(Csak saját zenénket szabad itthon mívelnünk. – A Hohenzollernek és a
magyar zene. – Peczek főhadnagy és a czigányok. – Frigyes császár
nyilatkozata a magyar zenéről.)
Nagy zeneszerző ritkán születik. Az apró dalocskák ugy szaporodnak, mint
a tücsök a mezőn, de ezek nagy és remek zeneszámba nem vehetők. Erkel
volt az utolsó, a ki nagyot alkotott a magyar zenéből.
Nálunk azonban sokkal nagyobb baj van, mint a születés esetlege.
Legnagyobb bajunk a magasabb zeneoktatás idegen iránya s a magyar zene
iránt való olthatatlan gyülölete.
Nem hiszem, hogy az utolsó nemzedék egész korszakán át nagy
zeneszerzőképesség nálunk ne született volna. Tudjuk, hogy sokan vannak,
a kik huszonöt-harmincz év óta kisebb-nagyobb dalművek szerzésével
kisérletet tettek.
Mi lett az eredmény?
Nagyobb dalművekben semmi. Kisebb dalban, ugynevezett népdalban nagy
csomó remek dallam született, de a hány nagy dalmű készült, akár vig,
akár komoly, akár bohózat, akár drámai, az mind csonka, béna, idétlen s
vagy idegen zene, vagy torzképe csak a magyar fajzenének.
A szomoru igazság pedig abból áll, hogy tiszta magyar zenét csak azok
tudtak teremteni, a kik a zeneakadémiától távol állanak; a zeneakadémia
férfiai és növendékei pedig vagy idegen zenét, vagy magyar torz-zenét
készitenek.
S ez természetes.
Az idegen irány mindennapi ellenállhatlan rányomakodása alatt a fiatal
agy félrenő s a tiszta magyar zenei alkotásokra azután képtelenné válik.
Darwin törvénye szigoru törvény. Ellene semmiféle elméleti okoskodás nem
ér semmit.
Addig, mig a zeneakadémia idegenekkel s magyargyülölő beteg lelkekkel
lesz megtömve s mig ott a magyarzene-oktatás vita nélkül való uralomra
nem jut: csak a vak véletlentől várhatunk nagy magyar zeneköltőt. De az
állam pénzét addig se szabad idegen irány erősitésére pazarolni.
A magyar zenét magasabb intézetekben nem miveli a világ egyetlen országa
se. Ezt Magyarországnak kell mivelnie.
Minden más felfogás bárgyuság vagy árulás.
Káldyt föl kell támasztanunk. Ha egy ember nem képes az ő helyét
betölteni: állitani kell helyébe kettőt, ötöt, tizet. De a magunk
zenéjét, keleti és déli népszomszédaink zenéjét s Ázsia népeinek
többé-kevésbbé rokonzenéjét össze kell gyüjtenünk s a magyar fajzenét
minden idegen beszivárgástól meg kell tisztitanunk. Hadd lásson a világ
még egyszer valamit a hangművészet terén, a mi nemes, fönséges és
eredeti s a mi gazdagabb, mint a mit eddig ismert.
A muzsikus-világ mosolyog az én rajongásomon s ezer kifogásra kész
törekvésem ellen.
Kifogásait tárgyalni most nem akarom. Talán nem is idevaló egyelőre.
Mosolygása ellen pedig nagy tanut állitok bizonyságul.
E tanu a németek hatalmas császára, Vilmos. A kinek élénk érzéke van a
hangművészet iránt, a kinek lelke nagy lángolásra képes, a kinél igazabb
német ma nincs a világon s talán még eddig se volt s a ki, a mióta
megismerte a magyar zenét, csak ugy rajong érte, csak ugy nagyra becsüli
azt, mint talán én magam.
Szinte csodálatos a Hohenzollernek rokonszenve s igaz ragaszkodása a
magyar zene iránt. Be kell ezt néhány esettel bizonyitanom. Káldy
működésének is némi szerencséje s némi érdeme kapcsolódik ehhez.
Ezelőtt harminczhét évvel szolgált az osztrák és magyar közös
hadseregben egy magyar főhadnagy, Peczek Hugó. Régi magyar nemesi család
ivadéka. Őt magát kevéssé ismertem, de családjával benső barátságban
álltam évtizedeken át. Fia volt János püspök nővérének, a kit az »Utazás
a Balaton körül« czimü munkámban megörökitettem. Dárdán született,
Baranya vármegyében; ötven év előtt Veszprémbe jött lakni szüleivel s
testvéreivel együtt. A jogot Pesten és Bécsben végezte, de erős hajlama
a katonai élethez vonzotta s beállt szülei akarata ellenére katonának a
4-ik számu Deutschmeister-ezredbe. Innen akkor a báró Ramming nevét
viselő 72-ik számu Pozsony-vidéki magyar ezredbe lépett át s ezredével
részt vett 1864-ben a schleswig-holsteini háboruban.
A zenét nagyon kedvelte. Kitünően zongorázott, meglehetős elméleti
zenemiveltsége is volt s bajtársainak sok kellemes órát szerzett magyar
zenedarabjaival. Ezredese is jól ismerte, mint muzsikus főhadnagyot.
Ebben a háboruban a fővezérletnél ott volt Frigyes trónörökös, porosz
királyi herczeg, a későbbi császár, a mai német császár apja s ott volt
Károly Frigyes porosz királyi herczeg is.
Károly Frigyes herczeg ismerte már annyira-mennyire a magyar zenét.
Hallotta már több helyütt és nem egyszer s benne, valahányszor hallotta,
mindig hatalmas érzéseket szitott föl, erős és nemes ábrándokat
támasztott. Közölte ezt a trónörökössel, Frigyessel s mindketten
megkérdezték az ezredest, vajjon az ő ezredének zenekara nem tudna-e
magyar dallamokat játszani?
Tudna manót! A leggonoszabb osztrák kényuralom alatt éltünk, a katonai
zenekarok bizony be nem tanulták a magyar zeneműveket. De egyébként is e
zenekarok főleg fuvó- és ütőhangszerekkel dolgoznak, ezek pedig a magyar
zenéhez nem alkalmasak.
Az ezredes nem nagyon biztatta a porosz királyi herczegeket. Károly
herczeg azonban nem riadt vissza.
– De hiszen, kedves ezredes ur, van az ezredben elég magyar fiu, ha a
zenekar nem ért is hozzá, a fiuk csak elhuzzák a magyar zenét.
A porosz királyi herczeg abban a vélekedésben volt, hogy valamint minden
három cseh kölyökből legalább kettő ért a trombitához: ugy a magyar
fiuk, a jó csalóközi legények is muzsikusnak születtek.
Az ezredes nem vonakodott tovább.
Magához hivatta Peczek Hugót, közölte vele a porosz királyi herczegek
óhajtását s megkérte, csináljon valamit, ha tud.
Peczek főhadnagy megigérte. De csak azon föltétel alatt, ha elég
czigányt talál az ezredben, továbbá, ha őt és a czigányokat a napi és
tábori szolgálattól fölmentik s ha őt arra segitik, hogy hegedüt, bőgőt
és czimbalmot minél gyorsabban szerezhessen be. Pénze elég volt, a
szerszámot ő szerezte be, de a czimbalmot csakugyan katonai futár
gyorsaságával szerezték be Pestről. Közelebb nem találtak. A többi
hangszert Berlinben is meg lehetett kapni.
Czigányt sokat talált. Sorra hegedültette őket. Tizet kiválasztott. A
nevük volt: Bodris, Balás, Kurucz, Recsko, Oláh, Sárközi néven kettő,
Kiss és Pisnyi Zsiga. Ez a Pisnyi különösen ügyes volt, ez lett a primás
köztük, maga a főhadnagy karvezető.
Hová valók voltak e czigányok: nem tudom. Ma is élhetnek még s a ki él
közülök, 60 vagy 62 évesnél nem igen lehet idősebb, de fiatalabb se
igen. Valószinüleg túl a dunai valamennyi s talán pozsony- és
nyitramegyei nagyobb része. Nyájas olvasóink közt találkozhatik, a ki
egyikre-másikra ráakad s nekem is hirt adhat róla. Ők sokat mesélhetnek
a schleswig-holsteini hadjárat magyar zenéjéről s a Hohenzollern királyi
herczegek lelkesüléséről.
Alig telt bele pár hét, a banda megalakult s összetanult. Julius második
felétől kezdve bizony a hadverő herczegek és hadvezérek s mind a
tábornokok és főtisztek, a kik közelben voltak, csak akkor hallgatták a
katonai zenekarokat, a mikor »muszáj« volt. Egész lelkük a magyar zenébe
mélyedt. Maga Bismarck is, a későbbi vaskanczellár, többször elmélázott,
elábrándozott e zenének csodálatos dallamain.
Száz meg száz népdalt játszottak el. A kurucz zene akkor még nem volt
általánosan ismert. A »Kidőlt a fa mandulástól«, a »Zöld asztalon ég a
gyertya« s Kossuth nótája tetszett a királyi herczegeknek legjobban.
Sohase tudták eldönteni, hogy a bús vagy vidám zene volt-e előttük
kedvesebb.
Egy flensburgi fotografus, valami Brandt nevü, vett is föl róluk egy
képet, mikor ott játszottak. A királyi herczegek ott egy kastélyszerü
épületben szálltak. A kapu előtt árnyas fák s asztal és fapadok. Ott
huzzák büszkén a czigányok kék bakanadrágban és fehér katonakabátban.
Fövegét leteszi valamennyi. Peczek főhadnagy a bőgős mellett ül s onnan
kormányoz. Középen a czimbalmos. A kapu fölött széles erkély. Ott ülnek
künt a királyi herczegek. Maga a trónörökös, a későbbi boldogtalan
császár, az erkély korlátjára könyököl, fejét kezére hajtja s ugy
ábrándozik. Hatalmasabb, nemesebb s egyuttal szelidebb arcz még kevés
volt a világon, mint az övé.
Szeptember 11-én az apenradei kikötőben volt a trónörökös. Egyik
ágyunaszád födélzetén volt az ebéd két órakor s oda kérte Peczek
főhadnagy bandáját. Majdnem szürkületig tartott a zene s annak élvezete.
A trónörökös alig tudott tőle megválni. Meleg kézszoritással köszönte
meg Peczeknek a nagy gyönyörüséget. S ekkor mondta e szavakat:
– Nagyon szép az önök zenéje, de alig tudom megitélni. Más zene iránt is
fogékony vagyok, de minden más zene csak idegeimre hat. A magyar zene
egész lelkemet áthatja.
Peczek főhadnagynak egyéb emlékajándék mellett a porosz királyi
koronarendet szerezte meg apjától, a királytól. S azonkivül is szerzett
neki egy csomó rendet, még – ha jól emlékszem – oroszt is.
Minő figyelem és gyöngédség volt ezekben a porosz »legmagasb
uraságokban!«
Pisnyi Zsiga, a primás megbetegedett s Tondernben a kórházba került.
Kutyasor az már a czigánynak, a mikor őt a kórházba fektetik. Mind a
trónörökös, mind Károly királyi herczeg meglátogatta. Beszéltek volna
hozzá szivesen, csakhogy a czigány nem tud németül, a porosz herczeg
pedig nem tud magyarul. Végre keritettek valahonnan tolmácsot. Mit kiván
a czigány?
– Nem lenne nekem, fölséges uram, semmi kivánságom, csak az, hogy ne
költsenek rám olyan sok pénzt.
– Mit ért ezalatt?
– E helyett a sok drága orvosság helyett elég lenne nekem egy jó ital
borocska is naponként.
Nevettek a herczegek.
De azt azután kieszközölték, hogy a czigány, mikor felgyógyult, megint a
muzsikusokhoz kerüljön s ne kelljen neki puskát és borjut viselnie.
Könnyebb a hegedü.
Frigyes császártól a magyar zene kedvelését örökségül kapta fia is,
Vilmos császár. De ő még jobban szereti s még jobban belemélyed, mint
boldogult apja.
Akkor tünt ez ki, a mikor 1897-ik évi szeptember havában eljött hozzánk
Magyarországba s meglátogatta Budapestet is. Akkor ismerte meg a kurucz
zenét s akkor látott és hallott először életében tárogatót.
Mind a kettőt Káldy mutatta be neki.
Ez időtől kezdve nincs a mi zenénknek hatalmasabb és nemesebb barátja a
kerek földön, mint a német császár. Nem felejti még világkormányzó
hivatása közben sem. Sokszor eszébe jut s mindig lelke mélyeig hat,
valahányszor hozzájut.
A kurucz zenével való megismerkedését, a mennyire én tudom, el kell
beszélnem részletesen.