(Vörös Miska és a német császár. – Szögyény-Marich László érdeme. –
Lehel kürtje. – Káldy ajkan megszólal a jász kürt. – Vége.)
Káldy a német császárnak megküldte kurucz dalai gyüjteményét. Kezébe
jutott-e az a császárnak s volt-e ideje és kedve zongoráján pöngetni s
ha igen: eltalálta-e kellő módon a hangok amaz átmenetét és nyomatékát,
melyet hangjegyről igazán csak magyar fül és érzék tud eltalálni:
mindezt nem tudom. Honnan tudhatnám?
Hanem azt tudom, hogy a kurucz zenét el nem feledte.
1898-ban február elejének egyik napján Szögyény-Marich László
nagykövetünknél volt. A nagykövetnél Vörös Miska zenekara játszott. Ez a
Vörös Miska kitünőn játszó magyar czigány, régóta Berlinben van, a neve
már zeneigazgató, ért a kottához is, de azért kotta nélkül játszik, a
mikor igazán játszik, nagy csodálkozására a berlini muzsikus világnak.
Általában a külföldön mindenütt feltünőnek találják, hogy a magyar
zenész hangjegyet, karmestert és pápaszemet nem használ, haja rövid,
szakála nincs, bajusza pedig ki van pödörve s valamennyi barna, mint a
czigány.
A császár régóta kedvelte már Vörös Miskát, sokszor elhallgatta bús és
vidám magyar zenéjét önmagánál saját császári palotájában is s
Szögyénynél is. Most is, a mint a nagykövet estélyén hallgatta: odament
hozzá s fölkérte, hogy játsza el Káldy kurucz dalait. Egyenesen ugy
mondta: Káldy kurucz dalait.
De Vörös Miska bizony nem tudta azokat. Szégyenszemre be kellett
vallania s magát a nagy császár előtt kimentenie. Czigány észszel,
talpraesett felelettel azt találta mondani a császárnak, hogy ujak azok
a kuruczdalok fölséges uram; a mikor még otthon voltam, nem játszotta
senki.
Czigány-czigány ne szégyeld magad. Vagy legalább is ne nagyon. Mondtad
volna meg a németek császárjának s ha még alkalmad lesz hozzá, mondd meg
neki magyarán a teljes igazságot.
– Régi dalok azok, fölséges ur! Ott élnek ezek a magyar nép ajkán és
szivében már századok óta. Ismeri ezeket Magyarországon mindenki, csak
Magyarország kormányzói nem ismerik. Csak az ország nagy zeneművészeti
intézetei nem ismerik. Csak a királyi magyar zeneakadémia muzsikus
tanárai nem ismerik. Csak a filharmóniai hangversenyek művészei nem
ismerik. Csak az országot bekóborló, a népnek pénzét zsebrevágó, a
vagyonos családok kebelében zeneoktató idegen zongoramesterek nem
ismerik. Csak azok nem ismerik, a kiknek ezt ismerni, terjeszteni,
művelni szent kötelességük, hazafias feladatuk volna. Mert a magyarok
országában fölséges ur nem az ám a törvény, a mi a németek országában.
Itt mindenki a német nemzet nagyságáért tör, amott pedig mindenki a
magyar nemzet nagysága ellen tör. Bocsásd meg tehát felséges ur, ha mi
szegény, külföldön élő magyar czigány művészek még most a kurucz dalokat
nem ismerjük. Majd megismerjük mi is.
Igy beszélhetett volna Vörös Miska.
A császár ezen az estén Vörös Miskát egy márcziusban tartandó császári
ebédre játszani meghivta. Egy-két uj dalt is hallott ekkor tőle s ezt
akarta a bájos császárnénak bemutatni. Vörös Miskának ki kellett tenni
akkor magáért.
Megtudta Vörös Miska balesetét természetesen Szögyény-Marich nagykövet
is. Elmondta neki a császár is és Vörös Miska is. A nagykövet is lelkére
kötötte Miskának, hogy a kurucz zenéről meg ne feledkezzék.
A mi népünk talán soha se lehet elég hálás Szögyény-Marich László iránt.
Nem diplomácziai sikereiért. Ámbár a diplomáczia mezején is a mai
viszonyok közt betölti helyét ugy, mint akárki s jobban, mint sok más.
Pontosabb, hivebb, figyelmesebb és mégis szerényebb ügynöke még sohase
volt uralkodónak, mint ő. Nagyon régen nem találkoztam vele, semmiféle
érintkezésben nem állunk, soha nem tartozott az én kurucz függetlenségi
táboromhoz, politikai elvek és érzületek közössége se kapcsol bennünket
egymáshoz, – de ismerem jól, voltunk együtt képviselők, ismertem s
1881-ben egy fürdőévad alatt nagyon megszerettem édes apját, sőt
ismertem mint gyerek, anyai öreg apját is, a ki 1848 előtt az én
vármegyémnek volt főispánja. Szivesen elmondom tehát róla az igazságot.
Az igazság pedig az, hogy a németek hatalmas császárja főleg az ő
személyében, az ő családja nemességében s az ő egyénisége által szerette
meg annyira a magyarságot. Valamennyi nagykövetünk összes munkája nem ér
fabatkát se e kérdésben Szögény-Marich László nagy érdeme mellett. Hadd
tudja meg ez igazságot tőlem minden nyájas olvasóm.
Február 8-án 1898-ban már megkapta Káldy Berlinből a fölhivást, hogy
Vörös Miska számára állitson össze egy kurucz zene-műsort, hogy ezt
Miska zenekara Vilmos császár egyik márcziusi ebédjén már eljátszhassa.
Káldy buzgósággal sietett a fölhivásnak eleget tenni.
Szögyény beszélje el: mekkora sikere lett ennek a kis dolognak.
Hejh ha Szent István koronájának tanácsosai és közelállói erejükhöz
képest annyit tennének a magyar fajzenéért, a mennyit szegény Káldy
tett! S a mennyit csak muzsikus czigányaink tesznek!
De ne törjük fejünket ilyen bolondságon!
– – Be is fejezném már Káldy emlékezetét, de sok érdekes élettörténeti
részlet közül még egyet el kell mondanom.
Káldy kezén megszólalt Lehel kürtje: ezt kell elmondanom.
E kürtnek története van. Századok óta a jászok tulajdona s Jászberényben
őrzik. Miként, mikor, ki által került a jászok kezébe: bizton nem
tudják. A jászok közvéleménye Lehel vezér kürtjének tartja, a ki
Árpádnak volt kortársa s a kiről Béla király névtelen jegyzője több
helyütt emlékezik.
Én valami nagy gondossággal meg nem néztem, de az ezredéves emlékünnep
idején láttam. Elefántcsontból van faragva. Az agyar, melyből készült, a
nagyobbak közül való volt. Ügyes esztergályos munkával van kivésve s
külsején művészi faragványok, domborművű alakok. Az öreg Pulszky szerint
kora jóval meghaladja Árpád korát. Időre nézve tehát csakugyan lehetett
Lehel vezéré.
Hogy az övé lett volna: arra semmi bizonyság. Csak a jász nép
hagyománya. Efféle dolog ezer van a világon. A Habsburgok gyüjteményében
levő Harun-Al-Rasid-féle kardról sincs alkatán kivül semmi bizonyság.
Alkata szerint pedig inkább Árpád-korabeli magyar vezér kardja volt,
mint a hires mór uralkodóé vagy nagy Károly császáré. A különböző
egyházak száz meg száz kegyeleti tárgyat őriznek, melyek egykor
hitalapitók, vértanuk, szentek tulajdonai lettek volna a hagyomány
szerint. Jász atyánkfiainak kegyelete fölött tehát épen nem lehet
mosolyogni.
A kürtön nincsenek hanglyukak. Hangszernek tehát nem használhatták.
Rövid is. Ürege ép oly egyszerü, mint az ökör szarvából készült
kanászkürtté. Fuvó lyuka is olyan egyszerü, sőt tágabb. Semmi nyoma
annak, hogy fuvásához nádat vagy nyelvet használtak volna. Ha tudták is
valaha fujni, hangja csak dudolás, üvöltés, zugás lehetett alig egy-két
változattal.
De nem is tudták fujni. Nem egy czigány, nem egy sipos, kürtös vagy
trombitás tett vele kisérletet, de hiába. Általánossá lett a vélemény,
hogy azt a kürtöt csak Lehel vezér tudta fujni s azóta senki.
Szép ábrándot kapcsolt hozzá a hagyomány s a hivő képzelgés. Ha
megszólal egykor Lehel kürtje, akkor lesz teljes a magyarok szabadsága s
az osztrákot akkor kergetjük ki a világból.
De hát nem szólalt meg.
Vörösmarty Zalán futásában azt a regét beszéli el, hogy a mikor Tas
vezér felesége az azovi tenger partján megszülte Lehelt, egy ősz tündér
lágy hangu dalokkal zengedező sipot adományozott a gyenge szülöttnek. De
a mikor a gyermek felnőtt s látta apjának és bátyjának harczait: arra
kérte az ősz tündért, hogy gyenge sipját változtassa hadi kürtté. A
tündér búsan bár, teljesité az ifju kérését s a kürt ezóta rettenetes
hangjával égi dörgésként zeng a táborokon s vérharczi mezőkön s szivet
emel és aláz a bajnok ajkáról.
Ugy gondolom, Vörösmartynak még 1825 előtt, még Zalán futásának
elkészitése előtt látnia kellett Lehel kürtjét. Addig még tudtommal nem
jelent meg hű rajzban s alapos tudományos magyarázattal. Vörösmarty
mégis »czifrás«-nak nevezi a kürtöt. A hatalmas hadi kürtöknek ez a szó:
czifrás, csakugyan szokatlan jelzőjük. De a jász kürtöt domborművű
faragványai után megilleti ez a jelző.
Káldy legutóbb 1898-ik évi augusztus hó 24-én volt Jászberényben kisded
alkalmi társulatával, hogy a kurucz dallamokat a lelkes jászoknak
bemutassa. Szeretettel fogadták.
Másnap 25-én néhány tekintélyes férfiu fölkérte, nézze meg Lehel kürtjét
s mondjon véleményt arról, lehetett-e ez valaha hadi hangszer?
Káldy elment a városházához s megvizsgálta a kürtöt. Azután kisérletet
tett megfujni. Sikerült neki tiszta és hatalmas hangokat hozni ki
belőle. Volt társaságában egy Beck Péter nevü kürtös művész; ő is tett
kisérletet. Ennek is sikerült. Kicsaltak belőle hat teljesen tiszta és
két bizonytalan hangot. A tiszta hangok, mint velem közlik, a g, c, d,
e, f és á hangok. Káldy e hangokból rögtön alkotott egy hadi riadót vagy
szignált s elfútta azt.
De már ez titokban nem maradhatott. Hiszen csoda volt ez!
Kinyitották a városház nagytermének a térre, utczára néző ablakait.
Káldy odaállt egy ablakhoz s elfútt ki a légbe, ki az égbe, ki a
messzeségbe Lehel kürtjén szép magyar hadi riadót.
Szállt a hang, repült ki az ürbe, mint a harangnak hangja, fenséges
zugással, szelid, édes, hatalmas harsogással. Sohase hallott
Jászberénynek népe ilyen zenehangot.
Micsoda hang ez?
A városház közelében lévők futottak a városház felé. Hallották a hangot,
kérdezősködtek utána s csakhamar megtudták, hogy megszólalt a jász kürt,
hangot adott Lehel hős vezérünk hadi kürtje.
Mint a futó tűz: ugy terjedt el pillanat alatt a csoda hire szerte a
városban. S jöttek a népek, aggok és gyermekek, asszonyok és férfiak
seregestül a csoda látására. Ezer meg ezer ember gyülekezett össze a
városház előtt s tett ámuló arczczal és könnyező szemmel tanubizonyságot
a nagy csodálatos történetről. Mintha az isten szólt volna le az égből,
a felhőből, a magasságból: oly áhitattal hallgatták a honfoglalásnak
ezer év előtt elhangzott harczi riadóját.
S mikor Káldy kilépett a kapun, tódultak hozzá a vének és fiatalok, hogy
megbámulják, köszöntsék, üdvözöljék s kezét és ruhája szegélyét
megcsókolják.
Azóta elnémult Lehel kürtje megint s elnémult Káldy – örökre. A kürtöt
jó hazafiak őrzik, Káldyt a sirnak hantjai. Az a kürt még talán
megszólal valaha, de támad-e egykor férfiu, a kiben Káldy lelke ujra él
és ujra alkot?