Egykor Káldy megy a Váczi-utczán s magánosan sétálni látja ott a
komornát. Káldy lovagiasan hozzámegy, üdvözli s félig komolyan, félig
tréfásan azt mondja neki:
– Édes lányom, ilyen ifju és szép leánynak nem czélszerü itt magánosan
sétálgatni, mert itt sok meggondolatlan ember járkál s kellemetlensége
lehet.
A komorna tovább sétált s Káldy tovább ment.
Kevés idő mulva az operaháznál állás üresedett, melyet szép fizetés
mellett nővel kell betölteni. Sokan pályáztak. Szinészek és szinésznők
tisztes koru rokonai. Pályázott a komorna is. A komorna, bármily szép
is, mégis cselédsorba tartozik s a nemzet iránt még se szerzett
érdemeket. Tisztes jó szokás volt, hogy a megüresedett állást a
szinpadtól már megvált élemedett derék művésznő vagy jeles szinművészek
anyja vagy testvérje nyerje meg, ne pedig valamely hatalmas ur
komorna-barátnője.
Az opera tanácsában ott volt Káldy is s neki épen véleményt kellett
adnia. Ő nem a komorna, hanem egy másik, szerinte jogos igényü nő
kinevezését ajánlotta.
Ez volt bűne.
Mert a komornának volt akkor már valami hatalmas tisztelője vagy
pártfogója, a ki meg minden áron őt akarta arra az állásra. Ez már pedig
csakugyan felsőbb igazság.
Ettől kezdve naponként gyült a vihar Káldy feje fölött. Minden héten,
minden hónapban akadt egy-egy pöre.
Valamelyik darabban két szinésznőnek fekete arczczal kell a szinpadon
megjelenni. Ehhez képest koromfeketére kell arczát föstenie. Ugyde ezért
ősi szokás szerint 25 krajczár jár, Káldy tehát kiutalta a 25 krajczárt.
Káldyt pörbe idézik. A mit elkövetett, az pazarlás, közpénzek hűtlen
kezelése, a felsőbbség jó szándékai ellen való makacs ellenszegülés s
több eféle. Káldyt elitélik, fizessen és megdorgáltassék.
Vannak néma szerepek. Egy vagy több embernek ott kell állni, ülni, futni
vagy feküdni a szinpadon. Az ilyen szerep dija 50 krajczár, ha a néma
szereplő semmit se csinál. – Ámde néha és némelyik terhet hord, részeg
vagy holt embert kiczipel, árboczon vagy lajtorján mászkál s ő ezért 25
krajczárral többet kap. Káldy az ősi szokás szerint ezt kiutalja s ezért
biróság elé állitják, elitélik, fizessen és összemordiáztassék.
Az eféle pörök vég nélkül szaporodnak.
Pauli Richardnak soron kivül föl kell lépni, igy rendeli Erkel Sándor,
az igazgató. Ezért Paulinak kifizetik a szerződés szerint járó 100
forintot. – Káldyt pörbe idézik. Hiába mondja, hogy ő se meg nem
engedheti, se meg nem tilthatja a soron kivül való fölléptetést s Erkel
Sándor hiába istenkedik, hogy nem Káldy, hanem ő rendelte el a
föllépést. Mindegy. Káldyt elitélik, fizesse vissza a 100 forint felét.
Pauli ezt meghallja, uriember, visszafizeti az egész 100 forintot. Ezért
megint Káldyt itélik el, mert ez meg az első itélet kijátszása.
Ezt a Pauli-ügyet kissé meg kell vizsgálnunk. Részletei nagy világot
vetnek arra a korra s annak erkölcseire. S most kell elmondanom, a mikor
még egyik-másik szereplője életben van s ha tévednék: kiigazithatja
tévedésemet. Pauli meghalt, Káldy is elköltözött utána. Nem él már Erkel
Sándor se s az opera egykori ügyésze se. Ha addig várok, mig mindenki
kihal: az ördög se hiszi el, hogy ez a dolog valamikor megtörténhetett.
Hogy Pauli Richárdnak föl kellett-e lépni: ezt eldönteni az igazgató
joga volt, nem Káldyé. De soron kivül kellett fellépnie, a mit az ostoba
hivatalos nyelv »tulfellépés«-nek nevez, ez pedig 100 forint külön
kiadással jár, tehát az intendánsnak be kellett jelenteni, mert neki meg
jogában állott a külön kiadást meggátolni.
Intendáns akkor nem volt. Báró Podmaniczky lemondott, uj intendánst nem
neveztek, Beniczky Feri képviselő és belügyi államtitkár mint
kormánybiztos igazgatta az operát.
Beniczky ismerte a vármegyét, de az operát csak annyira ismerte, mint
Afrika belsejét. Az igaz, hogy Afrika belsejét könnyebb is
elkormányozni, mint nálunk az operát. No de erről majd később szóljunk.
Káldy bejelentette a kormánybiztosnak, hogy az igazgató szükségesnek
látja Pauli föllépését. Mit szól hozzá?
Beniczky nem szólt hozzá semmit. Valami máson volt épen akkor a
figyelme. Megesik az ilyesmi bajuszos emberen akárhányszor.
Káldy tudatja az igazgatóval, hogy a méltóságos ur a bejelentést szó
nélkül fogadta. A mi azt teszi, hogy Pauli föllépését nem tiltotta meg.
Pauli tehát föllépett s minthogy ily föllépésért szerződése száz
forintot biztosit neki, tehát diját ki kellett fizetni.
Jó-jó, – de van ám a világon számtiszt is, a ki csak akkor hiszi el,
hogy a nap reggel 6 órakor kel, ha erre nézve a nap hivatalos irásbeli
elismervényt tud felmutatni. Beszélhet ő neki e nélkül a
csillagvizsgáló, a mit tetszik. Akár a részeg tótnak. A számtiszt el nem
hiszi. Az a kérdés: hol az irásbeli elismervény?
Ilyen pedig csakugyan nem volt.
Kiszimatolta ezt valahogy az opera ügyésze. Régóta porlad, nem emlitem
nevét. Arról volt egyebek közt nevezetes ő is, hogy – mint szokták
mondani – nem ő találta föl a puskaport.
A számtiszt és az ügyész vádat emelnek. A büntető biróság összeül. Elnök
a kormánybiztos, a kit ennélfogva tanuként kihallgatni nem lehet. Egyik
biró az ügyész, a ki vádol. Másik biró az igazgató, a ki egyuttal
vádlott is. Káldy is biró volna ugyan, mert meg van választva birónak,
de őt nem hivják be, mert ha behivnák: ki ülne a vádlottak padján? Ha
pedig ott senki se ül: minek akkor a büntető biróság?
Káldyt kihallgatják.
Előadja, hogy nem ő léptette föl Paulit, hanem az igazgató, mert ez az
igazgató dolga.
De ő helyeselte-e a fölléptetését?
Igen is helyeselte, mert különben nem lehetett volna előadást tartani.
Jól van; – tessék jegyzőkönyvbe venni, hogy vádlott főrendező
töredelmesen beismeri a bünrészességet, sőt ő volt a felbujtó.
A jó Erkel Sándor közbeszól, hogy őt nem bujtogatta senki, ő a maga
jószántából léptette föl Paulit.
A közbeszólás figyelembe nem vétetik, hanem e helyett feleljen vádlott:
miért nem szerezte meg a méltóságos kormánybiztos ur engedélyét?
Vádlott védekezik kézzel-lábbal; – ő idején bejelentette Pauli
föllépését s a bejelentést a méltóságos kormánybiztos ur szó nélkül
fogadta el. Mi kell még több a világ rendjéhez?
A biróság visszavonul s Erkel Sándort és Káldy Gyulát elitéli. Mindegyik
fizetéséből 50 forint levonatik, hogy az ország kárt ne szenvedjen.
Ezenkivül Káldy ünnepélyesen összeszidatik.
Szerencsétlenségre pár hét mulva megtudja az esetet Pauli. Pauli
uriember, pénze is van, odamegy a pénztárhoz és szó nélkül visszafizeti
a 100 forintot. Helyette ne fizessen más szegény ember.
Mi ez?
Hallatlan botrány ez! Hova lesz a biróság tekintélye s a törvény
szentsége, ha a kirótt büntetés alól igy lehet menekülni? Ki hallott már
olyat, hogy szinész, művész akkor is fizessen más helyett, a mikor ezzel
nem tartozik? Hiszen a jelen esetben vétkes cselekmény dicsőitésének
büntette is forog fenn. Itt Káldy főrendező pokoli cselszövényével áll
szemközt a királyi operaház. Most már gyökeres orvoslásra van szükség. A
beteg testrészt tűzzel-vassal ki kell irtani, különben veszély éri a
köztársaságot.
Ily váddal lépett fel az ügyész.
Széleskörü vizsgálatot rendelnek el. Kihallgatják Káldyt: mentse magát.
Kihallgatják Pauli Richárdot: igaz-e, hogy fizetett, kinek és mikor
fizetett és miért fizetett? Kihallgatják Péchy Lajos főpénztárnokot:
igaz-e, hogy Pauli Richárd fizetett, mikor és mennyi- és miféle
pénznemben fizetett? Hogy’ merte a pénzt tőle elfogadni? Kihallgatják
Freund Izsó főkönyvvezetőt, hogy igazat beszél-e a főpénztárnok s be
van-e a könyt vekbe vezetve e nagy törvénysértés?
Összeirnak huszonöt árkus papirost s azt egy csomóban átadják az
ügyésznek. Álljon elő javaslattal. Az ügyészi inditvány elkészül s
ekként hangzik szórul-szóra:
»A bizonyitékok kétségen fölül helyezik, hogy vádlott, a királyi
operaház főrendezője, minden tagadása daczára saját becses személyében
volt főfaktora annak, hogy a reá kimért rendi büntetés (50 frt) alól
meneküljön s hivatalos hatalmával visszaélve a reá kirótt birságot
magának megtérittesse. – Bármily alkalomból emeltessék ily vád s
igazoltassék be minden kétségen felül, mint a jelen esetben,
természetszerüleg a legsulyosabb büntetést vonja maga után stb.«
Igy szólt a vádlevél, sőt még furcsábbul.
De már ezt az ostobaságot Beniczky Feri is megsokalta. Káldyt ugyan
megint jól összeszidta kormánybiztosi hatalmával, de a királyi
operaügyészt is a pokol fenekére küldte. Ha különb vádakat nem tud Káldy
ellen, akkor fogja be a száját és hallgasson el.
Az ügyész nem hallgatott el, hanem keresett különb vádakat. Sok vádja
közül csak hármat mesélek el.
Az egyik a Bolygó Hollandi hajója.
A másik a röpülő angyalok fizetése.
A harmadik az amerikai összeesküvés.
Áldott emlékü szegény jó Káldy barátom! Mikor ezek a pörök folytak
ellene: a feje tetején már akkor egy szál haja sem volt, de a hol még
volt: ott csakugyan felállott minden hajaszála: olyan vádakat tudtak
ellene összekovácsolni. Szerencsére olyan szelid lélek volt, mint a
galamb s olyan bölcs és türő lélek, mint Jézus Krisztus. Ki nem tört
volna nála a harag világért se. Harag, boszuság, keserüség nem lakott
szivében, de a kétségbeesést se ismerte.
Van egy operaszinmű Wagnertől; neve: A bolygó hollandi. Én bizony nem
emlékszem, mikor láttam; de arra emlékszem, hogy egy nagy bolond hajó
jön benne szinre kormánynyal, oldalkorlátokkal, árboczokkal, kötelekkel,
vitorlákkal, matrózokkal. A nézőben azt a hatást kell tennie a hajónak,
mintha igazi hajó, igazi tengeren járna a szeme előtt. Ezen a hajón jön
meg a bolygó hollandus.
A szinpadon tengernek kell lenni. A tenger viharos. A hajó utóbb
elsülyed, a matrózok ott eviczkélnek még egy darabig a hullámok között.
A nagynevü német zeneszerző ugyancsak vonzó látnivalót akart csinálni
hajójával.
Hát egyszer régen valamikor a mi operánk hajója nem sülyedt el
tökéletesen, árboczai és vitorlái kiálltak a vizből, a tenger nem volt
elég mély vagy a vihar nem volt elég erős. Valami nagy emlékezetü
embernek eszébe jutott, hogy e borzasztó tengeri szerencsétlenség egykor
Káldy idejében történt.
Nosza előrántották ez esetet s vád alá fogták Káldyt: mi történt, hogy’
történt, feleljen a sok emberéletért. Az igaz, hogy a hajaszála se
görbült meg senkinek.
Örök időkre szóló mulatságot képezne az emberiség számára, ha a
kihallgatási jegyzőkönyv egyszer napvilágot látna. Olyan ügyvédet még
nem látott az élet és a szinpad, a milyennek itt az a boldogtalan
operaügyész mutatkozott. Rég volt az eset; a jegyzőkönyv minden pontjára
már nem emlékszem; akkor elmeséltem Jókainak s Jókai életében akkor
kaczagott igazán utoljára. Egyetlen adomám se ér annyit, mint ez. Kár,
hogy mindenre már szórul-szóra nem emlékszem.
Ilyen kérdéseket állitott fel a vizsgálóbiró:
– Emlékszik-e vádlott, hogy a királyi opera Bolygó Hollandijának hajója
egy alkalommal nem sülyedt el tökéletesen?
– Nagyon emlékszem, ezentul se fog elsülyedni soha.
– Van-e mentsége vádlottnak arra nézve, hogy a királyi opera Bolygó
Hollandijának hajója nem sülyedt el tökéletesen?
– Van. Az opera sülyesztője nem nagyon mély, a hajó pedig nagyon magas;
– tehát tökéletesen a hajó nem sülyedhet el.
– Van-e mentsége vádlottnak arra nézve, hogy a királyi opera sülyesztője
miért nem nagyon mély, a királyi opera Bolygó Hollandijának hajója pedig
miért nagyon magas?
– Ez nem az én dolgom; az operát nem én épitettem, a hajót nem én
csináltam.
– Van-e mentsége vádlottnak arra nézve, hogy a királyi opera Bolygó
Hollandijának hajóját miért nem ő csinálta, holott ő a királyi opera
főrendezője s ezen állásában a királyi operaház szabályrendeletének 42.
§-a s a királyi operaház törvénykönyvének 115. §-a szerint minden
rendért, szerért és szerszámért ő felelős?
– Erre is van mentségem. Az a hajó nem egyéb, mint szer; – a szereket
nem én csinálom, hanem a hajót csinálja az ács, az asztalos, a festő, a
kárpitos, a köteles, a takács és a többi mesterember; – a szerekért
pedig az opera törvénykönyvének 65. §-a szerint a szertárnok felelős,
nem a főrendező.
– Vádlottnak van-e még más mentsége?
– Nincs. Tessék a többit a gépmestertől megkérdezni. Ő sülyeszti el a
hajót, nem én.
– Mivel menti magát vádlott arra nézve, hogy ő a királyi operaház
gépmestere ellen alaptalan gyanusitásokkal lép föl, holott e bűnös
cselekmény a királyi opera törvénykönyvének 31. §-ába ütköző sulyos
vétséget képez?
Káldy körülnéz e kérdésre. Mintha kétsége támadott volna arra nézve,
vajjon valami csoda által nem a bolondok házába jutott-e be véletlenül?
Végre mosolyogva felel.
– Minthogy nekem az öregapám se volt se hajóács, se gépmester, se
szertárnok: tessék a Bolygó Hollandi hajójának kérdésében azokhoz az
urakhoz fordulni.
Elég volt. Ez a felelet fölidézte a balsorsot. A királyi operaügyész ez
alapon megállapitotta ellene a vádat, a mely szólott ekképen:
»Káldy Gyula, a magyar királyi opera főrendezője, miként a vizsgálat
során s különösen a Bolygó Hollandi hajójának kérdésében 51-ik számu
feleletével beigazoltatott, kötelességérzet és tudat teljes hiányában se
rendezői képesség, se műizlés, se a királyi operaház szinpada
berendezésének ismeretével nem bir.«
Természetesen Káldyt hivatalától meg kellett fosztani. Igaz, hogy az a
hajó se azelőtt el nem sülyedt, se azóta el nem sülyed tökéletesen, de
ez mindegy. Rendnek kell lenni.
Ha pedig még ez irtóztató vétség se lett volna elég: ott van a repülő
angyalok fizetésének kérdése. Itt már Káldyt éppenséggel nem lehet
kivágni.
Mi az angyal?
Az angyal nem egyéb, mint ügynök, ki jutalékra dolgozik. Rendesen a jó
istentől nyer üzleti megbizatást a bűnös emberiséghez s azért folyton
vasuton jár az ég és a föld között. Az angyalok intézményét
kétségtelenül a zsidók állitották föl s már Mózes is jól ismerte s
alkalmazta őket. Mózestől átvették a keresztyének és a mohamedánok is.
Kétféle angyal van. Olyan, a kinek üzlete és hitele még meg nem rendült
s olyan, a ki már egyszer csődbe jutott. Az utóbbit rossz angyalnak
nevezik. Mind a két fajtából ismerünk elegendőt.
Az angyalnak nagy története van és még nagyobb szerepe. Ott szerepel a
vallásban, a népregében, a költészetben, a képzőművészetben. A
szobrászok és a festők egyaránt foglalkoznak vele. Ismeri a szinpad is,
még a magyar királyi operaház is. Meggyült a baja vele Káldynak is.
Az angyalt a vallásalapitók férfinak ismerik. Fiatal, szép férfialak az
angyal tizennyolcztól huszonkét éves korig. Se bajusza, se szakálla.
Rövid, kissé göndör fürtei vannak. Vagy meztelen, vagy fehér ingben jár.
Inge a nyakától bokájáig ér, a mikor van. Két hófehér hosszu szárnya,
mint a sirálymadárnak.
A magyar szent koronát is két férfiangyal őrzi. Nem is annyira őrzi,
mint inkább a levegőben tartja. Azért hivják angyali szent koronának is.
Valami féleszü festő gondolta ezt ki ezelőtt harmadfélszáz évvel. Arra
czélzott vele, hogy Szilveszter pápának angyalok sugták meg, hogy a
koronát a magyarok királyának adja, ne pedig a lengyelek királyának.
Az anya angyalomnak nevezi kis gyermekét. Bizonyosan azért, mert isten
küldöttjének hiszi és tartja a piczikét. Hiszen az is. Az angyal szó
görög szó. Azt teszi magyarul: hirmondó, póstáslegény, hordár. De azért
a mi budapesti hordáraink és levélhordóink és váltótörvényszéki
kézbesitőink épen nem hasonlitanak az angyalokhoz. Nem is engedné meg a
rendőrség, hogy olyan hiányos öltözetben járjanak.
A szerelmes legény is angyalomnak nevezi az ő leánykáját. Ez az oka,
hogy a festőknek és szobrászoknak már régóta nem tetszik az a dolog,
hogy csak férfi legyen az angyal. Miért ne lehetne nő is? Természetesen
olyan nő, a ki fiatal is, szép is, hajadon is. Hogy anyós legyen vagy
sok gyerekü anya legyen, vagy feleség legyen az angyal: ezt a költők, a
festő és faragó művészek el se tudják képzelni.
De hát ő szerintük a kis gyermek lehet-e angyal? Lehet. Rafaelnek
drezdai madonna-képén kis gyermekangyalok néznek föl áhitattal a
csillagok közt fénylő boldogságos szűz anyára. Ezek a kis gyerekek az
imádandó kedvességnek örök szépségü mintaképei. Ettől kezdve divatba
jött az angyalt három-négy éves kövér szép gyerek alakjában ábrázolni.
Budapest faragott angyalai a kapuk boltozatán s a házak homlokzatán
csaknem mind kis gyermek. Biblia szerint való angyalunk kevés van. A
Deák-siremlék ormán, a budavári honvédszobron van egy-egy s azontul
nagyon kevés.
Egy-két emberöltő óta a meztelen képek festői divatba hozták az ingerlő
angyalalakokat. Ő szerintük csak tüzes fiatal leányok lehetnek igazi
angyalok jól kidomborodó testrészekkel. S meglehetősen vékony
öltözetben.
Szinielőadásoknál is az ilyen angyalokat szeretik. S a királyi opera is
ilyen angyalokat hoz szinre.
Van egy darab, a manó tudja: melyik, a melyben repülő angyalnak kell
szerepelni. E szerephez fiatal leányt alkalmaznak. Szerény, kezdő,
statiszta leányt. Felöltöztetik trikóba, kötnek a vállára szárnyakat,
tesznek rá valami fátyolkendőt is itt-amott s aztán kell neki repülni.
Tudni kell pedig, hogy abban a darabban nem egy, hanem több repülő
angyal szerepel egyszerre.
De hát hogyan repül az angyal? A valóságos angyal könnyen repül, mint a
fecske, mert annak az a természete. De hogyan repül a szinpadi angyal?
Biz az egy kissé mesterkélt dolog. Hámba öltöztetik, kötélre
felakasztják s a szinpad padlásáról lógni hagyják s ha mozognia kell:
ide-oda huzogatják. A szertárosnak és gépmesternek kell vele remekelni.
Az angyalnak pedig vigyáznia kell, hogy ne nyöszörögjön, kezével ne
kapálódzék, lábával ne rugdalódzék, náthás ne legyen, köhögni és
tüsszögni meg ne kisértse. Mert a rugdalódzó, köhögő, tüsszögő
angyalokról semmit se tud a szentirás.
A repülő angyal fizetése egy-egy esti szereplés után ötven krajczár. Ha
pedig el találná magát tüsszenteni: büntetésül levonnak a fizetéséből
tiz krajczárt, husz krajczárt. Néha marad is, nem is fizetése.
A valóságos angyal ilyesmivel nem törődik. Őt nem várja otthon éhes kis
testvér s szegény kézműiparos apa és anya, a kinek háztartásához az
egész ötven krajczárra van szükség, sőt még az se elég. A szinpadi
angyal ingyen nem lehet angyal.
De még ötven krajczárért se.
Egy napon összebeszéltek a repülő angyalok szülei, hogy olyan nehéz
munkát, mint a repülő angyalság, ötven krajczárért végezni nem lehet. A
szép fiatal leánynak ott kell lógni, mint a kocsmaczégérnek hosszu időn
át. A hám bevágja hónalját, hasát, derekát ugy, hogy mikor hazamegy:
enni se tud, mig gyönge, harmattestét meg nem kenik, dömöczkölik s ki
nem nyujtóztatják. Segiteni kell a dolgon.
Egyik angyalnak bátor czipész apja csak fölkerekedik s megy egyenesen az
operához. Keresi a pénztárost, a főrendezőt, az igazgatót, az intendánst
s követeli, hogy ő ugyan megelégszik ötven krajczárral, mikor a lánya
gyalogos angyal, de már a mikor repülő angyallá teszik s ott kell
ficzánkolnia az égben, a zsinórpadlás magasságaiban, akkor toldják meg
fizetését husz krajczárral. Ha pedig ez nem tetszik: legyen repülő
angyal maga az intendáns ur ő nagyméltósága. De az ő leánya nem lesz.
Az intendáns báró Podmaniczky Frigyes. Áldott lelkü, nemesszivü jó
ember. Egész életét a hazának szentelte. Volt ő honvéd – ontotta vérét.
Volt az osztráknál besorozott szekerész közlegény, kente a kocsitengelyt
büdös kocsikenőcscsel. Kész a hazáért most is minden áldozatra, de már
akárhová tegye az isten, ő az ő élemedett korában repülő angyallá nem
lesz. Ez már nem lesz. Inkább megadja a szegény kis lánykáknak a husz
krajczár pótlékot, semminthogy ő repülő angyal legyen, kötélen lógjon,
trikóba öltözzék.
– De mit szól ehhez majd a számtiszt, kegyelmes uram?
– Majd beszélünk azzal is. Csak nincs kőből a szive.
Ez igaz. Nincs biz annak semmiből se.
Ez volt a világhelyzet, a mikor a komorna magas pártfogója irtó
hadjáratot kezdett Káldy ellen.
Káldy ugyanis jóhiszemüleg, a gyakorlatra, az észszerüségre s
Podmaniczky báró rendelkezésére támaszkodva az uj korszakban is megadta
a repülő angyaloknak a husz krajczár pótlékot. Bizony vesztére.
Ezt is kiszimatolta a számtiszt és a királyi operaügyész.
Panaszlevél, vizsgálat, törvényszék, tárgyalás, elitélés,
hivatalvesztés, költségmegtérités és a többi egymásután nyomban
bekövetkezett. Azóta aztán az angyalok röpülő hadtestét fel is oszlatták
s a gyalogsági ezredekbe helyezték át az egész állományt.
De a jó Podmaniczky báró is megitta ennek a levét. Az opera számadásait
még négy-öt év mulva is vizsgálgatták a számtisztek s a hány angyali
pótlékra akadtak, mindazt a jó báró ur nyakába keritették. Fizetnie
kellett, de fizetett is szó nélkül. Talán még ma sincs vége a
számtisztek harczának ellene. Ádáz harcz ez és örökkévaló.
Káldy nyakát azonban talán mindez se törte volna ki, ha véletlenül be
nem következik az amerikai összeesküvés.
Ebből nem tudott kilábolni.
Van ugyanis a föld kerekén két világutazó. Az egyik az impresszárió, a
másik a szinházi ügynök.
Ezek bejárják a világ nagy városait, a hol csak szinházat sejtenek s
kikémlelik az énekesnőket gondosan. Ha csodálatosan szép arczu vagy szép
hangu, vagy szép tánczu hölgyet találnak: azt körülveszik édes szóval,
ezres ékszerekkel s milliós igéretekkel s viszik őket Berlinbe, Párisba,
Londonba, Amerikába. Ha viszik.
Abban az időben, a mikor történetünk folyt, megjelent Budapesten
Amerikából egy ur, bizonyos Stanton nevü, foglalkozására nézve
impresszárió, honosságára nézve new-yorki. S vele együtt megjelent Seydl
new-yorki karmester. S ugyanazon időben véletlenül itt volt Selaar
berlini szinházügynök is.
Az amerikai művész-fogdmegek hallották hirét Spiegel Arabella
művésznőnknek. Kitünő művésznő, ragyogó szépség, jó lenne vele
átcsónakázni Amerikába.
Ebből ugyan nem lett semmi. Semmiből se lett semmi. Hanem kémkedés
közben találkoztak véletlenül Saxlehner Emma s Ábrányiné urnőkkel s
jeles művésznőinkkel és Szendrői Lajossal, szintén az opera egyik
énekművészével. S ezek, ki enyelgésből, ki tréfából készeknek
nyilatkoztak az amerikaiak előtt próbát énekelni. Szendrői elszerződésre
gondolt, Saxlehner Emma vendégszereplésre gondolt, Ábrányiné semmire se
gondolt. Csak kedve kerekedett neki is az énekléshez.
Az amerikaiakkal volt a berlini is.
Az énekléshez zenekiséret kell, a zenekiséret zongorán történik.
Elhatározták, hogy Saxlehner urnő zongoráját használják.
Azonban épen negyedévi lakásváltozás ideje volt. Erről jut eszembe, hogy
az eset 1888. évi május első napjai egyikén történt. Saxlehner urnő
hurczolkodott épen s e miatt zongoráját nem használhatták. Nyakába esett
tehát a két művésznő Káldynak: engedje meg, hogy az ő zongoráján
kisérjék az éneklést.
Káldy megengedte.
Megengedte udvariasságból. Hiszen ő végre is főrendező s az a két
művésznő az ő intézetének tagja s neki jó barátja. Melyik lovagias férfi
lenne az a világon, a ki két ifju szép nőnek efféle kérelmét megtagadná?
De hát miért is tagadná meg?
Volt Budapesten akkor 1200 utcza s minden utczában tiz zongora és tiz
ló. Ha tehát ő megtagadja: az amerikaiak találnak tizenkétezer lovat, a
mely elviszi őket tizenkétezer zongorához s ott zongoráznak maguknak, a
hol nekik tetszik.
Végre is a zongorának az a természete, hogy zongorázzanak rajta, az
énekesnőnek meg az a természete, hogy ha neki ugy tetszik: énekeljen.
Ezzel senki jogát, senki érdekét nem sérti.
Káldy tehát megengedte, hogy zongorája mellett énekeljenek.
Szendrői ezt czéltalanul elujságolta az operaház folyosóján. Ily módon
az operaügyésznek is fülébe jutott.
Az operaügyész örömében körülczigánykerekezte az operaházat. Mert most
már Káldynak nem lehet menekülni. Pauli-ügy, Bolygó Hollandus fekete
hajója, repülő angyalok takarodjatok a pokol fenekére: mind semmit se
nyom ez e mellett a hajmeresztő büntény mellett.
Mert ez összeesküvés.
Összeesküvés az amerikai Egyesült Államokkal arra, hogy Magyarországot
minden művészétől és művésznőjétől egy csapásra megfosszák. Magyarország
visszaesik a középkori sötétségbe és bárdolatlanságba, a királyi
operaházat ki kell adni vásárcsarnok-használatra a kofáknak; ha pedig
nem lesz királyi opera, nem lesz királyi operaügyész se.
S mind e hajmeresztő gonosztettnek Káldy Gyula a koholója, tervezője,
tettese, végrehajtója!
A vád borzasztó volt. Az operaügyész kétszarvu okoskodással lépett a
sorompóba. Az okoskodásnak vagy az egyik, vagy a másik szarva okvetlenül
felöklelte Káldyt.
Vagy tudta Káldy, mit akar az amerikai ember. Ez esetben hűtlenséget,
összeesküvést, pártütést követett el, mert összejátszott az amerikaival
arra, hogy a királyi opera művészi erői idegen országokba szerződjenek.
S az ilyen hűtlen és pártütő főrendezőt egy pillanatig se szabad
meghagyni állásában.
Ez igaz!
Vagy pedig nem tudta Káldy, mit akar az amerikai ember. Nem érte föl
észszel, hogy amerikai impresszárió és karnagy s berlini szinházügynök
nem azért kér föl operaházi művészt próbaéneklésre, hogy az éneklés
alatt legyet fogdosson vagy alugyék, vagy a művésznek bókot mondjon,
hanem azért, hogy esetleg a művészt elszerződtesse. Ha pedig a királyi
opera főrendezőjének annyi esze sincs, hogy ezt belássa: akkor meg épen
nem szabad meghagyni állásában egy pillanatig sem.
Ez is igaz!
Mit felel erre Káldy?
Káldy azt feleli, hogy ő neki sejtelme se volt arról, mit akarnak az
idegenek s mit akarnak az éneklő művészek. Erre nézve kéri kihallgatni
Saxlehner Emmát, Ábrányinét, Szendrőit. S kéri kihallgatni Stantont,
Seydlt és Selaart.
A három operaházi művészt kihallgatják. Ezek természetesen Káldynak
adnak igazat. De az ő vallomásuk figyelembe nem vehető, minthogy
Káldynak jó barátai és tisztelői.
A három idegen tanut nem hallgatják ki. Akármit beszélne az idegen tanu:
arra ugy se adnak semmit. Hiszen ők Káldy bűntársai. Az ügy állása
különben náluk nélkül is tiszta.
A bikának két szarva van. Az egyik a hűtlenség. »Tegyük fel – ugymond az
operaügyész – hogy az egyik szarva nem találta Káldyt halálosan. De a
másik szarva elmebeli és szakértelembeli képtelenség. Miként védi ez
ellen magát Káldy?«
Egyszerüen.
Hiszen az opera művészei és művésznői közül nem szerződött el egy se.
Sőt eszük ágában se volt elszerződni, mig itteni szerződésük tart. Semmi
se történt tehát, a miért zajt lehetne ütni. Ha pedig akármelyik is el
akart volna vagy el tudott volna szerződni: azt ugy se tartaná vissza se
a főrendező, se a kormánybiztos, se a rendőrség, mivelhogy az opera
tagjai nincsenek a kocsioldalhoz kötve. S aztán ő bizony jó ismerősnek s
művésztársnak egy éneklésre eddig is átengedte, ezután is átengedi
zongoráját. Minden tisztességes magyar ember eddig is ugy cselekedett,
ezentul is ugy cselekszik. És a többi.
A királyi operaügyész kezdte belátni, hogy Káldyt se a hűtlenségben
külön, se az elmebeli képtelenségben külön elmeriteni nem lehet, a miből
nyilván következik, hogy tehát mindakettőben együttesen kell elmeriteni.
Mert hogy Káldy az operánál meg nem maradhat: ezt a szép komorna
személyében kormányzó magasabb végzet már eldöntötte. A végzet ellen
pedig nincs orvosság, a miként nincs a halál ellen.
A halál ellen orvoshoz, a végzet ellen ügyvédhez futkosnak az emberek.
Káldy fölkeresett engem, adjak neki jogi tanácsot s védelmezzem meg őt.
Vállalkoztam ugyan, a hogy a kötelesség és a barátság parancsolta, de
bizony mindjárt beláttam én, hogy az én segitségem neki nem sokat ér.
Nekem ugyan két ügyvédi oklevelem van, de mindakettőben nagy a hiba.
Egyikben sincs hatalom adva nekem arra, hogy szép asszonyok befolyását
is legyőzhessem. De még a Hármas Könyvben és a Jog Testében sincs erre
paragrafus s azok a gyámoltalan egyetemi tudós tanárok se tanitanak erre
nézve semmiféle tudományt és bölcsességet. Hol vennék? Maguknak sincs.
A végtárgyalást az operaház egyik szép termében tüzték ki. Oda elmentem.
Gyere csak operaügyész, ha még senki meg nem tanitott keztyüben dudálni,
nohát én majd megtanitlak. Biztosan számitottam rá, hogy a vitában folt
se válik abból a szegény operaügyészből.
A mint a biróság megalakult: első határozata az volt, hogy ügyvédi
védelemnek helye nincs. Az ügyvédnek arra, hogy Káldy nevében valamit
javasoljon vagy biráljon, engedelem nem adatik.
Előre sejtettem. Csakhogy ügyvéden nem lehet könnyedén kifogni. Káldyt
jó eleve megoktattam arra nézve, mit adjon elő védelmére. El is volt rá
szánva keményen.
Hiába volt nagy gyürkőzése. Neki se engedte meg a biróság a szólást.
– De talán csak szabad magam védelmeznem!
– A biróság nem kiváncsi arra, miként védi a vádlott önmagát.
Az itéletet nyomban meghozták. Káldyt hivatalától elmozditották, állását
megszüntették, szerződését megsemmisitették. Kimondott oka ez itéletnek
az, hogy Káldy megengedte Saxlehner Emma asszonynak és társainak az ő
zongorája felhasználását a próbaéneklésre.
Az itélet kelt 1888. évi julius 7-én. Épen harmincz év óta szolgálta
Káldy akkor a magyar nemzeti szinművészet és zeneköltészet ügyét. S
harmincz évi hű szolgálat után ez napon lett vagyontalanná és
kenyértelenné.
Káldyt elszomoritotta ez az eset. Nem maga miatt. Hiszen ő férfi volt;
tele nyugalommal és önbizalommal. Hanem volt felesége s felnőtt hajadon
leánya, a kik ugyan az uraskodáshoz sohase szoktak, de eddig legalább
sohase hiányzott asztalukon a mindennapi kenyér.
Csakhogy ötven éves korral s megbélyegzett multtal nagyon nehéz uj
pályát kezdeni.
És most álljunk meg itt egy pillanatra s nézzünk körül a társadalomban.
Hát nem akadt Káldynak védője?
Hol voltak az országos nevü nagyférfiak, kik az igazságot maguk is
gyakorolják, másoktól is megkövetelik?
Hol volt a képviselőház igazsághirdető pártjaival? Hol volt az ellenzék
megtorló haragjával?
Hol volt a sajtó?
Ne tünődjünk ezek fölött.
Az operaházat nálunk is, másutt is a miniszter, a nemzeti kaszinó,
néhány mágnás, néhány szép asszony igazgatja. Az intendáns vagy
kormánybiztos nem egyéb, mint ezek óramutatója. Ha jól mutatja, a mit
belül a gépkerekek csinálnak: akkor megmaradhat intendánsnak akármeddig.
Ha rosszul mutatja; akkor leveszik az óralapról s másikat tesznek
helyére.
Az operát pedig nem igazsággal kell kormányozni, hanem sikerrel. A siker
pedig az, a mit a hatalom birtokosai siker gyanánt hirdetnek. Akármilyen
kudarcz: mindig siker, mig annak hirdetik. S akármilyen siker: nyomban
kudarczczá válik, ha megunták azt, a ki felmutatta.
Minden dolgot jelszó föd el. A legrosszabb törekvést a legjobb jelszó. S
az emberek legnagyobb része csak a jelszót nézi, nem magát a dolgot és
törekvést. A gazemberek dolgoznak legnemesebb jelszavakkal s jelszavaik
mindig rokonszenvesek.
A korszerü sajtó pedig nem hang, hanem csak visszhang. Az a sajtó, mely
önálló hanggal dolgozik: kiáltó szó a pusztában. Nem hallja senki s nem
ad rá visszhangot semmi.
De nem is tanácsos a sajtónak felszólalni, ha egyes emberek dolgában
szenved sértést a közigazság. Az operaház törvénykönyve világosan
rendeli, hogy a ki az igazgatóság ellen nyilvánosan sértőleg ir: az
minden kárpótlás nélkül rögtön el is bocsátható állásából. Már most ha
egyes emberről van szó, mint akkor Káldyról volt, a sajtó habár a
Hiszekegyet vagy Miatyánkat irná is az egyes ember érdekében: azt az
igazgatóság sértőnek tekintené.
Miért?
Azért, mert az igazgatóság a biró ebben a kérdésben. A ki pedig önmaga
biráskodik a saját ügyében és pedig teljes hatalommal biráskodik: az
sértőnek talál minden czikket, melyet valamely lap ő ellene irt.
Káldy az összes lapokat megkérte, hogy valahogy őt meg ne találják
védelmezni, mert akkor az operatörvény 31-ik §-a alapján irgalmatlanul
elcsapják.
Igaz, hogy én erre nem hallgattam. De csak akkor nem hallgattam, a mikor
már ugy is elcsapták. Akkor pedig már átkozottul keveset ért az én
czikkezésem. Abban is hagytam hirtelen.
S aztán a lapoknak kedvük sincs az egyes embert védelmezni. S erre jó
okuk van.
Kit védjenek?
Azt védjék, a kit elcsaptak? A ki üldözött? A ki perét, igazságát,
állását, jövendőjét, vagyonát, mindenét elvesztette? A ki már holt
ember? S holt embert védjenek elevenek ellen, a kik pedig erősek,
hatalmasak, királynak és többségnek bizalmasai? S miben védjék? Oly
itélet ellen védjék, a melynek minden indoka helyes elvet mond ki? Igaz,
hogy minden indoka hazug lehet a valóságban, de ki állapitja meg ezt? A
hirlaptudósitó nem jogtudós s ha az volna is: közel se eresztik
rendszerint a valódi igazság forrásaihoz.
Mikor az itéletet kimondták: Káldy odament a biróság elnökéhez s
nyugodtan és komoly tisztelettel kérdezte:
– Méltóságos uram, miféle törvény alapján itéltek el engem? Melyik
törvény tiltja azt, hogy én zongorámat valamelyik barátomnak néhány
perczre át ne engedhessem?
Beniczky Feri jólelkü ember. De operát se azelőtt, se azóta nem
igazgatott, Káldyt pedig épen nem ismerte. A szerencsétlen operaügyész
pedig telebeszélte szemét, száját. Most is ezzel a felelettel állt elő
Beniczky hallatára:
– A rómaiak se hoztak törvényt az apagyilkosság ellen, mert nem hitték,
hogy arra szükség lehetne valamikor. Nálunk is azért hiányzik Káldy
esetére a törvény.
Erre alapitottam én a fölebbezést. Azt mondtam a fölebbező iratban Káldy
helyett:
»Engem olyan törvény alapján itéltek el, a mely nálunk ugyan nincs meg,
de a rómaiaknál meg lehetett volna, de azért ott se volt meg.«
Nevetett rajta mindenki. Az ötleten is, Káldyn is. De az a nevetés se
használt semmit.
Ejh-hajh Káldy barátom, sohase essünk kétségbe. Van még igazság a
földön, csak meg kell keresnünk. Utána!
Elmentünk Jókaihoz.
Jókai képviselő volt, költőink fejedelme, a hatalmas Tiszának, a
miniszterelnöknek és belügyminiszternek jóbarátja, sok keserü ügynek
megmentője, a kormánynak hősi védelmezője. Neki van esze is, szive is,
szava is, érdeme is. Szerezzük meg pártfogónak.
Könnyen megszereztük.
Jókai már régi ismerőse, régi jóbarátja volt Káldynak. A magyar
szinészélet multját kevesen ismerték ugy, mint Káldy, oly szépen
elbeszélni pedig, mint ő, senki nem tudta. Elbeszéléseiből Jókai fel is
dolgozott kettőt. Az egyiknek története Bukarestben, a másiké északi
Németországban folyt le. Magyar emberek benne a szereplők. Nagyon szép
elbeszélés mind a kettő.
Ezen kivül Káldy száz érdekes dolgot beszélt már Jókainak a magyar
vidékek dalairól és tánczairól. Ő ismertette meg vele a »Csürdöngölő«
tánczot és annak dallamát is, melyet oly csodálatos szépen ir le Jókai
az »Egy az isten« czimü regényében.
Elmentem Jókaihoz.
Elmondtam neki Káldy sok nagy sürü panaszát és szerencsétlenségét.
Közöltem vele tervemet. Fölvisszük az ügyet a nagy urhoz, a belügyi
kormányzóhoz, Tisza Kálmánhoz. Jókai ostromolja meg a nagy urat, én
pedig majd naponként megostromlom Beniczkyt, a ki a mi ügyünkben még
nagyobb ur.
Hogyne volna nagyobb ur? Tisza Kálmán csak egyszer itélhet az ügyben,
Beniczky Feri pedig kétszer is. Elsőfoku biróságként is ő itélt, mint
kormánybiztos, másodfoku biróságként is ő fog itélni, mint belügyi
államtitkár. Ezt a miniszter meg nem teheti, akármilyen hatalmas ember.
Talán én is beszélhettem volna Tisza Kálmánnal. Csakhogy én tizenöt évi
miniszterelnöksége alatt sohase beszéltem vele és hozzá másutt, mint a
képviselőházban s a törvényhozási bizottságokban. Az ilyen
beszélgetésben pedig se nekem nem volt gyönyörüségem, se neki valami
nagy öröme. Jobbnak láttam, Jókai beszéljen vele.
Elment Jókaihoz Káldy is. Nem könnyen szánta rá magát. Szerény és
önérzetes férfiu; a pártfogót hajhászni nem állott természetében.
Ugyancsak erőltetnem kellett, mig végre engedett a szónak.
Jókai nem ment személyesen a nagy urhoz. Ezt nem látta szükségesnek.
Hanem irt hozzá levelet. Együtt állapodtunk meg a levél tartalmára. Szép
és komoly levél. Nagyon szeretném közölni. De kételkedem, van-e hozzá
jogom. Elvégre két ma is élő emberé az a levél. Deák Ferencz a világért
meg nem engedte volna ily levél közlését, ha csak mind az, a ki irta,
mind az, a ki kapta, előre bele nem egyezett.
A levél fölment Tiszához ma, én fölmentem Beniczkyhez holnap.
Beniczky azzal fogadott, hogy jól összeteremtettézte apámat, öreg
apámat, egész nemzetségemet. Mit hajszolom én ezt az ügyet? Ugy se lesz
belőle semmi.
Mosolyogva hallgattam zsörtölődését. Tudtam már ebből, hogy valahogy
rendbehozzuk az ügyet. Dévajkodó kedvem támadt.
– Ha nincs papramorgód és csibukod: engem ne szidj, mert a nélkül meg
nem hallgatom.
Nem volt pedig se papramorgója, se csibukja. Ott a minisztériumban
kiment már ez a divatból. Hajdan 1848 előtt a Helytartótanácsnál nagy
szokásban volt ismerősök között. Ma már a nagy urak az igazságkereső
embert csak rövid szóval vagy hosszu gorombasággal fogadják. Vagy
sehogyse fogadják.
Hanem ha csibukja nem volt is: volt szivarja és gyufája. S dohányfüst
közben csakugyan megegyeztünk.
Káldy lemond állásáról s visszavonja fölebbezését s ennek fejében
szerződésének egész idejére megkapja fizetését egy összegben. Valami
tizennégyezer forintot. Pénzt szivesen adnak, de igazságot nem.
Mikor eljöttem Beniczky Feritől, azt kérdeztem tőle:
– Van-e most szép betanitott négy csikód?
– Nincs. Minek?
– Nohát tanitass be. Majd ha Káldyt visszavisszük diadallal az opera
igazgatójának, a te négyes fogatod vigye.
– Az öreg apád lesz a kocsisa ugy-e?
Inkább a pogány hitre adta volna fejét Beniczky, mintsem azt elhigyje,
hogy Káldy még valaha diadallal jusson vissza nemzeti zeneművészetünk
élére.