(A magyar zene története nincs megirva. – A Gotterhalte rábaközi
ősmagyar dal. – A magyar zenével nem törődnek. – Bihari, Erkel, Káldy. –
Hogy’ kezdődik Káldy élete? – Munkássága. – Halála. – Nyelvtudása. –
Nyelvtudománya megmenti a rablóktól.)
Gazdag története van a magyar zenének. De e történet megirásával nem
törődik senki. Nem törődik a magyar király, nem törődik Magyarország
kormánya, nem a Magyar Tudós Társaság, nem a Magyar Királyi
Zeneakadémia, de nem törődik a Magyar Királyi Tudomány Egyetem
bölcsészeti kara sem. Egy-két szegény pap, tanár, zenekedvelő kisérletet
tett ugyan e történet egyik-másik fejezetét megirni, de hát mindez
kicsiny dolog. Nemzeti vállalat ez, nemzeti erővel kell hozzáfogni, kis
erejü magános ember tökéletes végre nem tudja ezt vinni.
De mi köze ehhez a magyar királynak?
E kérdést veti föl bizonyára minden pápaszem, minden gubanczos hosszu
haj, minden hivatalos ész, a magyar zeneügygyel foglalkozó minden cseh,
minden német és minden magyar hóbort.
Pedig van egy kis köze hozzá.
A magyar zene a magyar léleknek egyik hatalmas működése. A királynak
pedig köze van ahhoz, hogy népének lelke miként működik.
S azután egy iczi-piczi, de jellemző tüneményre rá kell mutatnom. A
magyar király osztrák császár is. Az osztrák császárnak van egy
himnusza, az ugynevezett »Gotterhalte«. Eleget boszantják vele katonák
és nem katonák a magyar fület. Kutya időkre emlékeztet bennünket ez az
osztrák himnusz. Nem szeretjük, nem kell, soha se barátkozunk meg vele.
Soha!
Pedig ennek zenéje magyar népdal. Hol kerekedett: nem tudom. Azt hiszem
a Rába vidékén született, a hol nyelvben, vidámságban, zenei hangulatban
s ősi szokásokban leggazdagabb a magyar nép. Itt hallottam dalolni
gyerekkoromban magam is, itt hallotta dalolni 1848 előtt Kozma Sándor
egykori barátom is. Ma is ismerem a népdal zenéjét s Káldynak
eldudoltam, hogy csináljon belőle hangjegyes dalt s jusson hozzá ekként
minden zeneértő.
Szövegének is emlékszem egy gerezdjére. Ez igy szól:
Rába partján fűzfaberek,
Arra nézek, ki van ott.
Ott búsul a Kónyi lánya,
Talán értem búsul ott.
A többit elfeledtem. Ez is diákkoromból maradt meg emlékezetemben.
Csornán vagy Szili-Sárkányban hallottam.
A népdal régi. Hiszen innen-onnan száz esztendeje, talán több is, a
mikor tőlünk ellopta Haydn s német-cseh dallamra torzitva csinálta
belőle az osztrák himnuszt. Büszke magyar ritmusát mélázó idegen
ritmusra változtatta s daliás bokázó végdallamát keservesen elnyujtotta,
mivelhogy az ő fuvó hangszereivel igy tudta kezelni legjobban. Az ő
német esze ugy gondolta: a hangszerért van a zene s nem a zenéért a
hangszer.
Igy készült az osztrák himnusz.
Az eredeti magyar dal sok rokonságban van a kurucz zenével. Még pedig a
kurucz zenének hősi részével. Bokázó dal, a ki kellő hangulattal állva
dalolja, szinte lehetetlen, hogy sarkantyuit össze ne verje. Faji
önérzet és nemzeti büszkeség van benne, nem oly határtalan gazdagon,
mint Bercsényi palotásában, de azért nagy mértékben.
Igaz, hogy azt is könnyüszerrel be lehetne bizonyitani, hogy a
Gotterhaltét a magyar kálvinisták egyházi énekéből, a XLVII-ik
zsoltárból csempészték. Történetileg bizonyos, hogy ezt a zsoltárt Béza
Tivadar hitujitó, Kálvin kortársa szerkesztette, a régi magyar szövegre
pedig Szenczi Molnár Albert hirneves magyar hitujitó forditotta. Az is
bizonyos, hogy dallamát ősi franczia népdal után Goudimel franczia
zeneszerző alkotta meg. Mind ez három-négyszáz éves dolog. De az mégis a
legbizonyosabb, hogy a rábaközi népdal daliás és bokázó részleteit mégis
csak a magyar nép alkotó szelleme alakitotta.
Már most ha akadna egy bölcs tanácsadó, a ki azt mondaná a királynak:
– Uram király, a te osztrák himnuszod magyar népdal, mégis szereted, –
ám engedd meg, hogy legyen magyar himnuszod is s hogy ez is magyar
népdal legyen s engedd meg, hogy katonáid a neved napján osztrák
országodban amazt fujják, de magyar országodban a miénket fujják.
Bemutatunk kurucz dalaink és népdalaink közül százat, köztük lesz
Rákóczi is, Kossuth is, válassz ki egyet közülök, nem bánod meg soha! S
nem bánjuk meg mi se.
Vajjon mit szólna ehhez a király? Nem fogadná-e szivesen ezt az
ajánlatot? Hiszen szebb himnuszt találnánk mi dalaink közt, mint
Haydnnak magyartól lopott, magyarból rontott férczelménye.
Hát hiszen ha csak muzsikáról volna szó!
De hát miért nem törődik a kormány, a Tudós Társaság, a Zeneakadémia a
magyar zene történetével? Sőt a magyar királyi Zeneakadémiából miért
kell épen a magyar zenének, sőt még történetének tanitását is kizárni?
Furcsa dolog ez!
Egykor ezelőtt nyolcz évvel – 1893-ban – zajt ütöttem e kérdéssel a
képviselőházban. Addig zaklattam a minisztert, mig utóbb beleegyezett,
hogy Káldy tanitsa hát ott a magyar zene történetét. Vállalkozott volna
is rá szivesen.
De mi történt?
Az történt, hogy mig a magyarul se tudó német és cseh tanárok kapnak ott
három-négy ezer forint évi fizetést, addig Káldynak adtak százötven
forint évi fizetést. Tehát háromszorta kevesebbet, mint a szolgának, a
ki a német és cseh tanárok után söpri a szobákat.
Ne neked magyar művész, saját ősi országodban!
S ma is igy áll ez a kérdés. Vagy még talán igy se. Mindennek, a mi
magyar, ki kell zárva lenni a Magyar Királyi Zeneakadémiából.
Hát a jó tudomány-egyetem bölcsészeti kara?
Ő tudja-e, hogy a léleknek mekkora ereje, a népnek mily nagy és fenséges
jellemvonása a zeneösztön, a dalolás képessége? Tudja-e: minél magasabb
valamely nemzet népzenéje: annál miveltebb és tökéletesebb annak a
nemzetnek lelke s annál nemesebbek erkölcsei? Tudja-e azt, hogy a magyar
népzene már ezelőtt kétszáz évvel, a mikor Zrinyi Ilona bujdosó dalát,
Rákóczi igaz dalát, Bercsényi palotását megalkotta, sokkal magasabb és
fejlettebb volt, mint a világ minden más nemzetének népzenéje? S tudja-e
azt, hogy a zeneösztön olyan, mint az isten képe; – minden nemzet a maga
lelke szerint alakitja meg azt?
Tudja a manót. Német tudós nem irta meg, honnan tudná hát a
tudomány-egyetem?
S a mi jó Tudós Társaságunk!
Van egy lelkes jó barátom, Kálmán Farkasnak hivják. Kálvinista pap a
nagy magyar alföldön. Tudós férfiu, zeneértő, fáradhatlan buvára a
magyar zene történetének. Korszakos művei, fölséges buvárlatai talán
most is ott korhadnak már több mint tiz év óta a Tudós Társaság
lomtáraiban: nem törődik velük senki.
Hanem azalatt országunk szivében és minden nagy városában s szerteszét
mindenütt terjesztik a német, cseh és olasz népzene gajdolásait s a
fölséges magyar dalt átengedik a szegény népnek s a még szegényebb
czigánynak!
Igy van biz ez!
Hejh pedig ha a világ ismerné a magyar zene történetét! Ha ismerné
egyházi, hősi, szerelmi, ábrándozó és tánczzenénk hasonlithatlan
remekeit!
Minden nagy fajnak vad ösztöne meghóditani a világot. Megkisértette a
római, a hun-magyar, a török-tatár, a franczia s most ebben dolgozik az
angol, a német, az orosz.
Mi magyarok már nem hódithatjuk meg a világot. Se népszámunk millióival,
se iparral, se fegyver hatalmával. Csak zenénkkel és tánczunk
fenségével. Ezt legyőzni nem tudná senki; elfogadná, megtanulná,
megköszönné mindenki. Nemesebbé tennők a világot s előbbre vinnők az
emberiség mivelődését.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ábrándnak, kérdésnek szép, de erőtlen faji önérzetnek hiszik ezt sokan.
Kisértsük meg bebizonyitani.
Állitsuk a közönség elé: mit tett Káldy, a vagyontalan, a szegény, a
munkával agyonterhelt, egyszerü magyar szinész – egymaga.
Szép élet a Káldy élete. Fényben, ragyogásban, fenségben én szebbet nem
ismerek. Csakhogy a fényt, ragyogást és fenséget kevesen látták. Igaz jó
magyar szemmel lehetett azt csak fölismerni.
Az utolsó században három állócsillagát látom magyar zenénk világának.
Bihari az egyik, a nagy alkotó.
Erkel a másik, a ki szintén sokat teremtett. A ki bebizonyitotta, hogy a
magyar fajzene egyenlő magasságban áll a világzene remekeivel.
Káldy a harmadik, a ki a feledés moha alól kiásta őseink kincseit s
fölfedezte előttünk gazdagságunk minden rejtekét.
Mások is voltak. Buzgó erők, de kis erők. Alkotók, de csak egy-egy
időszak, egy-egy nemzedék számára. Minden kor, minden időszak számára
csak ez a három dolgozott.
Előttük is voltak nagyjaink. Czinka Panna és Lavotta nevét s örökké szép
műveit jól ismerjük. Még nagyobbak a kurucz dalok teremtői. Csodálatos
szellemek, megmérhetetlen gazdagsággal teljes lelkek. De nevüket
elboritotta a messze mult és a feledés s nemzetünk üldöztetése. A hogy
nem ismerjük az egyiptomi piramisok épitőmestereit: ugy nem ismerjük
azokat, kik a kurucz dalokat megalkották.
De talán nem is egyesek alkották.
Talán ugy készültek, mint Mózesnek szent könyvei, mint Homérosznak
énekei. Ezer év alatt teremtette meg nagy és nemes nemzet lángelméje. A
minő volt a héber, a hellen és a magyar. S a hogy Mózes és Homér nevéhez
kapcsolódik a hajdankor két nagy alkotása: ugy kapcsolódik Rákóczi
nevéhez mindaz, a mit az Árpádok és Hunyadiak kora óta alkotott meg
lassanként, századonként, nemzedékenként fajunk szenvedése, önérzete,
lánglelke, hősi végzete.
Én azt hiszem, igy volt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Káldyról élettörténetet irni nem akarok. Se hosszu és mély tanulmányt.
Olyas valamit akarok irni, a mit tárczaközleménynek tart a mai felfogás.
Könnyü olvasmányt, szakadozott élettöredékeket, jellemző adomákat; csak
arra ügyelek, hogy az embert és korát és korának viszonyait hiven
állitsam nemzetünk elé.
Káldy 20 éves korában 1858-ban lett a kolozsvári nemzeti szinház
karnagya. Mielőtt ez állását elfoglalta: nagy utazást tett
Olaszországban, hogy ennek szinművészeti és zeneművészeti viszonyait
alaposan tanulmányozza.
Kolozsvárott volt nyolcz évig.
Ezután 1866-ban az aradi szinháznak lett karnagya öt évig. 1871 és
1872-ben a budai szinkört igazgatta; 1872-től 1881-ig a budapesti
zenekedvelők karnagya s az országos szinitanoda énektanára volt.
1881-től 1884 augusztus közepéig a Nemzeti Szinház operájánál volt
rendező s mikor a királyi opera megnyilt, odament át főrendezőnek s
szerződése volt 1891 augusztus hó 15-ig.
Azonban 1888-ban elcsapták. De ugy elcsapták, hogy mesének hiszi
mindenki, ha történetét elbeszélem.
Pedig elbeszélem. Se őt, se korát nem ismerné igazán senki, ha el nem
beszélném.
Az 1895-ik év nyarán visszahivták a királyi operához. De most már nem
főrendezőnek, hanem igazgatónak. Belátták, hogy a sok Mahlerrel,
Nikischsel s egyéb efféle féleszü faluzó idegennel magyar nemzeti
intézetet fentartani nem lehet. S azért a kit hét év előtt még
főrendezőnek se tartottak meg, azt visszakérték igazgatónak.
A mult év nyarán mondott le e diszes és nehéz állásról.
Meglátogattam, mikor lemondása hirét meghallottam. Sulyos betegnek
találtam. Az a betegsége volt, a mi Deák Ferencznek. Gyógyithatlan
szivbaj mind azzal a szenvedéssel, a mely ezzel járni szokott.
De még mindig nagy kedve volt a munkához.
A beszéd kifárasztá, de azért lelkesen beszélt nagy terveinkről.
Ismertté tenni a magyar nemzeti zenét s oda helyezni azt a világ
homlokára koronának.
Ez volt a mi tervünk. Az övé is, de az enyém is.
Bánatosan jöttem el tőle mégis. A halál szelének fuvalmát éreztem
közelében.
Fájdalom, nem csalt meg a sejtelem. A szivbaj, ha ilyen természetü,
gyógyithatatlan. De gyorsabban fejlődött, mint hittem. És mégis sok
szenvedéstől kimélte meg Káldyt komor végzete. Akkor halt meg, a mikor
még szentül hitte, hogy még dolgozni tud. Ugy szerette a munkát, ugy
lelkesült a nemzeti ügyért, magyar zenénk összegyüjtéseért, hogy kínos
szenvedése daczára is boldog volt, a mikor elgondolta, hogy ő még
mennyit tud végezni. Egy perczig se volt olyan beteg, hogy a munka
reményéről le kellett volna mondania, de le nem irhatnám azt a
fájdalmat, melyet e lemondás neki okozott volna.
Meghalt hirtelen.
Zeneszerzőnek se volt jelentéktelen. Több mint tiz szinműhöz alkotott
zenét s egész zeneszinműveket is irt. Néhány dala édes, tiszta, nemes
magyar dal. Zeneszinműveiben, melyek ifjabb korára esnek, nem mindig
magyar, sőt sok helyütt idegen zenét mivel. Bécsi mesterektől tanulta a
zenetudományt s hiába, az idegen zenei benyomás sokáig megmételyezte
szellemét.
Egykor kolozsvári zenekarát átvitte Bukarestbe is. Nagy diadalokat
aratott vele. A magyar zene, dalunk, dallamaink, tánczunk elragadták a
románokat. Igaz, hogy akkor még a jó szomszédok nem voltak rossz
szomszédok.
Csodálatos képessége volt a nyelvtanuláshoz. Igaz, hogy olaszul és
francziául már jól beszélt, de egy hét alatt meg is tanulta Bukarestben
a román nyelvet s ugy beszélte, mintha évekig ott lakott volna.
A nyelvben, melyen beszélünk, zene is van. Azt gondolhatná az ember,
hogy a kinek nagy tehetsége van a zenéhez, az az idegen nyelvet is
könnyen tanulja. Ez a népdal például: »Lóra csikós, lóra, – elszaladt a
ménes, Csak egyedül maradt – a pányván a nyerges« – a legszebb hangok
bájos kis gyüjteménye. Azt gondolhatnók, a kinek a lelke hangokból tud
szépművet teremteni: az észrevétlenül is megtanulja az idegen nyelvet,
ha szép.
Hát hiszen a magyar meg is tanulja. Egyetlen magyar zeneköltőt vagy
jeles énekest se láttam, se férfit, se nőt, a ki még egy-két idegen
nyelvet folyékonyan ne beszélt volna. De nem ilyen a német vagy a cseh.
Meg nem tanulja az a magyar nyelvet soha. Hozzánk szakad már akkor, a
mikor nem nagyobb még mint a sipja, trombitája, hegedüje; – itt él, itt
marad, itt nő meg haja is, hasa is, de azért a mi édes nyelvünket soha
se tudja megtanulni. Igaz, hogy mi is hibásak vagyunk. A helyett, hogy
sipját, hegedüjét, trombitáját a hátához vernők: még mi is vele együtt
az ő nyelvén rontjuk a levegőt.
Káldynak tökéletes hallása volt a nyelvhez is. Például a német és olasz
nyelvben még a szójárásokat is tökéletesen ismerte. Egyszer bebizonyult
ez egy érdekes kalandjával.
Valamelyik szép nyári holdvilágos késő estén Jókaitól jött le a
Svábhegyről gyalogszerrel, magánosan. Nem a kocsiuton jött, hanem a
gyepük közt a szűk, sötét és mély gyaloguton.
Szemközt jött vele öt-hat markos olasz kőfejtő legény. Talán bor is volt
bennük, talán bojnyik volt köztük a nagyobb része. Káldy jól hallotta,
hogy lassitott hangon a fölött tanácskoznak, hogy a szemközt jövő embert
lefülelik, kissé megfojtogatják, óráját, pénzét elveszik, s ha orditani
talál: leszurják.
Káldy körülnézett; – a szemközt jövő ember ő volt. Neki kellett tehát a
lefülelést, megfojtogatást és oldalba szurást jó kedvvel elszenvedni.
Menekülni se jobbra, se balra nem lehetett. A part magas, a gyepü sürü
és tüskés. A kiabálás nem ért volna semmit. Ki hallja azt meg éjfélkor a
Svábhegy puszta lejtőjén? Hogy visszafelé fusson: eszébe se jutott.
Hiszen neki előre kell, haza kell menni, várja a kis feleség.
Rögtön észrevette, hogy a rablók toszkánai nyelvjárásban beszélnek. Azok
akarnak az ő eszén kifogni! Gyere csak talián!
Ment eléjük bátran. Ő is szeretett széles karimáju, csucsos süvegü,
olasz alaku kalapot viselni. Akkor is az volt a fején. Igaz, hogy arcza
is hasonlitott kissé az olaszokhoz, csak szemeinek tüze volt enyhébb,
sokkal enyhébb, mint az olasz szemek tüze.
A mint hozzájuk ért s a mint azok már készülődtek, hogy őt nyakon
csipik, egyszerre kalapját leemelte, balkezével magasra tartotta s
harsány hangon, tiszta toszkánai kiejtéssel felkiáltott:
– Isten áldjon testvérek! Éljen Olaszország! Éljen Garibaldi! Le a
papokkal!
Hejh, a hány olasz volt a világon abban a kutyaszoritó szűk utban,
valamennyi viharos örömmel kiáltott föl, kését zsebretette, kalapját
üdvözlésre emelte s Káldyt összeölelte, csókolta.
– No csak igaz testvér vagy te Jakopó.
Rögtön elnevezték Jakopónak. A mint meghallották toszkánai beszédét; a
mint látták, hogy szidja a papot: mindjárt biztosak voltak arról, hogy
igaz testvér. A trieszti és a kucséber olasz nem ily tiszta beszédü s
nem ily jó erkölcsü.
Még ők akarták a hegyen lekisérni a déli vasutállomásig, hogy a
vizvezeték körül az éjjeli csirkefogóktól valami bántódást ne
szenvedjen.
Káldynak azonban nem alkotásaiban van nagysága. Vannak nekünk olyan
zeneműveink, mint az övéi s lesznek még nagyobbak, még különbek is.
Nem is abban volt nagy, a mit az operaház belső berendezésében mivelt.
Pedig ez nem kis dolog.
Az uj operaháznak uj a szinpada, ujak a mellékhelyiségei; mind azokhoz
szokni kell s szoktatni kell a személyzetet.
A nemzeti szinháznál nyolcz uj operát rendezett be, a királyi
operaháznál 1884-től 1888-ig ötvenhat uj operát.
Uj diszletek, uj jelmezek, uj kellékek, uj fegyverek, uj butorok
ötvenhat operához. Nagyon kevés ember tudja elképzelni a világon, hogy
micsoda munka ez világvárosi méretü és szépségü uj operaháznál. A mikor
ötvenhat vágytárs és vetélytárs és hirlaptudósitó és műbiró keresi a
gáncsot és kifogást és sugdos miniszternek, intendánsnak, kaszinóbeli
uraknak, prima és secunda donnáknak s egyebeknek.
Mindezt elfeledi, el is feledte a világ régen.
A ki nagy jót alkot: annak neve gyakran fönmarad. A ki nagy rosszat
csinál: annak neve mindig fönmarad. A ki bölcsen és erélylyel meggátolja
a rossz dolgok bekövetkezését: azé a legnagyobb érdem, de se nevének, se
munkájának emléke fönn nem marad.
Minek is?
Káldy nagysága abban áll, hogy föltárta nemzeti zenénk ismeretlen
kincsesbányáját. De, hogy ezt tehesse: előbb el kellett őt kergetni az
operától, meg kellett fosztani őt kenyerétől és nyugdijától, szét
kellett szakitani szerződését, meg kellett rongálni becsületét, meg
kellett semmisiteni a képességeiről való jó véleményt, el kellett őt
könyörületlenül tiporni.
Akkor ötven éves volt. Harmincz esztendőn át a magyar szinművészetért
élt, koplalt és dolgozott. Eredj öreg legény most koldusnak,
földönfutónak feleségeddel és férjhezmenő lányoddal együtt.
El nem engedhetem magamnak, hogy ezt a furcsa dolgot el ne meséljem.