(Mit ér egy főispán a tárogató mellett? – Mikor Jókai és Petőfi dalol. –
Kurucz dal jut eszünkbe. – Jókai tánczol. – Hol támadt fel a kurucz
zene? – Enyém a gondolat, Káldyé az érdem. – A kerek asztal. – Liszt
Ferencz. – A veszprémi kórus német fia. – Dinamit kell a királyi
zeneakadémia alá. – Van-e magyar zene?)
De hát meddig él egy államtitkár és egy kormánybiztos?
Törődik is ezzel valaki.
A lángész azonban örökké él. S hiába hirdették Káldyt a lapok és a német
muzsikusok elcsapott tisztviselőnek és holt embernek: ő csakugyan
visszatért.
Beniczky és az operaház elvesződött egyideig bizonyos Mahler nevü német
karmesterrel. Ennek már nagy volt a fizetése. De valóságos hóbortos
ember volt. Erős zeneértő, gyakorlott karmester, a betanitásban is
fáraszthatatlan, de félbolond. A mikor kart vezetett, hat kézzel, hat
lábbal és hat füllel dolgozott s ugrált, mint a majom a fán. A
sarusziját se oldhatta meg zeneértésben és karvezetésben a mi Erkel
Sándorunknak, de azért három akkora fizetése volt, mint ennek. Pedig
Erkel Sándor ott a karnagyi székben a világkormányzó Jupiter
méltóságával és biztosságával vezette a zenét ő mellette.
Azután vesződtünk valami Nikisch nevü nemzetközi zenelovaggal. Ez is
idegen volt. Akkora fizetést adtunk neki, mint a magyar kormány
elnökének. Mégis elszökött országunknak tiz vagy huszezer forintjával.
Üthetjük bottal a nyomát.
A jó Nopcsa báró került az operaház élére. Következett az ezeréves
nemzeti nagy ünnep. Holmi földönfutó németet, csehet illetlen lett volna
a nemzeti intézet élén tartani. S aztán a keserü tapasztalatok után jól
esett hazai erő kezébe adni a vezetést. Ki lett volna más, mint Káldy?
Őt kellett megnyerni.
Őt kérték vissza igazgatónak. Hejh jó lett volna most Beniczky uj négyes
fogata a diadalmas visszatéréshez. Meg is volt az a fogat, csakhogy
Beniczky Feri már akkor nem államtitkár s nem kormánybiztos volt, hanem
Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun vármegye főispánja volt.
Forgandó a sors.
Beniczky ott lovagolt az ezredéves nagy diszmenetben, vezette
vármegyéjének daliás lovagjait. Daliás alak volt maga is, nyugodtan és
büszkén ülte büszke paripáját. A diszmenet élén hat hirnök lovagolt a
nemzeti czimerrel s ezüst trombitán fujta a kuruczok fölséges tábori
indulóját.
Beszélek még ez indulóról később is.
Ezt is Káldy alkotta. Ő irta, ő hangjegyezte s ő tanitotta be a
hirnököket. Mintha sejtette volna, hogy azok nyomában ott lovagol majd
Beniczky is.
Biz ugy lett az.
Káldy fuvatta most a zenét s Beniczky lova tánczolt rája s a ló hátán
ott ült lovagja is.
Forgandó a sors.
Csakhogy akkor már Káldy föltámasztotta százados sirjából a kurucz zenét
s végig harsogtatta tárogatóját mind a hegyeken és völgyeken, a merre
csak magyarok és hazafiak laknak.
Szép a főispáni méltóság.
Száz tisztviselő bókol előtte. Hódoló küldöttség várja, teritett asztal
látja mindenütt. Száz irnok és jegyző iktatja, irja, körmöli, porozza s
löki félre parancsait s nem felelős másnak, csak a királynak s az ő
tanácsosának.
Hajh, de mikor megszólal Káldy tárogatója s örökké alvó és örökké fénylő
nagy hőseink zokogó és büszke dalát rábizza a susogó szellőre s a
csattogó viharra s rábizza az ábrándos lelkekre s a hazafi szivekre:
bizony méltóságos főispán uraim, üljenek akkor kendtek le a
kályhasarokba, mert akkor kendtekre bizony nem ügyel senki.
De hát hogy’ támadott fel százados sirjából a kurucz zene?
Elmondom a történetét.
Káldynál voltunk áldomáson.
Nem volt már az opera főrendezője, de fizetését már megkapta.
Azaz: nem kapta meg egészen, mert négyezer forintot visszatartottak a
számtisztek számára. Hátha a számtisztek találnak valami tévedést vagy
fogyatkozást a lefolyt évek operaszámadásaiban? Meg kell ezt fizetni
valakinek.
Találtak is. Munkájuk egy kötet. Háromszáz és ötvenhat tételben
számitják ki a repülő angyalok pótlékos diját. Két álló esztendeig
pörösködtünk e miatt. Elvégre a számtisztek megelégedtek 2 forint 56
krajczárral. Ebben se volt ugyan igazuk, de hogy Káldy hozzájuthasson
4000 forintnyi igaz pénzéhez, inkább megfizettük a 2 forint 56
krajczárt. Ezt megnyerte az állam, de fizetett érte számtiszti dijakban,
papirban, tollban, tintában, fütésben, világitásban, póstaköltségben s
több effélében, több mint háromezer forintot két esztendő alatt.
Ilyen a hivatalos bölcsesség.
Káldynál voltunk hát még az 1888-ik év egyik nyári napján áldomáson.
Felesége szép derék magyar menyecske volt, kecskeméti termés a
Dékány-nemzetségből. Élt még akkor leánya is, a később viruló
hajadon-korban elhunyt angyallelkü Gizella. Ott volt Dékány Miska
barátom is, ma legfőbb közigazgatási biró s ott volt az én országosan
ismert »Perl öcsém« is.
Tűzről pattant szép kecskeméti barna menyecske, Hollósy Zsigmondné, az
urnő rokona volt ott látogatóban s hozott magával madárlátta hires
kecskeméti tarhonyát. Ezzel akarták jól tartani Jókait is s akartak
engem is.
Jókai és én természetesen el nem maradhattunk az áldomásról.
Étel-ital után művészet és zene következett. Egy fiatal ember, kit
azelőtt nem ismertünk, Rudán Amadé odaült a zongorához s finom érzéssel
s gyakorlott kézzel verte a mi szép népdalainkat.
Zeneközben dalolni kezdett a társaság egyik s másik tagja.
S dalolni kezdett Jókai.
Hallottátok-e Jókait dalolni? Hallottátok-e, hogy’ cseng, hogy’ zúg
ezüsttel teljes tiszta nemes hangja, az az édes és mégis erős, hatalmas
férfihang? Mikor még népképviselő volt s ragyogó szónoklatával hóditotta
az embereket: tiszta, érczes, rokonszenvtámasztó hangja akkor is
meglepett mindenkit. Hát a mikor jókedvében dalol? Milyen költő lett
Jókai: az egész világ tudja. Milyen festő, milyen faragó lett volna:
senki se tudja. Ha énekessé válik: akkor is meghódolt volna neki a
világ. Tudjátok-e, hogy Petőfi is irigyelte tőle hangját és dalait?
Petőfinek nagy ádámcsutkája volt, hangjában volt némi recsegés, Jókai
hangjának szinét és kellemét meg se közelitette. De erejét és messzeható
zöngését se. Petőfi társaságában sokszor kitört Jókai dalos kedve.
Én is dudolgattam a magam mezei hangján.
Dalolás közben eszünkbe jutott néhány kurucz dal.
Jókai is tudott néhányat s eldalolta. Maga Káldy kisérte zongorán.
Én is tudtam néhányat. Apámtól, öregapámtól s dédősapámtól maradt ránk.
Eszembe jutott Huszt váráról szóló dal, Zrinyi Ilona bujdosó éneke s a
Lucza Panna dala.
Közben-közben dalolgattunk, közben-közben a régi dalokról elmélkedtünk.
A régieket szebbnek találtuk, mint az ujakat.
Káldy tudta gróf Bercsényi Miklós mulató dalát. A büszkeség dala ez. Egy
mivelt nemes urnő előttem, mikor megismertettem vele, azt mondta: Ennek
a dalnak csak egy neve lehet: »A büszke dal«.
Káldy elverte ezt.
A ki ezt a dalt vidám és erős magyar lélekkel hallja, annak teste
mozdulatlanul nem marad, ha már haldoklik is. Szeme föllángol, fejét
föltartja, derekát kiegyenesiti s lábai bokázni kezdenek.
Jókai eljárta előttünk az igazi kurucz magyar tánczot. Lassan járta,
inkább csak megmutatta, de mégis eljárta.
Hatvannégy éves volt akkor Jókai. Üde, piros arcza, ábrándos és mosolygó
kék szemei s még nem szürkülő szőke bajusz és szakál. Jókainak régi
szokása, hogy kissé oldalra hajtja fejét s mellét kissé beesni engedi.
Hejh, de mikor azt a tánczot járta: egyenesen állt akkor a feje s
domboru volt melle, mint akármelyik daliás hősé Rákóczi hadseregéből.
Az áldomás kincset vetett föl. Akkora kincset, hogy annak nemzeti
értékét csak későbbi korszak tudja fölismerni. Itt jutott eszünkbe
történelmi zenénk fölkutatása, összegyüjtése, megtisztitása.
Talán mondhatnám s ha Káldy élne, meg is mondanám, hogy a gondolat az én
agyamban támadt. De ezt nem tartom fontosnak. Nem az ötlet, nem a
gondolat, nem az eszme a fődolog.
Nincs oly buta ember, a kinek nagy gondolata egyszer-másszor ne akadna.
Tudja ezt a néplélek is. Tudását igy fejti ki: vak tyuk is talál néha
szemet.
Abban már van egy kis érdem, ha nagy gondolatában az ember fölismeri,
megbecsüli, el nem ejti vagy el nem forgácsolja azt, a mi igazán nagy.
Ez annyit bizonyit, hogy az ember méltó az ő nagy gondolatára, sőt még
azt is bizonyitja, hogy gondolatát nem ugy álmodta, nem ugy találta, nem
véletlenül jutott hozzá s nem ugy lopta.
Ámbár lopott eszmékkel, elcsent vagy elsikkasztott gondolatokkal sok
ösztövér lélek gazdagodott már.
Nagyobb érdem, ha a gondolatot megfelelő jó alakban tudjuk megszülni.
Oly alakban, hogy az képes legyen eszmévé válni s mint eszme, az
emberek, a tömegek, a korszakok lelkéhez beférkőzni, oda illeszkedni.
A ki erre képes, annak neve néha hosszabb időre is fenmarad.
Nem mindig okos, nem mindig bölcs gondolat az, mely a tömegek lelkéhez
illeszkedik s korszakok jelszavává válik. De mindegy az. Bizonyos
felmondásra vagy lejáratra szóló halhatatlanságot ez is biztosit.
A főérdem azé, a ki azt a nagy gondolatot megvalósitja s annak erejét
minden kétség és akadály ellenére kifejti.
Ez az érdem Káldyé.
Az érdemmel nem mindig jár együtt az elismerés.
Az elismerést gyakran csak nehezen és lassan lehet kivivni. S az
elismerés haszna igen gyakran nem az érdemé. A ki a gyémántot kiássa a
kősziklából: az rend szerint koldus. Milliomossá az lesz, a ki eladja a
gyémántot.
Én milliomossá Káldyt nem tehetem. De arról gondoskodom, hogy nevének
dicsőségében, érdemeinek történelmi elismerésében fogyatkozás ne legyen.
Az áldomás után jó ideig csaknem naponként találkoztam vele. Tagja s
vendége lett az Abbázia kerek asztalának. Odajött délutánonként egy
darabig minden héten háromszor-négyszer. Ott szőttük-fontuk terveinket,
a melyek csak az ő magyar szive s hatalmas zenetudománya és buzgó
fáradalmai által valósulhattak meg.
Sok boszuságom, sok keserüségem volt nekem a magyar zenevilág emberei
miatt. Ezek az emberek irtózatosan pusztitják a magyarságot s hihetetlen
erővel és sikerrel germanizálnak mindenfelé. Ha Ausztria fizetné, ha
Caraffa és Kollonics vezérelné őket, nem tehetnék jobban. S mindegy ám
az, ezek az emberek itt születtek-e nálunk, vagy valahol a cseh hegyek
között. Mihelyt zeneember: mindjárt német. Alig lehet találni köztük
tiszteletre méltó kivételt.
Ott volt például Liszt Ferencz.
Mig nagy képességei ragyogtak, hóditottak, melegitettek: addig kint
andalgott idegen nemzetek között s ott fecsérelte erejét, tüzét,
lángelméjét. Nekünk hátat forditott.
Mikor pedig a mult század hetvenes éveinek közepén odakint már az
ördögnek se kellett: akkor hazajött hozzánk, megtettük nagy hazánkfiának
s elláttuk uras fizetéssel. Holmi ideges urak és urnők eljártak hozzá
kezet csókolni.
Pedig egy szót se tudott magyarul.
Egyetlen csöpp vére se szeretett bennünket.
Nemzeti zenénket pedig elsikkasztotta s odaadta a vályogvető és muzsikus
czigánynak. Mi ehhez képest Görgeynek világosi fegyverlerakása? S a ki
Liszt Ferencz közelébe akart jutni: annak le kellett tennie
magyarságáról, nehogy őt Liszt parasztnak gondolja.
S mi örültünk ennek, mint a bolond a báránybőrsüvegnek.
Volt a mi operánknál egy zenekarbeli jeles hegedüs. Jó ismerősöm.
Ismertem apját is. Apja kórusnémet volt Veszprémben. Ott kezdte meg a
zenetudomány tanulását elméletileg is, gyakorlatilag is. Magas, sudár,
egyenes termet, szép barna arcz, szemrevaló férfi.
Ott szokott lenni a filharmoniai hangversenyek zenészei közt is.
Gyönyörü hangversenyek ezek is. Onnan is számüzve minden magyar hang.
Beszédben is, dallamban is.
Egyszer ott az Abbázia kerek asztala közelében összeszidom e miatt s azt
kérdem tőle:
– De hát végre is miért nem adnak önök elő magyar zenét?
Mosolyog.
– Hogy’ adhatnánk elő? Hiszen csak a czigánynak való az!
Ezt mondta nekem ez az ember, a ki a magyar királyi operaház zenésze s a
magyar államtól nyeri életének ellátását.
Látta arczomon, hogy keresem a szelid szót az ő feleletére, de nem
találom. Meg akart kérlelni.
– Hát aztán micsoda magyar zenedarabot adhatnánk mi ott elő?
– Leszakadna talán az önök keze abban, ha egyszer évenként előadnák
Kossuth nótáját?
A muzsikus szétnéz jobbra-balra. Azután fölnéz a padlásra. Azután lenéz
az asztal alá. Keresi emlékezetében és kottáiban a Kossuth-nótát. Nem
találja. Utóbb is hozzám fordul.
– Melyik az a Kossuth-nóta?
Ezt kérdezte tőlem ez a magyar ember. A ki Veszprémben született és
nevelkedett. A hol Csermák élt és meghalt. A hol Ruzsicska alkotta szép
magyar hallgatóit. A hol született a két Szigethy-testvér. S a hol
született s a honnan hozta tündér dalait Tamássy József. Ez az ember
odavaló s nem tudja, melyik a Kossuth-nóta.
Odahivtam a főpinczért.
– Géza ur, ha ez az ur itt a kerek asztal közelében valamikor még le
akar ülni: legyen szives megmondani neki, hogy az a hely, a hova le akar
ülni, el van már foglalva.
Később meglátogatott, bocsánatot kért, fölkereste Kossuth nótáját,
alakitott belőle egy ábrándot s ajánló levelet kért tőlem Czeglédre, ott
akarja először előadni.
Bizony nem rossz ember volt ő. Csak szerencsétlen ember volt. Balsorsa
ugy hozta magával, hogy növendéke legyen a magyar királyi
zeneakadémiának. A ki pedig ott meghalni vagy onnan megszökni nem akar:
annak németté kell válni. Annak saját nemzetének zenéjét meg kell
gyülölnie, saját szive dobogását el kell nyomnia.
Nem hiszitek, hogy igy van?
Lehetőnek tartom, hogy van kivétel. De én még nem láttam egyet se.
Minden más nemzet, kicsiny vagy nagy, az ily intézetet régen dinamittal
robbantotta volna szét. A leghitványabb nemzet se türné, hogy saját
költségén saját állami intézetében tartsanak egész sereg embert, a ki
gyülöli őt s gyülöletére neveli föl a nemzedékeket egymásután.
S akadnak védői ennek az undok állapotnak.
Volt egyszer országgyülésünkön hajdani időkben egy tekintélyes politikai
párt. Nemzeti párt volt a neve. Volt ennek egy nagytehetségü,
tekintélyes, előkelő s minden hazafi tiszteletére méltó vezére. Még ő is
abban a meggyőződésben volt, hogy azt a nemzeti intézetet jól vezetik s
annak tanitó rendszeréből minden zenemagyarságot ki kell zárni. S
körülbelül igy vélekednek az ország kormányzó férfiai s a nemzet
törvényhozásának népválasztotta tagjai. Legalább mindent ugy
cselekesznek, mintha igy vélekednének.
Nincs segitség. Ha mikor ez állapot ellen hangom fölemeltem: akár a
Holt-tenger napkeleti partján levő pusztába kiáltottam volna bele. Nem
hallotta azt senki.
Annyit elértem egyszer, a hogy’ már megemlékeztem róla, hogy Káldyt egy
évre megbizták 150 forint évi fizetésért, hogy adja elő ott a magyar
zenének legalább történetét. De a magyar zene ismertetésébe bele ne
fogjon.
Szegény czigány, a te füstös arczoddal és mosdatlan kezeddel de bölcsebb
ember és jobb hazafi vagy te, mint azok a kormányzó urak, zenetudósok és
mindenféle megbolondult szakértők!
Nem kell ám pedig azt hinni, hogy a zeneakadémiai felfogás egyszerü
butaság. Nem az a! Van abban rendszer! Jól meggondolt, szivós
kitartással alkalmazott rendszer.
Először is azt állitják a zenetudósok, hogy nincs magyar zene. Minek
tanitsák tehát azt, a mi nincs?
De ugyanazon lélekzettel azt is állitják, hogy a magyar zene megrontja a
fület és agyat, megfertőzteti a hallást és zenei gondolkozást; a tanuló
tehát a klasszikus zenére alkalmatlanná válik, ha neki a magyar zene
gyakorlását egy pillanatra is megengedik.
Ha nincs magyar zene: miként ronthatja az meg a fület és az agyat?
Vannak zenetudósok, a kik elismerik, hogy van magyar zene. De ezek is
két táborra oszlanak.
Az egyik tábor azt mondja: van magyar zene, de az nem egyéb, mint
sujtás, sujtás és megint csak sujtás. Nem a posztó maga, mert az nincs,
hanem annak csak a zsinórzata.
A másik tábor pedig azt mondja: van ugyan zene, melyet mi magyar zenének
nevezünk, de ez nem egyéb, mint tóttól, szerbtől, oláhtól, orosztól
összelopkodott kezdetleges dallam, mely azonban a továbbfejlődésre
képtelen. Magas értékü zeneművet, klasszikus zenealkotást ebből
teremteni nem lehet. Liszt ezelőtt harmincznyolcz esztendővel csak a
kóborló czigány faluvégi dorombolásának nyilvánitotta a magyar zenét.
Pedig akkor még minden tekintélye meg volt.
Sohase hittem az efféle bolondságot.
De feltünt, hogy teljesen jó érzésü tanult magyar embert is találtam s
nem egyet, a ki bizonyitgatta előttem, hogy abból az éretlen kis
zöngésből, a mit magyar zenének hiszünk, nagy műzenét fejleszteni
csakugyan nem lehet. S bizonyitgatta ezt számtalanszor. Számtani
tételekkel állt elő, a melyek szerint pedig nem tagadhatni, hogy kétszer
kettő sohase lehet több, mint négy. S hol van ez a szám Wagner
zenéjéhez, az álló csillagok távolságának millióihoz?
Valahol hibának kell lenni.
Az egyik eset az, hogy én tévedek s nekem nincs igazam.
De ez az eset fenn nem állhat. Én tudom, hogy van magyar zene. Minden
érzékem bizonyitja ezt. Nekem hiába beszélnek a zenetudósok és tudós
szakértők.
A másik eset az, hogy a zenetudósok és a tudós szakértők agya félre van
nőve s ebben a kérdésben gondolkozásuk béna.
Ez az igazság!
Gyere Káldy, bizonyitsuk be ezt!