(Pártokon kivül áll. – Szónoklatának természete. – Külsőleg. – Ha
rögtönzéshez szokik, nagyobb szónok lett volna. – Mi a kisszerü
szónoklat? – Attila, Bismarck és Kossuth. – Mitől függ a szónoklat
sikere? – Széchenyi szónoklata 1825 november 3-án. – Szilágyi inkább
tanszéki szónok. – Összegyüjtött beszédei ép ugy hatástalanok lesznek,
mint Apponyi beszédei.)
Elhagyta az egyesült ellenzéket, de nem csatlakozott egy párthoz sem.
Maga maradt.
Nehéz állás, nehéz szerep. Nehéz kivált annak, a kiben hatalmas önérzet
s termetes arányokban kifejlődött nagyravágyás lakik. Holmi vékony
dongáju egyéniség ne is kisértse meg. Szilágyi megkisérthette.
Három évig, 1886-tól 1889-ig volt ily különállásban, Nagy elméje, nagy
szónoki képessége megmentette tekintélyét ebben a külön állásban is. Se
a kormánypárt, se a mérsékelt ellenzék nem üldözte őt s ő is óvakodott
attól, hogy bármelyiknek ellenségeskedését fölidézze maga ellen.
Legszebb, legjelesebb beszédeit ellenzéki korában tartotta. A nagy
szónok hirét ekkor szerezte meg igazán.
A szónoki hatásnak esetleges és külső eszközeivel nem rendelkezett nagy
mértékben. Még oly mértékben se, mint néhány kortársa. Hangja lágy és
nemes, de se nem oly érczes, se nem oly hatalmasan és rokonszenvesen
zengő, mint Apponyi grófé. Testének tartása, kezének mozdulata,
szavainak megválasztása s beszédének mérsékletes folyamata mind gondos
tanulmányra s nyugodt és biztos önuralomra mutatnak. Beszéd közben
sohase tesz szinpadi mozdulatot, soha se ugrál, soha se kiabál és soha
se rohan előre se szavaival, se indulataival; – hadonázni soha se látta
senki. A lelkesedés és ihlet, a mély érzés és az áhitat se fogja el
lelkét soha. Mindig gondolat és érv vezeti őt s gondolata mindig előre
megfontolt s érve mindig előre megalakitott. Még az érvek csoportositása
s sorrendjük meghatározása is előre megfontolt. A mint másként alig is
lehet oly szónoknál, a ki mindig előre átgondolja s rendszerint előre
meg is irja beszédeit.
Vajjon Szilágyi nagy szónok lett volna-e, ha teljesen rögtönző szónokká
válik?
Én azt hiszem: nagy szónok lett volna. Sokkal nagyobb, mint most. Minden
esetre időnként sokkal nagyobb hatást tudott volna elérni.
Gondolatai gyorsan támadtak, csaknem villámszerüen. Magántársaságban,
nagy közönség elől elzárt vitában, nagy kérdések fölött folyt vitatkozó
eszmecseréken hihetetlen gazdagsággal ömlöttek ki agyából a
legszabatosabb gondolatok, a leggyönyörübb képek, hasonlatok, példák,
közszólások, szárnyaló igék, de egyuttal a legélesebb gúny, birálat,
elemzés és ócsárlás gondolatai is.
Épen itt kell egyik okát keresni annak, miért nem akart, sőt miért nem
mert rögtönző szónok lenni.
Mondtam már, hogy a parlamenti viták tulnyomó nagy része élő és működő
intézmények körül s gyakorlati kérdésekről folyik. Az intézményeket
Szilágyi a tudományból ismerte, saját gyakorlati munkásságából s
közvetlen szemléletből pedig kevéssé ismerte. Ezért volt tele mindig
kétséggel s a gyakorlatnak kisebb elmeerejü férfiaival szemben is ezért
forditott különös gondot gondolatainak előre való megfontolására s
alakba öntésére. E miatt nem lehetett rögtönző szónok.
De a miatt se, mert ha rögtönöz: élcze, ötletei, nagy elméjének
szellemeskedő játéka, gunyos birálgatása, dologi ócsárlásai
korlátozhatlan zuhatag gyanánt ömlenek ki belőle s az esetben a
gondolatok legjobb és biztos alakját hevenyében megtalálni alig lehet.
Legalább nem képzelhető lángelme, mely erre minden pillanatban s minden
gondolatnál képes lenne.
Ámde Szilágyi semmire se ügyelt jobban, mint arra, hogy a pongyolaságot
s a már kiejtett gondolatok és szavak félreérthetőségét kikerülje.
S aztán az élcz, a gúny, a szétbonczolás, a nevetségessé tétel
védelemre, sőt visszafordulásra, gyakran keserü vagdalkozásra hivja föl
az ellenfelet. Az ily harczban a legerősebb küzdő is kap sebet vagy
karczolást, paizsa csorbát szenved vagy foltot kap, lobogója
foszlányossá válhat. Szenved a vita komolysága, a személyes érzületek a
tárgyi érvek sulyát évrényre jutni nem engedik, a kaczagás zaja betölti
a levegőt, a közbeszólások darazsai ott donganak a szónok feje körül s
az ünnepélyesség megszünik. De egyuttal megcsökken a tekintély is.
Az a tekintély, melyet Szilágyi az elmék nyilvános küzdelmei közt a maga
számára minden időben s föltétlenül meg akart menteni.
Meg is mentette.
De csak ugy, hogy szónoklatait a rögtönzés koczkázataitól féltékenyen
megőrizte.
Van azért néhány rögtönzött beszéde is, még pedig szép beszéde. De ez
mind vitázó s nem előadó beszéd. S ezekben is szinte emberfölötti erővel
törekszik szorosan megmaradni a tárgy mellett. Különösen az
egyházpolitikai vitában volt kénytelen néhány gyönyörü rögtönzéssel
birni le ellenfeleit. Összegyüjtik-e valaha Szilágyi beszédeit: nem
tudom. Bizonyosnak épen nem tartom. Családja, melyhez tartozott, nem
nagy s fényleni e beszédekkel épen nem akar. Barátai, kiket kegyelet és
hű megemlékezés gyöngédsége birna a beszédek kiadására, alig maradtak.
Az irodalom és a tudomány fejlesztésére e beszédek csak kis mértékben
alkalmasak. A legtöbb politikai beszéd értéke nálunk is, más nemzeteknél
is mulandó, mint egy gyönyörü éneké vagy szép szinpadi alakitásé.
Rajongásba hozza, a ki épen látja és hallja. A ki térben vagy időben
messze esett tőle: az már nem érti és nem élvezi.
Voltak törvényhozóink Szilágyinál talán nagyobb sulyuak. Emlékük mégis
csak a hagyományban él s nem műveikben. Felső-bükki Nagy Pál, báró
Wesselényi Miklós, galantai ifjabb Balogh János, Beöthy Ödön a mult
század első felében jobban fölrázták a nemzet szivét és agyát, mint
Szilágyi s összegyüjtött beszédeik köteteit mégis hiába keressük
könyvtárainkban. Összes miniszterelnökeink közül, a kik 1848 óta
vezették az ország kormányzását, talán csak gróf Andrássy Gyula beszédei
lesznek gondos megvilágitással kiadva. Semmi csodálni való se lesz hát
abban, ha Szilágyi beszédei a naplók sötétségében maradnak eltemetve.
Föl kell tennünk azt a kérdést is: vajjon Szilágyi beszédei tartalmuknál
fogva milyen értéküek s ő maga minő helyet foglal el az alkotmányos
nemzetek szónokai között?
Ha Szilágyit, mint szónokot akár a korabeli, akár a történelmi nevü
korábbi szónokokkal, vagy csak a mi közéletünk mult századi nagy
szónokaival hasonlitjuk is össze: tisztában kell lennünk a korszerü
szónoklat természetével. Különben nem értjük meg egymást.
A korszerü szónoklat se nem művészet, se nem tudomány. Legalább az a
szónoklat, mely a kormányzásnak és a törvényhozásnak, valamint az
alkotmányos gyülések tanácskozásainak mezején terem. Az egyházi élet és
a tudományos intézetek kebelén született szónoklatokról,
emlékbeszédekről, temetői és törvényszéki beszédekről nem akarok szólni.
A korszerü szónoklat értékének egyetlen egy mértéke van. Ezt a mértéket
sikernek nevezzük.
A siker az, hogy a szónoklat azt a hatást gyakorolja, a melyet azzal a
szónok el akart érni. Ha felvilágositani akar: a hallgató nyomban és
tisztán lássa a vitatott ügyet s a szónok czélját. Ha pedig cselekvésre
akar inditani: a hallgatóban nyomban feltámadjon a lelki elhatározás a
cselekvésre.
E nélkül ma minden szónoklat üres beszéd, szép vagy nem szép szavak sürü
szállongása s mind a beszélőre, mind a hallgatóra nézve unalmas vagy
unalom üző időtöltés.
Gyakran beszélnek a lapok és az emberek nagy szónoklatról, fényes
szónoklatról. Ez a beszéd többnyire hiábavaló. Vagy alaptalan, vagy
pedig czélzatos.
Valahányszor a pártvezér felszólal: pártfelei lapokban és társaságban a
felszólalást rendesen fényes szónoklatnak kiáltják ki. Ez a kikiáltás a
pártos önzésnek számitása s közéletünk rossz szokása. Vagy talán ne is
mondjuk rossznak ezt a szokást. Hiszen ez vele jár a pártossággal s a
pártosságot szülő alkotmányos élettel.
A siker attól függ, mekkora erővel és hatalommal rendelkezik a szónok.
Attól függ: szavai mögött ott van-e komoly elhatározása s van-e készen
elég ereje és hatalma elhatározását végrehajtani?
A hatalom is sokféle. Hatalom a fegyveres erő a hadvezér kezében, az
államszervezet a kormányzók kezében, a tömegek szenvedélye az izgatók
kezében, a pénz az intézők és alapitók kezében, a szavazatok száma a
pártvezér kezében s az érvek sulya a bölcs elmék birtokában.
A legkisebb és a leggyöngébb hatalom a bölcs elme s az érvek sulya. A
katona, az államférfi, a pártvezér, a tömegek szenvedélye erre épen nem
ad semmit. Ezeket csak érdekük, vágyuk, akaratuk vezeti. Nagy idő, ritka
korszak s nemes nemzedék az, mely csupán a bölcs elme érvei szerint
határozza el magát cselekvésre.
Attila követe hadizenetet visz Bizánczba s azt mondja Bizánczban a
keleti római császárnak: »Az én uram, Attila, azt izeni neked, készits
számára sátrat, mert jön.«
Ez szónoklat.
Rövid, képletes, szép és fenséges. Nagyon kevés van a világtörténetben,
mely hasonlitana hozzá. Hellász vagy Róma története tud talán egyet vagy
kettőt felmutatni. De Demosthenes és Cicero szónoklatai ehhez képest
üres fecsegések.
Miért?
Mert a hun követ szavaiban Attila komoly elszántsága s hadseregének
ellenállhatlan hatalma nyilatkozik.
Bismarck azt mondja a parlamentben: »Mi németek csak az Istentől félünk,
mástól senkitől.«
Ez is szónoklat. Ha elemezzük e néhány szót, mérhetlen gazdagságot
találunk benne. Francziaország és Oroszország számára szólanak e szavak.
De a szavak mögött óriási nemzet erős államszervezete s két millió jó
katona áll.
Kossuth szavai mögött a magyar nemzet elszántsága s erkölcsi és anyagi
ereje állott. Egyetlen beszédére kétszázezer katonát szavazott meg a
nemzetgyülés. Az a beszéd gyönge. A költészet és a tudomány törvényei
szerint ezer hibája és hiánya van. De azért hazánk történetében a
legnagyobb és legfenségesebb szónoklatok egyike. Azért, mert példátlan
sikere lett s mert a sikert a szenvedélylyé fokozódott nemzeti önérzet
teremtette meg. Ez az önérzet nyilvánult abban a beszédben.
Csodálatos hatalom a pénz is. A magyar nép játszi elméje gyönyörüen
jelzi ezt. Azt mondja: »Kutya ugat, pénz beszél«. A mi azt teszi, hogy
ott, a hol pénzre van szükség, mert a nagy czélt csak pénzzel lehet
elérni, ott a puszta ékesszólás nem egyéb, mint kutyaugatás.
Rettenetes durva igazság, mégis igazság.
A pozsonyi országgyülés 1825-ik évi november 2-án kezdte meg
tanácskozásait a nemzeti nevelés és közoktatás tárgyában s a követek e
napon 37 szónoklatot tartottak s a szónoklatokba belevonták
természetesen a magyar nyelv mivelését, a közoktatásnak magyar nyelven
való vitelét s Magyar Tudós Társaság alapitását is. A legkitünőbb
hazafiak s koruk legelső szónokai szólaltak föl. Felső-bükki Nagy Pál,
Ragályi Tamás, Deák Antal, idősb Balogh János s mások.
Semmi eredmény.
Másnap, november 3-án folytatták a tanácskozást kerületi ülésben.
Reggel 9 órakor kezdődött az ülés s kezdetben néhány perczig alaki
dolgokról folyt a szó. Azután ujra a nagy nemzeti ügyre került a sor s
husz szónok tartott már beszédet s köztük gyönyörü beszédeket, a mikor
huszonegyedik szónoknak ujra felállott felső-bükki Nagy Pál.
A nemzet ujjászületésének e nagy hőse sohase mondott szebb,
tartalmasabb, ragyogóbb beszédet. A beszéd hatása a jótékony viharéhoz
volt hasonló. Erős megindulás támadt a szivekben s ez meglátszott minden
arczon. És még se lett volna eredmény, ha véletlenül ott nincs gróf
Széchenyi István.
Nagy Pál hatalmas beszéde a bécsi udvar, a főpapok és a magyar mágnások
ellen mennydörgött. Ezek pusztitották a magyarságot. Ha most a magyar
mágnások egyike, csupán 35 éves, tehát aránylag ifjabb koru ember, közös
hadseregbeli huszártiszt, habár az Széchenyi István is, előáll s egy
budai házmester nyelvének rongyos magyarságával beszédet tart,
ötöl-hatol, akadoz s köpköd, de tüzesen ajánlja a Magyar Tudós Társaság
felállitását, de egyebet nem tesz: vajjon mi lett volna e beszédnek
eredménye?
Semmi!
Az lett volna, hogy azt a német magyarsággal berregő katonatisztet
kinevetik s attól a mágnásocskától megvonják a szót, a melyhez ugy sem
volt joga.
Azonban gróf Széchenyi István nem tartott beszédet. Csak néhány szót
szólt. Csak annyit mondott, hogy neki ugyan itt nincs jussa felszólalni,
nem is akar ő beszélni, hanem a felállitandó Tudós Társaságra felajánlja
összes jószágaiból való egy esztendei jövedelmét!
Ez már szónoklat volt. Nagy és dicső! A törvényhozók, mint az én
krónikairóm megjegyzi, szokatlan vivátokba törtek ki. Az éljenzés alatt
Vay Ábrahám megyei követ lelkét nehéz honfikeserüség lepte meg, könyei
előtörtek, a nemzet fölébredésének nagy pillanata zokogásra fakasztá s
kardját fölemelve intett az elnököknek, hogy szólni akar. Az elnökök
Kubinyi, liptóvármegyei követ s Máriássy, gömörvármegyei követ voltak
ezen a héten. Mind a két elnök csöndre intette a rendeket. De perczek
multak el, mig Vay Ábrahám magához térhetett s elmondhatta, hogy
elkeseredett az ő szive, de most már jobb időket remél s ő is ad a Tudós
Társaságra tizezer forintot. Jött gróf Andrássy is, gróf Károlyi György
is s jöttek mások. Néhány nap alatt együtt volt negyedmillió forint.
A mi fölött bölcseink már 35 év óta hiába tünődtek: azt Széchenyi István
gróf szónoklata megteremtette néhány nap alatt.
Mert szónoklata mögött ott volt a pénznek hatalma.
Tisza Kálmán alig tud beszélni. Se alakja, se hangja, se lángolása, de
még szándéka se volt soha, hogy szónok legyen. És sok beszéde mégis nagy
hatást szült. Mert pártvezér volt. Ellenzéki korában nem volt ugyan
többsége, de nemzeti szenvedély állt mögötte, – kormányzó korában pedig
megbonthatatlan többsége volt szakadatlanul.
Az utolsó ötven év sok nagy szónokot szült a mivelt nemzetek kebelében.
Fölemlitem például Gambettát, Gladstonet, Castelart, Beaconsfildet. A
remek kor példái s a szépműtan szabályai szerint ezek közt a legnagyobb
szónok Castelar volna s a legkisebb talán Gladstone. S a legkisebb
szónok valósággal mégis Castelar, mert a siker s a hatalom, melyre
támaszkodhatott, nála volt a legkisebb. A legnagyobb szónoknak
Gladstonet kell elismernünk, mert az angol nemzet ereje és akarata
állandóan őt támogatta hosszu időn át. Pedig beszédei a költői erő, a
képzelet hatalma, a gondolatok alaki tökéletessége dolgában Beaconsfield
lord beszédei mögött messze maradnak el.
Szilágyi Dezső, ha ily mértékkel mérjük, nem a nagy szónokok közé
tartozik. A korona tekintélye, a nemzet ereje, a tömegek szenvedélye
sohase állott mögötte s nagyon ritkán és csak részben támaszkodhatott a
többségre is. Attól pedig pártállásánál fogva s a habsburgi hatalom
iránt való figyelemből is óvakodott, hogy beszédeit a nemzeti eszmények
és nagy ábrándok igazságaival töltse meg. Erre pedig nagy képességei
voltak. Még jobban óvakodott, mint gróf Apponyi. Csakhogy Apponyi a nagy
nemzeti igazságokat minden beszédében annyi föltételhez szokta kötni,
hogy a közönség mindig kételkedett, vajjon válság esetén Apponyi gróf a
nemzeti igazságokat emeli-e érvényre, vagy pedig a föltételeket?
Szilágyi beszédei rendszerint tudományos tartalmuak, érvelők,
fejtegetők, felvilágositók, elemzők, még pedig meglehetősen vitatkozó
mellékizzel. Hosszu ideig való tanárkodása meglátszik beszédein is. Az
igazi szónokot a vita folyamán felbukkant gondolatai, ösztönei és
érzései vezetik, Szilágyinál pedig minden beszéd hosszu tanulmány és
megfontolás eredménye szokott lenni.
Gyakran megtörtént vele, hogy addig-addig fontolgatott, mig utóbb a
kérdés lekerült a napirendről, vagy legalább az ő felszólalásának minden
jó alkalma megszünt. Ilyenkor hazavitte s megsemmisitette el nem mondott
beszédeit.
Senkinek se volt annyi el nem mondott beszéde, mint neki. Harmincz éves
parlamenti pályája alatt, azt hiszem, elmondott vagy száz nagyobb
beszédet. De el nem mondott, noha jól elkészült beszédeinek száma
bizvást van háromszor annyi.
Nagy kedve telt abban, hogy más szónokot megczáfoljon, de irtózott
attól, hogy őt is czáfolgassa valaki. Ha hosszabb beszédet akart
mondani: a források, adatok, bizonyitékok egész hadszertárával vette
magát körül. Hozta a hadszertárt kezében vagy hóna alatt. Törvénykönyv,
rendeletek tára, hirlapok, előző beszédek, jegyzetek tömegéből állott az
a hadszertár.
Nem tartom minden beszédét szépnek és sikerültnek s nem tartom minden
érvét okosnak és teljesnek. De beszédei közt sok van, a mely
megérdemelné a kiválasztást és összegyüjtést. A közönség komolyabb része
hasznot látna, élvezetet meritene belőle.
A parlamenti beszédek olvasmánynak csak ugy nem valók, mint a szinmúvek.
A szinművet alkalmas művész alakitásában kell látnunk és hallanunk, hogy
értékét igazán megbecsülhessük. A politikai beszéddel is igy vagyunk. Ha
egyes részeinek, valamint az egész beszédnek közvetlen hatását nem
vehetjük észre: alig lehet fogalmunk annak szónoklati becséről.
Szilágyi beszédeiből se lehetne általánosan kedvelt olvasmányt állitani
össze. Valamint Apponyi beszédeiből se lehet. De azt hiszem, hogy a
jogilag mivelt érett elme Szilágyi beszédeiben mégis több és
tartalmasabb anyagot találna.
De ismétlem, hogy Szilágyiban igen is meg volt a szónoki lángelme minden
ereje. De ő a nyilvános beszédek alkalmával nemcsak nem használta ezt,
hanem még sokszor el is nyomta. Ennek okait már kifejtettem. Zárt körben
és magántársalgásban folytatott vitái és fejtegetései tele vannak igaz
költészettel, a szépirodalom és a történet bő ismeretével s a nagy elmék
gyors és korlátlan leleményességével.