Andrássy István eleinte nagyon tragice fogta fel a dolgot, hogy a saját
fiával ágyuztattak rá, mikor a várába akart hazatérni. Hanem aztán
később kiheverte az elkeseredését s iparkodott azt egyszerüen megérthető
okokkal kimagyarázni maga előtt.
Miklós öcscse válaszából megértette, hogy az ő ismeretsége Korponaynéval
már Krasznahorkán is jól el van hiresztelve; nemcsak a feleség van róla
felvilágosítva, de még a fiuk is danolják már a szép asszony nótáját!
Elképzelé, mennyire haragusznak rá e miatt! Vannak nők, a kik a hűtlen
férjet képesek halálnak vetni.
A míg Lőcsén volt, mindennap kapott levelet Zsófiától. Soha egyet sem
bontott fel közülök. Odarakta őket mind egymásra. Elképzelé, hogy mi
lehet azokban? Keserű szemrehányások. Átkozódásai egy felháborodott
kedélynek, a ki teljes igazságában van. S minek olvasson végig az ember
kellemetlen vádakat, a miknek azonfelül még igazuk is van? Úgy tett
velük, mintha kezéhez sem jutottak volna.
Hogy a straczenói völgyben ellene készített kelepczébe bele nem gázolt,
annak megint más oka volt, mint a felesége óvó figyelmeztetése, a mit el
sem olvasott.
Szathmáron nagyban folytak már a békealkudozások Pálffy bán és Károlyi
Sándor között, a császári és fejedelmi párt részéről s ezeknek a
folyamatára fegyverszünet volt kötve.
Andrássy Istvánnak, a ki a saját átpártolt csapatján kívül még a
Blumewitz dragonyosait is vezényelte, az a feladata volt, hogy a gömöri
várakat, szép szerével, behódítsa. Murányvár kapitányának csak izennie
kellett; az egész Poprádig küldé eléje a capitulatiót.
Annak az embereitől hallotta meg, hogy a krasznahorkaiak miben törik a
fejüket. A dervisgenerális a straczenói hegyi útban szándékozik a bátyja
számára egy olyan exodust rögtönözni, a milyennel Róbert Károlyt
eresztette el Bazerád a Havasalföldről. Ez a hely valóságos egérfogó.
Andrássy Istvánnak azonban utasítása volt a fővezérségtől, hogy
mindenféle fegyveres összeütközést kerüljön a kuruczokkal, a mivel a
fegyverszünetet megsértené. Ezért került más útnak.
Szabad volt már a járás mindenfelé. Kapitulált a hatalmas Kassa és a
hires Eger vár is. Rákóczy kapitányai egymásután rakták le a fegyvert,
nyitogatták meg a várkapukat. A nemzet ki volt fáradva, s a király
kegyelmet kinált.
Ezért nem jött Andrássy István Szomolnoknál idább fegyveres hadával. Ha
akarta volna sem volt szabad ostrommal támadnia meg a saját várát.
Egyedül akarta azt visszafoglalni.
Bizott személyes megjelenésének varázsában, melynek férfi sem birt
ellenállni soha, hát még asszony! Majd meghódolnak a körülsánczolt
szivek, csak egyszer az ő szemeinek tüze ostromolja őket.
Hogy aztán máskép ütött ki a dolog, az először elbusította, azután csak
elmérgesítette.
Az a látvány, a mikor a saját kis fia lő rá a kis ágyujával, s hogy a
lövés komoly volt, arról tanuskodott a szétzúzott hintóláda, az első
pillanatban végtelen fájdalommal tölté el atyai szivét; hanem aztán,
hogy tovább gondolkozott rajta, emlékezetébe került mindenféle hasonló
történet. Felfordult világ van! Erények és bünök egymással
boszorkánytánczot járnak; ma az egyik kezén van a fehér keztyű, holnap a
másikén. Az emberi észjárás ki van forgatva sarkaiból. A rajongás
leigázza az érzést. Íme Ocskay Lászlót is nem a saját testvére Sándor
szúrta-e meg dákossal az érsekujvári csatában? Miklós, a dervisgenerális
elég hóbortos, hogy hasonlót tegyen. Inni is bőven szokott. Aztán
micsoda könnyű mesterség egy éretlen eszű gyermeket fellovalni, hogy
eszköze legyen egy ilyen fanatikus tüntetésnek! Az egyik részeg, bolond,
a másik éretlen kölyök. Majd kijózanodnak, majd megbánják!
Hanem az asszony számára nem talált mentséget.
Hogy ő nem birta a fiát ettől a csuf, vakmerő tettől visszatartóztatni.
Hogy nagyobb volt a gyülölete a férj hűtlensége miatt, mint az
emlékezete az egykori boldog szerelemre!
Hiszen ha még lélek van a szivében egy anyának, meg kell neki ragadnia a
fia kezét, a midőn az ezt ily istentelenségre kinyujtja!
(Nem volt már lélek a szivében, még is megragadta.)
De ezt Andrássy István még csak nem is sejté. Még a toronyból sem
hirdeté a fekete zászló, hogy halott van a várban.
Senkire sem haragudott olyan nagyon, mint az asszonyára.
Ezzel az indulattal a szivében tért vissza Szomolnokra a csapatjához.
Blumevitznek nem mondta el, hogy mi történt vele Krasznahorka alatt;
csak annyit tudatott vele, hogy az öcscse védelmi állást foglalt el a
várban, s visszautasította a meghódolást. A fegyverszünet alatt úgy sem
lehet a vár ellen semmit kezdeni, azért csak feküdjék itt veszteg
Blumevitz, mint helyettes parancsnok, a míg ő felsiet Löffelholtz
táborszernagyhoz, bővebb informátiókat venni.
Blumevitz azt mondta rá mosolyogva, hogy «jól van» s köszöntette általa
a feleségét (a Blumevitzét).
Andrássy boszusan csettentett a nyelvével. Pedig biz az találó tréfa
volt.
Tudta azt Blumevitz jól, hogy nem Löffelholtz tábornokot siet felkeresni
Andrássy István, hanem Lőcsére szalad vissza.
Ott hagyta a szép menyecskét.
Aztán még az a nevezetes dolog is történt, hogy a kapitulált Lőcse
katonai parancsnokává a császári fővezér épen azt a Belleville lovagot
nevezte ki, a ki olyan jó szolgálatokat tett a város ostrománál.
S ez most természetesen ugyanazon házban lakik, melyben nem rég Andrássy
István lakott, Julianna pedig maradt a Thurzó házban.
És Andrássy István Belleville lovagot épen annak a kecskének tartotta, a
kire nem jó bizni a kertészkedést.
Vajjon nem fecsegett-e ki valamit ez a Blumevitz annak az átjárónak a
titkáról, a honnan egyszer a fehér asszony elélebbent a négycsövű
pisztolylyal őt megriasztani?
És vajjon meg van-e még töltve az a négycsövű pisztoly?
Ezzel a mardosó féreggel vágtatott vissza Lőcsére.
Az egyik asszonyra haragudott, a másikra féltékeny volt. Utoljára úgy
összezavarta a gondolatait, hogy azt sem tudta, melyikre dühösködjék
jobban.
Még az nap késő este megérkezett Lőcsére, lóhalálában. Tíz mértföldet
vágtatott egy huzamban.
Legelső dolga volt fölszaladni a hajdani lakására, melyben most
Belleville regnál.
Andrássynak elég finom érzéke volt beletalálni magát a változott
helyzetbe. Eddig ő tábornoka volt a colonellusnak, s lóhátról
beszélhetett hozzá; de most egy olyan átpártolt kurucz generális, mint
ő, nagyon hasonlít a leskártolt kártyához, míg a megvásárolt mérnökkari
főtiszt most is ér valamit. Aztán ő csak «menesztetett»; de az «ment», s
ez sokat változtat az eddigi helyzeten.
– Főparancsnok úr; így szólítá tegnapelőtti alattvalóját. Sürgős ügyeim
visszahoztak Lőcsére. Szállást kérek.
– Tábornok úr! mondá Belleville. De mi az ördögöt tituláljuk mi egymást?
Legyünk, mint állapotunkhoz illik, frére et cochon.
– Nem bánom. Hát én leszek a «frére» szólt Andrássy nevetve. Belleville
szekundált neki. Mindig jó fiu volt.
– Hát én biz azt mondanám, hogy «hozott Isten!» Ámbár én nem is sejtem,
minő sürgetős ügyeid vannak Lőcsén, s meddig tart azoknak
rendbehozatala? Felajánlanám a saját szállásomat: maradj itt mindjárt
ebben a hajdani szobádban, a hol a télen át tanyáztál. Hanem hát
őszintén meg kell mondanom, hogy ennek a szobának van egy bizonyos
maleficiuma.
– Maleficiuma? szólt a tábornok, összeránczolva a szemöldökét, mint a ki
haragudni szeretne.
Hanem Belleville még egyre nevetett.
– Az ám: szólt, odalépve ahhoz a nevezetes fali táblához, s rákoppantva
az ujja bütykével.
A tábornok arcza haragra pirult.
– Fecsegett volna előtted Blumevitz? (Ezt kérdezé. Azt meg sem akarta
engedni még gondolatban sem, hogy a szép asszony maga árulta volna ezt
el.)
– Dehogy Blumevitz! kaczagott Belleville.
– Hát kicsoda? kérdé a kurucz vezér, s már főtt a feje mindenféle rossz
indulattól.
– Nézz csak ide, mondá Belleville lovag, s félretolta az elmozdítható
táblát.
Az átjáró fülke be volt falazva.
Andrássynak a keble egészen megkönnyebbült.
– Biz ezt berakták téglával azon a szent napon, a melyen én ide
beszállásoltam magamat, s a hogy a csupasz téglák bizonyítják, a túlsó
oldalról intézték a befalazást.
Ekkor aztán levetette magát a kerevetre, s a két térdét a két keze közé
fogta, úgy nevetett.
Andrássy csak a bajuszát kunkorgatta a három ujja között s szeretett
volna olyasmit mondani Belleville lovagnak, hogy «ugyan mit kaczagsz
most?», de tartott tőle, hogy még jobban fog akkor kaczagni.
Egészben véve nagyon meg kellett elégedve lennie ezzel a felfedezéssel.
A befalazott rejtek arra mutat, hogy őt nem árulta el az asszony.
– Hát ezért nem találom nagylelkűségnek részemről, hogy ezt a kedves
emlékű szobácskát részedre beszálló kvártélyul felajánljam. Hanem tudok
a számodra ennél valami jobbat. Itt a szomszéd házban van Fabricziusnak
az üresen hagyott szállása, azt elfoglalhatod.
– Kinek az engedelmével?
– Hát az enyémmel. No csak ne nézz rám olyan nagy szemekkel. Egészen
jogos alappal birok a rendelkezésre. A perduellióba esett Fabriczius
házát lefoglalta a fiscus; az most már az állam tulajdona. S «l’état
c’est moi». Így adok én neked kvártélyt a Thurzó-házban. No hát meg vagy
velem elégedve?
Andrássy nem hálálkodott ezért a nagy barátságért, valami ironikus vonás
vegyült a franczia bonhomiájába, a mit az ő éles megfigyelő szemének
észre kellett venni.
– No hát csak foglald el a Thurzó-ház hátsó lakosztályát. Úgy mehetsz
oda, mintha otthon volnál.
Hiszen máskor is ment már ő abba a házba, ugy mintha otthonába menne, de
hogy ilyenféle jogon (a fiscus jogán) tekintse azt magáénak: ahhoz a
gondolathoz előbb szokni kellett.
Hátha ennek a szállásnak is van valami maleficiuma?
Persze, hogy volt.
Az udvart léhütő cselédnéppel találta már tele Andrássy. Ott volt megint
valamennyi elzüllesztett kenyérpusztító egész a kengyelfutóig: nem
kellett már a magistratus engedelmével méretni a számukra a berbécshúst.
Azok már mind ismerték a tábornokot. (Sok borravalója bánta.) Mindenki
kezet csókolt neki, a kit csak útban talált.
Alig rendezkedett el Fabriczius szobáiban, öltönyt váltott s a
Korponayné szállásának lépcsőjére kerülve, sietett látogatást tenni.
Ott is minden ember kézcsókkal fogadta.
A palotás inastól kérdezé a tábornok, itthon van-e az «aszony»?
Az inas azt felelte rá, hogy csak tessék besétálni: odabenn van mind a
két báróné.
– Két báróné? szólt megakadva Andrássy. De hát ki az egyik s ki a másik?
– No hát a nagyságos Korponay óbesterné az egyik.
(Vagy úgy? Juliánna asszony magára veszi a fia számára impetrált
titulust, nagyon természetesnek találva, hogy egy bárónak az anyja nem
lehet más, mint báróné.)
– De hát a másik?
– Az meg méltóságos Löffelholtz generálisné asszonyság.
Hát az is itt lakik?
– Igen is. Egy szállást tartanak.
Itt van a maleficium!
Egy asszony helyett kettő van a kalitban.
No még ez nem volna magában valami nagy veszedelem. A minnelovagok
törvénye volt: «nem számlálni az ellenséget!» Még ha asszony is. S
Andrássy ebben a tekintetben is diadalhoz szokott hős volt.
Hanem aztán, mikor az ellenség arczvonalát meglátta, mégis csak vert
embernek érezte magát.
A szobában, a melybe benyitott, nem is ketten voltak, hanem hárman:
Korponaynén és Löffelholtznén kívül még Blumevitznek a felesége is: a
Ketterhäuschen ártatlan galambja.
Löffelholtzné tökéletes másodlata volt asszonyi kiadásban az apjának.
Zrinyi Ilona hűtelen titkárát, Absolont pedig úgy ismeri az egész világ,
mint a kihez hasonló rút férfit még pénzért sem látni. Jobb arról nem
beszélni. Hogy Löffelholtz hogy tudott bele szeretni? az megoldhatatlan
kérdés.
És mind a mellett, hogy ennyire nem volt szép, mégis nagyon erényes és
vakbuzgó volt a tábornokné. Egy lutheránából convertált pápista úrnő!
Tudjuk, hogy mi az?
Épen most is mind a hárman egy templomi zászló himzésével foglalkoznak,
mely a jezsuiták számára készül. (Itt vannak már! megkapták a tőlük
elvett templomot.)
Andrássyt megismerteté Korponayné a tábornoknéval, a ki ámbár született
magyar asszony volt, de azért még sem volt rábirható, hogy valami hozzá
intézett magyar megszólítást megértsen.
– Was sagt er, mein Kind? kérdezé Krisztinához fordulva, mikor Andrássy
azt kérdezé, hogy mi lesz ez a munka, a min most dolgoznak.
Andrássy aztán csak azért is francziára forgatta a társalgási nyelvet, a
mit megérteni már a bon tonhoz tartozott, de azért arra is csak németül
felelt Absolon leánya. Következetes volt a nagy hűségben.
Tartott azután előadást a hozzá intézett kérdésre per longum et latum,
olyan bőbeszédüséggel, hogy senki tőle szóhoz nem juthatott; s ez
alkalommal egy egész valláspolitikai programmot fejtett ki, a miben a
hitetlen Andrássynak nagyon kevés gyönyörűsége telt.
És ez alatt még csak egy pillantást sem válthatott Juliannával. Úgy
őrizte azt Löffelholtzné, mint a baziliszk. Nem csak a saját erényét,
hanem még a körülötte levő asszonyokét is meg tudta védelmezni. Még a
viseletük is olyan volt, a mi az ostrommal daczoló kerített várakra
emlékeztet. A legújabb bécsi divat: az a minden asszonyi alakot laposra
szorító halhéjpánczél; fültakaró keményitett fodrokkal, az áll alatt
átszorítva; minden asszony olyan benne, mint egy szalmafonatu rozsolisos
palaczk.
A homlokról egyenesen felhúzott hajtorony, behintve hajporral.
Hollófürt, aranyhullám nincs többé: az csak frázis. Szürke lett minden
asszony.
Még az sem volna nagy baj: de a mellett a rettenetes garde des damesnak
az a stratagémája van, hogy minden kérdésre, a mit az ellenség (egy
férfi) a többi hölgyekhez intéz: ő maga válaszol. Azoknak nincs szavuk.
Andrássy még csak nem is közelíthetett Juliannához, a nagy himző ráma
miatt, mely a fél szobát elfoglalta. Különben Julianna is úgy tett,
mintha rá sem ügyelne, egészen Krisztinával volt elfoglalva; annak
rajzolta a himzeni való czifrákat a selyemre fehér plajbászszal, s
gyügyögtetve oktatta, mint anya a gyermekét. Így ketten egymás mellett
az ártatlanság és szelidség festeni való mintaképei voltak.
Egyszer aztán megszólalt a Jezsuiták templomában a harang. Misére kell
menni! A hölgyek felálltak: Löffelholtzné alkalmat nyujtott Andrássynak
a hölgyek iránt udvariasságát, párosulva az áhitatossággal, kifejezni:
«Nem kiván-e bennünket a templomba kisérni?» de Andrássy megköszönte a
grácziát, azt mondta, sok dolga van.
A tábornokné aztán meginvitálta estére, egy csésze tejes kávéra s
barátságos beszélgetésre, a mit sokkal örömestebb elfogadott.
– Kicsiny, de válogatott társaság szokott nálunk összegyülni esténkint.
Itt lesz Alauda főbiró ur, a fiával együtt; azután a házban lakó dr.
Cornides.
– Hát Belleville lovag nem jön el? kérdé odavetőleg Andrássy.
A miért aztán szépen kikapott.
– Mit gondol méltóságod? Egy olyan könnyű erkölcsi fogalmakról hirhedett
férfi, mint Belleville lovag? soha egy báró Löffelholtz tábornokné háza
küszöbén belül!
Tartott aztán Andrássynak egy olyan prédikácziót az istentelen nőcsábító
férfiakról, a kik a pokol útjára rózsákat hintenek az asszonyok elé;
valóságos verbunkos hadnagyai Belzebubnak! hogy még a háta is borsózott
bele a tábornoknak.
Ugyan áldotta a sorsot, mikor ebből az áhitatos farkasveremből
kiszabadulhatott.
Így nehéz lesz összekötni az elszakadt fonalat.
No majd talán estére, ha többen lesznek együtt, könnyebb lesz szót
váltani Juliannával; a többi aztán majd következik egymásból.
Ha az akarja, (pedig hát az iránt kétsége sem lehet) lehetetlen, hogy
módot ne találjon megszabadulni alkalmatlan felügyelőjétől. Hisz nincs
hozzá varrva. Mehet, a hová neki tetszik. Csak arra legyen egy
pillanatnyi alkalom, hogy egymással megegyezzenek, merre lehet innen
elmenni? és hová? és mi módon? Természetesen, a külső decorum teljes
megőrzése mellett, a mire most sokkal több szüksége volt Juliannának,
mint valaha. Neki a legjobb referencziákkal kellett birnia Bécsben, hogy
tervei sikerüljenek. Be kellett bizonyítania, hogy érdemes mind arra, a
mit a fiának kér.
A kávéestélyen Andrássy volt az utolsó a megjelenésben, a többi urak már
ott voltak, az asszonyságaikkal együtt. Nagy társaság volt, az egész
elfogadóterem tele volt velük. Egy hosszú asztalt ültek körül és «Hammer
und Glocke»-t játszottak, czinderlingben; a mi igen kegyes és ártatlan
mulatság. A mellett kávét és kuglupfot élveztek.
Löffelholtzné kérdezé Andrássytól, hogy szereti-e a «Hammer und
Glockét?» A mire azt felelte neki Andrássy, hogy «ez az én
szenvedélyem!» Arra aztán neki is helyet adtak az asztalnál. Azért jó
játék ez, hogy annyi ember vehet benne részt, a hány csak az ablaktól a
kályhasutig elfér a szobában.
De hát a kuruczgenerális még ebben az istenfélő emberek számára
feltalált játékban is tudott olyan revolutiót előidézni, mely minden
társadalmi rendet felforgatott. A «Schimmelt», meg a «Haus»-t úgy
felliczitálta, hogy senki sem birt vele konkurrálni, s ezzel a
hazardirozással hol nagyokat hagyott nyerni a Brodsitzer gregarius
játszónépnek, hol meg az utolsó obolusát is elnyerte az egész
társaságnak. Akkor aztán Wenczeszlaus revanchet akart venni, még jobban
felliczitálta a «Haus»-t, rajta maradt; de az első tourban kivetették a
koczkán a kaszszát, s az ő háza a nyakán veszett. És ez által
tökéletesen bankrottá lett. Szétnézett a papa után, hogy a virtuális
örökségére nem előlegezhetne-e tőle egynéhány kurta forintot? hanem
Alauda urnak az a circumspektus szokása volt, hogy mikor a fiát veszteni
látta, hirtelen eltünt a szobából; tudva, hogy ennek az lesz a
következése, hogy tőle kér kölcsön.
Ez a körülmény kényszeríté Wenczeszlaust egy időre felhagyni az önálló
üzlettel s bibiczkedésre adni a fejét.
– Nem! Ezt a hazard játékot nem nézhetem tovább! szólt igaz keresztyéni
elszörnyedés hangján Löffelholtzné s felállt a helyéről, átadva a székét
a helyettesül behívott Blumevitznénak, ki eddigelé a konyhára és a
szervirozásra ügyelt fel. Az kezdte el a maga csengő, leányos hangjával
árulni a fehér lovat, meg a házat, ki ád többet érte?
No ez most kedvező alkalom Juliannával egy pár szót váltani! gondolá
Andrássy, s odafordult a háta mögött égbenyuló Wenczezlauszhoz.
– No öcsém, nem folytatnád helyettem a játékot? itt hagyom mind a pénzt;
veszítsd el, te értesz hozzá.
De nagyon tetszett ez az inditvány Wenczeszlauznak, sőt az egész
társaságnak. Egy ilyen nagy úr, a ki csak úgy dobálózik a pénzzel, nem
való játszótársnak az ilyen kedélyes társaságba, a ki mulatni akar a
maga krajczárjaiért.
De a mint Andrássy az asztal egyik oldalán felkelt a székéről, Julianna
is egyszerre elhagyta a helyét s ugyanazon ajtó felé sietett, a melyen
Löffelholtzné eltávozott. Andrássy csodálkozva nézett utána, a míg az
asszony az ajtóhoz nem ért, s ott hirtelen visszafordulva, a mutató ujja
hegyét az ajka elé tette s a szemével jelentésteljesen intett.
Ezt már megértette. Sietett ő is utána. A társaságot hagyta osztozni a
prédán.
A mint benyitott a harmadik szobába, kicsinyben mult, hogy valami
váratlan meglepetés nem érte. Az ajtóban álló hölgyet csaknem megölelte,
pedig az nagy hiba lett volna; mert az Löffelholtzné volt, a ki őt ott
várta. A szoba ugyanis sötét volt; csak egy asztalon égett valami
lámpás, ernyővel letakarva, mely épen csak az előtte ülőalakra vetett
világot, az pedig a sánta doktor volt.
– Jőjjön csak méltóságod; suttogá az eddigitől egészen elütő bizalmas
hangon Löffelholtzné. Más mulatság van itt, mint czinderlingre
koczkázni. Üljön le, kérem, oda a doktor mellé s segítsen neki.
Andrássy csak akkor kezdte a félhomályban levő alakokat felismergetni.
Az egyik volt Alauda, a másik Julianna.
Az asztalon mindenféle felnyitott levelek voltak.
A mint Andrássy leült a doktor mellé, a tábornokné csendesen betolta az
ajtózár reteszét, hogy senki se jöhessen utánuk.
A doktor nagyhirtelen informálta Andrássyt az asztalon heverő levelek
mivoltáról.
Egy része azoknak Bécsből jő, más része Szathmárból. A postaút Bécsnek a
Szepességen keresztül visz, másfelé most járatlanok és nem biztosak az
utak. A két futár itt Lőcsén várja be egymást, s azután a bécsi átveszi
a szathmári leveleket, a szathmári a bécsieket, a mivel fele út meg van
takarítva.
A levelek addig a város archivumában vannak letéve. Annak az őrizője
pedig Alauda úr.
Alauda úr úgy őrzi meg az államtitkokkal terhes leveleket, hogy idehozza
őket a köpenyege alatt Löffelholtznéhoz. A beavatott doktor a maga
ezermesteri tudományával fel tudja nyitni a levelek borítékát, a
pecséteket ismét helyrepótolni s nyelvészeti ismeretei azoknak a
tartalmát is segítenek lehüvelyezni, s így a két asszonyság mindent
megtud, a mi ez idő szerint Bécsben és Szathmárban történik, vagy csak
négy fal között is kimondatik. Sőt a mi kimondatlan gondolat ember
agyában meg is szülemlik.
De hát mi szüksége van ennek a két úrhölgynek ezekre a titkokra?
Erről mindjárt felvilágosítást nyert Andrássy, a mint a most felbontott
levelek tartalmát megismeré.
A békekötés alkudozásai folytak Bécs és Szathmár között. Mint a telített
érczvíznek csak egy beléhulló mákszemnyi kavics kellett, hogy
kristálylyá alakuljon egyszerre.
Nagyban és általánosságban mindenik fél óhajtotta már a békét, hanem a
részletekben volt a sok akadály. Azokban annyi személyes érdek,
ellenszenv, ambitió, gyanakodás, alattomos furfang dolgozott egymáson
keresztül-kasul, hogy a legélesebb eszű diplomatát is kétségbeejtette.
Legtöbb baj volt ezzel a három szóval: enyém, tied, övé.
Ennek a három szónak a fogalma úgy össze volt zavarva, hogy a hány
ember, annyiféleképen értette.
Micsoda birtokok kiknek adassanak vissza? kiktől vétessenek el?
A kurucz főnemeseknek csak azokat a jószágaikat biztosítsa-e a
békekötés, a miknek birtokában vannak? vagy azokat is visszakapják-e, a
miket már elvettek tőlük s régen másnak adtak? vagy épen még arra is
igényt tarthassanak, a miket Rákóczy fejedelem vett el a
királypártiaktól s aztán a maga hiveinek adományozott? Némely birtoknak
három gazdája is akadt, a ki igényt tartott hozzá. Egy sereg felköltött
reménység követelte kézzelfogható valósággá alakítását. Ezer egymásba
ütköző érdek, vágy, aspirátió dolgozott nyiltan és titokban, álutakon,
kerülőkön; igéretek, kinálatok és fenyegetőzések alakjában.
Ezek mind ott játszották el a szerepeiket azon a kis asztalka színpadán,
a lőcsei Thurzó-házban. Komœdiának is mulatságos volt, összeolvasni a
bécsi és a szathmári bonyodalmakat. Látni magát a tüzet, a mi a
boszorkányüstöt forralja.
De ezeknek az uraknak és asszonyságoknak nem épen a mulatság volt
czéljuk ezzel a kiváncsisággal. Ők maguk is érdekelve voltak mind abban,
a mi Bécs és Szathmár között történik. A mit elvben elhatároznak itt,
vagy amott, az rájuk nézve birtok és hatalom kérdése. Voltak nekik hű
kovácsaik itt is, amott is, a kik ütötték a vasat, míg tüzes.
Löffelholtzék nem egyszer lettek említve e levelekben. Keresték, hogy
hol tegyék meg őket földesuraknak.
Ez nem volt olyan könnyű feladat, mert a mint egyik vagy másik
Rákóczy-párti úrnak a birtokát odaigérték Bécsben, már jött Szathmárból
Pálffytól az ellenmondás, hogy az Istenért, azt ne bántsák, hisz az
titokban a legnagyobb híve a kibékülésnek a kurucz táborban. Erre
viszont a bécsi udvartól jött a replica, hogy a ki a hűséget
manifestálni akarja, térjen meg azonnal. Pálffy megint visszairt nekik,
hogy a mihez nem értenek, ugyan ne szóljanak hozzá.
Egy helyütt Andrássy Istvánról is volt szó. Példaképen említék, hogy
milyen okosan tette, hogy idejekorán megtért a király hűségére, most lám
az ő birtokait nem háborgatja senki, kezében van a király kegyelmi
diplomája. Köszönje a jó angyalának, a ki azt neki sugta.
(Jó angyalának! Mások meg az ördögének nevezték azt a tanácsadóját!
Ilyen zavar volt a fogalmak világában akkor.)
Egyik nagyhatalmu főúr odavetőleg említi, hogy még Andrássy nem volt
Bécsben, a legmagasabb helyen megköszönni az élvezett kegyelmet.
Mentségére szolgál azonban a táborban levő elfoglaltatása.
(Az összetalálkozó szempillantások mondtak erre valamit.)
Most már nem találta Andrássy olyan unalmasnak a Löffelholtzék
kávéestélyeit, de ezentúl első volt a megjelenésben.
A mindennap érkező levelekből azt is meg lehetett tudni, hogy hanyatlik
rohamosan Rákóczy ügye lefelé. Mindennap elpártol tőle az utolsó hívek
csoportjából nehány ismeretes név, s siet a «majthényi síkra». (Itt
rakta le a fegyvert az utolsó tizennégyezer kurucz.) Lám, milyen jó volt
az első elpártolók között lenni! mondák ilyenkor az Andrássyra vetődő
tekintetek; utoljára mikor végkép elhagyja az országot Rákóczy, már csak
igen kevés kisérő neve említtetik, azok között Korponay.
Ennek a helye bizony «vacat»! Juliannával azonban még mindig nem
beszélhetett Andrássy; a kedélyvilág sem arra való volt. Juliannának az
arczáról látszott, hogy most nem ő róla gondolkozik, – nem a
szerelemről.
Egy este a felbontott bécsi levelek egyikében különös jó hir volt
Korponaynéra nézve. Az alkudozó nádornak megküldték azt a lajstromot,
melyben a fejedelem által donátiót nyerteknek a nevei foglaltatnak, a
kik később a királynak olyan szolgálatokat tettek, hogy érdemeseknek
találtattak e donatiókban való legfelsőbb megerősítésre. S ezek között
volt Korponayné fiának a neve is. Intra parenthesim megjegyeztetett «nem
az apjának, hanem az anyjának az érdemeiért». Az illető adománylevelek a
rangosztási diplomákkal együtt, már mind ki vannak állítva, minden
hivatalon keresztül mentek, jelenben már ő felsége cabinetirodájában
feküsznek s csak a legfelsőbb névaláirásra várnak.
Erre a hírre rögtön visszatért Julianna arczára a rég nem látott jókedv.
Mintha egy nehéz varázstól szabadult volna meg, mely tiltotta neki
eddig, hogy élvezze az élet örömeit.
Tehát a fia megkapja a nagy birtokot és a főrangot hozzá, a mi egész
életének nyugtalan ábrándja volt.
Most azután ő neki is megjött az adakozó kedve. Lehetett volna tőle
kérni akármit – bárkinek. Volt azonban egy ember, a kinek kérni sem
kellett: eléje hozta.
– Mit szólsz hozzá kedves barátném? fordult Löffelholtznéhoz. Nem
volna-e nekem czélszerű magamnak felmenni minél előbb Bécsbe, ő felsége
kegyelmét elfogadni és megköszönni?
– Nehezen várod, míg helyedbe jön, úgy-e? Én magam is azt tenném, hogy
felmennék.
– Úgy lesz! Holnapután azonnal indulok. De nem, nem! szólt a
kalendáriumot előkapva. Akkor Boldogasszony napja van. Ünnepnap nem
indulok. Hanem az után való nap.
Erről a szóról «ünnepnap» aztán olyan ügyesen belecsavarta a beszédet a
vallásos discussio sodrába, hogy egyszer csak azt vette észre az egész
társaság, hogy benne vannak a reformátió fölötti vitában s azon
disputálnak, hogy ki volt nagyobb, Luther-e vagy Calvin?
Utoljára Julianna odafordult Andrássyhoz, ezzel a kérdéssel:
– Ugyan tábornok úr, most nem jut eszembe, mi volt a neve annak a cseh
papnak, a ki legelőször kezdte a reformatiót, a kit aztán a constanczi
zsinaton megégettek?
– Husz! Husz! kiálták egyszerre a jelenlevők mind.
– Igen! «Husz» volt. Hogy nem jutott eszembe. Pedig olyan ismeretes név!
Eszembe juthatott volna a jó Husz apóról, a poprádi vendéglősről, mert
hisz holnapután annál fogok éjszakára megszállni. Tehát Husz…
Itt aztán elkezdte Huszt magasztalni, de nem a poprádi korcsmárost;
hanem a martyrt, s védelmezte azt, mint hajdan Giskra, a túlnyomó
többség ellen.
Csak Andrássy nem szólt bele a vitába. Ő tudta azt jól, hogy még is csak
Husz apóról, a poprádi korcsmárosról van itt voltaképen szó; s az egész
akademiai vita csak azért volt kezdve, hogy ő vele tudassák, hol fog
harmadnap este a szép asszony megszállni? – Amanti pauca!