(Utolsó együttlétünk. – Korán észrevettem halálos betegségét. –
Halálának külső körülményei.)
Nemzetünk számára nagy veszteség az ő halála. Hibázott-e vagy nem: én
nem dönthetem el. Jól vagy rosszul fejlődnek-e nemzetünk ügyei: biztosan
nem tudhatjuk. De ha hibázott: az ő nagy tehetsége, vasakarata,
tekintélyének hatalma s erős és tiszta magyarsága jóvá tett volna minden
hibát. S a veszélyt, mely fenyeget, könnyebben le tudtuk volna birni az
ő segitségével.
Régóta beteg volt már.
Mikor az igazságügyet kormányozta: már akkor láttam idegeinek
pusztulását. Gyakran fékezhetetlen indulat tört ki rajta pillanat alatt
oly semmiség miatt is, melyet más észre se vett volna, vagy egy
mosolylyal intézett volna el. Nehéz munkával törte agyát szakadatlanul,
az agy szokatlan megterhelésének tulajdonitottam az idegek
ingerlékenységét.
Az 1898-ik év nyarán azt izente Tátrafüredről, hogy ott óhajtana velem
pár napot társalogni. Tárjuk ki lelkünket egymás előtt.
Odamentem. Fölkerestem. Gyöngéd figyelemmel társalogtunk egymással, de
néhány nagy kérdésben nem ismertünk egymásra.
Hanem betegségét, a mely sirba vitte, már akkor biztosan fölismertem. S
erről nem egy barátom tehet tanuságot, a ki előtt közelálló halálának
szomoru sejtelmét nem titkoltam.
A sirt, a hol örök pihenőjét tartja, a nemzetnek kell megjelölni. Észből
és jellemből, tudásból és magyar érzésből, vasakaratból és
nagyratörekvésből készült a gondviselés keze által az a történeti alak,
a kit, a mig élt, Szilágyi Dezsőnek neveztünk. Emléke fennáll sokáig. S
a mig fennáll: ott lesz mellette nemzetünk igaz tisztelete.
* * *
Betegségéről és haláláról is el kell mondanom, a mit magam figyeltem
meg.
Hatalmas csontjai s erős és edzett izmai voltak. Széles váll, vastag
nyak, hátraszegett erős fej, mély hajlásu magyar gerincz, telt karok és
lábszárak. Tökéletes tüdő, biztos, gyors és könnyü járás. Hizodalmas
természet s kissé el is hizott, de se ételben, se italban, se szerelmi
barátkozásban, se testgyakorlatban semmi tulzás, semmi kicsapongás.
Erejét és egészségét gondosan ápolta. Alvásra, felejtkezésre, vidámságra
elég időt forditott.
Sohase jutott eszembe, hogy életkora nem terjed túl hatvan éven.
Azonban megkapta a veszélyesebb fajta szivbajt. Ezt az orv és
gyógyithatatlan betegséget, mely az elmulásnak rendes és gyakori módja.
A halálnak ez a neme pusztitotta el Deák Ferencz életét is.
A szivbajhoz gyakran egyéb baj is csatlakozik a tüdőben, a nagyobb
véredényekben, a gyomorban, a vesékben. Ha csakugyan csatlakozik: akkor
a szivbaj lefolyásának módja és ideje biztosan ki nem számitható. A
halál gyorsan és véletlenül bekövetkezhetik. De minden komoly jelenség
azt bizonyitotta, hogy Szilágyinál egyéb csatlakozó baj föl nem lépett.
Még a vizi betegségnek sem volt semmi nyoma. Étvágya, kedve, izmainak
ereje teljes, mozgása gyors. Az élet néhány évéhez tehát még a szivbaj
daczára is joga volt.
Az én tapasztalásom szerint a szivbajt igen sok orvos és igen sok beteg
rosszul kezeli. Ezt láttam Szilágyinál is.
A szivbajos embernek, ugy vettem észre, se sokat járkálni, se erősebb
mozdulatot tenni, se izomerőfeszitéssel járó munkát végezni, se fürödni,
se nagyobb indulatokba keveredni nem szabad. Vivás, uszás, hegynek
járás, gyors lehajlás, sulyemelés különösen veszedelmes. Szilágyi ezt
vagy nem tudta, vagy nem vette figyelembe. A szivbajos egyék-igyék kedve
szerint okosan s habár naponkint gyakran is, de ne sokat. Üljön
kényelmes karos székben a napon vagy tiszta levegőn s gyöngéd és vidám
társasággal vegye magát körül. Minden ember ugyan ezt nem teheti szigoru
rendszerességgel, de Szilágyi megtehette.
Ő azonban nem türhette azt a gondolatot, hogy őt elgyöngülni,
elhervadni, elfogyni lássa a világ. Irtózott attól, hogy fölötte
sajnálkozzanak. Rettenetes indulatba hozta volna, ha azt látja, hogy
szavának már nincs meg a régi sulya, tekintélye csökken, a törvényhozás
és kormányzás férfiai nem sietnek ugy mint előbb, tanácsát és
jóindulatát megnyerni s azok többé nem félnek tőle, a kiket maga körül
félni látott mindenkor.
Ugy vélte ösztönszerüleg is, hogy szellemének és izmainak erejét és
ügyességét vissza tudja vivni erővel és erőszakkal még a szivbajtól is.
Kik voltak az orvosai: nem tudom. Azt se tudom, mikor figyelmeztették
először szivbajára. 1898. évi augusztusban már megvolt ez a baj. Ekkor
látogattam meg – mint emlitettem – Tátra-Füreden. Talán ez volt nála
utolsó látogatásom. Nyilván észrevettem rajta a szivbaj sok külső
tünetét. Megkérdeztem tőle: folytatja-e még reggelenkénti
testgyakorlatait? Sulyemelést, karfeszitést, marokszoritást. Folytatta,
de csak budapesti lakásán. Folytatta még a vivást is, noha ritkábban. De
a Tátrában óriási hegyi sétákat tett naponkint s fölhevült testtel
nyolcz-tiz fokos kegyetlen hideg vizben megfürdött.
A szivbajos embernek halálos művelete volt már mindez. Megmondtam neki,
hogy mindezt én nem cselekedném. Nem mondtam, hogy szivbajjal igy élni
nem szabad, de azt mondtam, hogy ötvennyolcz éves kövér ember ily
életmóddal szivbajra tehet szert s abból aztán nincs menekvés.
Fölizgatta e beszédem. Közös barátunk volt gróf Károlyi Gábor. Az is
szivbajban halt meg hirtelen. Kérdezősködött viszonyairól s utolsó
napjairól. A mikor a szivbajt emlitettem, megint ingerült lett s nyomban
másra terelte a beszédet.
Ebből következtettem, hogy vagy érzi már vagy tudja is nagy betegségét,
de hallani se akar róla.
Még három évig élt nagy politikai tevékenységben.
Időnkint közel volt az utolsó válsághoz. Volt idő, a mikor arczán ott
volt már hetekig a halál fakó szine. De testnek és léleknek pattogó
erélyéből akkor se engedett.
Végzetes volt rá nézve az utolsó időben a karlsbadi fürdő. Hires fürdő.
A tudomány emberei sok betegségben nagyon jónak tartják. Tudományukba
belekontárkodni nem is akarok, de még se hallgathatom el, hogy ez sok jó
barátomnak és ismerősömnek lett már vesztőhelye, a kikről szentül
hittem, hogy haláluk nincs oly közel.
Szilágyinak nem kellett volna megengedni, hogy Karlsbadba menjen
gyógyulni. Más dolog, hogy engedelmeskedett-e orvosának? Ott ép ugy
elérhette volna a halál, mint az utban. De onnan már magával hozta s
itthon huszonnégy óráig se tudott már vele birkózni.
Mily termet! Mekkora erő! Mily hatalmas szellem! S mindez semmivé lett
egy gondolat elröppenésének, egy villám villanásának ideje alatt!
Összeomlását, végső vonaglását nem látta senki. Az elszálló élet hörgő
bucsuszavát nem hallotta senki. Kemény arcza utolsó eltorzulásának
tanuja nem lehetett senki. Magára zárta szobájának minden ajtaját s ugy
halt meg észrevétlen.
Ha néha gondolt a halálra: ilyet óhajtott magának. A párducz is, ha
sejti elmulását, hozzáférhetlen sötét oduba vonul örökre elaludni. Ne
lássa senki azt az utolsó pillanatot, a melyben gyönge volt.