(A birók helyzete. – E helyzet javitása. – Más legyen az előadó s más az
itéletmondó biró. – Az egyházpolitika. – Szilágyi szerepe. – A király
kedvetlenül fogadja el miniszterének. – Miként szokta előterjesztéseit a
király előtt megtenni? – Elnöki beszéde a királyhoz az ezredéves
ünnepen. – Nem helyeseltem, hogy Bánffy ellen a személyes üldözés és az
erkölcstelen pártszövetség élére állt.)
A biróság helyzetének javitása fölött sokat tanakodtunk. Ez a helyzet
régóta szomoru, sőt még kinos is.
Kevés a biró, sok a munka, kicsiny a fizetés: ime ez az a szomoru, sőt
kinos helyzet.
Sok dologgal találkoztam már az életben, a melyet sohase tudtam
megérteni. Az érthetetlen dolgok közé tartozik az is, hogy a biró
munkájának értékét az elintézett számok statisztikája szerint itélik
meg.
Ez tökéletes hülyeség.
Mikor a vármegye tisztviselője voltam, megesett velem, hogy egy óra
alatt elintéztem ötven ügyszámot. De megesett velem az is, hogy egyetlen
ügyön öt hétig s naponként tiz-tizenkét órán át dolgoztam. Az egyik
esetben alig két percz, a másik esetben négyszáz óra esik egy ügyre.
Már most ha a hülye felfogás szerint itélik meg birói képességemet: az
első esetben én vagyok a legderekabb biró, noha voltaképen alig
dolgoztam valamit; – a második esetben pedig én vagyok a leghanyagabb
biró, mivelhogy heteket, hónapokat pazaroltam el egy ügyre. Pedig
munkámra testem és lelkem minden erejét ráforditottam.
Egy-két tudatlan miniszteri tanácsos s néhány bolházó elnök és
tanácselnök vezette félre a minisztereket és a józan észt: ugy honosult
meg nálunk, megint német példa után, ez a rossz felfogás.
De hát meghonosult.
Következése az lett, hogy a birák, kivált a táblákon és az egyes
biróságoknál, de még a Kurián is, elkezdtek a statisztika és a
minősitési tábla számára dolgozni, elkezdték erejüket kimeriteni,
éjjelüket-nappalukat elrontani, szemüket és agyukat és életkedvüket
pusztitani, hogy a divatos hetenkénti ügyszámot elérhessék. Ezzel a
birói kar, a tanultságnak, az értelmiségnek és a jellemnek e kiváló
tábora olyan sorsra jutott, mint az ólombányák kőfejtő rabszolga népe.
Mivelt és szabad embereknek rosszabb sorsuk már nem lehet. Az életnek
örömei egy pályán se hervadnak oly gyorsan el, mint a magyar birói
pályán. Vasizom és bivalyideg legyen az, mely e pályán idő előtt meg nem
romlik. Természetesen csak a jó és gondos biróra áll ez a szabály, a ki
az ügyek mélységébe bele akar tekinteni. A felületes biró könnyedén
átugrik sok birói kötelességen. De épen ez oknál fogva az ügyek nagy
része is a felületes, a tessék-lássék elintézés sorsára jut.
Sokat tünődtem a javitáson.
Vég nélkül a birák számát szaporitani nem lehet.
A fizetést se lehet az angol biró javadalmának magasságára fölemelni. De
ez maga nem is igen segitene a főbajon, a birói elme tulterhelésén.
Csak egy biztos mód van, visszatérni a magyar észhez, a megyei észhez,
az embert és a birói elmét az ő méltósága szerint megillető munkához.
S ez abból áll: a biró ne terjessze elő az ügyet, ne tanulmányozza azt
előre, még csak ne is lássa előre az irásokat. Alkossunk fiatalokból egy
birósági segitő személyzetet, a minő hajdan a juratusok, megyei jegyzők
és fiskusok személyzete volt. Ez készitsen az iratokból kivonatot, ez
terjessze a tanács elé az ügyet s a biró ne tehessen egyebet, csak
figyeljen, tanácskozzék és döntsön. Mint hajdan a vármegyénél s a
szeptemvirális táblánál s részben a királyi táblánál és kerületi
tábláknál is.
Ma a társas biró legalább négy napon át ülésben van. De délutánonként s
a többi napon is éjjel-nappal az ügyeket és irásokat bujja, forgatja,
tanulja s készül az előadásra. Szeme romlik, gondolkozása fárad, agya
soha nem pihenhet igazán, termete görnyed, istennek szabad napvilágát s
tiszta levegőjét alig élvezheti, családjának s a lélek nemes örömeinek
alig szentelhet időt és nyugalmat. S mi a jutalma? Nyomorult fizetés,
csekély nyugdij, lassu előbbre haladás.
Ez a jó biró sorsa. A rossz biróról nem beszélek.
Régóta pengetem ezt az eszmét. Paulerben nem volt kezdeményező képesség.
Ő az osztrák rendszerben nőtt fel különben is. Perczel a szolgabiró
gondolkozásán és miveltségén túl nem látott semmit s nem is törődött
semmivel. Csak tisztességes jó ember és jó pajtás volt. Szilágyitól
méltán vártam a nagy ujitást. Talán el is szánta volna magát rá, ha
válság válság után nem következik, ha tünődése és fontolgatása véget
érhet, ha az egyházpolitika ránk nem szakad s ha a politikai vezérség
nemes nagyravágyása meg nem üli lelkét.
De azért a biróságok határozottan javultak vezetése alatt. Az embereket
jobban megválogatta mint elődei s mint közvetlen utóda. Közel hat évi
kormányzása nem mult el nyomtalanul. A táblák szétosztása, az
esküdtszéki intézmény előkészitése, választási ügyekben a kuriai
biráskodás s részben az egyházpolitikai javitások is az ő nevéhez
kapcsolódnak.
Az egyházpolitikának ő nem volt se kezdője, se alkotó hőse. Erre nézve
az országos közvélemény nagyobb szerepet tulajdonit neki, mint a
mekkorát valósággal játszott. Nem hiszem, hogy eljött volna már az
ideje: elfogulatlanul megirni az egyházpolitika történetét. Hiszen ez
még most is az érzékeny politikai kérdések közé tartozik. De ha egyszer
megirják: Szilágyinak szép és tartalmas fejezetet szánnak ugyan abban a
történetben, de az a történet valósággal mégis Wekerle Sándor,
Hieronymi, gróf Csáky, báró Bánffy Dezső, báró Fejérváry s rajtuk kivül
még egy-két államférfi története lesz. Mikor az egyházpolitikát
csináltuk, Szilágyinak nagy hasznát vettük ugyan, de merevsége,
makacssága sok bajt is idézett elő. Kevesen tudják ezt.
Wekerle kormányát a közvélemény nagy kormánynak nevezte el. Méltán
Kiváló férfiak voltak benne s köztük Szilágyi a kiválóbbak egyike. De a
nagy nevet még se tagjainak egyénisége miatt érdemli meg. Hanem a miatt,
mert csodálatosan nagy és nehéz feladatot végzett sulyos bonyodalmak
közt öntudatosan és nagy elszántsággal. Hajszálon függött az alkotmány a
magyarság vezető hatalma s a szabadelvü haladás minden nagy érdeke. Ezek
megmentéseért folyt az a harcz, melyben nekem is s barátaimnak is oly
nehéz munkát kellett végeznünk.
Mikor a Wekerle-kormány alakulófélben volt: Szilágyi már akkor
elvesztette a korona föltétlen bizalmát. Egykoru biztos értesités
alapján állitom ezt. Röviden el is kell mondanom e kérdés történetét.
Csak azért is, hogy ha valamely részletben tévednék, maguk az illetékes
férfiak deritsék föl s esetleg igazitsák helyre a tévedést. Az én
értesülésem biztos forrásból, noha természetesen nem közvetlen forrásból
ered.
Ő felsége a szakminiszterek kinevezésére erős alkotmányos érzékkel a
miniszterelnök véleményét szokta elfogadni ugyszólván kivétel nélkül.
Igy történt volna a Wekerle-kormány alakitásakor is. Wekerlének eszébe
se jutott mást ajánlani igazságügyminiszternek, mint Szilágyit. Hiszen
őt a király már Tisza Kálmán és gróf Szapáry Gyula javaslatára ismételve
szó nélkül kinevezte.
Most azonban a király a leggyöngédebb és legudvariasabb módon tudatta
Wekerlével, hogy őt ugyan a szakminiszterek személyi kérdéseiben
korlátozni nem óhajtja, de azt mégis szeretné, ha lehető volna, hogy
Szilágyi ne legyen miniszter.
Nagy szó volt ez. A király óhajtása személyi kérdésben nagy sulyu
körülmény. Okos miniszterelnök, kivált kormányalakitás idején, de máskor
is czélszerünek, sőt szükségesnek látja az ily óhajtás teljesitését.
Wekerle Szilágyi nélkül jött haza Bécsből, a hol akkor a királylyal
tárgyalt.
Itthon közölte ezt pártja főbb embereivel. Közölnie is kellett
mulhatlanul, minthogy Szilágyi egyszerü mellőzése legalább is feltünő
lett volna s bizonyára bonyodalmak támadnak belőle. Szilágyi nem az az
ember, a ki ilyesmit szó nélkül zsebre tegyen.
Tisza Kálmán abban a véleményben volt, hogy Szilágyi mellőzése
lehetetlen. A mely kormány szerinte a kötelező polgári házasságot, az
állami anyakönyvvezetést s a többi gyökeres egyházügyi javitást tüzi ki
elvül, de alakulásakor épen Szilágyi Dezsőt mellőzi: az a kormány azt a
gyanut támasztja maga ellen, hogy szándéka nem komoly, akarata nem
elszánt. Szilágyi mellőzése s e gyanu feltámadása már veszélyeztetné a
kormányt s a nagy egyházügyi javaslatok győzelmét, mert azonnal életre
keltené a reakcziót s bátrabbá tenné a klerikális ellenzéket.
Tiszának igaza volt. Érvei meggyőzték Wekerlét. Wekerle azonnal sietett
vissza Bécsbe a király elé terjeszteni ezt a felfogást s ez előtt
meghajolt nyomban a király is.
Igy lett Szilágyi a nagy kormány igazságügyminisztere.
Még sokan emlékeznek részletesen a Wekerle-kormány első bukására, mely a
leghevesebb egyházpolitikai harczok közt Kossuth temetése után
negyedévre az 1894-ik év nyarán következett be.
Nem beszélem el apróra e bukás történetét. Hosszura nyulnék e művem.
Elvégre Wekerle ujból megbizást nyert a koronától. A király Budapestre
jött a válságot megoldani. Egész héten át folytak a tárgyalások. Wekerle
Szilágyi nélkül nem akart uj kormányt alkotni, ő felsége pedig Szilágyit
elfogadni épen nem akarta. A hosszas tárgyalások vége az lett, hogy ő
felsége utóbb mégis csak elfogadta Szilágyit.
Csodálatos eset volt ez s 1867 óta nem is volt ilyenre példa. De nagyon
ritka az ily példa más nagy államban is.
Ő felsége gróf Csáky Albin vallásügyi miniszter ellen is táplált
kifogásokat. Gróf Csáky tünődés nélkül elfogadta a helyzetet olyannak, a
minővé rá nézve a király óhajtása által alakult s rögtön és föltétlenül
lemondott állásáról. Ő felsége óhajtása ellenére egy pillanatig se
maradt meg helyén.
Vajjon Szilágyi ismerte-e a király óhajtását 1892-ik évi novemberben,
mikor a Wekerle-kormány először alakult s 1894-ik évi juliusban, mikor
ugyanaz másodszor alakult?
Ismerte. Hiszen előtte se maradhatott titok az, a mit oly sokan tudtak.
De egyébként is, mint tőle tudom, Wekerle mindent közölt vele.
Itt merül fel most már az a kérdés: vajjon Szilágyi miért nem
cselekedett akként, a hogy’ gróf Csáky?
Előre kijelentem, hogy én helyeslem gróf Csáky elhatározását s annak
indokát, mert az ő politikai egyéniségének az felelt meg. De
határozottan helyeslem Szilágyi Dezső elhatározását is s ennek az
elhatározásnak nagy indokait.
Bármint kárhoztatta az udvari emberek eszejárása Szilágyit, ő a maga
konok elhatározásával nagy államférfiui cselekményt hajtott végre. S e
cselekmény nagyságán és nemességén még az se változtat, hogy követői
alig akadnak s a Habsburgok államaiban alig is akadhatnak.
Szilágyinak a miniszteri álláshoz való konok ragaszkodása azt jelentette
s Szilágyi tudatosan akarta is, hogy azt jelentse, hogy az ország
törvényhozásában s kormányzásában az ország általános érdeke előtt a
csupán személyi kérdésekre vonatkozó királyi óhajtásnak meg kell
hajolni. S ha általános érdek az, hogy most az egyházügyi harczok
közepén a nagy javaslatokat ő képviselje s ne más: akkor neki helyén
kell maradnia, a meddig csak lehet, még ha ez a király kedvetlenségével
járna is.
Sok adomaszerü történet él az egykoruak emlékezetében arról, minő
nyiltan és őszintén, sőt minő nyersen szokott Szilágyi Dezső a király
előtt beszélni s előterjesztéseinek indokolásában s a királylyal való
vitázó értekezésben minő szilárdan szokta a helyzetet feltárni s
javaslatának okait minő meztelen valóságukban előadni.
Sok tulzás, sok valótlanság is van ez elbeszélésekben.
A király például egyik értekezés alkalmável elejtette irónját s Szilágyi
nem vette föl, nem hajolt le érte, nem adta a király kezébe, hanem csak
nézte a padlón fekvő irónt. Szolgát kellett a királynak becsöngetni:
vegye föl az irónt.
Ez az adoma valótlan is, izetlen is. A király nem igen szokott
négyszemközti értekezés alkalmával irónt tartani kezében, hadonázni
pedig épen nem szokott vele, hogy esetleg kiejtse kezéből. A király ily
alkalommal nem mozgékony; – minden tagjának minden mozgása lassu,
kimért, katonás. Izgatott lenni nem szokott s annyira gyöngéd és
udvarias, hogy egy leesett vagy elgurult irónt fölvenni miniszterének
egyáltalán meg sem engedné.
Szilágyi igenis nyilt, egyenes, őszinte volt mind előerjesztéseiben,
mind érvelésében, a mikor a királylyal értekezett. Ritkán történt ez;
miniszterségének utolsó két évében alig is került a sor erre egyszer is;
– érintkezésük ez idő alatt az uralkodó családot érdeklő alig egy-két
személyi ügyre szoritkozott s mindenkor a legszorosabb hivatalos határok
közt mozgott.
Korábban se sokszor, de korábban néhányszor mégis értekezett vele a
király. De ez esetekben se volt Szilágyi őszintébb és szókimondóbb, mint
például Andrássy, Bittó, Szlávy, Kerkapoly vagy Wekerle. Általában a
király nemcsak teljes nyugodtsággal fogadja, de meg is várja, hogy a
miniszter, a mikor előterjeszt vagy indokol valamit, teljes nyiltsággal
beszéljen még akkor is, ha nézete az övével ellenkezik. Tisza Kálmán
például nem szeretett, nem is akart a királylyal vitatkozni, el is
kerülte, a mikor csak lehetett, de több miniszter, s ezek közt Szilágyi
is, bizony nem tért ki a vita elől.
Szilágyinak például az 1891-ik év elején volt érdekes vitája a
királylyal.
Arról volt szó, mit csináljanak a papokkal, a kik se a törvénynek, se a
kormány elkeresztelési rendeleteinek nem fogadnak szót, sőt megsértik
mind a kettőt s folyton zavarják a törvényes rendet s a társadalom
nyugalmát.
A kormány szemet nem hunyhat: ez bizonyos. Hova lesz az állam tekintélye
s a törvények szentsége?
A papokat vég nélkül sorra büntetni oly dolog, melyet lehetőleg el kell
kerülni. Nem szabad a papoknak alkalmat adni arra, hogy könnyü szerrel
jussanak az olcsó vértanuság koszorujához.
Kivenni a kezükből a házassági és anyakönyvi hatáskört: nagy sor lesz.
Rögtön nyakig esünk bele az állam és egyház közt kitörő harczba.
Efféle tünődések közt kérdezte meg a király Szilágyit: mi a véleménye.
Szilágyi a Szapáry-kormány nézetén volt. Szemet nem hunyni, a gyökeres
egyházpolitikai változtatásokat elodázni s e helyett a vétkező papokat
megfelelő szigorral büntetni: ez volt véleménye akkor. Véleményét
kifejtette s bőven indokolta a király előtt. Az volt a nézete, hogy az
egyház előbb-utóbb megunja majd az ujjhuzást, megnyugszik s a törvény és
alkotmány tiszteletére tanitja papjait. Csak gyöngék ne legyünk s a
megfelelő szigortól ne féljünk.
A király az értekezés végén ezt felelte:
– Nem győzött meg, kedves Szilágyi. Bismarck kezében nagyobb hatalom
volt, mikor az egyházzal összeveszett, mint a mi kezünkben s utóbb mégis
neki kellett meghátrálnia.
Szilágyi egész komolysággal igy felelt vissza:
– Elvégre is az a kérdés, fölséged kormányoz-e vagy a görbe bot. Én,
mint igazságügyminiszter, fölséged jogát és hatalmát védem.
A »görbe bot« alatt Szilágyi a püspökök pásztorbotját értette
természetesen.
Ennél például erősebb szót sohse használt Szilágyi a király előtt. De
ilyen erőset bizony más miniszter is használt már korábban. Sőt
erősebbet is.
Emlitettem már, hogy a Wekerle-kormány első válsága alkalmával a király
nem óhajtotta, hogy Szilágyi tovább is igazságügyminiszter maradjon.
Ezután nemsokára valami családi egyezmény vagy lemondás történt az
uralkodócsaládban egy házassági szerződés alkalmából s itt Szilágyinak,
mint magyar igazságügyminiszternek hivatalos dolga volt. Találkoznia
kellett tehát a királylyal.
A dolog természete hozta magával, hogy Szilágyi fölötte hideg és
tartózkodó volt, hiszen királyával állt szemben, a kinek nyiltan
kifejezett óhajtását, hogy ő ne legyen tagja a kormánynak, jól ismerte.
Észrevette ezt a király is, a ki egyébként szokott udvariasságát
változatlanul megőrizte vele szemben.
De tett egy elmés megjegyzést a balassa-gyarmati hadgyakorlatok idején
egyik tábori udvari ebéden. Szóba jött az ebéden a király előtt
Szilágyinak Bécsben megfordulta s a királynál való tisztelgése. Vajjon
minő kedve volt Szilágyinak? A király kedélyes mosolylyal jegyezte meg:
– Képzeljék csak – Szilágyi még csak nem is zsémbeskedett velem!
Az efféle udvari dolgok kiszivárgása nyomán keletkezett az a vélemény,
mintha Szilágyi a maga érdes modoráról még a királylyal szemben se
tudott volna lemondani. E vélemény tulzó, sőt alaptalan.
Emlitik azt a beszédet is, melyet Szilágyi, mint a képviselőház elnöke,
az ezredév nemzeti ünnepe alkalmából a királyhoz intézett.
Ebben nincs semmi érdesség, semmi ridegség. Ez a beszéd mind alakjára,
mind tartalmára nézve Szilágyinak talán legjobb, legremekebb beszéde.
Valamelyes birálatot ez a beszéd is eltür. Talán hosszabb, mint kellene.
Talán ugyanazon eszme egyes részleteit szükség nélkül ismételgeti. Ennek
daczára nagyon szép beszéd az, méltó a nemzethez és a királyhoz s az
alkalomhoz, a mely őt szülte. Hanem valami szokatlan van ebben a
beszédben, a mely azonban csak jobbá, tartalmasabbá teszi.
E beszédben nem ugy szól a magyar nemzet az ő uralkodójához, mint
jobbágy az urához. Nem az 1848 előtti országgyülések felirati hangján
beszél föltétlen hódolással, tüntető alázatossággal és csupán csak az
alattvalók hűségével. Hanem a nemzetet ugy állitja a király elé, mint
minden jognak, hatalomnak és dicsőségnek forrását, a ki nagy
fenségjogokkal ruházta fel az uralkodót, mert igy akarta s igy látta
czélszerünek s a ki hódolattal és hűséggel övezi körül királyát, mert
attól az ország jogainak s alkotmányának s a nemzet méltóságának s
jóllétének megőrzését várja meg.
Az ilyen hang nem mindennapi a habsburgi uralkodók előtt. Szilágyi e
beszédben az ezer év óta dicsőségben élő és uralkodó nemzet nevében
beszélt, a ki tulélt már öt-hat uralkodócsaládot s a kinek fejedelmei
csak akkor erősek és hatalmasak, a mikor a nemzet megelégedése és
bizalma adja nekik az erőt és hatalmat. Önmaguktól semmik.
Szilágyi Dezső akkor foglalta el az elnöki széket, a mikor a
Bánffy-kormány megalakult. Tehát ennek a kormánynak s többségének
bizalmából. Negyedfél éven keresztül, tehát még az 1896-iki országgyülés
első harmadában is Bánffy és Szilágyi közt elég jó volt a viszony, de
később, az 1898-ik év közepén erős meghasonlás tört ki köztük s Szilágyi
egész gyülölséggel inditotta meg keserü harczát Bánffy ellen.
Melyiknek volt igaza: e kérdés szellőztetésébe most nem bocsátkozom. A
harcznak sok belső részletét, sok titkát nem is ismerem, minthogy erre
nézve se Bánffyval, se Szilágyival soha nem beszéltem. De ezek a
részletek és titkok engem nem is érdekelnek. Följegyzésre méltóknak nem
tartom ezeket.
Szilágyival nagyon sok dologban és nagyon fontos dolgokban nem értettem
egyet 1898 óta. Nem terjeszkedem ki az utolsó három év történetére. Mert
ez a három év még nem is történet, hanem csak egy folyamatban most levő
történetnek kezdete. Csupán csak futólag akarok rámutatni arra a pontra,
a hol utaink eltértek egymástól.
Sehogy se tudtam kibékülni azzal, hogy ő elnöki székét arra használta
föl, hogy a képviselőház belső rendje és nyugalma megbomoljon. És azzal
se, hogy a legnagyobb zavar és fejetlenség idején otthagyta az elnöki
széket. Vannak politikai alakok, a kik megtehetnek mindent. De Szilágyi
azok közé nem tartozott. A hattyu soha se mehet bukdácsolni – sárba.
A szabadelvü és nemzeti haladás hivei tiz év óta már egy tábort
alkottak, habár különböző pártok szövetségében állottak is. Ha
egyénenként nem találkoztak is egymással, de irányuk és rokonszenveik
közel hozták őket egymáshoz. Szilágyi indulata s közreműködése is oka
lett annak, hogy ama nagy tábor összetörjön s csapatjai közé szó nélkül
vagy álnok jelszavakkal idegen elemek besurranjanak s maguk körül
mindent megfertőztessenek.
Látta-e azt Szilágyi előre, hol tör ki s hol terjed szét az az áradat,
melyet minden zsilip felhuzásával az osztrák és hazánkbeli reakcziós
elemek ránk zuditottak? Vajjon az ugynevezett uj korszak emberei elég
erősek lesznek-e alkotmányunkat a megnyirbálástól, társadalmunkat az
elszegényedéstől, nemzeti önérzetünket a megaláztatástól s faji erőnket
az elzsibbadástól megvédelmezni?
Aggódom. Aggódtam akkor is, a mikor Szilágyit olyan politikai
társaságban láttam, a mely ellen fél életén át minden csöpp vére
szakadatlanul tiltakozott.
De vele találkozni nem siettem. Nem hittem, hogy eszmecserénknek sikere
lehessen. Volt egy közös barátunk: Miklós Gyula; ő is a legrosszabb
politikai elemek támadásának áldozata, a ki által azt az óhajtását
közölte velem, hogy találkozzunk egymással s cseréljük ki nézeteinket.
Nem álltam rá. Azt feleltem:
– Mondd meg Szilágyinak, ne óhajtsuk mi még sokáig a találkozást; – a
helyett, hogy megértenők egymást: összeveszünk.
Viszálykodni vele nem akartam. Hiszen majdnem harmincz éves barátság és
rokonszenv kötött össze bennünket. S a mily erősen hittem, hogy én
jobban átok előre, mint ő: oly biztosan tudtam, hogy ő szentül meg van a
maga eljárásának helyességéről győződve s az én felfogásomat tartja
tévesnek.
Csak a jövő tud igazat adni valamelyikünknek.
De ő azt a jövőt már nem fogja látni.