(Zenénk elismerése. – Miként zsugorodott össze a népdal? – A zene
kenyérkérdés. – A németesités borzasztó eszköze. – A nemzetirtó
rendszer. – A főváros.)
Azt mondtam, hogy a muzsikus-világ magyar-zenegyülölő is. Untig
ismétlem, hogy a muzsikus-világ alatt a német és cseh idegen zenéseket s
a magyar királyi zeneakadémia s mindenféle hivatalos konzervatóriumok
tanitványait és növendékeit értem. Mert ezek nagy része is a rendszer
alatt, a zeneintézetek iránya miatt magyarzene-gyülölővé válik, bármily
jó magyar születésüek is eredetileg.
Meg kell azonban magyaráznom, mit jelent náluk ez a szó:
magyarzene-gyülölet.
A jó zenét semmiféle muzsikus nem gyülöli. A magyar zene jó zene.
Dallamossága csodálatos. Urasága alá hajt minden lelket. Alkata uj és
eredeti a nyugoti népek zenéje és a remek zene mellett. De a magyar zene
magas foku is. Szimfóniák, kamarazenék, szonáták, komoly és vig
dalszinművek alakjában ugyan kevéssé gyakorolják s alig-alig művelik, de
ez nem a zene anyagának becsén, nagyságán és fejlettségén mulik, hanem
mivelőin.
Senki se vonja kétségbe, a legkényesebb fül és lélek, a legönhittebb
nyugoti zenealkotó is elismeri, hogy például a Bánk bán magyar zenéje a
legmagasabb foku remek zenék közé tartozik s elő volna adható teljes
sikerrel a világvárosok bármelyik dalműszinházában is. Mascagnitól
például magam hallottam Káldy páholyában a Bánk bán egyik előadása
alkalmával, hogy Bánk bánnal Olaszországban minden irányban nagy
sikereket lehetne elérni. Maga Wagner nagy bámulatát fejezte ki e zene
gazdagsága fölött. Chopin Liszttől hallott magyar-zene részleteket s
elcsodálkozott ezek szépségén és gazdagságán. Száz ilyen példát lehetne
felhozni zenénk külső igazolására.
A muzsikus-ész azonban eláll Bánk bán előtt.
Azt mondja: ezzel ki van meritve a magyar zene. Ha ki nem volna meritve:
akkor Erkel is, más is több hasonló vagy jobb és nagyobb magyar
zeneművet tudott volna alkotni. Hogy nem alkotott, ez bizonyitja, hogy
nem lehet se mást, se többet, se jobbat és nagyobbat alkotni.
Efféle bárgyusággal nem vitatkozom. Hogy Erkel nem alkotott többet: az
véletlen. Katona is csak egyetlen Bánk bánt alkotott s a muzsikus-ész
szerint Katona után nem lett volna szabad több magyar költőnek születni.
Hanem az igaz, hogy a mióta nálunk a magyar királyi zeneakadémia
garázdálkodik: azóta a magyar fajzene mindinkább kiszorul a zeneélvező
miveltebb közönség társaságából s a zeneintézetek s magasabb
zene-előadások köréből. Azóta fajzenénk egyszerü szerelmi s bordalok
lantos zenéjévé kezd összezsugorodni s megint csak az áldott jó czigány
kezére kezd szorulni.
Volt nekünk egykor, kétszáz év előtt hősi, egyházi s magasabb előadó
zenénk is. Még Mária Terézia zsibbasztó és németesitő korszaka se volt
képes azt elölni. Hiszen Czinka Panna egészen, Lavotta és Bihari még
részben e korszak zeneköltői voltak. Utánuk sürü homály ereszkedett le
nemzeti zenénkre.
Gyerekkoromban sokszor elgondolkodtam népdalaink fölött.
Akkor még csak Erdélyi János gyüjteménye volt meg. Azóta sok gyüjtemény
támadt s ezerekre megy népdalaink száma.
De e népdalok csak szerelemmel s annak örömeivel és bánatával
foglalkoznak. S ezenkivül csak bordal és dévaj dalok alkotják a
gyüjteményeket. Még Kriza székely népköltési gyüjteményéből is hiányzik
a nemzeti hősi elem, e gyüjtemény darabjai közt pedig sok már a balladai
rész, az elbeszélő irány.
Hol vannak hát a nemzet hősi életének dalai és dallamai? Hol vannak a
nyert és vesztett csaták dalemlékei? Hol a Hunyadiak dicső emlékei? Hol
a magyar lélek szárnyalása a Losonczyak, Szondyak, Dobók, Zrinyiek,
Gyulaffyak, Thury Györgyök, Bocskayak, Bethlenek, Rákócziak nagy
történeti alakjainak s hősi életük és haláluknak fölséges emlékezete
fölött?
Nem szállt fel talán hozzájuk a nemzetnek hálás lelke s nevükkel
gazdagabbá vált önérzete?
Felszállt.
A magyar lélek sohase volt szegényebb, mint a világ bármelyik nemzetének
lelke.
A kuruczkor dalai, a melyeket összegyüjtött Thaly s a kuruczkor
dalművei, a melyeket összegyüjtött Káldy: ezek bizonyitják, hogy a
nemzeti lélek alkotó ereje soha nem szunnyadt el. Ébren volt és működött
szakadatlanul.
Csak Mária Terézia sorvasztó uralma alatt, még inkább a bécsi
kongresszus után maradt ki dalainkból s zeneéletünkből a magasabb
nemzeti és hősi elem. De egyik korszak se pusztitotta nemzeti zenénket
annyira, mint a mai nemzedék kora, a mióta gyámoltalan kormányaink a
királyi zeneakadémiára bizták zenei életünk egész intézését.
Ezek a boldogtalan akadémiai tanitók, művészek és növendékek nem ismerik
a magyar zene nagy alkotásait. Nem ismerik még Káldy gyüjteményes
darabjait se. A mult századok magyar zeneszerzőinek nevei ismeretlenek ő
előttük. Ha Lavotta és Bihari nevét hallják: azt hiszik, ezek valami
amerikai nevek Mexikó ősi állapotából, a rég kihalt aztékok
nemzetségéből.
A mit pedig nem ismer az ember, azt meg se szeretheti.
Azért törekedtem én magam is s azért törekedtünk Káldyval együtt is a
magyar zene összes anyagát s még rokonságát is a multból és a jelenből s
itthonról és a messze Ázsiából összegyüjteni.
Ha megismerik: meg is szeretik. S ha megszeretik: művelik is.
Rettenetes akadály állott és áll utunkban. Rá kell mutatnom erre is,
hogy tökéletesen ismerjük meg az állapotokat.
Az akadály a kenyérnek és a németesitésnek kérdése.
Nézzünk végig muzsikusainkon. Az ugynevezett műzenészeken. Tulnyomó
része idegen. Német és cseh. Vagy idegen zeneiskolában nőtt fel Bécsben,
Prágában s a magyar királyi zeneakadémiában. Ha magyarnak született is
tehát: azért csak elromlott az ő zenei lelke alaposan.
És nagyon sokan vannak ezek a műzenészek.
Az intézetek tanárai. A szinházak és dalműszinházak karzenészei. A nagy
székesegyházak kórusnémetjei. Az a sok megszámlálhatlan zongoramester
mindenfelé. Itt a fővárosban csaknem minden főrendü és vagyonos zsidó
családnak van valami ott lakó vagy bejáró műzenésze, ha gyerek van a
háznál. S mindezek nagy része, de nagy része ám idegen, német és cseh. S
idegen zenét mivel és tanit valamennyi. S németül beszél s németesiti a
családot.
Valami pokoli rendszer dolgozik nálunk a németesités érdekében. Ilyen
rendszer ekkora erővel még sohase dolgozott hazánkban. A hóhérkirály I.
Leopold tűzzel-vassal irtotta a magyarságot, de annak hatása meg se
közelitette a mai rendszert. Még Mária Terézia asszonyi bája,
cselszövénye s németesitő buzgalma se ért nyomába annak, a mi nálunk az
utolsó harmincz évi alkotmányos uralom alatt történik.
Mintha megbolondult volna minden miniszter és minden családfő és minden
tanár. A jelszó az: németül kell tanulmi mindenkinek. A végeredmény az:
németté lesz mindenki. Ha csak a világtörténet mennyköve valamely
váratlan pillanatban le nem üt a mostani állapotra. Leüt bizonyosan.
Csak sokáig ne késsék. Csak el ne késsék.
Németesit a korona, a királyi udvar, a közös kormányzás, a katonaság s
annak száz intézete s harminczezer tisztje. Sőt valamennyi tisztje.
Németesit a főpapság, sok püspöki udvar, az egyház nagy része, minden
apáczatanintézet, minden jezsuita és karmelita s minden csavargó
misszionárius. Németesit a főrendek, pénzintézetek, kocsmák, kávéházak,
pinczérek, kucséberek, utazók, kereskedelmi ügynökök tulnyomó része.
Minden szini zenekar, minden ledér szinház és orfeumi látványosság,
minden főuri mulatság, vadászat, lófuttatás egyaránt németesit.
Németesitenek a kormányférfiak és nagy mivelődési intézetek. A
zeneakadémia régóta német, az országos képtárban és az iparművészeti
muzeumban minden németül megy. Csak ámitják és csalják a világot a
magyarsággal. A Schikkedánzok vezetnek mindenütt. Németesitenek a nagy
ipari és gyári vállalatok is. Magyar nem kap náluk munkát s ha kap:
mindennap »kutya magyar« szót kell hallani. A hány épitész, pallér és
munkafelügyelő van Budapesten: annak nagy része mind németesit. A
szegény felvidéki tót és rusznyák, mikor Amerikából hazajön: angolul
beszél, mikor Budapestről hazamegy: németül beszél. Nemzeti nevelésről
főrendi és előkelőbb és vagyonosabb családainknál szó sincs. Ki van
zárva egészen. Angol missz, német norddájcse, franczia guvernánt, cseh
jáger, olasz és német gyóntató, német és cseh komornyik hemzseg minden
háznál, sok főur gyermekei a nyugoti vármegyékben nem beszélik, nem is
értik a magyar nyelvet.
Rendszer ez! Nagy, hatalmas, mély és általános rendszer.
S e rendszerben legveszélyesebb a muzsikusok, a műzenészek hadserege.
Ez a hadsereg enni, ruházkodni, dőzsölni akar és pénzt keresni.
Az idegen zenét tudja, a magyar zenét nem tudja. A magyar zenével tehát
pénzt nem kereshet, ennélfogva ösztöne hajtja arra, hogy a magyar zenét
elnyomja mindenütt, kiszoritsa mindenünnen.
Pedig milliókat rak zsebre magyarok pénzéből.
Nemcsak a nemzeti lélek fenséges szárnyalása, nemcsak a faji önérzet
tisztasága és nemessége követeli a magyar zenét, hanem anyagi jóllétünk
fentartása is. Száz csatornán szivárog idegenbe a magyar életerő, egyik
nagy csatorna a zeneélet. Zárjuk el örökre.
És nyelvünk!
A főváros, ha magyarrá nem lesz: isten átka lesz nemzetünkre.
Balsorsunk, gyilkos végzetünk.
Fővárosunk világváros. Nagyobb sulylyal nehezedik nemzetünkre, mint a
korona és a hadsereg együttvéve. A mi jelszó, szokás, divat, rossz
erkölcs, bolondság, erény és bűn, árulás és hazafiság itt meghonosul:
elterjed az szerte a hazában.
Ez terjeszti a németesedést is. Száz módon és ellenállhatlan erővel és
minden eszközzel. Egyik hatalmas eszköze a zene. És azok a társulatok, a
melyek a zenét ledér czélokra sikamlós szöveggel mivelik.
Ezek pedig mind idegenek, mind németek.
Nyelve nélkül nincs nemzet-egyéniség. Zenéje nélkül pedig nem egészséges
s lelke nem tiszta. A nyelv és a zene is összefügg. Az idegen zenével
idegen érzés ver gyökeret a szivben s lassanként idegen nyelv szokik az
ajkakra.
Zenénk ma még megvan ősi tisztaságában. Száz idegen nagy zeneszerző
meritett már belőle, de igazán eddig még egyik se birt vele. Nagy
szerencsénk. Ez az oka, hogy zenénket, utolsó s talán egyetlen
világhóditó erőnket még nem sajátitották el. Független állami életünknek
Mohács óta vége. Gazdasági életünk másoktól függ. Hadseregünk, a nemzeti
önérzet ez egyetlen intézménye, hiányzik. Hőssé, hadvezérré nem lehet
már a magyar – önmaga számára. Csak osztrák hőssé, csak osztrák
hadvezérré lehet. Tudományunk korcs, hamis és önállóság nélkül való.
Csak nyelvünk, költészetünk és zenénk van meg még.
De zenénket eltulajdonithatják.
Ha támad idegen nagy lángelme, a ki rábukkan és kidolgozza: ennek
dicsőségét, érdemét és hasznát is elveszitjük. Önérzetünkön esik nagy
csorba, pedig már ugy se egész.
Ez volt az én gondolatom és ez volt Káldy gondolata.
Vajjon elérjük-e nagy czélunkat?
Káldynak minden reménysége megvolt, a mikor sirjába szállott. Engem se
ejtett még meg a kétség.
Keresem azt az embert, a ki Káldyt pótolhatná. Keresem azt a kormányzó
férfiut, a kinek hatalma is van és szive is van a nagy eszményhez. És
keresem azt a pártot, mely engem támogatni fog.