(A nagy uralkodók nem lehetnek okos emberek. – Vilmos császár okos
ember. – Egy pápai tanár megjósolta Vilmos császár korát. – Kurucz zene
a budai királyi várban. – Vilmos császár és Káldy.)
Vilmos német császár, mint országában mindenki tudja, rendszeres zenei
oktatásban részesült. Volt is kedve a zenéhez. Nem is unta meg se
tanárait, se a hangszer kezelését, sőt üres idejét gyakran szivesen
töltötte el néhány kedvencz dala pöngetésével. A kik közelebbről
ismerik, azt hiszik, meglehetős zeneköltő tehetsége is van.
Zenekölteményét: Ägir dalát olyan emberek is figyelemre méltónak
találják, a kik nem közönséges udvari hizelgők. Káldy azt mondta nekem,
hogy e dal kisméretü alkotás ugyan, de van benne gondolat is, hangulat
is s nem az egykor hallott dallamok egyszerü visszacsöngése. A ki ezt
alkotta: az tudna alkotni mást is, nagyobbat is.
A hatalmas császárban tehát van szellemi tehetség, mely a közönséges
mindennapi emberek tehetségét felülmulja. A mi azt teszi, hogy őt akkor
is észrevennék, ha nem császár volna s ha nem oly erős nagy nemzetnek
volna császára, a minő a német.
Bizonyos, hogy a magyar zene nagy értékét nyomban fölismerte, mihelyt
azzal megismerkedett.
Ez nagy és jellemző dolog. Mert különös okosságra s érző és elfogulatlan
lélekre mutat.
Nagy és hatalmas uralkodónak ugynevezett okos emberré válni sokkal
nehezebb, mint közönséges embernek.
Az a hizelgés, mely körülveszi; az a hit, hogy ő a gondviselés
kiválasztott képviselője s istennek különös kegyeltje; az ezerféle nagy
ügy, mely figyelmét örökké leköti s mely önmagáról elmélkedni alig
engedi; a csalhatlanság biztos érzete, mivelhogy minden ugy jó, a hogy’
ő rendeli; a hatalom ki nem számitható mértéke, a hogy’ ő mindenkinek
parancsol s a hogy’ ő neki mindenki engedelmeskedik, még a tudomány is,
még a művészet is, még a női báj is: mindez alig engedi meg, hogy a nagy
és hatalmas uralkodó okos emberré fejlődjék vagy okos ember maradhasson.
Különös szerencséjük az uralkodóknak, hogy balsors, betegség és halál
őket se kiméli. Ha mindig egészségesek maradnának s két emberéleten át
élhetnének: az elmebetegek házában kellene életük második felét
tölteniök.
Vannak kivételek. De azok azután igen jól fejlődött agyu férfiak.
Nekem távolról ugy tetszik, hogy a német császár a legjobban fejlődött
agyu férfiak közé tartozik.
Ifju korában nem alkalmazkodhatott agya a magyar zenéhez s ennek nagy
tökéletességeit mégis azonnal felfogta s átérezte.
A német és az ugynevezett remek zenéhez szokott egész idegzete s ennek
daczára a magyar zene hatalma azonnal odaférkőzött lelkéhez.
Mennyivel tökéletesebb elme az övé, mint a muzsikusoké általában!
Szülőitől is örökölhette, de alkalmas nevelés is idomitotta és edzette
ezt az elmét.
Más észrevételemet is el kell róla mondanom, ha már róla beszélek.
Meglehetős figyelemmel kisérem alkalmi és rögtönzött beszédeit. Azokat,
a melyeket pillanatnyi benyomás és hevenyében támadt fölgerjedés okoz.
E beszédek eszmemenete, sőt gondolatainak alakja is régen-régen ismerős
előttem. Különösen a mikor a nagy német nemzet világtörténeti
hivatásáról, az általános mivelődés előrevitelében való vezérszerepéről,
nemzeti önérzetének s hatalmának nagygyá s nemessé tételéről s az
uralkodó és népe közt való benső egység szükségéről beszél. Eszméi az ő
lelkéből fakadnak ugyan, de ez a lélek egy pillanatra se tér el a nagy
és régi német nemzeti hagyománytól.
Volt gyerekkoromban a pápai akadémián egy öreg tanárom. Bocsor István
volt a neve. Kemény kálvinista agy. 1848-ban képviselő. Az akadémián a
világtörténetnek s a magyar alkotmányjog történetének tanára. Irt néhány
becses munkát is, melyet azonban ma már mindenki elfeledett. Felfogása
alkotmányunk természetéről s egyes történeti fejleményeiről oly különös,
oly eredeti s oly erős magyar, hogy az eszmék mai áramlatai közt szinte
képtelenségnek tekintené a nemzedék.
Ő a mult században 1834–1835 körül egy-két német egyetemet látogatott s
köztük a berlinit is. Azután lett pápai tanár. Én 1855–1857 körül
hallgattam történeti előadásait.
Csodálatos jóslatokkal állt elénk.
Akkor bizony a németség nem volt világvezető hatalom. Darabokra volt
szakadozva s nagyobb darabjai közt Poroszország alig versenyezhetett még
Ausztriával is. S az öreg tanár már akkor számtani pontossággal
megmondta előre, mi fog következni.
– Jön idő, amici, s nem is sokára, a mikor a német nemzet egységes
államot alkot, kiszoritja a Habsburgokat, leveri a francziát, háttérbe
szoritja a román fajok miveltségét, s tiszta germán miveltséggel áll a
világnak élére. Születni fog uralkodó, a kinek lelke tele lesz a német
nemzet nagy és nemes önérzetével s százados balsorsai közt kifejlett s
megerősödött nagy hagyományaival s a ki alatt elkövetkezik az idők
teljessége, a miről ma még a német szivek csak ábrándoznak, de a mire
azok a szivek már előre készülnek, sőt készen vannak.
Igy beszélt.
Még az uralkodó s népe közti viszonyról is szórul-szóra ugy beszélt,
mint most Vilmos császár.
Kik voltak tanárai, a kiket hallgatott, nem tudom; nincs időm most
nevüket kikeresgélni. Bizonyos, hogy német tanáraitól hozta azokat a
gondolatokat és eszméket. A harmadik nemzedék él már azóta s Vilmos
császár ennek a képviselője. De a hagyomány, melynek az ő gondolkozása
megfelel, már régi.
Régi, de mindig tiszta német s egészen nemzeti. Alig is volt valaha
hatalmas uralkodó, a ki igazabb nemzeti fejedelem lett volna, mint ő. S
bármily furcsán hangzik, valahányszor beszél, mindig eszembe jut az öreg
Bocsor tanár s nagy jóslata.
Vajjon hát Vilmos császár-e az az uralkodó, a kit az enyingi paraszt
biró fia, Bocsor, a jövendő méhében már előre felismert?
Emberi természetünk, hogy óhajtjuk látni a hirneves férfiakat. Én is jól
megnéztem Vilmos császárt, mikor 1897 év szeptemberében Budapesten járt.
Élénk és mély szeme, bátor és öntudatos tekintete tünt fel nekem. Nyilt
és értelmes arcz. Ugy látszik, ritkán bámul el annyira, hogy tudata
minden gondolatát ne követné.
Szeptember 20-án volt nagy és fényes estély a budai várpalotában.
Zeneelőadás is volt, melyet Káldy vezetett. A magyar fajzenéből műsoron
volt Káldynak egy magyar ábrándja s Lavottának Sátoros kurucz nótája.
Rákóczi dalát, a svihrovai nótát műsoron kivül adták elő.
Másnap az Operát látogatta meg a német császár. Itt többféle magyar
operából adtak részleteket. Egyebek közt Bánk bánból is a Szép Melinda
kezdetü nagy dalt.
Semmi sem hatotta ugy meg a nagy császárt, mint Lavotta kurucz dala s az
eredeti régi Rákóczi.
Ezek nem versszakos dallamok, nem ugynevezett népdalok. Mind a kettő a
legmagasabb fajta remek zenéhez tartozik, csakhogy se tökéletesen
harmonizálva, se nagy karra instrumentálva nincsenek. A kurucz zenének
fölséges képviselője mind a kettő. Bár az én izlésem még ezeknél is
ismer nagyobb és gazdagabb kurucz zeneművet.
Tárogatón adta ezeket elő Oláh Lajos tárogatós.
A tárogató bús, de kissé tompa hangja teljes hatalmát képes kifejteni a
budai királyi vár nagy palotatermében. Ezt a hangszert sohase látta,
ilyen hangot sohase hallott a hatalmas fejedelem.
De ilyen zenét se.
Én valami ok miatt nem mentem föl az estélyre, a császár arczát a zene
hatása alatt nem figyelhettem meg. De Káldytól s másoktól is ugy
hallottam, hogy az első hangok hallatára a császár ideges gyorsasággal
kérdezősködött a zenedarab iránt s azután átengedte magát szótlanul,
némán annak a hatásnak, melyet ez a zene a nemes és mivelt lelkekre
gyakorol.
Hejh hatalmas ur! Te nem tudod, mikor és miért keletkeztek azok a
sziveken tipródó kurucz dalok! Te nem tudod, a magyar mennyi vért és
mennyi könnyet áldozott, hogy megvédje faját, nemzetét, honát,
szabadságát, hitvallásának szentségét s jövőjének büszke reményeit.
Te nem tudod ezt, hatalmas ur!
Te azt se tudod, hogy a mióta fennáll az a büszke királyi vár: annak
tömör falai közt most szólalt meg először a tárogató s most tört ki
fekete öbléből először az a hang, mely az annyiszor vérbe fojtott magyar
szabadságnak mindig föltámadásra hivó szentséges szózata volt. S az is
marad mindörökké.
Miért nem jösz mi hozzánk el többször is, te hatalmas ur?
A mint a zene elhangzott: odafordult a császár Káldyhoz. Szelid, komoly,
nagy érzés fénylett arczán és szemein. S kezet fogott a szerény
művészszel.
– Köszönöm, nagyon köszönöm, Káldy ur, ez élvezetet. Hogy én nem tudtam,
hogy ez a zene is van a világon! Hogy én velem ezt nem tudatták
tanáraim!
Mosolyogva körülnézett. Vajjon nem hallgatódzik-e dr. Lucanus vagy Bülow
vagy Plessen és Hahnke s nem pletykálkodnak-e majd otthon Berlinben. De
ezek a katonák és államférfiak távolabb álltak. S mosolyogva folytatta:
– Természetesen az én zenetanáraim maguk se tudtak erről a zenéről
semmit!
(– A szamarak!) E zárjel közt levő szót nem mondta ugyan ki a császár,
de épen csak hogy ki nem csuszott a száján. Szavainak hangsulya s arcza
után e szónak kellett volna következni.
Azután kérdezősködött Káldytól a zenedarabok koráról, szerzőiről.
Kérdezősködött a tárogatóról is. S nagy érdeklődéssel hallgatta a
magyarázatokat. S ujra szólt:
– Nagyon meghatott ez a csodálatos zene. Mint ön tudja, én is néha, ha
kis nyugalmat lophatok magamnak, foglalkozom kissé a zenével. Az önök
zenéjére nézve nem igérek semmit. Nem igérek! De azt hiszem, én még
ezzel fogok foglalkozni.
Káldy fölemlitette a császár Ägir dalát, mely szintén a műsoron volt s
melyet az egyik zenekar eljátszott. Dicsérte annak szépségét.
A császár vállat vont.
– Köszönöm az ön elismerését, de egyszerü dal bizony az!
Másnap korán reggel a császár már elkészittette Káldy számára a Porosz
kir. Koronarend adománylevelét. Budapesten, szept. 21-én 1897-ben kelt
az. S küldte a levelet is, a rendet is Káldyhoz.
A mi királyunk pedig egy nagyértékü három brillántos arany melltűt adott
Káldynak neve kezdőbetüivel a kurucz zenéért – emlékül. Rég porrá és
hamuvá vált szegény kurucz vitézek, ti se hittétek ám soha, hogy dalotok
egykor ott harsogjon a budai királyi várban császárok és királyok
gyönyörüségére!
De a német császár is bizonyára megbocsát az ő zenetanárainak
tudatlanságukért, ha egyszer megtudja, hogy még a magyar királyi
zeneakadémia muzsikus tanárai se ismerik s talán még maig se ismerik
Lavotta hires kurucz zenéjét!