pokolra kivánta ezt az egész ostoba intézkedést, mely
minden légyottnak elveszi az alapját, a kellő titoktartást.
De hát kénytelen volt Bellevillehez visszafáradni. Azt csakugyan otthon
találta s elmondta neki, hogy mi hozta ide.
Az az irónia még mindig ott volt Belleville barátságos mosolygásában.
A tábornok igyekezett lehető legközönyösebb arczot csinálni az
előadásához.
– Minthogy nálatok most az a rend, hogy a városból kimenőnek salva
guardiát kell előmutatni, kérlek, adass nekem egyet. Itt vár a szánkóm.
Sietek.
– Készséggel: azonnal! Mit parancsolsz a salva guardiába fölvétetni?
– Én? a salva guardiába?
– No, igen. A marschroutát illetőleg.
– De hát ahhoz mi köze valakinek, hogy én hova és meddig utazom?
Teringettét! Kapom magam, idejövök az egész dandárommal s kiteszem a
szürötöket innen!
Belleville nagyot nevetett.
– Hiszen nem arravaló ez a kérdés, hahaha! mintha valaki korlátozni
akarna a szabad járás-kelésben, hanem csupán arra való, hahaha, hogy
minden statióra, a hol lovat akarsz váltani, előre izenhessek
stafétával, hogy ott készen várjanak a postaháznál az előfogatok.
Hahaha!
– Hahaha?
Ez is olyan bolond dolog, a min az egyik ember nevet, a másik meg
boszankodik.
– Ejh, én nekem nincs szükségem a ti gondoskodásotokra, ha én kihúzom a
szarvasbőr erszényemet s megcsördítem benne a tallérokat, hát az nekem
nagyobb készséggel előteremti az előfogatokat, mint a cs. kir.
Platzkommando avisoja.
– Pedig hidd el, hogy jól tennéd, ha elfogadnád. Épen most akarom útnak
indítani a lovas stafétát utasításokkal a postamesterekhez egy másik
magas utazó kellő ellátása végett, egy füst alatt részedre is meg
lehetne tenni a rendelkezést. A szép istenasszony indul holnap Bécsbe.
Andrássy erre a szóra rákvörös lett. Hanem aztán csak jónak látta
mosolygós arczot csinálni a boszantáshoz.
– No, én nem akarok olyan messze utazni.
– No, hát csak a legelső státióig? úgy-e bár? Elég lesz, ha Poprádig fog
szólni a salva guardia? Husz apónál lesz egy kis dinom-dánom?
Andrássy közel volt hozzá, hogy ezt mondja: no, hát nem megyek sehová!
Itt maradok!
Hanem a franczia hirtelen lefegyverezé a boszuságát. Kordialisan
megszorítá a kezét s azt sugta a fülébe:
– Tudod, hogy én mindig hűséges czimbora voltam. Ezután is én tartom a
létrát.
Andrássy vállat vont, mint a ki érti is, nem is, miről van szó.
Belleville kiment az irodájába, utasítást adni a mentslevél
kiállítására. Mikor visszajött, azt mondá:
– De már most ne menj azon a három lovas szánkón, mert az utazásod
elvesztvén az incognitóját itt Lőcsén, ezzel csak bajt okoznál; hanem
fogasd a hintódba a négy almásszürkét s indulj ki csengőkkel. Hiszen te
nagy úr vagy, generális vagy, mi köze a filiszterségnek azt találgatni,
hogy te merre utazol? Az intrigua közöttünk marad. Tudod te azt, hogy ki
az a Belleville? Egyszer már a nyakamat is koczkáztattam a gavalléri
titoktartásért.
Erre Andrássynak is jól kellett emlékezni, hisz ő volt az egyik elnöke
annak a vészbiróságnak, a hol Belleville lába majd spanyolcsizmát
fogott.
Tehát a lovag felől egészen meg lehetett nyugodva.
A minnelovagok törvénye szerint, egyik vetélytárs a másikat tartozik
elősegíteni a közös ellenség (az asszony) elleni haditervben.
Andrássy tehát, a míg az irkafirkát elkészíték, még onnan az ezredesi
lakból leküldött egy ordinánczot, hogy meneszsze haza a szánkóját,
ellenben keresse fel a korcsmában a parádés kocsisát, hogy fogja be a
négy szürkét a hintóba s aztán hajtasson ide a Platzkommandó elé.
Mikor aztán Belleville aláirta, meg is pecsételte a salva guardiát, azt
mondá Andrássynak:
– És már most csak egyet mondok még neked, mélyen tisztelt barátom.
– Hallgatom.
– Az egész intrika a legszebben van elintézve. Te ma elmégy Poprádra.
Holnap utánad megy a szép menyecske. Hanem egy veszedelemre
figyelmeztetlek, a mitől a fejedet megóvni nem áll hatalmamban.
– Mi az? Talán kuruczbandák ólálkodnak, hogy utamat állják?
– Azok ellen tudnék tenni. Aztán van is azoknak eszökben ilyesmit tenni!
Ha utadat állnák, legfeljebb azért tennék, hogy kegyes pártfogásodat
kikérjék. Más veszély az.
– Csak nem esznek meg tán a farkasok?
– Nem. Kegyelmes uram, drága barátom. Nem ezt hivom én veszedelemnek.
Hanem a mitől óvlak, ez az: «vigyázz magadra, nehogy ez a szoknyás ördög
neked is a Ketterhäuschen kulcsait nyomja a markodba a hálószobáé
helyett!»
De már erre Andrássy volt az, a ki felkaczagott. Vele nem történnek
ilyen tévedések!
A hintó előjárt, jöttek jelenteni. A két egymást megértett minnelovag
megölelte egymást s azzal Andrássy a diadal előérzetét ragyogó orczával
távozott el onnan s az őrség tisztelgése mellett ült fel a hintajába,
nagy ostorpattogással indulva az útnak.
Ez alkalommal a strázsa nem állt az útjába az ó-kapunál, hanem
«Kverauz»-t kiáltott torkaszakadtából, a kaput nyitották nagy sietve, a
csapóhid csörömpölve hullott le s a kirukkolt kapuőrség fegyverrel
tisztelgett az elvágtatónak. Serédy öcsém vidimatiójára sem volt semmi
szükség.
Szentkirályi Istvánt, azt megfogják, kivallatják, hanem Csikszentkirályi
és Krasznahorkai Andrássy István generális előtt glédába állnak és
presentálnak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezen napnak az estéjén Andrássy nélkül tartották meg a Thurzó-házban a
szokott felolvasásokat.
Minden ember tudta, hogy a tábornok elutazott valamerre. Minden ember
nagyot hunyított rá, s gondolt hozzá valamit.
Az, a mi útközben történik, nem tartozik az erkölcsbiróságra.
Julianna alig birta rejteni az izgatottságát, egyszer-egyszer azon vette
észre magát, hogy dalolni kezd, hirtelen a szájára ütött, «Uram, bocsásd
bűnömet! jobb volna bizony, ha imádkoznám».
Ezuttal Bécsből csak egy levél érkezett, az Pálffy nádornak szólt, attól
a bizonyos anonymustól, a ki a császárhoz igen közel állott.
Ez a levél titkos chiffrekkel volt irva, a minek a kulcsát azonban
Löffelholtzék szintén meg tudták szerezni a barátaik által.
Kiváncsian lesték a doktor arczmozdulatait, a míg a titkos irást
megfejtegeté. Az pedig tökéletes doktori arcz volt, a minek a beteg
előtt nem szabad elárulni a diagnosis alatt, hogy mi véleménye van a
baja felől, megél-e, vagy meghal?
Mikor az egész levéllel készen volt, akkor egyet hemgetett.
– Hm! Egy kis baj van.
– Mit? Mi az? kérdék megrettenve az asszonyok és Alauda.
– De igazán komoly baj. Igen, nagy baj! A császár megbetegedett…
– Az Isten szerelméért! kiálta fel Julianna, kezeit egymásba csapva.
– Ez a levél is azon kezdődik. «Az Isten szerelméért! Végezzék be
kegyelmességtek a békekötést rögtön, minden áron. A császár veszélyesen
megbetegedett. Orvosai a legrosszabbtól félnek. Ha be talál következni a
catastrópha, az egész egyezkedés porrá omlik. A trónörökös tanácsosai
mind a háborupárthoz tartoznak. Tudassa kegyelmességed azt a hirt
Károlyival. Ne skrupulisáljanak most. Kössék meg a békét, a mint ezt a
levelet megkapják. Még most mindent tehet kegyelmed a császár
plenipotentiájával. De ha a császár meg talál halni, a mit ne adjon
Isten, a plenipotentia erejét veszti. Kegyelmességed helyébe egy német
tábornagyot fognak küldeni a Rákóczyánusokra, a ki föltétlen megadást
fog követelni s senkinek sem ád meg semmit az eddig tett igéretekből.
Summum periculum in mora.»
E levél hallatára Julianna elájult, alig tudták életre hozni. Ezuttal
komolyan szükség volt az orvos életserkentő szereire.
Mikor aztán magához tért, akkor rögtön útra akart kelni, hogy ő megy
Bécsbe.
– De ugyan minek? A császárt úgy sem gyógyítja meg.
– Beszélni akarok vele. Eléje kell jutnom, ha az egeket ostromlom is
meg!
Nagy nehezen tudták rávenni, hogy legyen türelemmel, várja be a holnap
reggelt. Éjjel nem tanácsos utazni, s a mi legfőbb akadály, a relais-k
mindenütt későbbre vannak a számára rendelve, azokra úgyis várakoznia
kellene minden állomáson félnapig, jobb ha azt az időt itthon tölti,
nyugodalmasan ágyban fekve.
Alig várhatta, hogy megvirradjon. Útra kelt, Löffelholtzné, mikor a
kávénál megjelent, már csak az üres csészéket találta az asztalon,
kettőt pedig, mert Korponayné Krisztinát is magával vitte.
– Csodálatos nagy barátság! szörnyűködék a tábornokné. Ez a fiatal
menyecske jobban szereti barátnéját, mint a férjét. Ezt hagyja egyedül
utazni a táborba, pedig már nincs háboru, s amazt elkiséri Bécsbe, a hol
a himlő pusztít. Mit fog mondani Blumevitz, ha ezt megtudja? Minek bizta
a feleségét erre a bolondos asszonyra? Nem érti az ember az ő dolgaikat.
A kegyes úrhölgy nem mulasztá el imádkozni barátnéja utazásának
szerencsés kimeneteléért.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Andrássy István gyors erdélyi lovaival késő délután érkezett meg a
poprádi vendéglő elé. A hintót lépésben húzták a lovak; az úr, a vadász
és a hajdu pedig gyalog jöttek mellette.
A vén Husz nagyapó künn ült a tornácz alatt és pipázott.
Andrássy nagy sietve ment fel a tornácz lépcsőin. Husz apó még csak a
bagósüvegét sem emelte meg, nem hogy maga emelkedett volna ki a karos
lóczájából.
– Beste lélek kurafia! szitkozódék a betoppanó vendég, jónap kivánás
helyett.
– Az én titulusom ez? kérdé Husz apó, a pipát a szája egyik szegletéből
a másikba igazítva.
– Dehogy a kendé! Ezt a karóba húzni való kocsist szidom. A gazember nem
nézett utána a hintónak. Útközben kelle észrevennem, hogy mind a négy
keréktalpon lóg az abroncs! Jó, hogy a kocsi össze nem tört az úton.
Van-e itt valami kovács, a ki ért a hintóvasaláshoz?
Ekkora sértés Poprádnak!
– Van! felelt Husz apó, még mélyebbre nyomva a süvegét a szemöldökére.
Annyi kovács van, mint Lőcsén főbiró, s egy sincs megbolondulva. Olyan
kovács, a ki az óráját is megcsinálja az úrnak, ha romlott.
– No hát szaporán! el kell vontatni a hintót a kovácshoz, húzza fel a
sineket hamar, egy, kettő, három! Két óra mulva minden készen legyen,
hadd utazzam odább.
– Te Náczi gyerek! kiálta Husz apó, s aztán egyet füttyentett a két
ujján keresztül. Miért nem szaladsz, mikor hívlak, te tacskó?
Pedig sietett az eléggé a tulsó lépcsőn fel a tornáczra.
Ez volt a legöregebb fia Husz apónak. Lehetett már a tacskó valami
ötvenhat éves. Már messziről lehúzta a süvegét, úgy jött az apja elé, s
megállt előtte katonásan.
– Eredj, kölyök, hord fel a kegyelmes úrnak a bagázsiáját a hintóból a
zöld szobába, fűts be a kandallóba, tedd fel a bográcsot. Anyádnak mondd
meg, hogy készüljön a vacsorához. A vendég úr itt hál, itt marad két
napig.
– Ördög mennykőt maradok! toporzékolt Andrássy.
– No, no, nem kell ördögöt emlegetni; torkolá le Husz apó. Nagy úr az;
ne kössünk bele. Azt csak minden okos ember tudja, hogy négy keréksint
levenni, megnádalni, újra felhúzni nem egy Miatyánk alatt esik meg. A
poprádi kovács nem szent Péter apostol, a ki a ló lábát levágta s úgy
verte fel rá a patkót. Áldhatja a nagyságos úr a szenteket, ha holnap
estig visszakapja a hintaját.
(Hiszen maga is így számította azt ki Andrássy.)
Hanem azért csak tovább játszotta a boszus utazót, a kinek nagy dolgai
múlnak a késedelem miatt.
– Ezer milliom mennykő!
– No no. Geduld bringt Rosen, biztatá őt csendesen Husz apó, s megtöltve
újra a pipáját, Andrássyt is megkinálta a dohányzacskójával, hogy tegyen
hasonlóul.
– Nem vagyok pipás! töröm a lencséteket! Most itt rostokoljak, mint a
kecske a kútban. Hogy verje agyon az ember az időt ebben az átkozott
fészekben? Mi van itt valami mulatságra való?
– Van medve, felelt nagy flegmával a vendéglős.
– Hol volna?
– Arra ni, a vigályosban! mutatá Husz apó a papucsa orrával az irányt.
Lehet rá vadászni.
– Csak olyan poprádi medve lesz az.
– Mit? poprádi medve? tüzelt az öreg úr. Vannak ott akkora medvék, mint
az úr maga. Ha meglátja, tudom, hogy elfelejti mi az «ursus»-nak a
genitivusa?
– No azt már szeretném látni.
Husz apó most sziszegve füttyentett, a hogy a galamboknak szoktak a
csalogatók s a legvékonyabb hangon kiáltott.
– Te, Hanzi gyerek!
A Hanzi gyerek volt a legfiatalabb az egyenes utódai között, körülbelül
egyidejű a tábornokkal.
– Vedd csak a puskádat, vezesd ezt a vendég urat az erdőbe, mutass neki
medvét.
Andrássynak tetszett ez a mulatság. Eszébe jutott, hogy Juliánna sokszor
emlegette, milyen kiváncsi volna megizlelni, milyen lehet a medvetalp
kocsonyája. Most egészen alkalmi szerencse volna, ha valami bolond
maczkó a szép asszony kedvéért idehozná a mancsait.
Ő is vállára kapta a dupla puskáját, csizmaszára mellé dugta a török
kését, s aztán a fiatal Husz Hanzi vezetése mellett neki indult az
erdőnek, egyedül.
Rég ideje már, hogy a vadászat nemes mulatságát nem gyakorolta, a hosszú
ostromzár alatt nem volt rá alkalma. S szent Hubertus különösen
kedvezett a mai cserkészetnek. Egy szembejövő anyamedvét volt
szerencséje, egy lövéssel homlokon találva, leteríteni; a tavalyi bocsok
egyikét meg Hanzi durrantotta le. A tábornok az elejtett medvének csak a
mancsait hozta el magával, de Hanzi a nyakába vette a maga tropheumát s
hazáig czipelte.
Husz apó azzal dicsérte meg a hazatérő vadászt, hogy «no ugy-e hát, van
Poprádon medve?»
A mancsokat odaadták az asszonynak, készítse el őket holnapra fainul
borssal és babérral, meg szerecsendióval, medvetalp-kocsonyának. Talán
több vendég is érkezik még hozzá.
Husz apó nagy tapasztalású férfiu volt! Nem először történik az
Poprádon, hogy a hintós uraságnak elvész az útközben a hintajáról egy
sróf, a miért kénytelen ott maradni, s aztán nemsokára érkezik egy másik
hintóval egy asszonyság, a ki megtalálta az elveszett srófot. Akkor
aztán mehetnének odább, hanem ott maradnak. Nem először fordul ez így.
Azért van az a zöld szoba úgy berendezve, hogy abból egy másik szoba
nyilik, a melyiknek az ajtaján erős tolózár van. Becsukták-e vagy nyitva
felejtették? gyónják meg a papnak!
A vadászat fáradalmai után jókor álomnak hajtá a fejét a tábornok.
Bizony nem feküdt a vetett dunnáságyba, hanem a mellékszobácskában volt
egy hárságy, arra heveredett le, a bundájába takaródzva s nem kellett
neki ringatás; nem is álmodott semmit, pedig reggel Husz anyó
megkérdezte tőle: ha álmodott volna valamit, abból megjövendölte volna
neki, hogy szerencse éri-e ma, vagy szerencsétlenség?
Reggel sokáig is el talált aludni, mert ködösre fordult az idő, mikor
fölneszelt s kinézett az ablakon, a fák csupa ezüstből voltak a
zuzmarától. «Gergely» utoljára rázta meg a szakállát.
Az ilyen ónos idő még vadászatra sem való, az ember igazán nem tehet
egyebet, mint hogy a tornáczba kiül, Husz apóval «Langepuffot» játszani,
meg a fiataloknak a vadász kalandjait hallgatja s hozzá szürcsöli az
anyóka által erjesztett méhsert a forgácsfánk mellé, a minek a neve
«borkorcsolya» volna, de azért «sör-szánkának» is beválik.
Andrássy úgy számított az idővel, a hogy Juliannától hallá.
A szép asszony azt vetette oda (a Hussus és Hyeronimus felől folytatott
értekezésben), hogy ő Poprádon Husz apónál fogja tölteni a Boldogasszony
napja utáni éjszakát. Ilyenformán alkonyatra kell neki megérkeznie,
mert különben nem volna elfogadható ürügy a gyorsutazóra nézve,
hogy miért maradjon meg éjszakára egy közbeeső állomáson, holott
Liptó-Szent-Miklósig is eljuthat még.
Annál nagyobb volt a meglepetése, a mint déltájon a köd felszakadozván,
s a vidék egyszerre kitárulván, a legkisebb Husz-ivadék azzal a hirrel
lepte meg a poharazókat, hogy a kakas-lomniczi út felől négylovas hintó
jön vágtatva Poprád felé. A hintó karmazsinpiros.
Ilyen színű hintaja az egész ismeretes világban csak Juliannának volt. A
rikító színeket csak excentrikus emberek szeretik az utazóhintajaikon.
Bizonyos volt felőle, hogy Julianna az, a ki érkezik.
Ugyancsak siet a találkozóra a menyecske!
Fölkelt az asztal mellől s lesietett a vendéglő kapujába, hogy ő
lehessen az első, a ki az érkezőt fogadja s őt a hintóból leemeli.
A karmazsinpiros hintó vágtatva jött a négy paripával a kakas-lomniczi
kanyarodón alá, a postakocsis a nyeregből vezetett s a városba érve,
hatalmasan fujta a trombitát, hogy a szemközt jövőket kitérésre
ösztönözze.
A hintó bőrfüggönyei le voltak húzva, s azokon csak egy kerek
üvegablakcsa volt, ólomkarikába foglalva, amin keresztül a bennülők
kitekinthettek. Kívülről nem lehetett a hintóba belátni.
A bakon azonban felismerte Andrássy Julianna belső inasát és a
szobaleányát, már messziről.
Egész bizalmassággal közelített a kapuból a hintó felé.
Ez azonban, nagy bámulatára, nem hogy megállt volna a vendéglő előtt,
vagy hogy behajtott volna annak az udvarára, sőt inkább itt kezdett el a
postakocsis a leghatalmasabban trombitálni, s mikor azt elvégezte, fogta
a hosszú ostort s nagy pattogatással ösztönzé a gyeplüst, meg az
ostorhegyest a sebesebb vágtatásra. A hintó elrobogott Andrássy mellett,
a nélkül, hogy a bőrfüggöny meg is mozdult volna.
Andrássy csak nézett utána egy darabig, a míg beláthatta az utczán.
Eleinte az hivé, tán Juliannának is az az ötlete támadt, hogy a
hintaját, kigondolt ürügy alatt a kovácsnál hagyja, a kinek a műhelye
épen ide látszik, a rigó-sárga hintó most is ott áll a műhely előtt s
vár a keréktalpvasalásra.
Azonban a karmazsinpiros hintó a kovács előtt sem állt meg, hanem
gördült tovább.
– Mi ebben a tréfa? kérdezé magában a tábornok. Egy perczre eszébe
jutott Bellevillenek az a fatális figyelmeztetése: «vigyázz magadra,
nehogy az a szoknyás dæmon neked is a Ketterhäuschen kulcsát nyomja a
markodba a hálószobájáé helyett!» hanem ennek sehogy sem akart helyet
engedni. Nagyon el volt kényeztetve az asszonyok által, őt még nem
csalta meg egy is.
Hogy őt még csak meg sem látták volna, az útfélen állva.
Ez lehetetlenség!
Addig kereste, mig talált ki valami magyarázatot.
Julianna eszesen óvatos. Ki akarja játszani a mendemondát. Bizonyosan a
város túlsó végén fekvő postamesteri házhoz hajtatott. Ott természetesen
meg kell pihennie, míg az új előfogatot előkerítik a számára, a
magyarországi postáknál pedig az a jelmondás, hogy «gyorsaság nem
boszorkányság!» Annak, a ki érti a dolgát, nem kell ide sok magyarázat.
Kezébe vette az ezüstfejű fokosát, s neki indult gyalog a város tulsó
végén levő postaházat felkeresni.
Semmi kétsége sem volt az iránt, hogy Julianna ott fogja őt bevárni.
«Ovatosság a bölcseség anyja!»
Mire azonban a postaházig ért, már akkor nem volt ott a hintó.
Egy csoport veréb osztozott az elhullatott abrakon a kapu előtt, s egy
háziszolga czepelte be az abrakos jászolkákat a kapun.
– Nem volt itt a karmazsin szinü hintó az imént? kérdé a főúr a
szolgától.
Az felelt neki valamit szepesi nyelven, a mitől nem lett okosabb.
– Lélekadta pemákja! dörmögé Andrássy s bement a postamesterhez.
Az pedig már valóságos felső-ausztriai német volt, száraz és goromba,
most importálták ide.
– Nem volt itt az imént egy asszonyság, egy karmazsin piros hintóval?
– Asszonyság? Mit tudom én, hogy asszonyság-e, vagy uraság? Látok én
keresztül a kocsibőrön?
– Jól van. Nem álltak itt meg, lovakat váltani?
– Nem. Itt csak egy abrakot adtak a lovaiknak. A relais a következő
állomáson van megrendelve.
– Nem hagyott itt nekem egy levelet az, a ki a kocsin utazott?
– Nekem! Nekem! Ki az a nekem? Tartozom én tudni, hogy kinek híják az
urat?
– Igaza van. A nevem báró Csikszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy
István tábornok.
– Várjunk csak! Aligha nem lesz. Szólt a postamester s bürocratai
pedántériával húzta elő a littera «C» alá sorozott csomagot, egyenkint
hajigálva az asztalra az abba sorozott leveleket, s folyvást mondogatva
magában «Csiki» «Csiki». Itten van egy «Csiki» etcætera, István
generális. Már a tizedik postastátió van rajta. Ugyan keresték vele az
urat «ibi ubi». Kassa, Eger, Tokaj, Eperjes, Lőcse. No most megvan.
Hogyan mondta csak?
«Csikszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István».
– Richtig! úgy van. – Hohó! Elébb kérem a négy garast.
– Micsoda négy garast?
– Hát a portó. Micsoda négy garast? Azt gondolja az úr, most is a régi
Magyarországban élünk? Most rendezett államban élünk. Nem hordja a
czigánypostás a levelet ingyen, hanem fizetni kell érte az ærariumnak
négy garast.
S addig meg sem hagyta nézni a levelet, a míg a tábornok elő nem
keresett neki egy máriást a tarsolyából.
Akkor aztán megkapta a levelet.
Meg sem nézte jól, csak eldugta a dolmányába, s akkor vette elő, mikor
már künn volt az utczán.
Nagy boszankodására az öcscsének, a dervisgenerálisnak a
kezekörmekaparását ismerte fel a levélborítékon.
No iszen elképzelte, hogy mi van a levélben belül? Szitkozódás,
piszkolódás, hetvenkedés.
Arra sem tartotta érdemesnek, hogy feltörje rajta a pecsétet.
El nem tudta képzelni, hogy mi történhetett ezzel az asszonynyal, hogy
az őt itt hagyja a faképnél?
Félelem-e az tőle, vagy tulságos óvatosság? Vagy talán hűtelenség?
Nem talált sehol megnyugvást. Visszabandukolt a Husz apó vendéglőjébe.
Az a homályos képzelődése volt, hogy a csalfa asszony őt csak megakarta
boszantani. Üres hintó volt az, a mit előre bocsátott. Ő maga ezután
érkezik az iramszarvas szánján. Talán azóta már ott is van a Husz apó
vendéglőjében? Összebeszélt mindenkivel, hogy titkolják el a
megérkeztét. Aztán majd mikor ő nagy boszusan és kedvetlenül
végig nyitogat az üres szobákon, a zöld szobából a kis benyilóba:
egyszer csak az ajtó mögül a nyakába ugrik, s azt mondja: «no ugy-e
megijesztettelek?»
Szokásuk ez a szép asszonyoknak, elébb megkínozni jól a rájuk várakozót,
azután kárpótolni a megkínzásért.
Hanem ezuttal ez a képzelődése nem teljesült.
Husz apó vendéglőjében nem várt rá a szép tündér.
Ki nem tudta találni, mi történhetett vele?
Már arra a gondolatra vetemedett, hogy utána fog vágtatni lóháton a
piros hintónak, valahol csak utóléri. Hanem aztán a jobbik esze csak azt
mondta neki, hogy annyira még se tegye ki se a maga nevét, se azét az
asszonyét a mendemondának. Hátha mégis levélben fogja értesíteni arról,
hogy miért másította meg a szándékát.
Erről a szóról «levél» eszébe jutott az öcscsének az epistolája.
Most előveheti és elolvashatja. Hisz az egyik méreg épen arra jó, hogy a
másik méregnek a hatását elveszi.
Feltörte hát és elolvasta.
Az volt az utolsó levele Miklósnak, a miben a krasznahorkai
csodaeseményekről tudósítja a bátyját.
A levél végén utóirattal volt néhány sor a nagyobb fiutól.
«Kedves édes apám. Jöjjön haza kegyelmed. Azóta én halál beteg vagyok!»
Andrássy István mint a gutaütött, rogyott össze, egy álló helyében, e
levél olvasta után.
Idő telt bele, míg magához tudott térni e szédítő csapástól.
Ekkor aztán ujra elővette az öcscse levelét s végig tanulta annak a
sorait.
Elgondolta, hogy az a nő, a kit ő annyira elkárhoztatott, már azon a
napon, a melyen ő Krasznahorka alá megérkezett, halva volt. Nem
tarthatta vissza a fia kezét.
S ugyanaz a kéz most azt irja neki: «jöjj haza, halálomon vagyok». És a
nő, a ki már hetek óta halva van, még most is vár reá s nem engedi magát
eltemettetni.
Az élő kedves ime cserben hagyta, hanem a holt kedves, az még most is hű
hozzá.
Nem volt maradása tovább.
Uti iszákjából előkeresé azokat az egy csomagba kötözött leveleket, a
miket sajnált elolvasni, még csak felbontani is, azt hitte,
szemrehányásokkal vannak azok tele, most eltevé őket a tarsolyába.
Azután a puskáját a vállára vetve, kiment a tornáczra. Kifizette Husz
apónak a vendéglői tartozását, szót sem szólva tovább, a kovácshoz
sietett, a hol a hintaját tatarozták. Azt mondta, hogy hagyják abba:
hogy minden jól van úgy, a hogy van. A keréksinek eltartanak így is
hazáig. A kocsis fogja be a lovakat azonnal. Ő maga nem vár reá, hanem
elindul gyalog Hrunó felé, a kocsi menjen utána.
Hrunó a Hernádon túl fekszik, a mi a gömöri utat átszeli. Ez az út vezet
a Feketehegy szorosai felé, a hol a félelmes sztraczenói sziklakapu van,
s a rossz hirü dobsinai barlang: kóbor martalóczok menedéke. Ezt az utat
erős kiséret nélkül nem szokták járni.
És Andrássy elindult ezen az úton egyes egyedül, gyalog, nem várva be,
míg a hintaja elé a lovakat befogják, s a zuzmarától ropogó gyepen végig
haladva, egyenkint tördelé fel a hetek előtt hozzá irt leveleket, s
olvasá azoknak a tartalmát.
Mily megmérhetetlen mélysége a szerelemnek, mily végeláthatatlan
magassága a megbocsátásnak volt ezekben a sorokban. Angyali jóság, semmi
egyéb!
Hogy óvta őt a védangyala az őt fenyegető veszélyektől! hogy kérte,
könyörgött, vigyázzon magára. És semmi bünét nem vetette a szemére!
Most tudta csak meg, hogy mi volt az, a mit elveszített.
Egyszer csak azt vette észre, hogy a Hernád partján áll, messze eltérve
a rendes úttól. Jó szerencse, hogy a hintaja ott állt meg a Hernád
hidján, különben gyalog ment volna haza Krasznahorkára. Lett volna oka e
búcsujárásra.
XXVII. FEJEZET. EGY KIRÁLY, A KITŐL MINDENKI FÉL, S EGY ASSZONY, A KI
SENKITŐL SEM FÉL.
Korponayné nem utazott egyedül.
Magával vitte Krisztinát is, Blumevitz fiatal feleségét.
Azzal is el tudta hitetni, hogy nagy szüksége van a Bécsbe utazásra. Az
atyjának, a Rákóczyhoz még most is hű, a kibujdosott Fabricziusnak a
vagyonát lefoglalták, sietni kell vele, hogy az öregnek amnestiát
nyerjenek, míg valahol el nem fogatja valamelyik császári hadvezér s úgy
nem tesz vele, mint a kézsmárki polgármesterrel, Krayval tett Heister,
hogy a míg a kért kegyelem leérkezett a számára, addig hamarosan
leüttette a fejét.
Tehát ketten utaztak együtt, Julianna a fiáért, Krisztina az apjáért
sietett könyörögni.
Bizony igaz érzés volt ez mind a kettőnél. Csodálatos világ az asszonyi
szív, hogy abban annyiféle provincia elfér, s a mint a globus fordul,
hol az egyiket világítja meg a nap, hol a másikat.
Mind a két asszony ott hagyta a szerelmét, még Krisztina sem írt levelet
a nyugtalankodó férjének. Tudta, hogy annak semmi örömet sem csinálna
vele, ha azzal a hírrel lepné meg, hogy most Bécsbe utazott.
Bécs félelmes város volt akkor. A ki csak tehette, menekült belőle. Az
egész útvonalon csupa szemköztjövő hintókkal találkoztak az asszonyok, a
mik tömve voltak asszonynéppel, gyermekekkel. Bécsben a himlő pusztít!
Oda ilyenkor csak az megy, a ki Istent akar kisérteni.
Válogathattak a megérkezettek a bécsi vendéglőkben: üres volt az mind.
Rögtön a kocsiról leszállás után, sietett Korponayné a feladatát
megkezdeni.
Gyalog ment ki: a gyaloghintók átkozott hírben állottak most; nem
lehetett tudni, melyikben szállítottak egy órával előbb himlőbeteget.
Krisztinát is magával hurczolta.
A savoyai herczeg palotáját sietett felkeresni. Nem használt semmit az
elutasítás, betörtek hozzá erőszakkal. A herczeg galant ember volt,
megbocsátott a szép asszonyoknak az erőszakoskodásért.
A mint egyszer aztán Julianna odaszoríthatta az ablak közé a zentai
hőst, az addig onnan ugyan meg nem menekül, míg az ő egész causáját és a
Fabriczius leányáét apróra meg nem értette.
A herczegnek nem volt kellemetlen a cerniroztatás, türte az approchokat,
csupán azt a kérdést bátorkodott a szép fiscálishoz intézni, hogy:
– Én nem vonom kétségbe, hogy kegyelmeteknek egészen igazságos az ügye,
csak azt nem értem, miként jutok én ahhoz a szerencséhez, hogy
kegyelmetek épen én hozzám fordulnak ezzel az egész informatióval, a ki
nem vagyok kormányférfi, hanem simpla hadvezér, a ki államügyekbe,
administratióba, udvari intritikába soha nem avatkoztam, a magyar
ügyekhez pedig épen semmi közöm. Miért nem fordul kegyelmed inkább
Illésházy kanczellárhoz, a ki kegyelmednek hazafia s a magyar ügyeknek
épen hivatott elintézője?
Oh, szegény herczeg! milyen embuscadeba hagyta magát csalatni ezzel a
kirohanással: hiszen a megszálló fél épen ide akarta őt hozni a maga
contreescarpejai közé.
Julianna azokból a Lőcsén felnyitogatott levelekből bőséges tudomással
birt a felől, hogy a magyarokkal való kibékülést, még nagy áldozatok
árán is, épen ez a hős hadvezér sürgeti legjobban az udvarnál; az ő
levele volt az épen, mely Pálffy Jánost az Isten szerelmére kéri, hogy
siessen azonnal megkötni a békét Károlyi Sándorral, mert a király nagy
beteg, ha meg talál halni, más államférfiak kerülnek a hatalomra, a kik
a magyarok erőszakos leverését kivánják, s akkor ismét vérbe, lángba
borul az ország!
Ő keresztül látott a herczegen. De ezt nem árulta el előtte.
– Megvallom őszintén, szólt asszonyi színjátszásának művészi
szerénységével, nekem a saját honfitársaimhoz: a Bécsben lakó főurakhoz
nem lehet bizodalmam. Azoknak ellenkezők az érdekeik, mint a békés
kiegyezés. A hű Eszterházyak, a császárpárti Andrássyak azt szeretik, ha
a rebellis Eszterházyak, a Rákóczypárti Andrássyak maradnának
számkivetve, elitélve, hogy azoknak a birtokai reájuk szállnának.
Illésházy valamennyi Rákóczyánus főnök javait mind a maga számára
szeretné commassálni. Azok a trón előtt nekünk megkegyelmezetteknek
természetes pörlekedő ellenfeleink, nemhogy pártfogóink volnának.
Eugén herczeg egészen meg volt lepetve ennek az asszonynak az éles esze
által. Hisz ez úgy beszél, mint egy államférfi, mint a legtapasztaltabb
diplomata. (Könnyü volt neki, mikor mindezt a felnyitogatott levelekből
tudta.)
A hős hadvezető kezdte észrevenni, hogy most mindjárt el lesz vágva a
visszavonulási útja.
– Hát ebben lehet valami. Azonban mégis mi oka van kegyelmeteknek
asszonyaim azt képzelni, hogy én tehetek ebben a dologban valamit?
Hogy elfogták aztán ekkor mindenestül!
– Serenissime! Hogy ne fordulnának kegyelmességed felé minden országból
a szerencsétlenek szemei? Kegyelmed szabadította föl vitézlő jobbjával
egész országunkat a rabiga alól. Kegyelmed nem akarhat mi ránk a
balkezével más rabigát tenni. Kegyelmed tudja, hogy mi az a háború,
learatta annak minden babérjait, de azt is legjobban tudja, hogy mibe
kerül a harczi dicsőség s milyen nyomor marad a diadalmak után hátra.
Kegyelmednek annyi része volt már a dicsőségből, hogy nem vágyódhatik
apró hadi kalandok után. Az igazi békének csak az igazi hős lehet az
apostola. Kegyelmed minket nem azért szabadított meg, hogy elveszítsen.
Kegyelmed idegen mi köztünk, épen azért igazságos biránk.
És ez valóban így is volt.
Savojai Jenő azt hallotta magáról elmondatni, a mi szivének legmélyebb
titka volt: hogy ő, az idegen, ezt a megérthetetlen magyar fajt, melyet
annyiszor látott maga mellett és maga ellen küzdeni, jobban érti, mint
az maga magát, jobban szereti azt, mint a saját nagyjai.
Meg volt fogva egészen. Engednie kellett ennek az asszonynak, hogy
kitűzze a zászlaját tartózkodása várára.
– Nem tagadom, – szólt meghatottan a herczeg, – hogy szivem szerint jó
indulattal vagyok kegyelmetek iránt, a hol lehet, a hol kezem ügyébe
esik, kész vagyok segíteni azokon, a kik Magyarországról hozzám
folyamodnak pártfogásért, de mit tehetek a kegyelmetek ügyében? Nem
látok semmi stratagémát, a mivel hozzá kezdjek.
– Óh én nekem van egy tervem, csak ebben segítsen elő serenissime, én
azután helyt állok mindnyájunkért.
– Tehát egész kész haditerv? Adja elő kegyelmed. Hol akarja elkezdeni?
– Nekem be kell jutnom a királyhoz.
– A királyhoz! kiálta elszörnyedve Jenő herczeg. Talán nem tudná
kegyelmed, hogy a király minő betegségben szenved?
– Tudom. A variolákban.
– Akkor talán nem ismeri kegyelmed azt a borzasztó vészt, a mitől minden
tizedik ember, ha megszabadul, de az is, a ki megmenekült ebből a halál
keselyüivel folytatott tusából, úgy szétmarczangolva kerül vissza onnan,
hogy minden ember rámutat: íme ez már a másvilágról került vissza, a hol
az Isten képét ott feledte az arczáról.
– Jól tudom azt.
– Hát azt nem tudja-e, hogy elég egy ilyen betegnek az ajtaján benyitni,
elég annak egy öltönydarabjához hozzáérni, hogy azok a dögvész keselyüi
rögtön belevágják a körmeiket? hogy a királyon ez a vész a legnagyobb
mértékben kitört? hogy az ajtaján be nem mer lépni senki: – se a
legmagasabb családtagok, se a legközelebb álló kormányférfiak, – még a
cselédjei sem; előszobák, audienczia-termek olyan üresek, mintha ki
volna halva a császári várlak, maguk az orvosok is csak aromatikus
kendőkkel kötözve be orrukat, szájukat, közelítenek a nagy beteg
kínfekhelyéhez, a végszentségeket hozó pap tömjénnel füstölteti magát
körül, és senki a felséges úr fekhelye körül nem mer helyt maradni,
egyedül az önfeláldozó parabolána apáczák.
– No hát ilyen parabolána akarok én lenni, hogy oda mehessek a
királyhoz.
– Mit akar ön?
– Ápolni a királyt, a mikor deliriumban van, s ha egyszer magához tér
(pedig úgy tudom, hogy a halál előtti órákban teljes eszméletét
visszanyeri a haldokló), akkor elmondom neki, hogy szerencsétlen anya
vagyok, ki a gyermekéért még ilyen irtóztató úton is kész volt a trón
zsámolyáig elhatolni; megmutatom neki az irást, melyről csak az ő neve
hiányzik, hogy üdvözültté tegyen egy elkárhozottat, kezébe adom a
tollat, s azt mondom neki: Uram! egy kézvonásod megnyitja én előttem is,
de te előtted is a mennyországot, mert minden harangszó és misemondás
nem töri be oly erőszakkal az egek kapuját, mint egy anyának a
hálaimája. S a király meg fog engemet érteni. És akkor nem lesz
közöttünk semmi közbenjáró, csak egyedül a halál angyala. Az azután, nem
bánom, hadd jöjjön értem, ha egyszer a fiam boldogságát a kezemben
tartom. Vigyen el magával, akár örök birám elé, oda tárom eléje
szivemet: «nézz bele! Te látsz azon keresztül. A mit vétettem,
szeretetből vétettem. Itélj felettem! Vagy huzza le a mirigy mérges
körme arczomról ezt a sokat szidalmazott szépséget, azzal sem törődöm: a
himlő ragyái nem lesznek azon a legszégyenlendőbb foltok! Engedd óh
uram, hogy a királyhoz mehessek!
Jenő herczeg meg volt rendülve az elemszerü kitörésétől az asszonyi
indulatnak. Csaknem hihetetlen, hogy az érzések legszelidebbike, az
anyai szeretet, ily vad szenvedélylyé fajulhasson el. Ki ismerne rá a
«madonná»-ra, ha egyszer csak felkapná magasra a fejét, a mit eddig a
kebléhez simuló gyermekére hajtott le szeliden. S azt kiáltaná fel az
égre: «nem adom oda! nem hagyom keresztre feszíteni!»