(Mit csinált a kormány Káldy ajánlatával? – Az ökör nem köt koszorut a
réti virágból. – A zeneakadémia. – A könyöradomány. – Káldy
operaigazgató. – A Wagner-kórság. – Káldy ellenségei. – A zene a
számtanhoz tartozik. – A csodagyerek. – A muzsikus agya ki van nőve. –
Miként torzul el a muzsikus gondolkozása?)
Mit akartam én?
A magyar zenét összegyüjteni. Minden zeneművünk, minden dallamunk
szerit-számát meghatározni. A mi az elmult századok feledékenységének
lassanként ránk boruló sötétségéből még kicsillámlik: mindazt napvilágra
hozni. Zenénk minden dallamából tökéletes leltárt késziteni. S e czélból
az idegen származásu zenealkotók műveiből is a magyar anyagot
kiválasztani, meghatározni s összeállitani.
Káldy erre is vállalkozott. S javaslatának eszméjét s a megfelelő
munkára való ajánlkozását Wlassics elé terjeszté.
S vajjon mit csinált a mi jó Wlassicsunk?
Elővette miniszteri eszét. Azt a furcsa észt, a mely nem csak az övé, de
az övé is s a melyről egykor jókedvemben nekem még sokat kell beszélnem.
S a miniszteri ész azt tanácsolta neki, hogy adja ki Káldy
előterjesztését a magyar királyi zeneakadémiának vélemény és javaslat s
elintézés végett.
Oh, miniszteri ész! Ez ész megvilágitására kis mesepéldát hozok fel.
Közelget Nagy-Boldogasszony napja, talán holnap-holnapután itt lesz. A
falusi lány nagy nyaláb virágot szed a réten, hogy koszorut kössön
belőle s azt odategye a szüzanya képe elé.
A nagy nyaláb virágot azonban odaveti az ökör elé. Kössön koszorut
belőle az ökör.
Az ökör pedig megeszi a virágot, sőt a melyik szál nem tetszik neki, azt
még ki is köpi s meg is gázolja, de koszorut nem köt belőle.
– – Olyan falusi lány ugyan nincs a világon, a ki igy cselekednék. Csak
példaként hozakodtam elő vele. A legostobább csitri lány is tudja, hogy
az ökör nem köt koszorut a virágból, hanem megeszi azt.
És Wlassics mégis a magyar királyi zeneakadémiának adta ki Káldy
fölséges munkáinak nagy nemzeti kincsgyüjteményét.
Meg kell nézni Mihálovich Ödön feleletét a miniszterhez. Ott van a
miniszteri levéltárban, ha még valaki meg nem ette.
Tiz vagy tizenöt sor az egész.
Egyetlen elismerő szó sincs benne Káldyról és nagy ajánlatáról és nemes
élete nagy munkáiról.
Egyetlen szó sincs arról, minő nagy és szükséges dolog lenne a magyar
zene anyagának összegyüjtése.
Hanem e helyett száraz rövidséggel azt ajánlja a magyar királyi zene- és
szinművészeti akadémia igazgatója, hogy Káldy jelölje meg ama
forrásmunkákat, a honnan a magyar zenét és magyar tánczot gyüjtögeti s
akkor megérdemel némi segélyt, támogatást vagy könyöradományt. Bizonyára
még azt is gondolta ez az akadémia, hogy Káldy köteles legyen a
rendőrség és kerületi előljáróság 50 krajczáros bélyeges
bizonyitványával igazolni, hogy mi a neve, hol született, fi-e vagy
lány, mit eszik, mit iszik, hol tanyázik, s van-e, a mikor nemzetének
művészetéért dolgozik, iparhatósági engedélye?
Ezt azonban nem irta a zeneakadémia, ezt csak, a mint hiszem, ugy
gondolta.
No de hát mit csinált ekkor a magyar birodalom közmivelődési ügyeinek
hatalmas kormányzója? Mit csinált Wlassics miniszterünk?
Mondjuk meg röviden. Ne himezzük-hámozzuk a dolgot. Álljunk elő nyiltan!
Kiutalt Káldy számára bizonyos teljesithetlen föltételek alatt 400
forintot, szóval mondva négyszáz forintot osztrák értékben
könyöradományképen!
És most álljunk meg itt kissé.
Négyszáz forint nagy pénz, mikor arról van szó, hogy a baromfitenyésztés
mezején egy szép kokinkinai kakast és jérczét jutalmazzunk. Négyszáz
forintért egy türhető jó tiszti lovat lehet venni a székesfehérvári
Bertalannapi vásáron. Négyszáz forintért két tanult vizslakutyát adnak a
városligeti kutyaidomitó intézetben. Négyszáz forint volt az ára annak
az egérnek, mely az 1901-ik évi brüsszeli egérkiállitáson az első dijat
nyerte. Ugy emlékszem, valami angol tenyésztő állitotta ki. Szép nagy
volt az egér, vöröses szinü, mint nálunk a mezei kanegér s némi
csikosság nyomai is látszottak rajta. Ezért nyerte főleg az első dijat.
S ezért kelt el négyszáz forinton.
Négyszáz forint tehát nagy pénz. Nem minden bokorban lehet azt találni.
Mit is dolgozott ezért csak Káldy?
Összegyüjtött és kiadott négy jókora nyaláb magyar zeneművet. Ezek a
czimek:
»Régi magyar zene kincsei. 1672–1837.«
»Kurucz dalok.«
»Régi magyar harczi dalok, verbunkosok.«
»A szabadságharcz dalai és indulói. 1848–1849.«
Bejárta velük az országot és lángra lobbantá a lelkekben a magyar
zeneművészet kedvelését. Ezreket költött és áldozott e művekért.
Ezeken kivül felajánlotta kiadásra:
»A nemzetébresztő kor dalait (1825–1860)«;
»A régi magyar lantosok, Tinódy és Balassa korának zeneműveit«;
»Verseghy és Csokonay korának dalait (1780–1825)«;
»A 16-ik század magyar tánczainak leirását«;
»A régi magyar zenehangszerek ismertetését«;
»A magyar szini zene vagy opera történetének megirását«;
»Az idegen zeneszerzők magyar zeneanyagának megállapitását és
összegyüjtését«.
Becsületes és munkás emberéletnek, de egész emberéletnek nagy eredményei
ezek.
S én azt merem állitani, még a miniszter urral, még a szakértőkkel, még
a királyi zeneakadémiával szemben is, hogy ez a munka mégis csak többet
ér, mint két vizslakutya vagy a brüsszeli dijnyertes egér.
Micsoda gondolat volt ez! Négyszáz forintos könyöradományt adni
Káldynak, a szerény, de önérzetes magyar művésznek, zenei multunk
legnagyobb történetbuvárának.
Hiszen igaz! Koldusmankót kapni három forintért, koldustarisznyát lehet
venni ötven krajczárért, vakvezetőt is kapni naponként húsz krajczárért
s ehhez képest négyszáz forint mégis óriási összeg! Csakhogy ezt is
teljesithetlen föltételhez kötötte a magyar királyi zeneakadémia s az ő
bölcs tanácsára a miniszter.
Oh, miniszteri ész!
Fölvette-e, elfogadta-e valamikor ezt a pénzt Káldy Gyula?
Nem tudom, de nem hiszem.
Vagyontalan ember volt. Se háza, se tőkéje soha nem volt, de adósságokba
se keveredett. Csodás hatással tudott éneket, zenét, szinjátszó
tudományt tanitani. Növendékei rajongtak érte. Mindennapi kenyerét
becsületesen megkereste magának, családjának.
Nem is panaszkodott. Még nekem se, még e sértő négyszáz forint miatt se
panaszkodott. Liszt Ferencznek ott a szobra az Operaház homlokzatán,
Káldynak még hitvány sirkövéről se gondoskodik az ország. Liszt Ferencz
csak ócsárolni tudta a magyart s neki nagyon sok tömött ezressel
áldoztunk, mert idegen volt, német volt, kápsáló barát volt és ajkáról
egyetlen magyar szó soha el nem hangzott. Káldyt pedig vérig bántó
kolduskenyérrel akartuk megkinálni. Mert ő igaz, jó magyar volt.
De legyünk igazságosak a másik oldalon is.
Én ismerem Wlassicsot, a minisztert. Nem rossz ember ő s nem is rossz
magyar. Csak nem tudja és nem érzi igazán: mennyi bajunk, mennyi
betegségünk s hány alakban, mily ellenállhatlan sulylyal nyomakodik ránk
az idegen elem. Ő ma se tudja és ma se érzi igazán, mily átkozott
nemzetirtó intézmény az a királyi zeneakadémia s hogy annak több
évtizedes működése mennyi fajérzést irtott ki s mennyi idegenkedvelést,
mennyi elfajzást idézett elő fővárosunk vagyonos osztályának fiai és
leányai szellemében.
A zeneakadémia volt a bűnös ebben is, a miniszter csak gyönge.
Káldyról azonban még se feledkeztünk meg. Jött az ezredéves nemzeti
ünnep. Az Opera élén valami Nikisch nevü, se országa-, se hazája-féle
ember állt mint igazgató. Egyetlen szót se tudott magyarul. Czudarság
lett volna ilyen emberrel menni Árpád világtörténeti nagy művének, a
honfoglalásnak megünneplése elé. Szerencsénkre az opera intendánsa
Nopcsa báró volt, erdélyi főur, tele igaz jó magyar szivvel. Pokolba
kergette az idegen és magyargyülölő kóbor zenelovagot s Káldyt hivta meg
igazgatónak az Opera élére.
A honnan hét év előtt elzaklatták, mert azt hirdették róla, hogy még
főrendezőnek se alkalmas: oda most dicsőséggel és diadallal vitték
vissza, mint igazgatót, mint a nagy intézet vezérét.
Az emberre és a művészre nézve ragyogó elégtétel volt ez.
Boldog volt ő s boldog volt édes felesége. Derék nemes leánya nem
érhette meg ezt a szép családi boldogságot. Virág nyilott már sirhalmán
több tavasz óta.
Örömtől repeső lélekkel jött hozzám tanácskozni szerződése fölött.
Szerény volt igényeiben. Gondolni se akart arra, hogy akkora fizetése
legyen, mint a nemzetünket gyülölő idegennek. Pedig akkor már jól
ismerte az egész ország s a nemzet becsülése szép és nagy nevet
biztositott neki. Kurucz zenéjétől százfelé zengett a messze vidék.
Hanem a zeneakadémia emberei s az operaházi zenekar idegen gunyasztó
baglyai fogcsikorgatással fogadták Káldyt. »Jetzt kommen die Kurutzen!«
Most már a kuruczok jönnek ránk! Igy sóhajtoztak. A mennydörgő mennykő
jár a fülük körül, ha már a magyar zenének csak hirét hallják.
Csodálatos fajzat ez az idegen muzsikus fajzat.
A zeneakadémia nevelte ezt nekünk.
Káldyra is nagy csalódás várt. Ő minden magyar zeneművel tett
kisérletet. Előadta az Operában valamennyit. Volt vagy lett volna tiz
is, húsz is.
De nem volt abban köszönet egyben sem.
Földrengés, tengeráradat, égszakadás, tatárjárás nem pusztitja ugy el a
mezőt, mint a hogy a zeneakadémia tudatlan és ellenséges muzsikusai egy
nemzedék óta elpusztitották a magyar zenei izlést s a magyar zenealkotók
minden képességét.
Wagner-bolonddá tették az egész serdülő tehetséges ifjuságot.
A Wagner-zene nem nemzeti zene. Az egy nagytehetségü őrjöngőnek egyéni
alkotása. Érdekes és nagyszerü önmagában, korunknak különös
idegbetegsége. Sokban hasonlit az opium-betegséghez. Pillanatonként
mennyei gyönyört érez a beteg, de teste-lelke elsorvad bele. S a
zeneakadémia ezt a kórságot oltotta a zenealkotó ifju nemzedékbe.
Van a zenealkotásnak magyar iránya is, olasz és franczia iránya is.
Egyik kedvesebb, mint a másik, nekünk a magyar lenne a legkedvesebb. De
ezt vagy kiirtja, vagy meghamisitja a zeneakadémia.
Ha a tokaji bort pézsmával és fokhagymával füszereznék: az lenne hasonló
a Wagner-féle magyar zenéhez. Undoritó, mint az ipekakuánha. Hatása is
ugyanaz.
Szegény Káldy sivatagot talált minden ujabbkori magyar zenei alkotásban.
De azt talált a közönség is. Alig van még csak középszerü kivétel is. A
régi, a Wagner előtti magyar zeneszinművekből kellett elővenni azt a
kettőt-hármat, a melylyel a remek zene magaslatán rendelkezünk, ha
nemzeti zenében akartunk gyönyörködni.
Vagy hátat kellett forditanunk a nagy intézetnek s oda kellett
folyamodnunk a jó czigányhoz.
A zeneakadémia a remek magyar zenét megint visszaszoritotta a czigány
hegedüjébe s a csárda eresze alá.
S ezért áldozunk mi az állam pénzéből évenként vagy félmilliót az összes
állami zeneintézetekre, akadémiákra, dalszinházakra.
Vajjon lesz-e szabadulás?
Lesz!
Akkor kel föl igazán Káldy napja.
Befejezem bucsuztatómat Káldy fölött. Ugy is hosszabbra terjedt, mint
gondoltam. Se szaktanulmányt, se kimeritő életrajzot irni nem akartam.
Csak megemlékezni, mikor meghalt, egyik hű barátomnak s nemzeti
ügyeinkért való harczunkban egyik hű, lelkes és erős bajtársamnak
életéről, haláláról, nagy sok munkájáról, dicsőséges érdemeiről.
Munkáját be nem fejezhette. Másoknak kell azt folytatni és befejezni. De
kik azok a mások? Vajjon megszülettek-e már? Senkit se ismerek, a ki ugy
szeretné a magyar zenét, akkora zenetudása és alkotóképessége volna, oly
tisztán érezné és látná a czélnak nagyságát, s oly buzgósággal törne
előre elérni azt.
Sok ellensége volt épen abban a világban, a melyben élt és dolgozott. A
muzsikus-világban.
Pedig ellenséget gyüjteni nem akart. Szelid modorral, apai és testvéri
jóindulattal törekedett legdühösebb ellenségeit is lefegyverezni. Az
ezredéves ünnep alkalmából a Jekelfalussy-féle nagy műben ő irt a magyar
zenéről s ennek történetéről, multjáról és jelenéről. Sokat nem ér ez az
irodalmi műve; mint iró nem is volt ő jelentékeny. De e művében
agyondicséri még a zeneakadémia tanárainak s növendékeinek haszontalan
zenetákolásait is. Tudta, hogy ezek hatalmas emberek s a miniszteri ész
csak ezeket érti. Nem akarta, hogy őt gátolják munkájában.
Nem ért ez, nem használt ez semmit.
Muzsikus világ!
Ismered-e nyájas olvasóm a muzsikust? A muzsikust általában, de
kiváltképen azt a muzsikust, a ki most ugy ül országunkon, mint a
mesebeli fekete macska a kocsi-nyujtó végén? Hogy kocsinkat nem tudjuk
miatta a kátyuból kimozditani se előre, se hátra.
A muzsikus különös isten teremtése. Tudniillik az igazi muzsikus. A kit
a gondviselés muzsikus-észszel áldott meg, vagy a ki szentül meg van
arról győződve s életre-halálra azt hiszi, hogy neki muzsikusnak kell
lenni.
A czigány-muzsikusról és a katona-muzsikusról nem akarok beszélni.
A czigány szegénynek születik s szegényül hal el. Akármilyen hires
czigány s habár százezreket keres is életében, gyermeke azért koldusnak
születik s őt magát vagy a város vagy a falu vagy a czigányok
közköltségen temetik el. Egészen életrevaló esze tehát még a
czigány-muzsikusnak sincs.
De azért a czigány-muzsikus még se bolond. A szegénységgel, nyomorral,
nélkülözéssel való küzdelemben elméje mégis arra kényszerül, hogy
valamelyes gyakorlati gondolkozást is sajátitson el. Nincs módja ahhoz,
hogy elméjét örökké zene andalgás töltse be.
A katona-muzsikusban is van egy kis mindennapi józanság. A katonai
vasfegyelem nem engedi, hogy elméje egyebet se csináljon, csak
czigánykereket hányjon.
Nem ezekről beszélek tehát. Hanem a tanult és hivatásos muzsikusokról. A
kik semmi egyebek, mint muzsikusok.
Három osztályt képeznek ezek. Az egyik a nagy zeneszerzők osztálya, a
másik a nagy zenejátszók osztálya, a harmadik a nagy karigazgatók
osztálya. E háromféle muzsikus közt elméjük alkatára nézve alig van
igazi különbség. Kell lenni még ezek elméje közt is valami különbségnek,
de ezt már alig tudjuk valaha észrevenni.
Különös agy ez mind. Kisértsük meg röviden ennek elemzését.
A zene ugy is mint gyakorlati művészet, ugy is mint tudomány a
természettannak ahhoz a részéhez tartozik, a melyet számtannak nevezünk.
Minden művészetben szerepel a számtan. Legkevésbbé a költészetben. A
sorok méretei, a metszetek, rimek, a szótagok hosszabb vagy rövidebb
volta s ezek alkalmazásának aránya a költészetben se menekülhet a
számtan beavatkozásától, de itt csakis ezekre szoritkozik. Itt elvégre
kis szerepe van. A mi a költészet külalakjaiban a legfontosabb: a
gondolatnak a verssorral s a mondattal való teljes egybeillése: ott a
számtan hatását már alig vesszük észre. Sokkal több befolyása van az
ábrázoló művészetre, a festők, épitők és szobrászok alkotásaira. Ezek
méreteiben s részeik arányaiban már szorosan ott kell szerepelnie.
A zenében teljességgel a számtan az ur.
A hangnak foka, ereje és szine van.
A hangnak felosztása egészre, félre s félnél kevesebbre; a hangnak fel-
és leszállása addig a határig, a meddig az emberi fül azt meghallja s a
meddig az zenei hangnak tekinthető; a feloszlott vagy a zenetudósok
által felosztott hangok sorozatának megállapitása, az átmenetek
szabályozása, az összhangzatok alkotó részeinek megkeresése s czélszerü
alkalmazása: mind-mind a természettudományi számtan körébe tartozik.
Oda tartozik a hang erejének meghatározása is. A hangszer által
mozgatott levegő hullámainak számától függ a hang foka s e hullámok
csapásainak sulyától függ a hang ereje. Az őszi bogár ugyanazon foku
hangon panaszkodik, mint a klarinét, de az őszi bogár dalát, ha szellő
fujdogál, alig halljuk öt-hat lépés távolságból, mig a klarinét hangját
meghalljuk nagy messzeségről.
A hang szinének tudományos meghatározását akkor se igen értettem, a
mikor a pápai főiskolában tanultam. Igaz, hogy a természettan nem is
állott akkor olyan magas fokon, mint most. De tökéletesen ma se értem.
Hogy a trombitának másféle hangja van, mint a tárogatónak s hogy a
hegedü hangját se a hárfa, se a czimbalom hangjával összetéveszteni nem
lehet: mindezt én is jól tudom. Blaháné szájából másként hangzik a
Cserebogár dala, mintha azt a miniszterelnöktől hallanók. Ez
kétségtelen. Ugy olvastam valahol valamikor, hogy a hangnak másféle
szinét a hanghullám másféle alakja idézi elő. Meglehet. Én hanghullámot
nem láttam soha, tehát annak alakját szemléletből nem ismerem. De ha
csakugyan a hanghullám alakjától függ a hang szine: akkor a hullámalak
képződésében is ott kell lenni a szám és méret varázsló hatalmának.
De nem bölcselkedem tovább. A tudósok vesződjenek ezzel a kérdéssel s mi
ne. Nekünk elég, ha tudjuk, hogy a hangtan és zenetan sok lényeges
részére nézve teljes rokonságban áll a természettudományi számtannal.
Szám – szám: ez itt a fődolog.
Mert a szám mértékkel adva fölséges tápláló anyag a fiatal elmének. Nől,
duzzad, erősebbé, edzettebbé, gyorsabbá és vidámabbá válik tőle s
lassanként alkalmassá lesz arra, hogy okos gondolkozást szüljön s rendes
jellemet alakitson az ifju és a felnőtt férfi számára.
De ha a számot mérték nélkül és pihenés nélkül hányjuk az elmére, akkor
az elme vagy elbutul vagy félrenő. Semmi se rontja ugy meg a fejlődő
elmét, mint a szám.
Vannak csodaszülöttek, a kiknél a test valamelyik része nő rosszul vagy
nő félre. Kétfejü gyerek, lábatlan csecsemő, kétnemü ujszülött,
szakállas leány s több efféle.
De vannak csodaszülöttek, a kiknél az agy van félrenőve.
Ilyenek azok, a kik már nyolcz-kilencz éves korukban nagy számtudósok,
nagy zenevirtuózok, nagy sakkozók. Ezek közül ha százból egyetlenegy
válik használható emberré, nagy szerencse. Kilenczvenkilencz idő előtt
elpusztul vagy a mikorra felnő: egészen butává válik. Vagy elméje vagy
jelleme sorvadozó lesz.
Valamikor hires ember voltam s a boldog szülők sokszor eljöttek hozzám,
hogy csodagyereküket nekem bemutassák. Mutattak be igazán
csodagyerekeket. A kik jobban tudtak számitani fejből, mint a műegyetem
minden hires tanára s jobban tudtak zongorázni, mint a királyi
zeneakadémia muzsikusai.
Egyből se lett semmi. Vagy elhalt korán, vagy elcsenevészett
gondolkozásban és jellemben egyaránt.
Az ilyen számoló, sakkozó és zenélő csodagyereket minden áron meg kell
gátolni abban, hogy csodatudományával foglalkozzék. Ha zenéhez van
képessége: száz mérföld távolságra kell vinni minden zenétől és
hangszertől s elméjét más munkával kell elfoglalni.
Talán igy még helyrenő eltorzult agya s lesz belőle ember.
Ha pedig mégis zenében akar boldogulni: csak későn, tizennyolcz éves
kora után fogjon hozzá. A mikor már agya talán eléggé megerősödött s az
állandó egyoldalu foglalkozás nem teszi azt beteggé.
Elhiszem, hogy vannak kivételek. Tudom, hogy Beethoven is, Liszt Ferencz
is csodagyerek volt, nagy dolgokat csinált mind a kettő s nem lett
bolonddá egyik se.
De a bolondságtól nem is maradt messze egyik se. Idősebb korában
Beethoven agya is sok részben megbénult, Liszt pedig teljes életében
olyan ember volt, a kit a magyar nép hóbortosnak nevez. Ábrándos,
álmodozó, önimádó, hivalkodó az öntudatlanságig, helyben nem maradó,
örökké költöző, egyik országból a másikba bujdosó, pénzfecsérlő,
vagyonnal és otthonnal és boldog családélettel nem törődő.
Többé, kevésbbé különcz, féleszü és hóbortos minden muzsikus. Egyoldalu
foglalkozása alakitja át agyát annyira, hogy ilyen legyen.
Természetesen nem csodagyereknek születik valamennyi. De a hogy a
természet valamely titka eltorzitja az agyat már a születés előtt: a
szakadatlan egyoldalu foglalkozás az épnek született agyat is ép ugy el
képes torzitani. Kiváltképen, ha számmal és zenével történik a
foglalkozás.
Nézzétek meg a mérnököket. Sok ugynevezett okos ember van köztük. Azok
közt, a kik a számon és mértéken kivül rendszeresen egyébbel is
foglalkoztak. De az a mérnök, a ki tanuló korától kezdve nagy
buzgalommal és szakadatlanul csupán mérnöki munkát végzett, utóbb mind
félszeggé, fonák gondolkozásuvá, ezerféle nemes tárgy iránt
fogékonytalanná válik. Alig van kivétel. Az eddig élt emberek közt a
legerősebb agya s legmélyebb gondolkozása Newtonnak volt. De majdnem
egyedül számitással foglalkozott. S e miatt bizony utóbb az ő isteni
agya is megbolondult.
De nézzétek csak meg a zenetanulót.
Egy másodpercz alatt ötvenszer üt ujjaival a zongora billegőire. Ha
naponként öt órai tanitást és gyakorlatot számitunk: akkor egy év alatt
közel negyedfélszáz milliószor ütött a billegőre. Husz éves koráig olyan
szám jön elő, a milyet már csak a csillagászatban használunk. Minden
ütés ujja izmaival történik. Az izmok valamely idegszállal az agyhoz
kötvék, az akarat az ütéshez az agyból indul ki, tehát az agynak
bizonyos része naponként majdnem egy milliószor végzi ugyanazt a munkát.
Hogy’ ne állana tehát elő az agy ama részében kinövés és eltorzulás? Az
agy pedig a mekkora arányban kinől az egyik részén: abban az arányban
csökken, bénul és sorvad a másik részén.
Még a zongorázónál is rosszabb állapotba jut a hegedüs. A zongorán az
egészre és félre osztott hangok készen vannak, de nincsen készen a
hegedün. Itt a művésznek különös gonddal és ügyességgel kell a szükséges
hangot megkeresni. Figyelmének tehát valamivel éberebbnek kell lenni,
mint a zongorázóénak.
Az észlelés, a külső világ megfigyelése, a tárgyias gondolkozás,
önmagának másokkal, erejének a viszonyokkal való összemérése, egyszóval
az itélőképesség hiányzik a muzsikusnál. Az ő érzése, az ő gondolkozása
s az ő hangszere: ez az ő világa. Ábrándozóbb, hiubb, könnyelmübb és
igerlékenyebb ember nincs a muzsikusnál.
Természetes, hogy nézeteiben makacs, elhatározásaiban konok a muzsikus.
Okoskodni vele nem lehet. Érvet el nem ismer, el nem fogad. Vagy hanyatt
fekszik vagy lót-fut napszámra. Rendet, mértéket, beosztást nem ismer
semmiben. Gyámság és gondnokság alatt kell tartani haláláig.
Van kivétel, de nagyon kevés. A nagy virtuózok közt épen kevés.
Állitsátok össze a nagy szerzők, nagy játszók és nagy karigazgatók
életét részletesen s akkor a hóbortos elmék oly gazdag gyüjteménye áll
előttetek, a melyről egyelőre fogalmatok sincs. De nincs ám az
elmegyógyitó orvos uraknak se.
Ilyen muzsikusok vették körül Káldyt s veszik körül ma is a minisztert.
A kik azonkivül még idegenek, németek, csehek és magyarzene-gyülölők is.
És a kik még csak nem is virtuózok.
Tehát még ez a mentségük sincs.