(Az ellenzék erőfeszitése Tisza Kálmánt megbuktatni. – A véderő-vita
1889-ben. – Szilágyi igazságügyminiszter lesz. – Helyeseltem. – Miért
nehéz a hatalomról lemondani? – Miniszter korában óriási munkát végez. –
Teljesen valótlan, hogy röst lett volna. – A mit tervei közül nem
helyeseltem. – Az itélkezés egysége. – A közvádlók egyoldalu
szigorusága. – A kegyelmezési jog. – Trandafir rémületes esete.)
Tisza Kálmán nem könnyedén szánta magát arra, hogy kormányába Szilágyi
Dezsőt bevegye. Valami mély rokonszenv ugy se volt köztük soha. Tisza
jól ismerte Szilágyi megférhetetlen természetét, de egyébként se nagyon
szerette a nagy tudományos képzettségü és nagy elméjü embereket.
Egyénileg ugyan becsülte a tudományt, meglehetős olvasottsága van
magának is, az angol parlamenti s általános politikai életet egy időben
tudományosan megismerni törekedett is, de azért azok közé a Tisza-vidéki
magyar politikusok és államférfiak közé tartozik, a kik a tudományosan
képzett elméket nem eléggé becsülik vagy legalább a jó pajtást és
tüskön-bokron át hű pártfelet sokkal többre becsülik.
A véderő-vita az 1889-ik év kezdetén mindjárt az első napokban sulyos
válsággal fenyegette Tisza kormányát.
Az ellenzék elvesztette már türelmét. Tisza mind a politikai, mind a
társadalmi téren a boldogulás minden utját ridegen elzárta az ellenzék
tagjai elől. A közigazgatás sok helyütt gonoszul és szenvedélyesen
üldözte még igazságkereső dolgaikban is azokat, a kikről azt gondolta,
hogy Tiszának kellemetlenek. S az üldözöttek hiába kerestek igazságot a
kormánynál. Az 1887-iki választás hihetetlen visszaéléseket hozott
felszinre. A kaposvári választásnál kitünt, hogy a büntetőtörvénybe
ütköző legsulyosabb büntetteket is szabadon el lehet követni az ellenzék
ellen s a kormánynak javára. S orvoslást nem lehet találni sehol. Se a
kormánynál, se a biróságnál, se a parlamenti többségnél.
Az ellenzék elkeseredett s elhatározta, hogy addig nem nyugszik, mig
Tiszát az ország kormányának éléről el nem zavarja.
Alkalmat, sőt jogot is adott neki erre a véderőjavaslat, melynek hires
14-ik szakasza a nemzet ujonczmegajánlási jogát korlátozta, 25-ik
szakasza pedig a magyar ifjuságot az elnémetesedésre eddig soha nem
ismert erőszakossággal kényszeritette.
Élet-halálharcz tört ki a parlamentben. Maga Tisza mindjárt kezdetben
belátta, hogy ő és kormánya ezt a harczot ki nem birja. A trónörökös
halála alig egy hétre tudott csendet előidézni s beavatottak széltében
beszélték, hogy Tisza egyéni óhajtása igen élénkké vált a lemondásra.
Csakhogy az egyéni óhajtás erre nem volt elég. A koronát fedezni kellett
s e miatt a harcz elől nem volt szabad megfutamodni. Tisza benső barátai
azt hitték, hogy ha Szilágyit megnyerik az igazságügyi tárczára: akkor a
harcz se lesz olyan mérges s talán még a kormányt meg is menthetik.
Az igazságügyminiszter Fabinyi Teofil volt. Régi ember volt, legfőbb
itélőszéki biró, sőt tanácselnök s jó biró hirében állt. De ő szolgált
az ötvenes években is mint biró, tehát egyik embere volt az
önkényuralomnak. Voltak jeles függetlenségi férfiak, a kik azt hitték,
noha alaptalanul, hogy Fabinyi menthetetlen bűnt követett el a
Bach-rendszer alatt a nemzet ellen s hogy erre nézve bizonyitékokkal is
rendelkeznek. E férfiak közé tartozott gróf Károlyi Gábor barátom is.
Ezek a harczi tűz élesztésére Fabinyi multját akarták ujabb robbantó
szer gyanánt a vitába belelökni.
Én nem örültem volna ennek s hogy ezt valahogy kikerüljük, magam is
felhivtam erre Fabinyi figyelmét, noha vele bizalmas lábon nem állottam.
Én nagyrabecsültem Zádor Györgyöt, Deák és Vörösmarty egykori benső
barátját és Zsoldos Ignáczot, a magyar jogi és közigazgatási nyelv
megteremtőjét. Ők is a legmagasabb biróság tagjai voltak a Bach-rendszer
alatt. Érdemes férfiak, jeles irók és tudósok s jó hazafiak voltak mind
a ketten, Zádor már nem is élt, nem szerettem volna, hogy szenvedélyes
politikai harczok közt hurczolják meg nevüket és emlékezetüket.
Fabinyi sietett lemondani s igy az igazságügyi tárcza megürült.
Szilágyi hatalmas ellenzéki beszédet tartott a hires 14-ik szakasz
ellen. Óriási hatása lett a beszédnek. A kormány nemsokára kénytelen is
volt ezt a szakaszt elejteni. Még gróf Andrássy Gyula is kilépett
nyugalmából s közbenjárt a koronánál. Sohase volt népszerübb Szilágyi,
mint épen ekkor.
S ekkor kinálta meg őt Tisza Kálmán az igazságügyi tárcza átvételével.
Nem könnyedén határozta el magát Szilágyi. Bizonyára több barátjával
tanácskozott e komoly kérdésben, a mely a viszonyoknál fogva nehéz
kérdéssé vált.
Vajjon megmentheti-e ő a Tisza-kormányt? De ha megmenthetné is: vajjon
épen ő vállalkozzék-e erre a szerepre?
Ha pedig meg nem mentheti: vajjon a szenvedélyes harcz nem morzsolja-e
őt széjjel ép ugy, mint magát Tiszát?
Fölkeresett engem is. Egyenesen intézte hozzám azt a kérdést: mit
csinálnék én az ő helyzetében?
Én minden habozás nélkül azt tanácsoltam neki: lépjen be a kormányba.
– Maholnap belépsz az ötvenéves életkorba. Eddig tanár voltál, a
gyakorlati kormányzás munkáját nem végezhetted. Alkotni csak kormányzó
férfiu állásában tudsz, de hogy erre mikor nyilik ujabb és kedvező
alkalom, senki se tudja. Minél később lépsz be a kormányba: annál
nehezebben és lassabban szerezheted meg a jó kormányzáshoz való
gyakorlati képességeket. Az én óhajtásom pedig az, hogy elvégre magad
is, de a nemzet is meg legyen műveiddel elégedve.
Ezzel indokoltam véleményemet.
És azzal, hogy én és függetlenségi barátaim a harczot ezentul se
folytatjuk ő ellene, hanem a kormány feje ellen s ha küzdelmünk sikerrel
jár is, a siker őt semmi esetre se morzsolja szét. Tárczájának
természete se teszi szükségessé, hogy Tisza gesztenyéjét ő kapargassa ki
a parázsból.
Az igaz, hogy nem is kapargatta.
Attól kezdve, hogy Tisza kezéből átvette a miniszteri tárczát, még
majdnem egész esztendeig tartott Tisza kétségbeesett harcza a
parlamentben, de Szilágyi az ő szakminiszteri tárczája körébe vonult
vissza s az ellenzéki támadások zuhataga elé Tisza Kálmánt megmenteni
soha nem állott. Vajjon pedig várták-e ezt Tisza és barátai? – Nem
tudom. Ha várták: akkor csalódniok kellett.
De hálátlansággal vádolni Szilágyit ezért nem lehet. Nem is lenne okos
dolog. A politikai erkölcsről való felfogással minden esetre
ellenkeznék.
Bármit tesz vagy nem tesz Szilágyi: a Tisza-kabinetet meg nem mentheti.
Ez a kormány a korona és a többség minden támogatása daczára se
állhatott már sokáig fenn. Alig virradt föl rá olyan nap, melyen a
legádázabb támadásoktól ment lett volna. Csakhamar belátta a korona is,
hogy ennek a kormánynak fontos kérdésekben többé hasznát nem veheti. Ha
pedig nem veheti: nem is tartja már sokáig.
Azt se tudom: vajjon Szilágyi biztatta-e Tisza Kálmánt a kellő időben
való visszavonulásra? Nekem ugy látszik, Tisza a legutolsó napig
megmaradott helyén, a meddig csak megmaradhatott. Nagy hiba volt ez.
Mikor szülessék az ember: nem tőle függ. Mikor hunyja be szemét örökre:
rendszerint az se tőle függ. Száz meg ezer emberről mondják és irják:
jókor vagy rosszkor született, jókor vagy rosszkor halt meg. Ez a beszéd
mindig szellemesnek látszik, de mindig oktalan.
Hanem én ugy látom, a hatalomról lemondani is igen nehéz dolog. Csaknem
azt kell hinnem, hogy a legtöbb ember, a legtöbb államférfi képtelen
fölismerni azt az időpontot, a mikor lemondása czélszerü, minden
irányban jótékony hatásu és szükséges.
Sok oka van ennek. Ez okok minden államférfinál nem egyenlők, még csak
nem is egynemüek. Van azonban egy ok, mely mindegyiknél a főok. Ez az
önszeretet, a hiuság. Vajjon ki hinné azt önmagáról, hogy ő nem oly
méltó a hatalom birtokára, mint ellenfele? Gróf Andrássy Gyula
visszavonulása ritka tünet. Bismarck herczeg erre nem volt képes.
Mig a Tisza-kormány fennállott: addig Szilágyi igazságügyünk
rendezésében keveset dolgozhatott. De sokat dolgozott a
Szapáry-kormánynak közel három évig tartó fennállása alatt. Ez időben
üditette fel a biróságokat, osztotta szét a királyi táblákat s készitett
nagy csomó törvényjavaslatot.
Fáradhatatlanul munkálkodott.
Meg kell ezt mondanom azért, mert szinte közkeletüvé lett az a mondás,
hogy Szilágyi röst és dologtalan; hogy csak dobzódik evésben, ivásban;
hogy csak sétál, vitatkozik vagy üldögél, a kormányzással keveset
törődik, henyél és hizik. Az élczlapok torzképei ugy ábrázolják őt, a
mint elhizottan, nagy poczakkal, szétterpeszkedve ül vagy fekszik,
kezében sódar, előtte sült pulykák és boros palaczkok s óriási szájjal
és fogakkal fölfalni készül mindent, a mi ennivaló.
Ez a torzkép semmiképen se felel meg az igazságnak. Én az országnak
1848-tól fogva maig minden igazságügyminiszterét személyesen ismertem,
mindegyiknek munkálkodását 1867-től kezdve közvetlenül megfigyeltem s
egyet se találtam, a ki munkásabb és fáradhatatlanabb lett volna, mint
Szilágyi. A szakadatlan munkásságban talán csakis a mai miniszter
közeliti meg.
De hát mit dolgozott?
Nem sorolom föl munkáit egyenként. E művem egész alkata kizárja a
statisztikát. De munkálkodásának természetéről egyet s mást el kell
mondanom.
Az a jó igazságügyi kormányzat, melynek vezetése mellett gyors, biztos
és alapos a törvények alkalmazása. Ezt pedig csak jó birákkal lehet
elérni. A jó biró pedig a gondos ellenőrzés mellett csak ott terem, a
hol csak alkalmas ember nyer birói állást; a hol a kéz alatti pártfogás
semmit se ér; a hol a jó birót megbecsülik, a rosszat pedig szemmel
tartják; a hol a felső biróságokat jól alakitják s a felső biróságokhoz
nem szamárlépcsőn s nem ludjárás sorjában kerül a biró. A hol tehát
érdeme, munkája, sikere, buzgósága, elmeereje s jellemtisztasága szerint
méltatják a birót.
Szilágyi föltette magába, hogy a birák alkalmazásánál, előléptetésénél
szigoru és igazságos lesz. Tehát az emberi elme határán belül minden
birót tökéletesen megismerni törekszik. Semmi hivatlan értesitést el nem
fogad, minden külső ajánlást és pártfogást kereken visszautasit.
Rettenetes munka ez.
Éjjeleket, nappalokat forditott kivált a királyi táblák szétosztásánál e
munkára. De máskor is és mindig. Száz oldalról szerezte az értesitést.
Száz jegyzést csinált. Különböző alaku és beosztásu rovatos ivekben
készittette a kimutatásokat s ezeken eltünődött napok számra. Egyszer
azt mondta nekem ilyen ivhalmazra könyökölve.
– Tudod-e, hogy én az ország minden biráját a hivatalos adatok szerint
teljesen ismerem?
Kérdezősködött tőlem egyes birákról. Tudta, hogy csak azokról adok
feleletet, a kiket tökéletesen ismerek. De mindig elkérdezte: mióta és
honnan ismerem azt a birót? Mely iskolában tanult? Van-e jól termett
nagy feje? Egyes itéletét megjegyeztem-e?
A fehérvári törvényszékhez kinevezett egy ügyvédet. Csak azután kérdezte
tőlem: ismerem-e s jónak tartom-e kinevezését? Mondtam neki: ismerem; jó
biró lesz az az ügyvéd. – Eljött hozzá az a volt ügyvéd, megköszönni a
kinevezést. Megnézte jól. S akkor nekem esett és jól összeszidott, miért
tartom jónak azt a kinevezést?
– Ha előbb látom, ugymond, nem nevezem ki. Nincs nagy feje, esetlen az
állása, akadozó a beszéde, parasztos a képe!
Kinevettem.
Csak egyetlen példa ez a sok közül s nem is a legnyersebb példa. Sokat
hozhatnék föl, majdnem hihetetlen eseteket is arra nézve, gyakran mily
kicsinyes, mily szeszélyes volt, mig felfogása az emberről s
elhatározása a kinevezés iránt véglegesen megalakult. De e példával is
magyarázni akartam, mily gondos volt ő a birák alkalmazásában.
Gondossága gyakran szőrszálhasogatássá fajult. De ez inkább idegeinek
gyöngesége s nem elméjének tévelygése volt.
Voltak oly eszméi is igazságszolgáltatásunk javitása körül, a melyeket
nem helyeseltem.
Az itélkezés egységének elérése vagy megközelitése egyik nagy eszméje
volt. Ugy látom, ennek fontosságát a német felfogás emelte ki.
Legmagasabb biróságunk köreiben is sokan voltak és sokan vannak ez
eszmének hivei. Sok erős birói elme törte fejét a fölött, miként lehetne
az itélkezés egységét elérni. Ismételten erős eszmecserébe bocsátkoztam
e fölött Szilágyival.
Nekem különös nézetem van e kérdésben.
Én elvileg az itélkezés egységét jónak tartanám ugyan, de az arra való
törekvést, a különös és szándékos törekvést rossznak tartom.
Tökéletes birói elme minden népnél s minden időben kevés. Az ugynevezett
nagy birák ép oly ritkán születnek, mint a nagy irók. A nagy biró
törekedhetik az itélkezés egységére, mert az ő kezében a minden egyes
ügyben külön-külön jelentkező igazság nem csonkul meg az egység
kedvéért, de a birák legnagyobb részének kezében igen is megcsonkul. Ez
pedig már nagy baj. Minden külön ügy külön egyéniség. Az egységre
törekvés a mesebeli Prokrusztesz-ágy. Nem az ágyat tágitják a
ráfektetett igazság mértéke szerint, hanem az igazság kezét-lábát
vagdalják el az ágy mértéke szerint.
Hosszas megfigyeléseim erre a tapasztalatra birtak engem. A váltó és
kereskedelmi jog mezején még türhető az itélkezés egysége, de az
öröklési és kötelmi jog terén már sok veszélylyel jár, a büntető
igazságszolgáltatásban pedig egyenesen vétkes dolog s gyakran borzasztó
is. Még azt se helyeseltem soha, hogy nálunk, a mi gazdálkodó népünk
erkölcsei és szokásai mellett a kereskedelmi jog terén az itélkezés
egységére a német legfőbb biróság itélkezésében keressék az irányt s az
alkalmazkodás módjait. Néhány nagy elméjü s nagy tudásu biránk hozta ezt
a Kuriánál divatba, de bizony helytelenül. Ideje már vele végleg
szakitani.
E nézeteket fejtegettem Szilágyi előtt.
Nem igen tudtam meggyőzni őt. Ő ugyan az angol birósági rendszert
magasabbnak tartotta, mint a németet, de azért az angol birák
felfogásában is az egységre törekvést látta fődolognak. Abban a
felfogásban, mely oly nagy sulyt fektet az előzetes és analóg esetek
tanulságaira. Pedig mégis nagy a különbség az angol és a német gyakorlat
között, mivelhogy az angol nemzet jogélete csak esetenkénti törvényeken,
a német nemzeté pedig rendszeres törvényeken nyugszik. A miénk is csak
esetenkénti törvényeken nyugodott a legujabb időkig. Az angol és a
magyar rendszert én többre becsülöm. E rendszerben jobban képződik a
birói elme. Erősebbé és mélyebbé válik. A jó igazságszolgáltatást pedig
inkább a jó biró teremti meg, mint a jó törvény.
Valami haszna mégis lett eszmecserénknek. A táblák szétosztásakor sok
kalandos terv merült fel az itélkezés egységének biztositására. E tervek
legnagyobb része legalább dugába dült még kellő időben, mert Szilágyi
azután nem erőltette nagyon a dolgot.
Másik különös eszméje volt, hogy a közvádlók az igazságszolgáltatásban
csak a szigort és mindig csak a szigort képviseljék; a tünetek és
bizonyitékok közül csak a terhelőket tartsák szemük előtt s az enyhitést
és mentést bizzák a védelemre.
Határozottan elleneztem ezt. Ezzel megtagadjuk a megyei és a magyar és a
helyes felfogást. Magam is azt gyakoroltam, de mindig megköveteltem is,
hogy a közvádló az egész igazságot tartsa szeme előtt s ne csak egyes
részecskéit. Ezer és ezer nagy ok van erre.
Szilágyi szigorusága határtalan volt. A tanszék rideg elveitől a
kormányzó padján se szabadulhatott. Az állam büntető hatalma szentség
volt előtte. A kegyelmezési jog gyakorlásáról a legtöbb esetben tudni se
akart. Azt hitte, a birói tekintélynek árt a kegyelem.
Előhoztam neki még 1894-ben, hogy nemzetünk ezeréves állami
fennállásának ünnepét nagy kegyelmi ténynyel is meg kell szentelni.
Szinte dühbe jött a nézetem miatt.
– Majd én az ügyészekre bizom ám a kegyelmezési jog gyakorlását!
Még erősebb hangon feleltem szavaira én.
– Ha a király koronázásakor megkegyelmezhettünk néhány száz
szerencsétlennek, a honalapitás emlékére még inkább meg kell tennünk
azt. Aztán mit beszélsz te az ügyészek kegyelmezési jogáról?
Felvilágositott, hogy a király csak az ő javaslatára ad kegyelmet, ő
pedig csak a királyi ügyészek véleményére készithet javaslatot; se a
király, se ő az irásokat át nem nézheti, tehát elvégre az ügyészektől
függ a kegyelmezés. Ebbe pedig ő bele nem megy.
Nagy tévedés volt e felfogása, de azért megmaradt mellette.
Egykor előhoztam neki Trandafir esetét s javasoltam, hogy az állam adjon
a szerencsétlennek holtig kenyeret.
Hihetetlen eset ez. Egész részletességgel nem is irhatom meg ezuttal,
csak röviden emlékezem meg róla.
1856-ban a Bánátban rablógyilkosság történt. A gyanu Trandafirra esett s
bár váltig tagadott mindent, 1859-ben mégis elitélték 18 évi fegyházra,
kis vagyonát elárverezték, feleségét, három gyermekét szélnek
eresztették, ezek el is pusztultak mind. Uton-utfélen koldulva,
nyomorogva, éhen-szomjan, rongyosan meghalt valamennyi.
A Rháday-biztosság 1871-ben kideritette az igazságot; a valódi
tetteseket elfogták s azokat a szegedi törvényszék 1872-ben el is
itélte, Trandafirt pedig és társait ártatlanoknak nyilvánitotta. Erről
azonban a törvényszék nem értesitette se Trandafirt, se a fegyház
igazgatóját, se a kormányt s a királyi ügyész se értesitette Kozma
Sándor királyi főügyészt.
Trandafir és két társa szenvedett tovább.
Az uj itélet fölebbezés utján fölkerült a pesti királyi táblára, itt az
itéletet feloldották s valami pótlást rendeltek. Megint eltelt egy-két
év, mig végre a kuria is elitélte a valódi tetteseket, a kik különben
már 1871 óta a szegedi vár börtöneiben ültek. De se a királyi táblának,
se a kuriának nem volt annyi esze, hogy Trandafirt vagy a kormányt
értesitette volna az itéletről.
Trandafir tovább szenvedett. Társai időközben a fegyház oduiban el is
haltak.
Végre kitelt a 18 esztendő s Trandafir 1877-ben kiszabadult. Épen 21
esztendeig szenvedett ártatlanul.
Roskadt, öreg, erőtlen, elsorvadt testével haza vánszorgott, alig
emlékeztek már nevére is, de azért valaki tudatta vele, hogy a valódi
bűnösök már 1871 óta bünhődnek s őt már 1872-ben ártatlannak mondta ki a
biróság.
De hát miért szenvedett ő 21 esztendeig! De hát miért kellett szenvednie
legalább az utolsó öt éven át? Hol van házacskája? Hol van felesége? Hol
van három apró gyermeke? Ki adja ezeket neki vissza? De ki ad neki most
már csak mindennapi kenyeret is?
Egy képviselőtársam folyamodott Fabinyi igazságügyminiszterhez valami
kárpótlásért, valami biztos kenyérért, habár kolduskenyérért. Kérelmét
elutasitották.
Nincs az államnak ilyesmire pénze!
Az a képviselőtársam aztán pár év mulva engem kért meg: szóljak
Szilágyinak. Hiszen égre kiált szegény Trandafir szenvedése!
Szóltam. Hiába szóltam. Keserü szóváltás lett az egészből, semmi más.
– Nincs alap!
Ez volt Szilágyi felelete. És az, hogy a kormány egyszer már
elutasitotta Trandafirt.
Nem nyugodtam meg az esetben. Sokáig törtem a fejem, mit csináljak.
Szilágyi ellenzése mellett sikerhez ugy se juthattunk. Végre is
tünődésem közben meghalt a szegény Trandafir. S megszünt a kérdés.
Mi volt ez Szilágyitól?
Nem embertelenség. Hiszen neki csak ugy fájt az eset, mint nekem. Hanem
a mikor szive bezárult az egyes ember szenvedései előtt: ugyanakkor
lelke a legmagasabb állami érdek előtt nyilt meg.
Nem akarok gunyolódni a szavakkal. Én nem is ugy cselekedtem volna, mint
Szilágyi. Hiszen maga Jézus is arra intett: »ne légy felettébb igaz«. A
mit Szilágyi tett: az a summum jus. De egyuttal a summa injuria is.
Igazság, de kegyetlen igazság.
Mert hát igaz, hogy az államnak nincs erre külön pénze. Ámbár e bajon
egy ötsoros törvényjavaslattal nyomban lehet segiteni.
Hanem hát Szilágyi előtt az állott: mit csináljon ő azokkal a birákkal,
a kik 1859-ben az alaptalan itéletet hozták? Hol vannak azok már? Vagy
elhunytak vagy magas állásokban vannak. – És mit csináljon ő azokkal a
birákkal, a kik 1871 óta a szegedi törvényszéken, a királyi táblán s a
kurián azt a hihetetlen könnyelmüséget, azt a borzasztó mulasztást
elkövették, a mely miatt Trandafirnak tovább kellett szenvedni? Hiszen e
birák is vagy elhaltak vagy nyugdijban és közbecsülésben élnek vagy a
legmagasabb birói székeket töltik be!
Most ő ezeket fegyelmi pörrel üldözze?
Ő hirdesse hivatalosan szerte az országban, de országunk határain kivül
is, hogy nálunk mind a biráskodás, mind az igazságügyi igazgatás ily
botrányosan hanyag és megbizhatlan?
A társadalomnak szüksége van arra, hogy a biróság tekintélye szent
legyen és sérthetetlen. A biróság tekintélyének egyik legfőbb őre épen
ő. De hát épen ő szaggassa meg ezt a tekintélyt e borzasztó eset
föltárásával?
Trandafir szenvedése egy embernek szenvedése. De ha a biróságot
megalázzák: az a legmagasabb állami érdekek sérelmét idézi elő s az már
minden jó hazafi erkölcsi szenvedése lenne.
Fiat justitia: pereat mundus. Ez nagy szó. De a korszerü állam ezt nem
követheti. Legyen igazság igenis, de ugy, hogy sérelem a világban ne
essék. A közérdek a legmagasabb törvény.
Ime Szilágyi eszejárása.
Ő a korszerü, az uj szabadelvü felfogás embere. Mindent a közért. Az
állam ereje és tekintélye a legmagasztosabb közjó. S ez nála nemcsak
szerep, nemcsak politikai meggyőződés és kormányzó férfi
kötelességérzete. Ez ő nála bölcseleti igazság is, a tudománynak
vitathatlan elve s egész lelkének alkata, érzése és gondolkozása,
ösztöne, büszkesége és szenvedélye.
Mily szép volna Trandafirnak vagyont adni, esetét kiszinezve a közönség
elé terjeszteni s egyuttal neki is a közönség elé állani: ime egy
államférfi, a ki jó sziv, nemes lélek, érező kebel; maga a gondviselés,
a ki letörli a könyeket s egy egész életnek irtóztató szenvedéseit kész
enyhiteni!
Mennyi dicséret, mennyi dicsőség!
E helyett fagyos sziv, rideg lélek, sivatag gondolkozás, mikor az ember
szenvedését látja, de szilárd és még önnön szivével se alkudozó, mikor
arról van szó, hogy a közjót, az állam érdekét, a biróság tekintélyét
kell megvédeni.
Szivtelen ember volt, de derék államférfi volt Szilágyi még Trandafir
esetében is. Elfordulunk tőle, de kalapot emelünk előtte.